Gyurcsány tizenkét ponttal állt a nyilvánosság elé, Karácsony beéri tízzel is. Az utóbbi kerekebb szám, könnyebben megjegyezhető, bár hiányzik belőle a nyilvánosság szerkezetváltása. Az MSZP és a neki miniszterelnök-jelöltet kölcsönző Párbeszéd úgy simította össze a választási programját, hogy kimaradt belőle a média.

Ezt muszáj megjegyeznie annak, aki fél évszázadot töltött a sajtóban. Ettől azonban még elismerhető, hogy Karácsony Gergely tegnapi fellépése sikerült. Gyakorlott előadó teremtett kapcsolatot a teremben ülőkkel. De akik a lépernyőn látták-hallották, azokhoz vajon mi jutott el a kampány-mondatokká lecsupaszított választási programból? A szocialisták háza táján általánosítható gyakorlat, hogy a munkacsoportok elkészítik a maguk szakpolitikai programját, majd tőmondatokra bontják le, hogy a listavezetőnek legyen mit a nevére venni. Amikor tehát a Karácsony-féle jelmondatokról tűnődöm, a miniszterelnök-jelölt mögötti szakemberek szlogentermő képességét is minősítem.

A tíz pontból háromhoz találtam olyan mondatot, amely alkalmas arra, hogy a digitális és valóságos kocsmákban meg kávéházakban ismételgethessük, kóstolgathassuk, farigcsálhassuk. („Könnyítünk lent, nehezítünk fent.”, „A lopott vagyon visszajár.”, „A hatalom embereit az emberek hatalmával cseréljük le.”) Karácsony mondott még hármat, amely a lényeget fejezi ki, bár alkalmatlan szállóigének. („Közelebb kell vinni Magyarországot Európához.”, „A munka törvénykönyve valójában a tőke törvénykönyve.” „Néhány év alatt felére csökkentjük a szegénységet.”) Tízből három telitalálat és három tűrhető mondat soványka eredmény. Azt sejteti, hogy az MSZP körüli pártszövetség még nem jutott el a választókig, noha olyan listavezetőre tett szert, aki alkalmas volna az emberek megszólítására.

A mögötte lévő szakemberek talán nem vették észre, hogy a baloldal közelmúltjában vannak olyanok, akiktől a tíz ponthoz szállóigék kölcsönözhetőek. Ilyenek: „Csak egy erős párt tud segíteni a gyengéken.” (Horn Gyula), „Magyarországon senki ne betegedjen meg azért, mert szegény, és ne szegényedjen el azért, mert megbetegedett.” (Kovács László), „Nem a gazdagság, hanem a szegénység ellen vagyunk.” (Király Zoltán), „Európa ott van, ahol az egyes emberrel törődnek.” (Konrád György), „A demokrácia piac, kitermelődik az, amire igény van.” (Karácsony Gergely) A legutóbbinál akár rövidre is lehetett volna zárni a kölcsönkérési folyamatot.

Van egy szállóige-gyűjteményem, mintegy háromezer szellemes mondatot tartalmaz. Az élmezőnyben kevés politikus található, közülük emelkedik ki Orbán negyven szájról szájra terjedő aforizmával, aranyköpéssel. Azért használom a latin kifejezést és annak népnyelvi változatát is, mert ha miniszterelnökünk kiejt egy idegen szót, azonnal magyarra fordítja. E tulajdonságával magyarázható egy kontraszt (bocs: éles ellentét, szembeötlő különbség). Hajlamos kétértelműen fogalmazni, az értelmezést pedig ráhagyja a beosztottjaira.

Megtekintette például a DVTK-stadion munkálatait, és látogatásáról beszámolt az üzenőfalán, mondván: „Magyarországon két város veszélyeztetett igazából, ha olyan kormány alakul, amely migránsbarát, és beengedi a bevándorlókat: Budapest és Miskolc.” (Facebook.com, március 1.) Utalt az avasi lakótelep sötétebb bőrszínű lakóira, akik a közeli falvakból más kulturális beidegződésekkel és szokásokkal vándoroltak be a megyeszékhely fölötti dombra épített tízemeletes házakba. Gulyás Gergely parlamenti frakcióvezető magyarázta el, hogy igen, a miniszterelnök úr az „avasi romákra” gondolt.

