A tegnapi bejegyzésben megkülönböztettem a kommentelőt a trolltól. Az előbbit alkotótársnak tekintettem, az utóbbit szükséges rossznak, akit az egyik hozzászóló találóan utcán heverő szemétnek nevezett, amelyet vagy nem vesz észre az ember, vagy lehajol érte, és a legközelebbi kukába dobja.

Volt azonban valaki, aki ma reggel 8.47-kor álnéven ezt üzente: „A bloggereknek és a portálokon publikálóknak nem a zsidózó, libsiző meg hasonló provokálók az ellenségük, hanem a klasszikus kommentelők, akik észreveszik a tévedéseket, átlátják a posztolók irányultságát… Ezek a nemkívánatosak.” A sértett bloggerek tehát őket nevezik trollnak. Állításához két megjegyzést fűznék. Az egyik az, hogy nem baj, sőt erény, ha a kommentelő észreveszi a posztoló irányultságát. A bejegyző ugyanis szakmai értelemben akkor vélhető publicistának, a köz ügyeivel foglalkozó írástudónak, ha megnyilvánulásaiból kiderül az irányultsága.

A másik megjegyzés az, hogy nem vagyok blogger, soha nem is neveztem magam annak. Csaknem három évtizedet húztam le a felsőoktatásban, és másfél évtizede két szeminárium között a digitális sajtóban gondolom tovább a kommunikáció szakos diákokkal folytatott beszélgetéseket. S mert a hezitáló bejegyzések nem lépik túl a 2500 karakternyi terjedelmet, ráadásul van elejük, közepük és végük, körülbelül minden másodikat közli valamelyik portál. A véletlen úgy hozta, hogy a fél évtizede átalakított Médianapló épp ma lépte túl a hárommilliomodik letöltést, ami egy szakmai jellegű rovatnál elfogadható teljesítmény.

Ha másban nem is, abban talán egyetért velem az idézett kommentelő, hogy az online sajtóban a gyorsaság vetekszik a pontossággal. Ha például egy reggeli tévéműsorban hallok valami érdekeset, fontosat, akkor fél óra alatt meg kell fogalmazni róla az álláspontomat, máskülönben a portál ügyeletes szerkesztője azt a bejegyzést választja, amelyik előbb készült el. S bár igyekszem ellenőrizni minden állítás valóságtartalmát, ilyenkor be-becsúszik az a fránya pontatlanság. Ha ezt észreveszi egy figyelmes kommentelő, akkor a nyilvánosság kizárásával ímélben köszönöm meg neki, a bejegyzést pedig pontosítom.

Napra, sőt percre kész szakmát művelünk, amelyben majd’ minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Hozzá kellett szokni ahhoz, hogy csak akkor állíthatjuk helyre a gyorsaság és a pontosság kívánatos egyensúlyát, ha a pontosítókat nem ellenségnek, hanem alkotótársnak tekintjük.