Görög Ibolya hangjára ébredtem. Mit keres a hálószobámban? Aztán rájöttem, hogy a közismert protokoll-szakértő a nyitva felejtett zsebrádióból szól ki. Arról beszélt, hogy 1987-től 1999 őszéig hét miniszterelnököt „szolgált ki”. (Ő használta a funkcionális jellegű munkára utaló igét.) Vajon mit kedvelhetett Németh Miklósban és Antall Józsefben, akiket kiemelt a főnökei közül? De nem mélyedhettem el a témában, mert az interjúalany száját ez a mondat hagyta el: „Apró kis nüanszokon múlik.” Mármint a nyilvánosság előtt élő emberek megítélése.

Aki ennyire profi, aligha halmozza fölöslegesen a rokon értelmű szavakat. Inkább kifigurázza ama jelenséget, amelyet idem per idemnek nevezünk, és latinul azt jelenti, hogy ugyanazt ugyanazzal magyarázzuk. A hangsúlyból arra következtettem, hogy a viselkedés- és kifejezéskultúra hazai nagyasszonya parodizálta a nyilvánosság fórumain szereplőket, akik nincsenek tisztában bizonyos szavak jelentésével. Például a nüanszéval. Néhány idézet a kommunikáció szakos diákok okulására gyűjtött megnyilatkozásokból.

Molnár Péter világbajnok kajakozó szerint: „A győzelem azon múlt, hogyan tudtuk megoldani az apró, pici nüanszokat.” (M4, 2015.08.22.) Juhász István kézilabda-edző imigyen szóla: „A kiélezett mérkőzéseken mindig az apró nüanszok döntenek.” (M4, 2015.10.10.) Bíró Blanka, a kézilabda válogatott kapusa szerint a győzelem szintén „Kis nüanszokon múlt.” (M4, 2016.03.14.)  Kovács István ökölvívó olimpiai bajnok, sportkommentátor is kifejtette: „Kis, apró nüanszok dönthetnek.” (M4, 2016.05. 10.) Knézy Jenő sportriporter így rögtönzött: „Nagyon apró, nüansznyi dolgokon múlik a siker.”  (M4, 2017.07. 27.) Pignitzki Krisztina volt válogatott kézilabdázó, sportkommentátor pedig megállapította: „Ezek a nagyon pici nüanszok.” (Sport 1, 2017. 10.07.)

Mindannyian élsportolók, vagy azok voltak, mielőtt közvetítésre adták volna a fejüket. Eszem ágában sincs őket pellengérre állítani. Nem könnyű a vesztes vagy győztes mérkőzés után levonni a tanulságot. Előfordul, hogy csak a rokon értelmű szavak feltupírozásával sikerül. A nünansz (nuance) például francia főnév, és árnyalatot, eltérést, különbséget jelent - apró, de lényeges, akár sorsdöntő különbséget is. Szerencsére akadt egy olimpiai bajnokunk, a mellúszó Gyurta Dániel, aki olykor századmásodpercekkel nyert vagy maradt alul. Ezzel magyarázható, hogy pontosan fogalmazta meg a lényeget: „Ami mérhető különbség, az már különbség.” (MTV, 2011.07. 29.)

Digitális ismerőseim körében dúl a vita. Közülük valaki fölírta a Facebook üzenőfalára, hogy a közismert hetilap elmulasztott hírt adni Mester Ákos kitüntetéséről. A közéleti magazin alapítóját Pulitzer-emlékdíjjal méltányolta a szakemberekből álló bíráló bizottság, az utódai azonban mintha elfeledkeztek volna róla. A hozzászólók, többnyire a 168 Óra volt munkatársai és szerzői valamiféle ellentétre, feszültségre, konfliktusra, nézeteltérésre, viszályra gyanakodtak, és nem is fukarkodtak a szerkesztőség elmarasztalásával.

Nem vagyok kívülálló, magam is írtam a Mester Ákos és a másik alapító, Bölcs István lapjába, mégsem értek egyet a bizonyára nem ok nélkül sértett kollégákkal. Miközben ugyanis vitatkoztak, nem vették észre, hogy a hetilap online kiadásában ma, hétfőn hajnalban 6.37-kor címes hír jelent meg Mester Ákos kitüntetéséről. Majd 9.01-kor napvilágot Tóth Ákos tizenkét sornyi jegyzete is. A jelenlegi főszerkesztő megadta a kellő tiszteletet a néhány éve nyugalomba vonult elődnek, az újságírói-szerkesztői életművet összefüggéseiben helyezte el.

