Gyurcsány Ferenc a nyilvánosság fórumain gyakran latolgatja a kormányváltás esélyeit. Eközben ki tudja, miért, de mindig odaszúr valamelyik szövetségesének. Legutóbb például ezt találta mondani: „A Népszava nagyon-nagyon közel áll az MSZP-hez.” (atv.hu, 2018.03.29.) A beszólás igazságtartalmát érdemes górcső alá venni.

Másfél éve, a Népszabadság kormányzati megsemmisítése után harcedzett, színvonalas munkára kiképzett újságírók jelentek meg az anyagilag kivérzett Népszava szerkesztőségében. A vérfrissítés alkalmat adott arra, hogy több ellenzéki politikus is megfogalmazza az igényt, miszerint a patinásabb (1873 óta megjelenő) újság ne a lejtmenetben lévő MSZP-é, hanem a szétmorzsolódott baloldalé legyen.  Nyilván azért, hogy segítsen meglelni a közös nevezőt. E feladatot váltakozva töltötte be a szerkesztőség. Hol eleget tett a különböző nézetek egybehangolásának, hol (mint például Botka László miniszterelnök-jelöltsége idején) beszűkítette a látószögét, és az MSZP nótáját fújta.

Mozgását kívülről nézve mégis tartalmasabb egyenleg rajzolódik ki, mintsem hogy simán pártlapnak lehetne nevezni. Nincs „nagyon-nagyon” közel a szocialistákhoz, ehhez ugyanis az kellene, hogy az MSZP pótolja a papír alapú működésből fakadó veszteségeit. Márpedig bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a Népszavát az úgynevezett G-nap (2015. február 6.) után Simicska Lajos kölcsönei lendítették át a holtponton. Majd az otromba és az olvasók körében visszatetszést keltő kormányzati hirdetésekből adódó bevétel. A néhány napja elhunyt Demján Sándor nekrológjából is kiderült, hogy a gazdag üzletember szintén kölcsönökkel segítette ki az ország legrégebbi szerkesztőségét.

A helyzet magyarázható azzal, hogy a milliárdos adóssággal küszködő MSZP anyagi támogatása híján a napilap beérte a több forrásból csordogáló pénzekkel. De azzal is magyarázható, hogy a kiadóhivatal nem föltétlenül kényszerből, hanem tudatosan választotta a különböző anyagi forrásokat, máskülönben nem kerülhette volna el ama vádat, hogy az MSZP szekerét tolja. Egyébként az a benyomásom, hogy Gyurcsány Ferencből az irigység beszélt. A Népszava ugyanis sosem volt az övé. Miniszterelnök korában megtagadta, hogy pótolja a kiadóhivatal veszteségeit, a választási vereség után pedig, még szocialista politikusként, de két nappal új pártja, a Demokratikus Koalíció megalakítása előtt ezt írta föl a közösségi üzenőfalára: „Enyém a Népszabi, Klárié a Népszava.” (Facebook.com, 2011.10.20.)

Németh Péter a hazai nyilvánosság közismert szereplője. Miután negyedszázadot töltött szerkesztőségek élén, nemrégiben nyugdíjazták. Neve azonban olvasható a Népszava impresszumban, de már tiszteletbeli főszerkesztőként. Tevékenysége arra korlátozódik, hogy hetente egyszer, szombatonként megszólal a régi lapjában. A mai számban a Fidesz „verbális ámokfutásáról” tűnődött.

Azt vázolta fel, hogy a kormánypárti politikusok kivonultak a nyilvánosság általuk nem ellenőrzött részéből, az ellenőrzött nagyobbik részben pedig lebutított mondatokkal próbálják maguk mellett tartani a választópolgárokat. Szerinte a Fidesz „Több évtizede ahhoz szokott, hogy abszolút kommunikációs fölényben van.” Következetesen fogalmaz, mert tavaly április 12-én számokkal is érzékeltette ama bizonyos fölényt: „A kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság 90-95 százaléka erőszakba torkolló demonstrációkról számolt be.”

