Tegnap az Index felületén tartalmas vita bontakozott ki a bloggerség mibenlétéről. Most az egyik hozzászóló, Drizari felszólítására ott folytatom, ahol ő abbahagyta. Szerinte azért nem vagyok blogger, amelyet egyébként én is állítottam Bognár L. megtisztelő véleményével szemben, mert a digitális „felület csak közvetítő forma a bejegyzés írója és olvasója között”.  

A média a nyilvánosság eszközrendszere. Olyan történeti képződmény, amelynek eszközei a keletkezés sorrendjében: a papír alapú sajtó, a rádió, a televízió és napjainkban a világháló. Azt a szó szerinti tollforgatót, aki a sajtóban jelentkezett, egy idő után elnevezték újságírónak. Nagyjából száz évvel ezelőtt civil használatra megszólalt a rádió is. A Magyar Rádióban dolgozott például egy Földi Iván nevű kitűnő hírszerkesztő, aki a múlt század utolsó harmadában 2-3 perces széljegyzetekkel színesítette az Esti Krónika kínálatát.

Csak azért, mert jellegzetes orgánumán szinte kizárólag a rádióban mondta el a csípős hangvételű glosszákat, el kellett volna nevezni rádiós újságírónak? Vagy ha az újságíró kifejezést lefoglalta már a hagyományos sajtó, akkor új műszóval kellett volna jellemezni jegyzetírói tevékenységét? Aztán megérkezett a televízió is. A Magyar Rádiótól átigazolt Vitray Tamás a Magyar Televízió stúdiójában leült egy tonett székre, és mesélt nekünk. El kellett volna nevezni televíziós újságírónak csak azért, mert a rá jellemző műfajt szinte kizárólag a képernyőn gyakorolta? Vagy amivel kísérleteztek is a műsorait értékelők: tévészemélyiségnek?

Most itt vagyunk, a digitális korszak kellős közepén. Haldoklik a napilap, nem bírja a hírversenyt. A folyamat visszafordíthatatlan, évek óta nem küldtem kéziratot rohamosan csökkenő példányszámú napilapnak. Hetilapnak sem, de ha felkérnek egy cikkre, vállalom a feladatot, amennyiben testhez álló a téma. Hiszek ugyanis abban, hogy némi változtatások árán életben maradhat a hetilap. Leginkább folyóiratokban publikálok, szinte kizárólag médiatörténeti elemzéseket. Személyemben tehát egy felsőoktatásban dolgozó újságíró kétféle felületen gyakorolja a mesterségét: a hagyományoson és a korszerűn. Médiatanári tevékenységem melléktermékét, e Médianapló című rovatot ugyanis a digitális sajtóban adom közre.

Ha műfajilag kéne meghatározni a csaknem hatezer bejegyzést, akkor glosszának, sikerültebb esetben tárcának nevezném őket. A linket mellőzöm, mert nem kedvelem a digitális lábjegyzetet. A kommentelők szerint ez méltatlan egy bloggerhez.         

A tegnapi bejegyzésben megkülönböztettem a kommentelőt a trolltól. Az előbbit alkotótársnak tekintettem, az utóbbit szükséges rossznak, akit az egyik hozzászóló találóan utcán heverő szemétnek nevezett, amelyet vagy nem vesz észre az ember, vagy lehajol érte, és a legközelebbi kukába dobja.

Volt azonban valaki, aki ma reggel 8.47-kor álnéven ezt üzente: „A bloggereknek és a portálokon publikálóknak nem a zsidózó, libsiző meg hasonló provokálók az ellenségük, hanem a klasszikus kommentelők, akik észreveszik a tévedéseket, átlátják a posztolók irányultságát… Ezek a nemkívánatosak.” A sértett bloggerek tehát őket nevezik trollnak. Állításához két megjegyzést fűznék. Az egyik az, hogy nem baj, sőt erény, ha a kommentelő észreveszi a posztoló irányultságát. A bejegyző ugyanis szakmai értelemben akkor vélhető publicistának, a köz ügyeivel foglalkozó írástudónak, ha megnyilvánulásaiból kiderül az irányultsága.