A szerkesztőség kétségkívül késlekedett egy napot, elvégre akár tegnap délután is megadhatta volna a tiszteletet alapítójának. Mindazonáltal a tétovázás nem föltétlenül személyes okkal, például lappangó konfliktussal magyarázható. A helyzetből fakadó ellenmondás, hogy a megkésett méltánylás cáfolja ama olvasói tapasztalatot, amelyet régóta szeretnék megírni, szerencsére azonban húztam-halasztottam. Az volt a benyomásom, hogy a Mester-Bölcs szerkesztette 168 Óra szellősebbnek, tárcásabbnak, irodalmibbnak, olvasmányosabbnak, érdekesebbnek hatott, mint a mostani. Leginkább azért, mert az új 168 Óra gerincét a Népszabadságból érkezett újságírók alkotják.

Most kiderült, hogy ez a felfogás nem felel meg a valóságnak. Vagy ha megfelelt is, a napilapos újságírókkal tarkított szerkesztőség már megindult a hetilaposodás irányába. Ennek egyik jele, hogy a papír alapú magazin órára, sőt percre kész világhálós kiadását talán mégsem tekinti fejlesztendőnek. Ha ugyanis felvirágoztatandónak, korszerűsítendőnek vélné, akkor még tegnap hírt adott volna az alapító kitüntetéséről. Az is lehet persze, hogy prózaibb ok játszik közre a késlekedésben. Az új tulajdonos olyan anyagi helyzetet teremtett, hogy egyszerűen nincs pénz a hétvégi ügyeletre. Márpedig ilyen helyzetben a netes tartalomszolgáltatás aligha nevezhető folyamatosnak. Ha úgy tetszik, online-nak.      

Keveset tudok az Azonnali.hu nevű pályakezdő portálról. Annyi azért kiderült róla, hogy hárman alapították (Bakó Bea, Bukovics Martin és Kiss Brigi), közülük az első kettő készített interjút az Együtt miniszterelnök-jelöltjével. A tegnapelőtt megjelent beszélgetés szinte kifogástalan szakmai teljesítmény, s ami legalább ennyire fontos, jól is áll Szigetvári Viktornak. Szemlátomást sokat fejlődött a kommunikációban. Már nem fogalmaz annyira bonyolultan, mint a választási ciklus elején.

Az úgynevezett nagyinterjúban képes önmagát leginkább kifejezni, amikor van elég ideje és tere az okfejtésre. A mai mezőnyben ugyanis ő az egyik legalaposabban felkészült politikus. Folyamatában látja a közéletet, ismeri például a választásszociológiai összefüggéseket, ráadásul kitűnő elemző. Előnye Orbán Viktorhoz, Gyurcsány Ferenchez és a többi miniszterelnök-jelölthöz képest, hogy náluk otthonosabban mozog a társadalomtudományban. De ugyanez a hátránya is. A többi miniszterelnök-jelölt képes tömörebben, egyszerűbben, szellemesebben megfogalmazni a részleteiben kevésbé ismert folyamatok lényegét.

Szigetvári tisztában van a kétarcúságával, ezért mondhatta magáról: „Én inkább második vonalbeli szervező vagyok, mintsem frontvonalbeli politikus.” (Népszabadság, 2012. január 11.) Mégis úgy tűnik fel, mintha mostanában kinőne a szürke eminenciás szerepköréből. Az Együtt nevű ellenzéki párt második embere, aki most már nemcsak kampányokat irányít, hanem kampányol is. Először indul egyéni képviselőjelöltként. Szemére vethetnők persze, hogy miért nem szűkebb pátriájában, Kispesten, de biztosan van oka arra, hogy a sárbogárdi választókörzetben gyűjtötte össze az ajánlószelvényeket. Kifejtette, hogy családilag ezernyi szállal kötődik Kisapostaghoz, amely mellesleg húsz kilométernyire van a szülőfalumtól.