Orbán Viktor ösztönösen, jó stílusérzékkel magyarra fordítja tehát az idegen szavakat, majd a délről érkező, többnyire iszlám vallású menekülteket azonosítja a migránsokkal, sőt a terroristákkal, most pedig a hazai cigányokat is belemossa az idegen, szerinte ellenséges közegbe. Ezt a gondolatmenetet másnap (tegnap) megismételte a Magyar Rádióban is. 12 mondatát jegyeztem föl, ám egyik sem gyanúsítható azzal, hogy szájról szájra terjed a kocsmákban és kávéházakban. Azért nem, mert észrevettem még egy ellentmondást. Ama negyven szállóige közül 28 az ellenzéki korszakából származik, amikor nem kellett sejtelmesen, kétértelműen fogalmaznia.

Mondataiból egyet szántam az egyik portál számára készítendő heti összeállításba, így hangzott: „Utcai harcos vagyok.” (Mindig tudtam, hogy Orbán az utcán van otthon.) Kár, hogy ugyanazon a napon ugyanabból a médiumból csak egy gondolat emelhető ki, márpedig tegnap a Magyar Rádióban elhangzott egy sokkal szellemesebb is. Szilágyi Zsófia beszélt az irodalmi barátságokról, és Petőfi meg Arany kapcsolatát Ady és Móricz Zsigmond barátságához hasonlította. Ekkor mondta: „Mindenki először Petőfi akar lenni.” Bár írókra és költőkre utalt, mégis a fiatal Orbán Viktor jutott eszembe 1989. június 16-áról, a pesti Hősök teréről. Miniszterelnökünk ebben a pillanatban szenvedett vereséget egy irodalomtörténésztől.   

Közeleg az országgyűlési választás, készülődnek a képviselőjelöltek. Például Kelemen Anna, a közismert pornószínésznő is elhatározta, hogy indul a parlamenti helyért. Nem is volna baj, ha a világ egyik legősibb mesterségét képviselné valaki az ország házában. A bulvársajtó be is harangozta, hogy a feltűnő külsejű hölgy már óriásplakátokon töri a fejét. Épp elképzeltem, hogy Ciccolina magyar származású olasz honanya itthoni megfelelője békésen szendereg a független képviselők padsorában, amidőn érkezett a hír, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester-választás a szőke celebet színvallásra kényszerítette. Azt szűrte le Márki-Zay Péter független jelölt meglepő győzelméből, hogy „Aki esélytelen, és nem lép vissza, az a valódi prostituált.”

Idestova negyedszázada még gyerekcipőben járt nálunk a marketingnek nevezett termékértékesítés. Akkoriban viharzottak a kedélyek egy sport témájú könyv körül, és az egyik értelmező, Bodor Pál közíró azt találta mondani a szerzőről, hogy „Végh Antal reklámfőnöke a botrány.” Az a benyomásom, hogy Kelemen Anna is botrányról botrányra evickél, ficánkol, kecmereg, mindazonáltal becsületére válik, hogy jelentkezésről jelentkezésre fejlődik. Amikor még igényt tartott a politikusi szerepkörre, a közösségi üzenőfalán megjelent közleményben akadtak helyesírási és gépelési hibák. Most azonban, hogy lemondott az országgyűlési szendergésről, rövid szövege hibátlanra sikeredett. (Bár az egyik vessző után betűegységnyi helyet kellett volna kihagyni.)

A jelek arra utalnak, hogy ezt a közleményt már nem ő fogalmazta meg. Vagy ha ő fogalmazta is, gondos kezek pötyögtették a digitális felületre. Úgy rémlik, hogy csatlakoztak hozzá termékértékesítési szakemberek. Például van már reklámfőnöke, aki végiggondolta a feltűnési folyamatot. Mintha a botoxozott ajkú és dús keblű hölgy nem azért lengette volna be a honanyaságot, hogy csakugyan helyet foglaljon az ország házában, hanem hogy néhány napig szerepelhessen a nyilvánosság fórumain. Majd mint aki jól végezte a dolgát, a vasárnapi szavazás nyomán hétfőn reggel vissza is lépett. Neki ennyi elég ahhoz, hogy újra beszéljenek róla.