A másik megjegyzés az, hogy nem vagyok blogger, soha nem is neveztem magam annak. Csaknem három évtizedet húztam le a felsőoktatásban, és másfél évtizede két szeminárium között a digitális sajtóban gondolom tovább a kommunikáció szakos diákokkal folytatott beszélgetéseket. S mert a hezitáló bejegyzések nem lépik túl a 2500 karakternyi terjedelmet, ráadásul van elejük, közepük és végük, körülbelül minden másodikat közli valamelyik portál. A véletlen úgy hozta, hogy a fél évtizede átalakított Médianapló épp ma lépte túl a hárommilliomodik letöltést, ami egy szakmai jellegű rovatnál elfogadható teljesítmény.

Ha másban nem is, abban talán egyetért velem az idézett kommentelő, hogy az online sajtóban a gyorsaság vetekszik a pontossággal. Ha például egy reggeli tévéműsorban hallok valami érdekeset, fontosat, akkor fél óra alatt meg kell fogalmazni róla az álláspontomat, máskülönben a portál ügyeletes szerkesztője azt a bejegyzést választja, amelyik előbb készült el. S bár igyekszem ellenőrizni minden állítás valóságtartalmát, ilyenkor be-becsúszik az a fránya pontatlanság. Ha ezt észreveszi egy figyelmes kommentelő, akkor a nyilvánosság kizárásával ímélben köszönöm meg neki, a bejegyzést pedig pontosítom.

Napra, sőt percre kész szakmát művelünk, amelyben majd’ minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Hozzá kellett szokni ahhoz, hogy csak akkor állíthatjuk helyre a gyorsaság és a pontosság kívánatos egyensúlyát, ha a pontosítókat nem ellenségnek, hanem alkotótársnak tekintjük.      

A Magyar Narancs legutóbbi számában találtam egy nagyon érdekes cikket. Szerzője nyelvész, Cseresnyési László évek óta él Japánban, és csak látogatóba jár haza. Legutóbb két hetet töltött itthon, és a közhangulatot azzal jellemzi, hogy három utcai verekedést látott. Aránylag csekély, mintegy öt gépelt oldalnyi terjedelmű, bár annál elgondolkoztatóbb írásában a digitális zaklatás jelenségét tárja föl.

Figyelemre méltó mondandóját Nicole Sullivan Don’t Feed the Trolls című esszéjére alapozza. Olykor nehéz is eldönteni, vajon a Facebook tartalomfejlesztőjét idézi-e, vagy a saját tapasztalataival egészíti ki a tudós hölgy okfejtéseit. Abban egyetértek velük, hogy érdemes a kommentelőt és a trollt megkülönböztetni. Kétségtelen, hogy az álneves hozzászólók letegeznek bennünket, a saját nevünkön írókat, a trollt azonban ráadásul még a származásunk is érdekli. Elvégre vélt vagy valóságos eredetünkből vezeti le cáfolhatatlan, kétségbevonhatatlan, megfellebezhetetlen következtetéseit.

A nyelvész cikkíró szerint a troll a spam rokon értelmű szava, voltaképpen a kéretlen üzenetek álnév mögé bújt megszemélyesítője. Abba most nem mennék bele, vajon a digitális zaklató meggyőződésből vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében végzi-e „áldásos” tevékenységét. Ez ugyanis olyan terület, amelyről keveset tudhatunk. Annyi mégis bizonyos, hogy nem érdemes a trollt lebecsülni. Félművelt persze, és föl sem ötlik benne az önkritika lehetősége, a digitális kocsmában viszont megtanulta, hogy „a hangerő és a provokatív fellépés sokkal gyakrabban biztosítja a figyelmet, mint a cizellált érvelés”. (A nyelvészt idéztem.)

Nekem is van olyan „ismerősöm”, aki kisajátította magának az első hozzászólás jogát. Még át se fésültem a Médianapló világhálóra föltett bejegyzését, ki se gyomlálhattam belőle az elütéseket, ő már hozzászól. Olyan irányba tereli a vitát, amely elkanyarodik a lényegtől. S ha egy kommentelő visszamerészkedik az alaptémához, ő bizony a maga nem igazán barátságos modorában dörren rá, és arra kényszerít, hogy alkalmazkodjon az elterelő hadművelethez. Volt olyan bejegyzésem, amely alatt a nyolcvan kommentből minden harmadikat ugyanaz írta - két különböző álnéven. Jól elvitatkozgatott az alteregójával.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy az internet szörnyetege, a troll közös ellensége a bloggernek és a kommentelőnek. Az utóbbi kettő pedig csupán ellenfele, ha úgy tetszik: vitapartnere egymásnak.   