Feltűnően gondozott üzenőfala a Facebook-on arról árulkodik, hogy jól érzi magát a választott pátriában. Valószínűleg attól egyszerűsödött a mondandója, hogy a köznapi tudat szférájában élő embereknek kell elmagyaráznia, mihez is akar kezdeni ebben a sanyarú állapotú országban. Egy kis párt képviselőjeként aligha lesz miniszterelnök. Őszintén szólva az is meglepne, ha a mezőföldi választókörzetből jutna be a parlamentbe. A kampányolás mégis előnyére válik. A nagyinterjú hangvételéből kisejlik, hogy meghozza neki ama tapasztalatot, amelynek révén a másodvonalból a politikai élmezőnybe kerülhet.     

Az első Orbán-kormány médiapolitikájáról írtam egy tanulmányt, a másodikéval és a harmadikéval azonban adós vagyok. Nem leltem azt a gondolatot, amelyből ki lehetne bontani egy kiteljesedő rendszer álláspontját a nyilvánosság eszközrendszeréről, a médiáról.

A jelek azt sejtetik, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a nyilvánosság ama formáját részesíti előnyben, amelyben az újságíró betanított munkás. Cserélhető, bármikor behelyettesíthető, akinek az a dolga, hogy összegereblyézze a hatalom számára kívánatos tényeket. Azt már nem várják el tőle, hogy véleményt is nyilvánítson. Ez is újságírás, de a sajtó régebbi gyakorlatát hozza vissza. Amidőn még csak hírlapok jelentek meg, és az információkat petittel, nyolcpontos betűvel szedték. Amikor a hírlapírók már keresték a textusban a kontextust, az informatív szövegben az összefüggést, akkor az értelmezést elnevezték kommentárnak. Csakhogy a hírmagyarázatot nem vélték olyan fontosnak, ezért kisebb betűvel, a hatpontos nonpareille-jel szedték, bár keretbe zárták, hogy elkülönítsék a tényektől.

A Fidesz-politikusok szórványos megnyilvánulásaiból az olvasható ki, hogy fontosabbnak tartják a hírt, mint a véleményt. Orbán Viktor ki is fejtette, hogy „A politikai vélemények nem helyettesítik a tényeket.” (Magyar Rádió, 2013. március 22.) Megjegyzése akár kiindulópontnak is tekinthető, elvégre minden szakpolitika forrása a miniszterelnök valamelyik gondolata. Ráadásul az idézet egy homályban maradt sajtótörténeti összefüggést világít meg. A volt Springer-lapok fél Magyarország (nyolc megye) nyilvánosságát uralták. A vélemény-műfajokban a kormány nótáját fújták, ám a hírrovatban az államilag irányított Magyar Távirati Iroda helyett a Népszabadság Online-tól kölcsönözték az információkat. Az olvasók észrevették a hírek és a vélemények közt tátongó szakadékot, amelyet a hírforrás szó szerinti megszüntetésével sikerült betömni.

Mostanában sokat vitatkozunk arról, vajon érdemes-e fizetni a digitális tartalomért. A nyilvánosság kormányzati értelmezése sajátos válasz az időszerű kérdésre. Az államosított szerkesztőségektől a médiafogyasztók választópolgári jogon kapják a kormányzat számára kívánatos híreket. Az információk érzelmezése már hozzáadott értéknek számít, ezért aki a hírről alkotott véleményre is kíváncsi, az fizesse meg. A nem kívánatos értelmezésekről lemaradnak tehát ama milliók, akik ingyenesen jutnak hozzá a kormányzat számára kívánatos hírekhez.              

Olvasom, hogy Törökországban börtönre ítéltek huszonöt újságírót. Állítólag szerepet játszottak az Erdogan elleni puccskísérlet szellemi előkészítésében. A diktatúra névadója úgy kommentálta az ítéletet, hogy „A terrorizmus nem magától terem, kertészei a vezércikkírók, véleményvezérek.” Az egyik elítélt, Atilla Tas pedig azt fűzte a verdikthez, hogy ha egy országban bűn ellenzékinek lenni, akkor ő bűnös. Nálunk egyelőre szelídebb szelek fújdolgálnak. Bár kormánypárti politikusok már minősítettek bűnösnek ellenzéki véleményformálókat, a bíróságok még nem nyomtak pecsétet az ítéletre.