Az előttünk kirajzolódó folyamat azt sejteti, hogy még egy hírnévből élő celebnek is érdemes figyelemmel kísérni a közélet eseményeit. Elgondolkoztató, hogy ő és a bájait értékesítő stáb azt a következtetést vonta le a hódmezővásárhelyi előválasztásból, amelyre nem minden ellenzéki politikus volt képes.

Az értelmezők agyba-főbe dicsérik Márki-Zay Pétert. Kapcsolatteremtő képességét a személyes tulajdonságaiból vezetik le. Nem is ok nélkül persze, ám e szakmai rovatban nem érdemes megelégedni azzal, hogy rátermett, és punktum. Vajon mi rejlik a sikere mögött?

Az például, hogy mielőtt politikára adta volna a fejét, üzleti kommunikációt tanított a szegedi egyetemen. Majd egy energiaszolgáltató cég 180 főnyi ügyfél-szolgálatát irányította. A gyakorlati ismeretekre pedig még a kétezres években, emigránsként tett szert. Mint egy régi interjúban elárulta, Kanadában „Házalóként naponta legalább ötven emberrel beszélgettem.” (Délmagyar.hu, 2009. október 26.) A házaló, népnyelven a vigéc voltaképpen termékértékesítő. Majdnem mindegy, hogy mosóport vagy reményt próbál-e értékesíteni.

Találtam egy figyelemre méltó mozzanatot, amely még szakmaibb magyarázatot ad Márki-Zay Péter felkészültségére. Egy nappal a polgármester-választás előtt azt fejtegette egy kampány-rendezvényen, hogy „A vásárhelyiek közül 18 ezren jártak a Facebook-oldalamon.” (Mérce.blog, 2018. február 24.) Ez adta az ötletet, hogy utánanézzek a következő, sordöntő nap világhálós eseményeinek. Az ellenzék közös polgármester-jelöltje 18-szor szólította meg digitális ismerőseit. Az első szám az időpontokat jelöli, a két zárójel közötti pedig az egy-kétperces megnyilvánulások nézettséget.

Íme: 5.30, 6.44, 6.52, 9.14 (25 ezer megtekintés), 12.14 (45.848), 13.11, 14.20 (47 ezer), 15.26, 16.55 (28 ezer), 18.00, 18.59, l9.48 (335 ezer), 20.47 (26 ezer), 21.49, 22.16, 22.17 (14 ezer). Ha jól számoltam, kerekítve 521 ezren, több mint félmilliónyian nézték-hallgatták tehát bejelentkezéseit a közösségi oldalon. Ugyancsak a Facebook-on köszönte meg Molnár Róbert kübekházi polgármester segítségét. Az épp ma 47 esztendős munkatárs egy évvel idősebb vásárhelyi kollégájánál, és úgy ismerjük, mint az úgynevezett operettfalu sikeres működtetőjét. Akinek azonban van politikai emlékezete, Torgyán József jobbkezét tisztelheti benne.

A kisgazdák vezére őt küldte ki az Egyesült Államokba, hogy tanulmányozza az amerikai elnökök kampánytechnikáját. Majd 1998-ban Torgyán doktor szokatlanul hatékony választási kampányba kezdett, és Orbán Viktort a hatalomba segítette. A sors iróniája, hogy most ugyanaz a kampányszakember az Orbánból kiábrándult keresztény-nemzeti politikus, Márki-Zay Péter országra szóló sikeréhez járult hozzá.      

A nagyközönség a Népszabadság megszüntetése óta vette észre a megyei sajtót. Nem olvassa, vagy ha a szűkebb pátria egyetlen napilapját olvassa is, nincs átfogó képe a többiről: a kormányzat befolyási övezetébe vont 18 napilapról. Nem is várom el tőle, ám az újságíróktól és politikusoktól talán elvárható volna. Az például nem igaz, hogy az „államosított” vidéki újságok elhallgatták a hódmezővásárhelyi polgármester-választást.