Miniszterelnökünk március 15-i beszédéből a legnagyobb visszhangot ama bizonyos elégtétel váltotta ki. Ötödik napja vitatkozunk arról, vajon készül-e megtorlásra az április 8-ára feltételezett választási győzelem után? Az értelmezésekhez járulnék hozzá egy érdekes tanúvallomás felidézésével.

A kormányfő szűkebb pátriájában, a Fejér Megyei Hírlap 2005. június 27-i számában látott napvilágot Mózes Miklós olvasólevele. A nyugalmazott ezredes kifejtette, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben Orbánt kétszer hívták be. Először egyetemi előfelvételisként a zalaegerszegi laktanyába, akkor azonban a katonai elhárítók nem tartották alkalmasnak a beszervezésre. Másodszor a nyolcvanas évek végén, ám ezúttal már úgy tartották számon, hogy egy időre ki kell vonni a forgalomból. Tervet készítettek a pályakezdő politikus semlegesítésére. „Ami azonban ezután következett, az a titkosszolgálati munka megcsúfolása, a kapkodó dilettantizmus tipikus esete” - írta olvasólevelében a szakmaiságában sértett elhárító.

Zalaegerszeg helyett Tatára vonultatták be a jogvégzett fiatalembert. Dél-Dunántúlon készültek a beszervezésére, Észak-Dunántúlon viszont azt sem tudták, hogy ki fia borja. A tatai harckocsi-dandár politikai tisztje írnokként alkalmazta, majd amikor Mózes Miklós fölfedte előtte a titkosszolgálat lapjait, Orbán Viktort áthelyezték ugyan Zalaegerszegre, de ő „önvédelemből rám, a dandár elhárító tisztjére hivatkozott. Nem is csodálkoztam azon, hogy néhány nap múlva kaptam egy üzenetet: Orbán megérkezett, jól van, én meg tehetek neki egy szívességet.”

A Kádár-rendszer titkosszolgálatához fűződő kapcsolat a nevezetes G-nap (2015. február 6.) után ismét szóba került. A miniszterelnökkel szakító iskola- és katonatárs, Simicska Lajos szerint a barátja arról panaszkodott neki az egerszegi laktanyában, hogy jelentenie kell róla. Erre harapott rá 2015. március 15-i beszédében Vona Gábor, másnap a Jobbik szóvivője, Mírkóczki Ádám a parlamentben is megkérdezte a YouTube tanúsága szerint feszült kormányfőt. Orbán tagadta a vádat, majd így válaszolt: „A népi elégtétel bevett módszereit kerülnie kell a miniszterelnöknek, pedig kedvem lenne hozzá, és igény is volna rá.”     

Már ez is elég fenyegetőnek hat, elvégre a népi elégtétel népítéletet jelent. Lehetséges, hogy március 15-i szónoklatában az április 8-a utáni elégtételt előrebocsátó miniszterelnökünk a választási veresége nyomán bekövetkező utcai zavargásokra utalt?

Ilyenkor, hétfőn délelőtt átnézem a hátunk mögött hagyott hét termését. Ezúttal érdekes egyezést találtam két mondat között. Vadai Ágnest március 13-án este megkérdezték az egyik tévéstúdióban, minek tartja Kósa Lajos 1300 milliárdos ügyét. A Fidesz-politikus pénzügyi spekuláns vagy átverés áldozata-e? A DK-politikus szerint „Nem ő a legélesebb kés a fiókban.” Másnap reggel ugyanezt kérdezték Mesterházy Attilától is. A szocialista politikus így felelt: „Ahogy mondják vidéken, nem ő a legélesebb kés a fiókban.”