A két szám azt sejteti, hogy nem fölmérésből idézett, hanem csupán becsülte az arányokat. Mindazonáltal a 90-95 százalékból sem jön ki az abszolút kommunikációs fölény. Arról nem is szólva, hogy a több évtizedes megszokás sem lehet több nyolc esztendőnél, elvégre Orbán első kormányzása idején, 1998-2002 között kiegyensúlyozottabbak voltak a médiaviszonyok. Máshol keresném az egyébként pontosan felvázolt jelenség magyarázatát. Olyan miniszterelnökünk van, aki digitális bevándoroltnak sem nevezhető. S mert majd’ mindenben ő dönt, arra jutott, hogy akkor nyerhet április 8-án, ha bizalmi embereivel felvásároltatja a papír alapú sajtó fővároson túli részét.

Lehet, hogy hatalmi szempontból jól döntött, ha abból indult ki, hogy a vidéki Magyarországon élők túlnyomó része a hagyományos médiumokból tájékozódik. A megye egyetlen napilapjából, a közszolgálati rádióból és televízióból, amelyek a kormány befolyási övezetébe tartoznak. Amennyiben az április 8-i eredmény Orbán Viktort igazolja, a 2018-as választás lesz az utolsó, melyet a hagyományos média dönt el. Csakhogy néhány nap múlva kiderül, vajon sikerült-e a vidéki Magyarországon élő választópolgárokat elzárni a nyilvánosság rendszerkritikus részétől. Ha mégiscsak tudomást szereztek ama botrányokról, amelyek a fél kormányt arra kényszerítették, hogy kivonuljon a nyilvánosság valóságfeltáró részéből, akkor bajban lesz a világhálótól idegenkedő miniszterelnök.

Akkor az április 8-i lesz az első országgyűlési választás, amelyet a digitális sajtó dönt el.              

Ma nem jelentek meg újságok, mégis találtam kettőt a lépcsőházi postaládában. Az egyik a Lokál című ingyenes újság tegnapi száma, a két emelettel lejjebb lakó mérnök dobta be. Cserepéldány, a szűkebb pátriájában kiadott Zalai Hírlapért kapom. A kormánypárti bulvárt csak azért hozom szóba, mert épp úgy A/4-es formátumban látott napvilágot, mint Hiszékeny Dezső szocialista politikus kampányfüzete. Az utóbbi sok képpel és válogatott szövegekkel jutott el hozzám.

A második-harmadik oldalon interjú Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölttel, a következő oldalpáron az ő tízpontos vállalása olvasható. A hatodikon ama hirdetés, amely néhány napja kiverte a biztosítékot a Népszava és a Vasárnapi Hírek hasábjain. E sorok írója például huszonkét helyesírási hibát vett észre benne. A hetedik oldalon fényképek: Karácsony egy fejkendős nénivel, aztán Kunhalmi Ágnessel, az MSZP kampányarcával, majd Molnár Gyulával, a pártelnökkel. A nyolcadikon pedig az újlipótvárosi választókörzet kétségkívül győzelemre esélyes képviselőjelöltje mutatkozik be.

Tollal a kezemben olvastam végig a szövegeket, és striguláztam a baklövéseket, elírásokat, melléfogásokat. A Karácsony-interjúban tizennégyet szúrtam ki. Leginkább vesszőhibákat, amidőn az összetett mondatokban a magát meg nem nevező újságíró mellőzte a vesszőket, amelyeknek a tagmondatokat kellett volna elválasztani. Fölöslegesen tette ki viszont a felkiáltójeleket, és felhalmozta a van szót. A Tíz pontban csupán nyolc nyelvi vétséget pillantottam meg, megint csak a vesszőkkel és a felkiáltójelekkel volt baj. A hirdetési szövegnél kellemes meglepetés ért. A huszonkét hibából eltüntetett az ismeretlen szerkesztő kilencet. Az utolsó előtti oldalon is csak egy nyelvbotlás tűnt fel, bizonyára a sok kép enyhítette a mondatok sebezhetőségét. Az utolsó oldalon, Hiszékeny képviselőjelölt bemutatkozásában három pöttyöt leltem. Ő sincs tisztában a vessző mibenlétével.