Ettől persze foglalkoztathat, vajon miként is állunk az úgynevezett vezércikkírókkal és véleményvezérekkel. Az a benyomásom, hogy a vezércikk a papír alapú sajtóra jellemző, a véleményvezérség viszont inkább a digitálisra. A hagyományos sajtó ma már olyan kis példányszámban lát napvilágot, hogy a vezércikkek szerzői aligha formálhatják a fősodor (az elektronikus és digitális médiumok) nézőit, hallgatóit, olvasóit. Akkor lesz belőlük véleményvezér, ha írásaikkal felhívják magukra a tévé- és rádióműsor-, valamint a portálszerkesztők figyelmét, akik meghívják őket vendégszereplésre. Minél gyakrabban jelennek meg a nyilvánosság nagy látogatottságú fórumain, annál inkább formálhatják százezrek álláspontját.

Mindazonáltal a hagyományos sajtón belül is különbség rajzolódik ki. Mintha az ellenzéki lapokat kevésbé jellemezné a vezércikkesdi. Ez az ellenzék elaprózódásával, szerteágazódásával, széttagolódásával, egymás ellen fordulásával magyarázható. Ott nem lehetnek közismert, irányt kölcsönző véleményformálók, ahol sokféle álláspontot fogalmaznak meg. A publicisták ütköző helyzetértelmezései a kívánatos ellenzéki egység szempontjából kioltják ugyan egymást, az igényesebb médiafogyasztókat mégis önálló véleményalkotásra ösztönzik.

A kormányzati sajtóban szűkebbek a keretek. A véleményvezérségre kijelölt újságírók „megzenésítik” a kormányzati kabinetirodában megfogalmazott irányelvet, amelyet a legjobb tollúak egyéni ízekkel adnak közre, ám ez mit sem változtat a vezércikk vonalas jellegén. A nemrégiben felvásároltatott megyei lapok például a harmadik oldal jobb felső sarkába szánt vezércikk helyére nyolc-tíz pesti publicista jegyzetét tördelhetik. Akik aztán vagy eltalálják a vidéki olvasókat érintő témákat, vagy nem. Inkább az utóbbit tapasztalom, ezért nem is becsülhető túl sokra a jó öreg vezércikk hatékonysága.          

Tegnap este, az egyik tévéstúdióban megszólalt Kunhalmi Ágnes. Az MSZP kampányarca az ellenzéki pártok összefogását szorgalmazta, és ezt találta mondani: „Koordináljunk együtt!” Az alapszó ugyebár a latin koordináció (irányítás, összeegyeztetés, összehangolás), amely az ordo (rend) kifejezésből származik. Az orindo pedig azt jelenti, hogy rendezni, sorba rakni. Ha hozzáfűzzük a con (össze) toldalékot, akkor meg azt, hogy összerendezni. A politikusnő azt mondta tehát, hogy az ellenzéki pártok együtt, közösen rendezzék össze a választási elképzeléseiket.

A kommunikáció szakos diákoknak tartott szemináriumon mindig szóba kerül az úgynevezett tautológia, a szószaporítás. Az iménti idézetet még nem nevezném annak, de ha citálom Molnár Csabát, akkor már érdemes eltűnődni a figyelemre méltó mozzanatról. A DK-politikus ugyanis ezt fejtegette: „Soha olyan ügy nem volt, amiben a Demokratikus Koalíció együttműködött vagy kollaborált volna.” (ATV, 2018. január 29.) A jelenség nem ismeretlen a politikusok és az újságírók közös kifejezésmódjában, a kommunikációban. Élő adásban, amelyből nem lehet kivágni a fölösleges szavakat, egyre gyakrabban fordul elő.

Kunhalmi Ágnes oktatáspolitikus például ezt is mondta: „Itt gondolok az ostoba centralizációra és központosításra.” (ATV, 2016. szeptember 19.) Meg ezt is: „A szülők félnek, hogy a gyerekeiket bántódás vagy retorzió éri.” (ATV, 2016. december 19.) Lázár János Fidesz-politikus ezt: „Számoltunk minden lehetőséggel és opcióval.”  (ATV, 2015. december 3.) Vona Gábor Jobbik-politikus ezt: „Keresem ezeket a helyzeteket, szituációkat.” (ATV, 2016. szeptember 21.) Szanyi Tibor szocialista politikus ezt: „Egy ici-pici, nüansznyi valamit találnak az MSZP oldalán.” (ATV, 2017. augusztus 18.) Márki-Zay Péter újdonsült hódmezővásárhelyi polgármester pedig ezt mondta: „A transzparencia és az átláthatóság megjelent a város életében.” (Hír TV, 2018. február 28.)