A vidék kifejezés nyomán ötlött fel, hogy a mondást hallottam már. Ha a családról faggattuk kalocsai nagyanyámat, ő állapította meg némelyik nagybátyámról vagy nagynénémről - anyámnak négy testvére volt -, hogy éppen melyikük a legélesebb kés a fiókban. S mert Alexander Bernát filozófustól tudható, hogy „A nép szállóigéi a közmondások, a művelt ember közmondásai pedig a szállóigék.”, nem lepett meg, hogy két közismert személyiség is nevére vette a népi bölcsességet. Némi tűnődés után Vadai Ágnest tüntettem föl a Lefülelt mondatok című heti válogatásban, elvégre néhány órával megelőzte Mesterházy Attilát.

Nem dőlhettem azonban elégedetten hátra, mert úgy rémlett, mintha hallottam vagy olvastam volna a mondást más forrásból is. A magyar szólások és közmondások kézikönyvében nem leltem nyomát, noha a késnek terjedelmes szócikke található benne. Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete című etimológiai szótárában szintén van bekezdése a késnek, ám a konyhai hasonlatra nem tért ki a szerző. Szerencsére a számítógép lehetővé teszi a netes böngészést. A keresőbe írtam, hogy fiók, és a kütyü ki is dobta a bűvös mondatot. Szitka Péter kazincbarcikai polgármestert a 168 Óra munkatársai kérdezték az MSZP akkori miniszterelnök-jelöltjéről, és ő így jellemezte Botka László szegedi polgármestert: „Ő a legélesebb kés a fiókban.” (2017. január 12.)

Mi ilyenkor a megoldás? Abban nincs semmi szokatlan, hogy van átjárás a nép szállóigéi és a művelt ember közmondásai között. Ami a (digitális) kocsmában vagy kávéházban elhangzik, farigcsáláson megy keresztül. A kikristályosodott mondatot pedig hajlamosak közéleti személyiségek a nevükre venni. Politikusként fölhasználhatják a nyilvánosság fórumain, íróként például színdarabban, újságíróként publicisztikában. De kié legyen a szellemes, ütős mondat? Azé-e, aki először vette a nevére? Vagy azé, aki a legismertebb közülük?   

Az MSZP Párbeszédtől kölcsönzött miniszterelnök-jelöltje talán nem is látta a kampánystáb fogalmazta hirdetést. Kíváncsiságból elolvastam a Népszava tegnapi számában megjelent szöveget. A fél újságoldalnyi, fényképpel és logókkal övezett 30 sornyi szövegben 22 hibát fedeztem föl. Médiatanárként csaknem 15 ezer hasonló terjedelmű dolgozatot javítottam, de ilyen töménységű hibaforrással a kommunikáció szakos diákoknál sem találkoztam.

Az MSZP kampányosai hét miniszterjelöltet jellemeznek, ez mindjárt hét hibát is eredményezett. A miniszterjelölt összetett szó ugyan, de csak két tagból áll, ezért nem kötőjellel kell összekapcsolni. Ehhez párosul még három elütés, amidőn az „ösz” és a „töndíj”, a „kór” és a „ház”, a „fede” és a „zet” között egy betűegységnyi helyet kihagyott a begépelő. A fogalmazók pedig oda is kitették a vesszőt, ahová nem kellett volna, és oda sem tették ki, ahová ki kellett volna. Ennyi pontatlanság mellett eltörpül, hogy nincsenek tisztában a kijelentő és a felszólító mód közti különbséggel sem.

Vajon az árnyékkormányt alkotó közéleti személyiségek munkássága alapján miért „teljesen világos, milyen irányba viszik majd az általuk vezetett minisztériumot”? Amit ugyanis esetleg vezetnek április 8-a után, az inkább vezetendő. Ráadásul fölösleges a teljesen, félig nem lehet világos valami. De belátom, hogy ilyen árnyalat nem kérhető számon azokon, akiknek az anyanyelvi felkészültsége nem éri el az érettségi szintet sem. A hirdetés címe szerint pedig az árnyékkormány „Az egyetlen valódi alternatíva Magyarországnak.” A latin alter szó másikat jelent. Ha például a Fidesz azt állítja, hogy a kormányának nincs alternatívája, akkor azért téved, mert van: a másik, a nem fideszes kormány. Mondjuk a Karácsony Gergely nevéhez köthető, amely épp a másik lévén nem lehet a valódi alternatíva, csupán az alternatíva. 