Bár online kiadásuk este tízkor megszűnik közlő hely lenni, 21.39-kor még közölték a Magyar Távirati Iroda 70 sornyi tudósítását. A cikk többet idézi Hegedűs Zoltán fideszes polgármester-jelöltet és Lázár János országgyűlési képviselőt, mint a győztes Márki-Zay Pétert, de összefoglalja az ellenzéki pártok legjellemzőbb sorait is. A cikk hangvételét lehetne kifogásolni, de az MTI mindig hajlott a mindenkori kormány felé. Miért éppen most tagadná meg magát, egy kormánypárti vereség pillanatában? Gyors közlésével pedig megspórolta a megyei lapoknak az állásfoglalást.

Amúgy is visszafogják magukat, talán mert magas helyről megkérték őket, hogy ne szóljanak bele a nagypolitikába. Csakhogy egyelőre három különböző tulajdonoshoz sorolhatóak, ezért korántsem egyöntetűen reagáltak a Hódmezővásárhelyen történtekre. Az Andy Vajna tulajdonolta Lapcom szegedi újságja, a Délmagyarország online kiadása másnap reggel hétkor jelentette meg Gidró Kriszta Demokrácia című jegyzetét. Az újdonsült főszerkesztő-helyettes szerint „A kiugróan magas részvételi arány és az eredmény megcáfolta Márki-Zay Péter kampányának egyik tételmondatát, miszerint diktatúra van Hódmezővásárhelyen.”

Tartalmilag persze lehet összebeszélés a Vajna-újságok és a Mészáros Lőrinc portfóliójába sorolható Mediaworks-napilapok között, mert az utóbbiak február 27-én Csermely Péter jegyzetét közölték, és a fővárosi szerző ugyanezt pedzegette: „Furcsa diktatúra ez a magyar, amelyben néhány héttel az országgyűlési választások előtt az ellenzék elsöprő győzelmet képes aratni a kormánypárt egyik kedvenc városában.” A Heinrich Pecinához köthető Inform Média északkelet-magyarországi három napilapja viszont egyelőre kilóg a demokráciázó kórusból.

A központi (debreceni) tartalomfejlesztő főszerkesztő korlátozta a jegyzet műfaját. Február 26-án, amidőn publicistájuk kifejthette volna álláspontját a Hódmezővásárhelyen történtekről, a horrorszereplő Frankenstein ürügyén a fiatalok mobilfüggőségéről értekezett. Máskülönben érdekes eszmefuttatás volt.

A Népszava mai számában megütötte a szemem egy mondat. Hargitai Miklós értelmezte a hódmezővásárhelyi polgármester-választáson történteket, elemzésének az Elegü(n)k lett címet adta. A Fidesz vereségét a korrupcióval is magyarázza. Szerinte az országgyűlési választásig oly rövid az idő, hogy a kormánypárt már nem képes az állami szintre emelt korrupción változtatni, amely egyébként, „ahogyan Lánczi András volt szíves a szájunkba rágni, ’gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája’.”

Másra és másként emlékeztem, ilyenkor érdemes megnézni a korrupcióról készÍtett fájt. Negyedszázad alatt pontosan száz meghatározást, figyelemre méltó körülírást gyűjtöttem össze, ebből hatvanhat (kétharmad) a Fidesz második és harmadik kormányzására utal, ami önmagában is jellemző. Lánczi András, Orbán Viktor miniszterelnök egyik főtanácsadója, a Corvinus egyetem jelenlegi rektora három értelmezéssel véteti észre magát. A középsőből, amely a Magyar Idők című kormánylap 2015. december 25-i számában jelent meg, kiderül, hogy Hargitai Miklós pontosan idézte.     

Van azonban két másik citátum is, amelyek árnyalják a Fidesz-ideológus álláspontját. Lánczi úr 2015. január 27-én, az InfoRádó stúdiójában még sejtelmesen fogalmazott: „Amit az egyik politikai célnak nevez, azt a másik korrupciónak.” Erre jött a Hargitai által idézett mondat, amelyből kirajzolódik, hogy Orbánék a közpénzek magánkézbe csorgatásától, az uniós támogatások megcsapolásától várják az úgynevezett nemzeti burzsoázia megerősödését. S hogy még csak véletlenül se legyen félreértés, Lánczi András a hvg.hu, 2016. május 13-i számában megjegyzi: „Van egy szisztéma, amit kritizálhatnak, hogy korrupció, de én azt állítom, hogy ez egy politikai elképzelés végrehajtása.”