Bár még sosem találkoztam hibátlan kampánylappal, sokallom a harminckilenc ügyetlenséget. A szocialista képviselőjelöltet beharangozó füzet azt sejteti, hogy a készítők nem álltak hivatásuk magaslatán. S mert impresszumot (a felelős kiadó és a szerkesztő nevét feltüntető adatsort) nem találtam, az is kérdéses, vajon hivatásuk-e az újságírás és a szerkesztés. Csupán a mi utcánkban három szakmabeli lakik. Ha a kampánystáb bármelyikünk segítségét kérte volna, fél óra alatt kigyomláljuk azokat a fránya balfogásokat.  

Mások állításával ellentétben nem érzem magam bloggernek. A Gerillamarketing című blog szerzője, Bognár László mégis bloggernek tartott. Miután kivitatkoztuk magunkat, megvizsgálta, vajon a Médianapló megfelel-e a blog műfaji követelményeinek.

Szerinte a bloggerség mellett szól, hogy a rovatom digitális felületen jelenik meg, lehetőség van a hozzászólásokra, sőt igénylem is azokat. Nem élek viszont a linkeléssel (ezt én hoztam fel érvül a saját álláspontom igazolására), és képeket sem közlök (közöltem, nem is egyszer). A vitapartner következtetése: „Egyszerre lehet igaz, hogy ő nem blogger, és a külső megfigyelő értékítélete, miszerint a Médianaplót blogger írja.” Azt is hozzáfűzte, hogy ha élnék a linkeléssel és a képek közlésével, több olvasóra tennék szert. Beérem azonban a bejegyzések átlagosan kétezres olvasottságával. Ha linket és több képet mellékelnék, akkor se lépném túl a kétezer valahányszázat, lévén a Médianapló szakmai rovat.

Van más okom is a digitális lábjegyzetek mellőzésére. A digitális naplót nem tekintem végleges szövegnek, számítok a hozzászólókra. Kigyomlálják a pontatlanságokat, és tartalmilag is kiegészítik a mondandómat. Abból indulok ki ugyanis, hogy a Médianapló mintegy hatezer bejegyzése között akad két-háromszáz, amelyek elég jók lesznek ahhoz, hogy kötetben lássanak napvilágot. Márpedig a könyvben nincs link, képek viszont éppenséggel lehetnének. A blogot előzménynek vélem tehát, folytatását hadd érzékeltessem egy példával.

A magyar labdarúgó válogatott csúfos vereséget szenvedett a kazahsztáni focistáktól. Böde középcsatár ezt nyilatkozta Leeskens szövetségi kapitányról: „A mester mondott pár szót, de nem jó az angolom, nem értettem, a többiek meg nem fordították.” Egy neves külpolitikai újságíró nyomán azzal vigasztaltam, hogy jobban járna, ha nem angolul tanulna, hanem a Belgiumból érkezett szövetségi kapitány kedvéért belgául. Ekkor szólt hozzá a közismert tévés, aki kifejtette, hogy belga nyelv nincs is, van viszont flamand és vallon. Megállapítását lájkolta egy filmesztéta. Mondhatnám persze, hogy a két utóbbinak nincs humorérzéke, de ha nem értették az iróniát, akkor az lehet az én hibám is. Szerencsére Odze György író szintén hozzászólt: „Kinézem Bödéből, hogy hónapok óta keres belgatanárt, de nem talál.”

A kötetbe úgy adom majd le az eredetileg digitális bejegyzést, hogy bedolgozom az író hozzászólását is. Máskülönben félő, hogy nem minden olvasónak esik le a tantusz.         

A tegnap említett Horn Gábor-interjúnak van még egy figyelemre méltó mozzanata. A volt SZDSZ-politikus szerint „Botka lelépése után a megrettent MSZP katasztrofális alkut kötött a Demokratikus Koalícióval, aminek az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag az ország felében nincs szocialista jelölt.” (444.hu, 2018.03.26.) Ő csak tudja, elvégre többször is irányított választási kampányt.

1994-ben az SZDSZ még 18 százalékot adhatott a szociálliberális koalíció kétharmadához. De a Horn Gyulával folytatott belharcban felmorzsolódott, és visszavonult Budapestre meg a nagyobb városokba. 1998-ban az MSZP hiába lett a legerősebb párt, a meggyöngyült SZDSZ-szel nem alakíthatott kormányt. Ha pedig az idézetből kivonjuk a jelzőket - megrettent-e az MSZP, katasztrofális-e a DK-val kötött alku? -, megkapjuk azt, amit az MSZP 2018-as kampányarca, Kunhalmi Ágnes mondott ki: „A fél országból visszavonultunk.” (ATV, 2018.03.07.)