Az MSZP ezernyi sebből vérzik. Elillant például a legendás szervezettsége, és milliárdos adóssággal küszködik. Talán nem is telik neki arra, hogy felkészültebb szakembereket szerződtessen. A hirdetését közlő szerkesztőségnek nem kell persze felelősséget vállalnia a reklámok tartalmáért, fel is zúdultak a kormányzati hirdetéseket szintén közlő baloldali napilap olvasói. De ha ad magára, akkor a korrektor átfutja a szöveget, és kigyomlálja belőle a hibákat. Ez most elmaradt. A látszólag jelentéktelen botrány ízelítőt adott abból, hogy mire képes egy kampánystáb, ha a megjelenésig senki sem figyel arra, amit kiizzadt magából.         

Az egyik tanítványom befutott. A Zalai Hírlap tegnap cikket közölt róla. Bemutatta Kövérné Kalmár Mónikát, akinek sütijét szakemberek a legjobb tíz közé választották. Keblem dagad a a büszkeségtől, bár a sokadik tanára lehetek a négydiplomás, négy gyermeket nevelő családanyának. Nehéz elképzelni, hogy mit hasznosított a Kommunikációs technológiák történetéből vagy a Magyar médiapolitika története 1914-től napjainkig című stúdiumból, de vizsgáztatás közben mindig éreztem rajta az érdeklődést.

Azóta a gyereknevelésről és a sütésről-főzésről írott blogja 16937 kedvelőre és 16790 követőre tett szert. Egyike ama tanítványoknak, akik már képesek megélni a szenvedélyükből. Szakmai elismerése talán azt is lehetővé teszi, hogy ne csak cukrászműhelyből elégítse ki az észak-balatoni kávéházak megrendeléseit, hanem ő is nyithasson végre egy cukrászdát Keszthelyen. Sikere azonban a titkom maradt volna, ha nem történik vele valami, amit érdemes megírni a Médianaplóba is. Mónisüti nevű „költeményét” a Volkswagen Dining Guide Étteremkalauz a hetedik helyen említi, ám az Origo.hu kifelejtette a Top 10-ből.

Valószínűleg csupán figyelmetlenségből, és ahogy Mónika Facebook-bejegyzéséből kivettem, ezt ő meg is bocsátotta. Ám az egyik olvasója megírta a 6-700 ezer kattintást gerjesztő portál szerkesztőségének, ahol nem vitatkoztak vele, hanem meghökkentő módon pontosítottak. A Top 10-ben 9-re módosították a számot, és a sütemény nevét változatlanul nem közölték. Az Origo vezérigazgatója egy bizonyos Matolcsy Ádám, az online szerkesztőség a kormányzati médiabirodalom szerves része. Nem állítom, hogy élen jár a valóság meghamisításában, inkább azt a feladatot kapta, hogy a más műhelyekben kigondolt valóságot azokhoz is eljuttassa, akik kedvelik az információk célirányos, bulváros, képes feldolgozását.

Vannak rovatai, amelyek közel állnak a politikai erőközponthoz, és vannak, amelyek távol. A Táfelspicc az utóbbiak közé tartozik. A németből átvett kifejezés asztalfőt jelent, átvitt értelemben pedig a levesben kifőzött és csíkokra szeletelt marhafartőt, mellesleg a kedvenc ételemet. Ha végigpörgetjük a gasztrorovat cikkeit, hiteles képet kapunk az étkezési kultúránkról, amelynek Kalmár Mónika az egyik legháziasabb képviselője. Csakhogy a szerkesztőség hangulatából, például abból a hírvilágból, amelyben nem bontakozik ki a valóság minden szelete, ragadhatott valami a Táfelspicc gondozójára, ha ilyen faramuci módon „pontosította” a Mónisüti sikerét.      

Idestova harminc éve gyűjtöm a mondatokat, csaknem négyszáz oldalnyi jött össze belőlük. S mert egy oldalon hét-nyolc ütős, szellemes, visszhangos mondat fér el, háromezer körüli a szállóigék száma. Tegnap bespájzoltam, a március 15-i beszédekből húsz figyelemre méltó mondatot jegyeztem föl, bár egyetlen szállóige-gyanúsat sem találtam. Mára kiderült, hogy a legnagyobb visszhangot Orbán Viktor bejelentése váltotta ki.