Így már teljesebb a kép, kétségkívül árnyaltabb a korrupció állami értelmezése. A hatalom gyakorlóinak nem szégyellni kéne tehát, hanem legyinteni, ha az ellenzék zászlajára tűzi a törvényesített korrupció ellen küzdelmet. Most értem meg igazán, hogy Pokorni Zoltánnak, a Fidesz hajdani oktatáspolitikusának, rövid ideig pedig elnökének miért kellett visszahúzódnia az egyik budai kerület polgármesteri hivatalába. Megelégelte a pártjához köthető megélhetési politikusok és gazdasági vállalkozók nevéhez fűződő stikliket, és imigyen szólt hozzájuk: „Nincs nyúlkálás. Mert nem lesztek kihúzva a sz@rból pártalapon.” (Népszabadság Online, 2014. január 22.) Ahogy elnézem, ki lettek húzva, ráadásul pártalapon.

Tegnap késő estig néztem az egyenes adásban közvetített eseményeket. Azóta tudjuk, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester-választást az ellenzék közös jelöltje nyerte. Márki-Zay Péter, az újdonsült polgármester bevallotta az országos nyilvánosságnak, hogy a helyi Jobbik-szervezet vezetője hónapok óta kapacitálta, de ő csak december 12-én adta be a derekát.

Az információ azért nem lep meg, mert Szanyi Tibor, a szocialisták fenegyereke már hetekkel ezelőtt berzenkedett az elnökség ama döntése ellen, hogy a szocialista párt is a civil jelölt mögé állt, holott akár Hernádi Gyulát, a közismerten baloldali kötődésű vásárhelyi orvost is támogathatta volna. A szocialisták polgármester-jelöltje ellen kampányoló szocialista polgármester-jelölt ki is fejtette tegnap este a Délmagyarország című szegedi napilap online kiadásában: „Az MSZP Jobbikkal való helyi szövetsége politikai harakiri.”

Ha megpróbáljuk a mozaikokból összeállítani a magyar szocialisták választási stratégiáját, akkor e sorok írója szerint abból indultak ki, hogy a két jobboldali párt, a Fidesz és a Jobbik egyre kíméletlenebb vetélkedése megosztja majd a jobboldali szavazótábort, ők pedig az általuk létrehozandó ellenzéki egység révén besétálnak a hatalomba. Az elképzelés életképesnek hatott, feltéve, hogy a Fidesz nem csinál semmit. Orbánék azonban olyan helyzetet teremtettek, hogy a Jobbiktól sikerült elszipkázni néhány százezer szavazót. Ezzel legyöngítették jobboldali ellenfelüket.

De gondoskodtak arról is, hogy baloldali ellenfelük, az MSZP szövetségi politikája (a demokratikus ellenzéki pártok egybemarkolása) kudarcot valljon. Ekkor került előtérbe a másik lehetőség. A szocialista vezetők anélkül, hogy a nyilvánosság orrára kötötték volna, hallgatólagosan megállapodtak ideológiai ellenfelükkel, a Jobbikkal, hogy lesznek olyan körzetek, ahol a környék legnépszerűbb civiljét közösen támogatják. Ennek első fecskéje szállt fel most, a hódmezővásárhelyi polgármester-választáson. Ennek körvonalai bontakoznak ki Mellár Tamás pécsi, Magyar György siófoki és Kész Zoltán veszprémi körzetében is.

E feltételezésbe belefér talán még az is, hogy a gyöngyösi szocialista polgármester, Hiesz György visszahívása a képviselőjelöltségből szabad utat teremthet a parlamentbe Vona Gábornak, a Jobbik gyöngyösi illetőségű elnökének is. A kérdés tehát az, hogy az MSZP-ből időközben eltávolított (magától távozott?) hódmezővásárhelyi orvos harakiris hasonlata mit jelez. A politikai öngyilkosságot vagy a választási győzelem egyetlen esélyét?           

Ezt azért firtatom, mert Magyar György imigyen fejtette ki az álláspontját: „A hatalom elpusztította az ellenzéki sajtót.” (FüHü.hu, 2017. február 21.) A sztárügyvéd, aki civil képviselőjelöltként, de az MSZP támogatásával indul a siófoki választókörzetben, mintha túl kategorikusan fogalmazott volna. Vagy azért, mert nincs tisztában az országos médiahelyzettel, vagy pedig azért, mert a nyilvánosság fórumain megszokta, hogy nagyot kell mondania, máskülönben nem figyelnek rá.