Miért ne feltételezhetnénk, hogy az MSZP és a DK vezetői ismerik a saját pártjuk helyzetét? A szocialisták azért vonultak vissza 46, a dékások 60 választókörzetből, mert hiányzik a szervezetük, aktivista hálózatuk mind a 106-ból. Erőiket arra összpontosítják, hogy elfogadható, bár nehezen megmagyarázható eredményt érhessenek el. A szereplés kulcsa a vidéki Magyarország lesz, márpedig a vidéki sajtó az Orbán-kormány befolyási övezetében kötött ki. 400 ezer példánya révén másfél millió olvasót érhet el.

A megyei napilapok nem engedhetik meg maguknak, hogy ha megszólaltatják a képviselőjelölteket, kihagyják a szocialistát vagy a dékást. Ők is kifejthetik az álláspontjukat, de ha csak az egyik párt jelöltje indul, a másik párt eleve kimarad a megyei nyilvánosságból. Azt azonban nem látom a megyei lapokban, hogy a nem induló párt aládolgozna a partner jelöltjének. Mintha levonult volna a térképről. Látom viszont az ellenzéki képviselőjelölteket - köztük a szocialista Gögős Zoltánt a Veszprémben szerkesztett Napló hasábjain -, akik felszántják a körzetüket, és ezt nem lehet eltitkolni a nyilvánosság elől.

Ha lehántjuk a jelzőket Horn Gábor okfejtéséről, akkor előttünk áll Kunhalmi Ágnes szikár megnyilvánulása. Az ország megosztása azt sejteti, hogy a két párt felmérte az erőviszonyokat, bár a helyzetértékelést nem kötötték az orrunkra. A jelek arra utalnak, hogy az MSZP már, a DK még nem érzi magát felkészültnek a győzelemre, ezért beérik minél hatékonyabb képviselettel a negyedik Orbán-kormány parlamentjében.       

Horn Gábor örökbecsű mondattal vonult be az elszólások történetébe. Gyurcsány Ferenc kormányában az MSZP és az SZDSZ koalícióját gondozta államtitkári rangban. A miniszterelnöki sajtótájékoztatón azonban, amelyen főnöke a bukott népszavazás után elmagyarázta, hogy a választópolgárok miért nem szavazták meg a 300 forintos vizitdíjat, ezt találta mondani a mellette álló Kóka Jánosnak: „Feri! Azt mondták, menj a p@csába. Valljuk be!” Megjegyzését fölvette a Hír TV kamerája, és országgá is kürtölte.

A hajdani SZDSZ-politikus mostanában a Republikon Alapítvány kuratóriumi elnökeként szólal meg a nyilvánosság fórumain. Tegnap figyelemre méltó interjúja jelent meg a 444.hu-n, és a beszélgetésből kiderült, hogy kampánytanácsokat ad Karácsony Gergelynek, a szocialisták miniszterelnök-jelöltjének. Az újságíró pikírt kérdésére például ezt válaszolta: „Az utolsó időszak feladata lesz letisztítani és egyértelművé tenni az üzeneteket.” Ama választókörzetben élek, ahol az MSZP országgyűlési képviselőjelöltje Hiszékeny Dezső. Séta közben vettem észre az óriásplakátját. Az olvasható rajta, hogy Újlipótvárosban ő testesíti meg a Kormányváltók Szövetségét.

E szókapcsolatot többször láttam már nagygyűléseken, Karácsony Gergely is gyakran emlegette. Igaz, hogy tőle azt is hallottam: ő és a vele együttműködő más pártbeli politikusok A Változás Szövetségét személyesítik meg. Ha pedig feltűnik a képernyőn, a monitor alján található csíkon, olykor a feje fölötti molinón az is olvasható, hogy ő vezeti az MSZP-Párbeszéd választási listáját. A szavazólap hosszúsága már 2014-ben is vetekedett egy vécépapír-gurigáéval, ráadásul az idén kétszer annyi párt indul az országgyűlési választáson. Vajon a szocialisták és kapcsolt részeik milyen néven tüntetik föl magukat rajta?