A miniszterelnök körülírta a politikai ellenfeleket (a külföldi kézben lévő médiumokat, a külföldiek pénzelte civil szervezeteket, a „vérszegény” ellenzéki pártokat), és hozzáfűzte, hogy „A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.” Ha tehát a Fidesz nyer április 8-án, akkor jön a megtorlás. Hogy ez pontosan mit jelent, azt az ünnepi szónok nem részletezte, inkább a diktatúrában edződött képzeletünkre bízta. Bejelentésének eddig elhangzott, megjelent értelmezéseivel két gondom is van.

Akik azóta nyilvánosan is felidézték a meghökkentő mondatot, azok közül mindössze hárman citálták pontosan: Rónai Egon atv-s műsorvezető, Magyari Péter 444-es újságíró és Domokos Lajos újságíró, a Bekiáltás című blog szerzője. A többiek úgy tették ki az idézőjelet, hogy kifelejtették a természetesen-t. Pedig e szó hitelesíti Orbán Viktor gondolkodásmódját. Magától értetődőnek tartja, hogy ha ismét győz, üldözendő és megbüntethető ellenségnek tekintheti azokat, akik megkeserítették az életét. Ezzel eldöntheti azt a vitát, amely még nem jutott nyugvópontra: vajon most kemény demokráciában vagy puha diktatúrában élünk-e?

Az értelmezők között többen is Orbán drámai bejelentését Grósz Károly híres-hírhedt kijelentéséhez hasonlították. 1988 végén a Sportcsarnokban ugyebár ezt firtatta az MSZMP-politikus: „Ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben?” Mindjárt meg is válaszolta a szónoki kérdést: „Ha nem, az anarchia, a káosz és ne legyen illúzió: a fehérterror fog eluralkodni.” Az Orbán-beszéd értelmezői tartalmilag jó helyen kapisgálnak, ám abban tévednek, hogy 1988. november 29-én a magyar miniszterelnök fenyegette meg a rendszer politikai ellenfeleit. Akkor ugyanis Grósz Károly már nem volt kormányfő. November 24-én lemondott (vagy lemondatták).

A Sportcsarnokban nem az egész országot képviselő miniszterelnök fejtette ki az álláspontját, hanem „csak” egy párt első embere szólt az övéihez. Ma már azt is tudjuk, hogy a politikai harc későbbi vesztese beszélt belőle.     

Amikor e sorokat írom, még nem hangzottak el az ünnepi beszédek. Annyi azonban már nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok külön-külön próbálják meggyőzni híveiket a vélt vagy valóságos igazukról. Nem tudható, vajon mit mondanak majd, de aligha űberelik Szigetvári Viktor tegnapi kijelentését. Az Együtt választmányi elnöke keserűen fogalmazott: „Március idusán azt látom, hogy sokan már a világosi fegyverletételre készülnek.”

Ük-, déd- és nagyszüleim ablakából épp a világosi hegysorra látni, Görgey tábornok pedig néhány száz méternyire, egy kúriában alkudozott a megadás feltételeiről. Ennek ellenére mellőzném a történelmi párhuzamot, de ha már Szigetvári Viktor szóba hozta, legalább az ellenzéki pártvezetők minősítését kerülném. Lehet, hogy csak nem akarnak valamit a választók orrára kötni. A két mégis szövetkező párt, az MSZP és a DK például megosztozott az országon, mert nem jutott volna esélyes képviselőjelöltjük mind a 106 választókörzetbe. A megfelezett országból viszont nehéz lesz begyűjteni ama 10 százalékot, amely 5-600 ezer szavazatot jelent. Márpedig az MSZP egy sajátos ok, a Párbeszéddel kötött szerződés miatt 9,99 százalékkal sem juthat a parlamentbe.