S mert fölfigyeltem a megállapítására, azon tűnődöm, vajon a Simicska-cégek bírósági ügyeit intéző jogász miként vélekedik a védencéhez kapcsolódó médiabirodalomról. Talán a benne rejlő szerkesztőségek nem ellenzékiek? A nevezetes G-nap óta nem illetik kritikával a harmadik Orbán-kormány tevékenységét? Ha illik rájuk az ellenzéki jelző - és szerintem illik -, akkor Simicska Lajos védőügyvédje miért mondja róluk, hogy elpusztította őket a hatalom?

Elismerem, hogy nehéz helyzetben vannak, elvégre veszteségesen működnek. Alig kapnak kormányzati reklámokat, és a hatalom emberei a magáncégeket is lebeszélik arról, hogy termékeiket és szolgáltatásaikat ezekben a médiumokban hirdettessék. De léteznek, és a maguk módján művelik az újságírást. Eközben fejük fölött lebeg a hatalom Damoklész-kardja. Ha április 8-a után lesz negyedik Orbán-kormány, a hatalom akár el is pusztíthatja őket, egyelőre azonban ez még nem következett be.  

Más ellenzéki médiumok is léteznek persze. Többnyire a digitális térben, mert ott a legolcsóbb újságot csinálni, és csak ennyire telik az ellenzéki pártok (mozgalmak, civil szervezetek) szűkös költségvetéséből. Mindazonáltal a sanyarú körülmények közepette is tisztességgel végzik a munkájukat. Tengődnek ugyan, de dolgoznak, még ha a tömegekhez nem jutnak is el. A hatalom gondoskodik arról, hogy csak a nyilvánosság peremén, a sajtószabadság kis köreiben fejthessék ki valóságfeltáró tevékenységüket.  

Azt figyeltem meg, hogy szinte az összes ellenzéki politikus panaszkodik a nyilvánosság beszűkítésére. Ám azt egyik sem fejtette ki, hogy ellenzékben, később pedig talán kormányon miként képzeli a nyilvánosságot. Néhány napja például Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd közös miniszterelnök-jelöltje a Népszava hasábjain a két párt választási programjából újságoldalnyi terjedelemben foglalta össze mindazt, amelyet magára nézve kötelezőnek tart. A nyilvánosság eszközrendszeréről, a médiáról egy árva szót sem írt.             

Tegnap este Eörsi Mátyást szólaltatták meg a Hír TV-ben. A hajdani SZDSZ-politikus a Demokratikus Koalícióban hasznosítja külügyminisztériumi államtitkárként szerzett tapasztalatait. Miközben Orbán Viktor évértékelő beszédét értelmezte, szellemes mondat hagyta el a száját, érzékeltetendő a kivándorolt gyermekeink helyzetét: „Ratkó-szülőkből szkájp-nagyszülők lettünk.”

Tipikusan az a gondolat, amelyet nem ő talált ki, ezért azonban nem érdemel elmarasztalást. Hallottam már mástól is, és olvastam a közösségi oldal üzenőfalán is. A nép száján formálódó mondatot Eörsi a nevére vette, ezért a digitális kávéházban-kocsmában született gondolat a szállóigék szabályai szerint a legnevesebb farigcsálóhoz köthető. Más, tartalmi gondom van vele. Az, hogy nem a Ratkó-szülőkből lesznek a Lajtán túl élő unokákkal szkájpon érintkező nagyszülők.

Ha a kivándorlás Eörsi Mátyás családját is érinti, akkor minden együttérzésem az övé, de az 1954-ben született politikus legföljebb Ratkó-gyereknek mondható. A magyar korfa legvastagabb évgyűrűjét nevezzük így. Ama emberek tartoznak bele, akik 1950 és 1956 között születtek egy 1949-ben elfogadott születésszabályozási törvény nyomán, amely megtiltotta az abortuszt, és adóval, a fizetés négy százalékával sújtotta a gyermektelen felnőtteket. A törvényt persze nem a hat elemit végzett szövőnő, Magyarország első női minisztere, Ratkó Anna dolgozta ki, a nép azonban hozzá kötötte, és nevét korántsem az imájába foglalta.