Abból indulnék ki, hogy a közszereplők hajlamosak rögtönzés közben megkettőzni a kiemelendő szót. Innen a szokásuk kétfelé ágazik. Vagy azért dupláznak, mert lányos zavarukban kiejtettek a szájukon egy idegen kifejezést, és azt gyorsan lefordítjuk magyarra is, nehogy megszólják őket az igényesebb médiafogyasztók. Ez bocsánatos vétek. Vagy azért kettőznek, mert a kifejezés magyarul jutott eszükbe, és gyorsan kimondják az idegen eredetit, hadd bizonyíthassák a nyilvánosság fórumain, hogy ők ezt is tudják. Ez pedig kivagyiság.

Elérkezett az igazság pillanata. Az országgyűlési választáson indulási szándékot bejelentő pártoknak körzetenként ötszáz ajánlást kellett aláírással előteremteni, máskülönben nem kerülhetnek föl az állami pénzzel kecsegtető listára. A Fidesznek és a Jobbiknak mind a 106 körzetben sikerült összegyűjteni az ajánlásokat, a Momentumnak azonban csak 97-ben, az Együttnek pedig 48-ban. A Bokros-féle Modern Magyarország Mozgalom már a vonal alá került, mert mindössze 15-ben jött össze a bűvös félezer.

Külön kategóriába sorolható az MSZP és a DK. A két párt testvériesen megosztozott az országon: a szocialisták 60 választókörzetet vállaltak, a Gyurcsány-párthoz tartozók 46-ot. Vajon mi indokolta a megosztást? Együttműködésüket azzal magyarázzák, hogy ha nem indítanak egymás ellen jelölteket, akkor nagyobb esély lesz a kormányváltásra. Csakhogy van egy árulkodó mondat, amely engem legalábbis elbizonytalanít. Botka László, az MSZP tavalyi miniszterelnök-jelöltje egy elkeseredett - vagy őszinte - pillanatában ezt találta kérdezni a párttársaitól: „Most emlegettek előválasztást és egyéb őrültségeket? Hát jelöltünk sincsen, könyörgöm.” (Kettős Mérce, 2017. február 15.)

Mi van, ha az iménti számok azt sejtetik, hogy az ellenzéki pártok szervezettségi gondokkal küszködnek? Hálózatuk nem szövi át az egész országot, például a falvakban nincs alapszervezetük, aktivistájuk ahhoz, hogy összeszedjék azt a fránya félezer aláírást. A szervezettség hiánya ezernyi okkal magyarázható, nem szégyen ez, bár kínos volna bevallani. A halálos ítéletét írja alá az a párt, amelyik azt kommunikálja, hogy ő bizony levonult a térképről, mert nincs elég embere. Ennél jobban hangzik, és talán még igazság is van benne, hogy a kormánypártok jelöltjével szemben csak egyetlen ellenzéki jelölt lehet esélyes a győzelemre.

Miközben tehát a szóvivők az összefogásról, az együttműködésről, az önmérsékletről és az áldozatkészségről beszélnek az újságírók előtt, hátul, az úgynevezett füstös szobákban számok röpködnek a levegőben. A 106 választókörzetben való indulás ugyanis 598, kerekítve 600 millió forintnyi állami támogatást ér, a 81 450-et, az 54 300-at, a 27 150 millió forintot. S ha a tárgyalók ügyesen blöffölnek, akkor az együttműködésre hajlamos partner javára lemondanak ama választókörzetekről, amelyekben amúgy sincs hálózatuk, az áldozatkészség jegyében pedig beérik a 600 millió háromnegyedével, felével vagy egynegyedével.       