Ráadásul van három független jelöltje a veszprémi, a siófoki és pécsi körzetben, akik után valószínűleg nem tesz szert töredékszavazatokra. És akkor már csak három lehetősége marad arra, hogy kielégítse az egyelőre húzódozó középpárt, az LMP igényeit. Máskülönben lemondhat újabb 150 millió forintnyi állami támogatásról, és a maradék 150 millióból még a kétmilliárdos adósság kamatait sem lesz képes fizetni. Vajon érdemes volna fölvenni a szekerére egy kis párt egyéni mandátumra kétségkívül esélyes vezetőit? Szigetvári Viktor esetében egy tehetséges szónokot és társadalomtudományilag fölkészült politikust.

A ma délután nyilvánosság elé lépő ellenzéki szónokokat ezért nem nevezném árulónak, inkább csak számító reálpolitikusnak. Érteni vélem, ha nem bontják ki a valóság minden szeletét, azt viszont képmutatásnak tartanám, ha arról próbálnák meggyőzni a híveiket, hogy ők minden áron győzni akarnak. Az a benyomásom, hogy titokban fölmérték az esélyeiket, és beárazták a vereséget. S ha már tegnap egy kikosarazott politikus történelmi példával élt, hadd rögzítsem a szintén történelmi következményt. Nem egészen két hónappal a világosi fegyverletétel után a győztes kivégeztette a magyar hadsereg egymással is perlekedő tábornokait.               

Egy nappal vagyunk a (már nem is annyira) szabad sajtó napja előtt. Aligha véletlen, ha ilyenkor szakmabeliek értekeznek a hazai sajtó sanyarú állapotáról. Ezt tette Hargitai Miklós is a Népszava mai számában. Vitatkozik Lázár Jánossal, a miniszterelnökséget vezető miniszterrel, aki nehezményezte, hogy a sajtó csinálja a politikát.

A cikkírónak igaza van, amikor azt fejtegeti, hogy a Fidesz-politikus emlékezete szelektív. Számon tartja, amidőn a sajtó által felhánytorgatott ügyek nyomán kínos helyzetekbe kerül a Fidesz - most épp ilyen heteket élünk meg. Arról viszont megfeledkezik, amidőn ugyanez a sajtó akarva vagy akaratlanul az ellenzéket hozza kínos helyzetekbe. A figyelemre méltó okfejtést legföljebb azzal egészíteném ki, hogy Lázár szemléletéből logikusan következik a sajtó fölényes megítélése. Nem ő az egyedüli kormánypárti politikus, aki vitatja az újságírók véleményalkotáshoz fűződő jogát, mert kizárólag a sajtó másik funkciójában, az információk begyűjtésében, megírásában és továbbításában tartja őket illetékesnek.

Jó, hogy napvilágot látott az e felfogással érdemben vitatkozó gondolatmenet. Van azonban benne egy mondat, amely engem is vitára késztet. Hargitai Mikós azt írja, hogy a sajtó „négyötödét felvásárolták a fideszes oligarchák, de a maradék, kivéreztetett egyötöd továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy azzal foglalkozzon, ami a dolga: az ország legfontosabb közügyeivel”. Az eszmefuttatás tartalmilag kifogástalan. Az pedig a szerző becsületére válik, hogy válaszolt egy évvel ezelőtti kérdésére. A Mozgó Világ 2017/3. számában ugyanis azt firtatta, vajon „A magyar média kilencven százaléka a kormányhatalom zsoldjában áll?” Már akkor sem értettem, honnan vette a kilencvenes számot.

Ehhez képest örvendetes fejlemény, hogy most már csak nyolcvanszázaléknyi kormányzati befolyásnál tart. Ráadásul nem is a médiában, amely ugyebár a sajtót, a rádiót, a televíziót és az internetet tartalmazza, hanem csupán a sajtóban. Azt azonban elfelejtette feltüntetni, hogy honnan, miből, kitől veszi a négyötödös arányt. Talán Horvát Jánostól? A kitűnő tévés 2017. június 5-én, a Hír TV-ben így jellemezte a kormányzati befolyást: „A túlsúly nagyon jelentős, mondjuk 80: 20 százalék.” Csakhogy ő nem szociológiai felmérésre hivatkozott, hanem saccolt, erre utal a beszédes mondjuk kifejezés. Becslését kár volt szó szerint venni, még ha az önkritika szándékával ismételte is meg a Népszava publicistája.