Ha jól tudom, végül az MSZP-Párbeszédet választották. Igen ám, de ha a legegyszerűbbnél kötöttek ki, akkor hónapokon át miért hajtogatták, hangoztatták, ismételgették, mondogatták, újrázták a Kormányváltók Szövetségét és A Változás Szövetségét?  Vajon április 8-án, a szavazófülke magányában hány tízezer választópolgárt hoznak zavarba, ha a tengerikígyó hosszúságú papírlapon keresik majd a köztudatba sulykolt szövetségek közül az egyiket vagy a másikat? Vajon a hátra lévő tizenkét napban lesz-é a kampánystábnak elég ideje, lehetősége, képessége, hogy letisztítsa és egyértelművé tegye az üzenetet, miszerint a kilencedik helyen olvasható MSZP-Párbeszédre kéne voksolni?            

A magyar focisták megszégyenítő vereségét két kézilabda mérkőzés keretezte. Itthon a női válogatott egy góllal kapott ki a hollandtól, kint viszont eggyel nyert. A dicséretes teljesítménnyel nem volna érdemes foglalkozni egy szakmai rovatban, van viszont valami, ami illik belőle a Médianaplóba.

Mindkét mérkőzésen észrevettem, hogy amidőn Kim Rasmussen, a magyar válogatott dán szövetségi kapitánya időt kért, és a lányok karéjában angolul vázolta föl a követendő taktikát, Siti Bea másodedző a csapat legifjabb tagja mellett állt, és a fülébe sugdosott. Tudhatni róla, hogy játékos korában megfordult külföldi (dán) csapatban, és évek óta ő közvetít a külföldről érkezett szövetségi kapitányok meg a magyar lányok között. Lehetséges, hogy a nemrégiben érettségizett Háfra Noémi nem érti, mit mond a kapitánya?

A 180 centi magas és 70 kilós átlövő tehetségére jellemző, hogy van már szócikke a Wikipédián. Kiderült, hogy a Pest környéki Maglódon végzett egy testnevelésre szakosodott középiskolában. Azt is olvastam róla, hogy főiskolára és sportmenedzsernek készül, ami pedig az elképzeléseit illeti, kifejtette: „Esetleg külföldi igazoláson is kell törnöm a fejem.” Az ellentmondás úgy foglalható össze, hogy van egy kimagasló tehetségünk, aki külföldi csapatba készül, de nem érti, mit mond neki a külföldi szövetségi kapitány.

A kommunikációs képtelenség azért nem lep meg, mert olyan főiskolán tanítottam másfél évtizedig, ahová kisvárosi középiskolákból jöttek a diákok. Közülük minden harmadik azért nem kapta meg a diplomáját, mert idegen nyelvből hiányzott a középfokúja. Az átlagos magyar középiskola áldozata Böde Dániel, a labdarúgó válogatott peremembere is, aki pénteken csereként állt be a csúfos vereséget szenvedett nemzeti csapatba. Amit utána nyilatkozott Georges Leeskens szövetségi kapitányról, azt őszintesége miatt majd' minden újság közölte. Így hangzott: „A mester mondott pár szót, de nem jó az angolom, nem értettem, a többiek meg nem fordították.”

Az őserőtől duzzadó középcsatár tizenkét évvel idősebb Háfra Noéminél, ő már aligha kap szerződést külföldi csapatnál. Ha eddig nem tanult meg angolul, nem érdemes energiát fordítani rá. Talán még jobban is járna, ha megfogadná a tanácsot, amelyet a csipkelődő külpolitikai újságírótól, Kulcsár Istvántól kölcsönöztem. Könnyebben játszhatná be magát a Belgiumból érkezett szövetségi kapitány alapcsapatába, ha a kedvéért belgául tanulna meg.         

Eddig 69-szer adtam elő A magyar médiapolitika története 1914-től napjainkig című stúdiumot. Minden vizsga-időszakban akadt egy kommunikáció szakos diák, aki megbarátkozott a tananyaggal, felismerte az összefüggéseket, és bámulatos felelettel örvendeztetett meg. Azóta figyelemmel kísérem a pályafutásukat, és sajnálattal közlöm, hogy egyikük sem jutott a politikát gyakorló pártok belső köreibe.