Unokaöccse, Ratkó József költő 1966-ban megjelent önéletrajzában arról írt, hogy a múlt század negyvenes éveiben vendégeskedett nála, és szárazkolbászt kapott tőle, ami otthon ritkaságnak számított. Később, az ötvenes években, immár olasz-magyar szakos egyetemistaként verset írt róla Nagynéném a miniszterasszony címmel. Ez volt a refrén is, a negyedik strófa vége például így hangzott: „s a tárgyragot két t-vel írta / nagynéném a miniszterasszony”. E két sorért zárták ki az egyetemről.

A legnépesebb korosztály tagjai, az úgynevezett Ratkó-gyerekek nemzették a másik legnépesebb, 1974/75-ben született korosztály tagjait. Például Zsófi lányom is ekkor jött a világra. Valójában ő és nemzedéktársai a Ratkó-szülők, akiknek a gyermekei Nyugaton múlatják az időt. Ha már oly sokan szálltak be az össznépi szállóige-farigcsálásába, Eörsi Mátyás kesernyés változatát így alakítanám át: Ratkó-gyerekekből szkájp-nagyszülők lettünk.     

Az MSZP budapesti szervezetének elnöke elgondolkoztató kijelentéssel lepte meg a médiafogyasztókat. Egy tévéműsorban imigyen noszogatta az ellenzéki pártokat: „Együttműködésre azért van szükség, hogy a választás után is együtt őrizzük az ellenállás lángját a Fidesszel szemben.” (ATV, 2018. február 12.) Okfejtését azért hozom szóba, mert ma reggel az ellenzéki pártok 2014-ben elszenvedett kudarcát Vuity Tvrtko műsorvezető épp az ő esetével érzékeltette. 

A szocialista politikus a pestszentimrei-pestszentlőrinci körzetben indult, és az úgynevezett kamupártok eloroztak tőle néhány száz szavazatot. Így kapott ki minimális különbséggel, „59 vagy 60” vokssal. A műsorvezető pontatlanul fogalmazott, mégis majdnem fején találta a szöget. Valószínűleg azért, mert a négy év előtti fejleményekből derengett neki valami. Az történt ugyanis, hogy Kucsák László fideszes képviselőjelölt 20650 szavazatra tett szert, Kunhalmi Ágnes pedig 20590-re. A különbség csakugyan hatvan volt, ez ködlött fel a műsorvezetőnek.

Igen ám, de föllebbezett a vesztes, és újra számlálták a szavazatokat. A Kunhalmira adott, bár érvénytelenített voksok között az ellenőrök találtak még két érvényeset, Kucsák érvényesei között pedig két érvénytelent. Így jött ki az 56-os különbség, amelyet a budapesti szocialisták vezetője nyakra-főre ismételget, figyelmeztetvén bennünket arra, hogy kamupártok most is lesznek, és a széttagolódott ellenzék hőn áhított egysége egyelőre csupán vágyálom. Hajdani esete gyakran kerül szóba, a legutóbbi napokban legalább tucatnyiszor hallottam vagy olvastam.

Akik mondták, írták (nyilatkozó közéleti személyiségek, interjúkészítő újságírók), különféle számokat emlegettek, ám egyszer sem találták el a bűvös 56-ost. Nem várnám el tőlük a pontosságot, amelyet történelem szakosként megszoktam, és magamra nézve kötelezőnek tartok. Azzal azonban talán még ők is egyetértenek, hogy növelné szavaik hatását és személyiségük hitelét, ha a nyilvános rögtönzés előtt utánanéztek volna a 2014-es szavazás körülményeinek. Elvégre tudták, hogy milyen témában szólalnak meg, és azt is sejtették, hogy a négy év előtti esetnél szűkebb eredmény aligha jut az eszükbe.

Mellesleg a különbséget könnyű megjegyezni. Egyik legnevezetesebb történelmi dátumunkról, az 1956-ról, vagy a fővárosban közismert 56-os villamosról még annak is beugorhatna, aki nyilvánosan latolgatja a közelgő választás esélyeit.