A tegnapi bejegyzés vitájából két következtetés bontakozott ki. A kormánypárti kommentelők sem zárták szívükbe Németh Szilárdot. Miközben röstellték, hogy ezzel a „kulturáltsággal” képviseli valaki a pártjukat és kormányukat, egyetértenek velem abban: még ő sem érdemli meg, hogy a testi adottságaival, például a túlsúlyával viccelődjünk. De ha már visszatértem a tegnapi témára, pontosítanám is magam.

Azt írtam, hogy a Fidesz-politikus nem állt szóba az ellenzéki sajtóval. Újra megnéztem a videofelvételt, és kiderült, hogy ennél árnyaltabban fogalmazott. Miután egyesével kiosztotta a jelen lévő újságírókat, megvető hangsúllyal és utálkozó arckifejezéssel firtatta: „Van még valaki a Simicskától?” Képes tehát megkülönböztetni a Fidesz volt háttérembere által alapított médiahálózat és az egyéb ellenzéki szerkesztőségek munkatársait. Mindkét újságíró-típust rühelli ugyan, de a simicskásokat még inkább.

Ama bizonyos mondat a jelenlegi képviselőház első emeletén csúszott ki a száján. A felvételen nem látható, de vele szemben, a hatalmas előcsarnok túlsó oldalán lelhető fel a Kádár-korszakból való freskó. Bernáth Aurél a balsarokba festette a korszak éppen sakkozó névadóját, a kibicek között pedig Aczél György is feltűnik. Ebben az épületben dolgozott az MSZMP központi bizottsága, a hetedik emeleti tanácsteremben tartotta például a főszerkesztői értekezleteket. Az összejövetelek tetemre hívásra emlékeztettek.

Az első részben az úgynevezett agitprop osztály képviselője fejtette ki, hogy mit kellett volna a múlt héten, és mit kéne a jövő héten írni, a második részben pedig a kulturális osztályé. Meg-megtörtént, hogy az egyik előadó azért szúrt le bennünket, amiért a másik megdicsért, az összhang hiánya azonban inkább a a múlt század nyolcvanas éveit jellemezte. A lényeg az volt, hogy a sajtó a politika szolgálólánya - nekem ezt sugallják a Fehér Ház falai, miközben hallgatom Németh Szilárd fitymáló, gyűlölködő, irtózó, lenéző, semmibe vevő, viszolygó szavait.

Március 15-én ünnepeljük a szabad sajtó napját, a Fidesz politikusai ilyenkor szokták vendégül látni a nyilvánosság képviselőit. Olykor még ki is tüntetik az újságírókat, természetesen a megbecsülés jegyében. Ennek legjellemzőbb megfogalmazása Ivanics Ferenctől, a Győr-Moson-Sopron megyei közgyűlés elnökétől való. 2002. március 14-én mondta: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.”

„A nemzet zsírtarkója„ - olvasom a Népszava mai számában. A túlsúlyos politikust jellemzi imigyen a jegyzetíró Batka Zoltán. Találó a megfogalmazás, a Fidesz ökle hátulról csakugyan hasonlít Orosz István grafikus 1990-ben az egész országot kitapétázó plakátjára, a Továriscs konyec-re. Ráadásul a megszálló is stimmel. Azon tűnődöm, vajon meddig mehetünk el a közéleti szereplők minősítésében. Tartanám magam az íratlan szabályhoz, hogy embertársainkat nem illik testi adottságaik vagy a nevük alapján elmarasztalni.

Még akkor sem, ha egy alkotmánybírósági határozat kimondja, hogy a közszereplők kötelesek az átlagembernél többet elviselni. Németh Szilárd is köteles elviselni, hogy Szigetvári Viktor Együtt-politikus „fideszes beszélőgépnek”, Ceglédi Zoltán politológus „fideszes verőlegénynek”, Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus „politikai betanított munkásnak”, Puskás Panni kritikus „intellektuális vészféknek” nevezte. Horváth Zoltán újságíró pedig azt mondta róla egy tévéműsorban, hogy „a Fidesz szumó-tagozatát vezeti” - bár ez már akár a testi adottságra is utalhat.