Nagyképűség volna, ha feltételezném, hogy azért mellőzik őket, mert a tanítványaim. Az viszont tapasztalatból állítható, hogy a médiapolitikai kabinetekben nem olyan munkatársak múlatják az időt, akik a nyilvánosság ismeretében felülmúlják a pártvezetőket. Az alkalmatlanok alkalmazásának évszázados hagyománya van, a rendszerváltás után az lett volna meglepő, ha a kommunikációs diploma megszerzése után azok adnának tanácsot a pártvezetőknek, akik tisztában vannak a médiapolitika mibenlétével.

Az egyik bámulatos vizsgázó levelező tagozatos volt. Civilben szerepet vállalt egy észak-magyarországi kisváros önkormányzati testületében (az MSZP-t képviselte). Pechjére ügyes és harcedzett polgármestert fogott ki, aki a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettjeként maga alá gyűrte a kisvárosi médiumokat. Az ellenzéki képviselő véleménye nem is jelenhetett meg bennük-rajtuk. Tanítványom ekkor tette föl álláspontját a Facebook üzenőfalára, melyet a hétezres lélekszámú település minden harmadik lakosa elolvasott.

Ennyit eddig is tudtam róla, most azonban a világhálón láttam egy élő közvetítést országgyűlési képviselőjelöltek vitájáról. A tanítványom közöttük állt, és a nyilvánosság ismeretében-kezelésében felkészültebbnek hatott, mint az országos ismertségű ellenfelek. Csakhogy már nem az MSZP-t képviselte, hanem a Momentumot. Beszéltem vele telefonon, és kiderült, hogy korábbi pártjában nem nézték jó szemmel a médiapolitikai ambícióit. A regionális szervezetben háttérbe szorították, az országos központban pedig senkinek sem tűnt fel, hogy kisvárosban kallódik egy tehetséges médiapolitikus.

A fiatalok pártjától kapott ajánlatot. Mint elmondta, tudja, hogy most nem nyerhet a választókörzetben. Új pártjában nem is várnak tőle győzelmet, inkább csak azt, hogy nevet szerezzen magának, és a következő önkormányzati választáson indulhasson a polgármesteri székért. Talán 2019-ben lesz egy polgármesterünk, aki nem a helyi nyilvánosság korlátozásában érdekelt, és az országos médiapolitikában is eligazodik.     

Hajnal Miklós fényképe fönt lebeg választókerületünk villanypóznáin. A 76-os troli ablakán kitekintve eljátszom a gondolattal, vajon örülnék-e, ha a rokonszenves, szőke fiatalember képviselne az országgyűlésben.  

Ügyesen használta ki a lehetőséget, hogy a magát közszolgálatinak nevező Magyar Televízió öt-öt percben szólaltatja meg a választáson induló pártok képviselőit. Föladta a leckét a meglepetéstől szóhoz sem jutó műsorvezetőnek, amikor felolvasta, hogy a fészbukozók mit kérdeznének Orbán Viktortól, ha szóba állna velük. Tizennégyet idézett, majd huszonkét további kérdéssel érzékeltette a tapasztalatait. Talán a médiatanár beszél belőlem, aki eddig négy-ötezer főiskolással és egyetemistával szembesült előadóteremben, szemináriumon vagy vizsgán, de abban hasonlított a nemzedéktársaira, hogy a pontosság még nem az erénye.

Miközben rámenősen firtatta az Orbán-rendszer fonákságait, a vidéki sajtó hányatott sorsában nem ismerte föl a kulcsmozzanatot. Szerinte a megyei napilapokat „Andy Vajna vagy Mészáros Lőrinc” szerezte meg. Holott van még egy harmadik is. Heinrich Pecina szintén bevásárolt a megyei lappiacon; a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni újságot vette meg. Aki az osztrák sajtóbefektetőt kihagyja, az nem érti a médiahelyzetet. Orbán Viktor a Fidesz gazdasági háttéremberével szerveztette meg a párt médiabirodalmát, 2015. február 6-án azonban Simicska Lajos szakított vele. S hogy a miniszterelnököt még egyszer ne érje ilyen súlyos csapás, azzal minimalizálta a lehetséges veszteséget, hogy egy helyett három bizalmi emberre bízta a vidéki sajtó „államosítását”.

Hajnal Miklós szerint Orbán Viktor „több tízezres stadiont és kisvasutat” is építtetett a „szülőfalujában”. Felcsút azonban nem a miniszterelnök szülőfaluja, hanem csak a választott faluja. Ez bármelyik lexikonból kiderült volna, ha föllapozza. Arról nem is szólva, hogy túlzás volt ugyan kacsalábon forgó stadiont felhúzatni az Orbán-kert végébe, ám a fociszentélybe „csak” négyezer néző fér el. Ha pedig a tízezres jelző inkább a kisvasút éves látogatottságára utalt, akkor az újlipótvárosi képviselőjelölt ügyetlenül fogalmazta meg a felolvasott szöveget. Gondolhatja persze a Momentum iránt elkötelezett olvasó, hogy két vagy három hiba elenyésző a harminchat kérdéshez képest. Mégis olyan képviselőt képzelek el az ország házában, aki úgy szólal meg a nyilvánosság fórumain, hogy utánanéz annak, amiről beszél. Magasra emeltem a lécet?             

Tegnap az Index felületén tartalmas vita bontakozott ki a bloggerség mibenlétéről. Most az egyik hozzászóló, Drizari felszólítására ott folytatom, ahol ő abbahagyta. Szerinte azért nem vagyok blogger, amelyet egyébként én is állítottam Bognár L. megtisztelő véleményével szemben, mert a digitális „felület csak közvetítő forma a bejegyzés írója és olvasója között”.  

A média a nyilvánosság eszközrendszere. Olyan történeti képződmény, amelynek eszközei a keletkezés sorrendjében: a papír alapú sajtó, a rádió, a televízió és napjainkban a világháló. Azt a szó szerinti tollforgatót, aki a sajtóban jelentkezett, egy idő után elnevezték újságírónak. Nagyjából száz évvel ezelőtt civil használatra megszólalt a rádió is. A Magyar Rádióban dolgozott például egy Földi Iván nevű kitűnő hírszerkesztő, aki a múlt század utolsó harmadában 2-3 perces széljegyzetekkel színesítette az Esti Krónika kínálatát.

Csak azért, mert jellegzetes orgánumán szinte kizárólag a rádióban mondta el a csípős hangvételű glosszákat, el kellett volna nevezni rádiós újságírónak? Vagy ha az újságíró kifejezést lefoglalta már a hagyományos sajtó, akkor új műszóval kellett volna jellemezni jegyzetírói tevékenységét? Aztán megérkezett a televízió is. A Magyar Rádiótól átigazolt Vitray Tamás a Magyar Televízió stúdiójában leült egy tonett székre, és mesélt nekünk. El kellett volna nevezni televíziós újságírónak csak azért, mert a rá jellemző műfajt szinte kizárólag a képernyőn gyakorolta? Vagy amivel kísérleteztek is a műsorait értékelők: tévészemélyiségnek?

Most itt vagyunk, a digitális korszak kellős közepén. Haldoklik a napilap, nem bírja a hírversenyt. A folyamat visszafordíthatatlan, évek óta nem küldtem kéziratot rohamosan csökkenő példányszámú napilapnak. Hetilapnak sem, de ha felkérnek egy cikkre, vállalom a feladatot, amennyiben testhez álló a téma. Hiszek ugyanis abban, hogy némi változtatások árán életben maradhat a hetilap. Leginkább folyóiratokban publikálok, szinte kizárólag médiatörténeti elemzéseket. Személyemben tehát egy felsőoktatásban dolgozó újságíró kétféle felületen gyakorolja a mesterségét: a hagyományoson és a korszerűn. Médiatanári tevékenységem melléktermékét, e Médianapló című rovatot ugyanis a digitális sajtóban adom közre.

Ha műfajilag kéne meghatározni a csaknem hatezer bejegyzést, akkor glosszának, sikerültebb esetben tárcának nevezném őket. A linket mellőzöm, mert nem kedvelem a digitális lábjegyzetet. A kommentelők szerint ez méltatlan egy bloggerhez.