Ennél tovább azonban akkor se mennék, ha Németh Szilárd a kormánypárt legellenszenvesebb képviselője. Nem nézem ki belőle például a kultúremberséget. Az a benyomásom, hogy ha valamit nem ért, akkor összeköti az egymáshoz nem illő jelenségeket, és látványos összeesküvés elmélettel lép a nyilvánosság elé. A kegyetlenségig szókimondó. Kimondja azt, amit a párttársai legföljebb sejtetnek, vagy amit a főnöke, Orbán Viktor a maga cizellált, kenetteljes módján inkább csak körülír. A kocsmák nyelvén jelenti be a hatalom elképzeléseit, és mérget vehetünk rá, hogy amit a képünkbe vág, azt a kormányzat meg is valósítja.

Most azért prüszkölök rá, mert a nyilvánosság képviselőit, az újságírókat levegőnek nézi. Néhány napja ki is osztotta őket, mondván, hogy az ellenzéki sajtóval nem áll szóba. S hogy ne legyen félreértés, rögtön ujjal is mutatott rájuk: az Index, a Lánchíd Rádió és a Hír TV munkatársaira. Ezt a hazai közéletben végképp nem illik. Talán az arcátlansággal, fölényeskedéssel, lekicsinyléssel, modortalansággal, önteltséggel, pimaszsággal, pökhendiséggel, rátartisággal magyarázható a jegyzetíró Batka Zoltán testi adottságot firtató megjegyzése is. De hogy ne vétsek az övéhez hasonló hibát, vissza is vonom a túlsúlyra utaló önteltséget. Önhittségre módosítom.

Gyurcsány tizenkét ponttal állt a nyilvánosság elé, Karácsony beéri tízzel is. Az utóbbi kerekebb szám, könnyebben megjegyezhető, bár hiányzik belőle a nyilvánosság szerkezetváltása. Az MSZP és a neki miniszterelnök-jelöltet kölcsönző Párbeszéd úgy simította össze a választási programját, hogy kimaradt belőle a média.

Ezt muszáj megjegyeznie annak, aki fél évszázadot töltött a sajtóban. Ettől azonban még elismerhető, hogy Karácsony Gergely tegnapi fellépése sikerült. Gyakorlott előadó teremtett kapcsolatot a teremben ülőkkel. De akik a lépernyőn látták-hallották, azokhoz vajon mi jutott el a kampány-mondatokká lecsupaszított választási programból? A szocialisták háza táján általánosítható gyakorlat, hogy a munkacsoportok elkészítik a maguk szakpolitikai programját, majd tőmondatokra bontják le, hogy a listavezetőnek legyen mit a nevére venni. Amikor tehát a Karácsony-féle jelmondatokról tűnődöm, a miniszterelnök-jelölt mögötti szakemberek szlogentermő képességét is minősítem.

A tíz pontból háromhoz találtam olyan mondatot, amely alkalmas arra, hogy a digitális és valóságos kocsmákban meg kávéházakban ismételgethessük, kóstolgathassuk, farigcsálhassuk. („Könnyítünk lent, nehezítünk fent.”, „A lopott vagyon visszajár.”, „A hatalom embereit az emberek hatalmával cseréljük le.”) Karácsony mondott még hármat, amely a lényeget fejezi ki, bár alkalmatlan szállóigének. („Közelebb kell vinni Magyarországot Európához.”, „A munka törvénykönyve valójában a tőke törvénykönyve.” „Néhány év alatt felére csökkentjük a szegénységet.”) Tízből három telitalálat és három tűrhető mondat soványka eredmény. Azt sejteti, hogy az MSZP körüli pártszövetség még nem jutott el a választókig, noha olyan listavezetőre tett szert, aki alkalmas volna az emberek megszólítására.

A mögötte lévő szakemberek talán nem vették észre, hogy a baloldal közelmúltjában vannak olyanok, akiktől a tíz ponthoz szállóigék kölcsönözhetőek. Ilyenek: „Csak egy erős párt tud segíteni a gyengéken.” (Horn Gyula), „Magyarországon senki ne betegedjen meg azért, mert szegény, és ne szegényedjen el azért, mert megbetegedett.” (Kovács László), „Nem a gazdagság, hanem a szegénység ellen vagyunk.” (Király Zoltán), „Európa ott van, ahol az egyes emberrel törődnek.” (Konrád György), „A demokrácia piac, kitermelődik az, amire igény van.” (Karácsony Gergely) A legutóbbinál akár rövidre is lehetett volna zárni a kölcsönkérési folyamatot.