Ma reggel Böcskei Balázs szólalt meg egy tévéműsorban. A politikai elemző ezt találta mondani: „Nagyon sokan az offline térből értesülnek a politikáról.” Okfejtése továbbgondolásra késztet.

Bár igaz, mégis túl egyszerű volna úgy értelmezni az offline-t, hogy az online ellenkezője. Az online ugyebár bekapcsolást, valamibe való bekapcsolódást, folyamatos jelenlétet sejtet. Online ama embertípus, aki falja a híreket, és már nem napra, hanem órára, sőt percre is kész a fejleményekből. Ellentétben a hagyományos (kapcsolat nélküli, lekapcsolt, kikapcsolt), vagyis offline sajtó olvasójával, aki megelégszik azzal, hogy a másnapi újságban értesül arról, amit az este tízes lapzárta után reggel a kezébe vesz. Az offline mégsem csupán a lapozható, szagolható újságot jelenti. A papír alapú sajtónak ugyanis van már online kiadása, mely a lapzárta után érkezett híreket is tartalmazza.

Böcskei Balázs nexusba (kapcsolatba) helyezte a textust, amidőn idézett mondandójához fűzte, hogy offline-ról szólván leginkább az utcai plakátokra gondolt. Az óriásplakátokról azért mondott le a legtöbb ellenzéki párt, mert a helyeket egy Fidesz-közeli cégtől kellett volna megrendelnie, mely már előnyben részesítette a kormánypártokat. Vagy a Simicska-féle cégtől, amely legszívesebben a Jobbiknak kölcsönöz köztéri felületet. (Bár néhány órája arról is értesültem, hogy az LMP szintén bérelt tőle háromszáz plakáthelyet.) Ebben az összefüggésben nincs offline-abb, mint a plakát, amelynek még csökevényesek a digitális elágazásai. Róla leszokni azt jelenti, hogy az ellenzéki pártok csakugyan lemondtak a papírra nyomtatott közlés lehetőségeiről.

Ezt a fényűzést nem engedték meg maguknak a kormánypártok. Például tokkal-vonóval megvásároltatták a megyei sajtót, amelynek vannak ugyan online kiadásai, de azok lényegesen kevesebb olvasóhoz jutnak el, mint az országos terjesztésű újságok netes szolgáltatásai. Összehasonlításul: a hajdani Népszabadság Online-t naponta hetvenezren olvasták, egy kisebb megyei lap digitális kiadását most öt-tízezren, egy nagyobbét legföljebb húszezren. A kormánypártok a hagyományos (offline) sajtóra helyezik tehát a hangsúlyt, az ellenzékiek pedig az online, vagyis a fogyasztókkal folyamatosan kapcsolatot tartó médiumokra.

Az országgyűlési választáson nemcsak pártok versengenek, hanem médiahelyzet-értelmezések is. Április 8-án dől el, vajon az online vagy az offline bizonyul-e hatékonyabbnak.              

Mérsékelt visszhangot keltett egy szenzációs bejelentés. Altusz Kristóf külügyminisztériumi államtitkár-helyettes egy máltai újságban kikotyogta, hogy tavaly 1300 menekültet fogadtunk be. Nem tisztem mérlegelni, vajon ellentmondás-e, hogy miközben itthon az úgynevezett migránsok ellen harcolt a kormány, egyik vezető munkatársa külföldön óvatlanul kibökte, hogy épp annyi menekültet fogadtak be, amennyinek a kivizsgálását kérte tőlük az Európai Unió. Azt se feszegetném, vajon a kormányzat mennyire titkolta a kínos összefüggést, de azért nyilvánvaló, hogy nem verte nagydobra.

Ezzel magyarázható, hogy Krekó Péter politikai elemző tegnapelőtt kijelentette az ATV stúdiójában: „Altusz Kristóf máltai interjúja a médiafogyasztók hatvan százalékához nem jutott el.” Azt is hozzáfűzte, hogy eme arányt egy közvélemény-kutatás adatai között olvasta. Jó volna többet tudni a felmérésről, mindazonáltal első hallomásra reálisnak tűnik fel. Kétharmadnyira becsülöm az Orbán-kormány térhódítását a nyilvánosság eszközrendszerében, ez körülbelül megfelel a szociálpszichológus Krekó által szóba hozott hatvan százaléknak.

Mégse az tölt el örömmel, hogy egy szociológiai felmérés talán igazolja a feltevésemet. Nem az foglalkoztat ugyanis, hogy nekem legyen igazam. Inkább az, hogy az ellenzéki politikusok végre olyan számmal traktálhatnák a nyilvánosságot, amely valószínűleg megfelel a valóságnak. Eddig egy légből kapott szám mögé bújtak. A kilencven százalékot ismételgették, amelyet nem társadalomtudósok, hanem nagyot mondó újságírók kölcsönöztek nekik. Mindkét hivatásrendnek jól jött a média-túlsúlyt érzékeltető kilencvenes. Fölmentett a terepmunka alól, amely nélkül nem tárható fel az Orbán-kormány tevékenysége, de a kormányváltás sem érhető el.

Most talán akad egy hiteles szám, a hatvan százalék, amely arra kényszeríti az ellenzéki pártokat, hogy a szombat óta hivatalosan is működő választási kampányt ne alibizzék végig, hanem használják ki a médiában rejlő negyvenszázaléknyi lehetőséget. Hadházy Ákos, az LMP társelnöke kapott is az alkalmon, és tegnap szintén az ATV stúdiójában kimondta: „Magyarországon az emberek hatvan százalékát nem éri el a független sajtó.” Példáját igazán követhetnék a kényelmes, lomha, lusta, nehézkes, tunya, egyszóval túlélésre játszó ellenzéki politikusok. Feltéve persze, hogy ama bizonyos felmérés csakugyan létezik, amelyre Krekó Péter hivatkozott.      

A legismertebb közösségi oldalról gyűjtött fájlban 21 meghatározást számoltam össze. Az utolsó három mai keltezésű, és Szalai Erzsébet cikkéből való. A Népszava szerzője az egyik legjobb magyar szociológus. Bármilyen témában veti latba társadalomtudományi felkészültségét, olyan eredményre jut, amellyel érdemes egyetérteni vagy vitatkozni. Olvasás közben e két érzés váltakozott bennem.

A cikkíró szerint a Facebook az elmagányosodás tüneteit mutatja. Arra a következtetésre jut, hogy „inkább elszigeteli, mintsem összehozza egymással az embereket”. A szállóigék gyűjtése közben elég nagy rutinra tettem szert, ezért kellő tisztelettel imigyen farigcsálnék az egyébként alaposan végiggondolt mondaton: ’A Facebook inkább elszigeteli, mint összehozza az embereket.’ Szalai Erzsébet később persze árnyalja a mondandóját, és két táborra osztja a közösségi oldal használóit.

Az egyikbe tartoznak azok, akiknek már kialakult a személyiségük, és nem játsszák meg magukat. Úgy adják önmagukat a Facebook üzenőfalán, hogy példát mutatnak a követőiknek. Másként fogalmazva a népszerű közösségi fórum egyéniségüknek megfelelő mederben tartja őket. Ők tehát nem szigetelődnek el, hanem közösséget teremtenek, méghozzá tartalmasat, gondolkodtatót. A másik táborba tartoznak, akiknek nem alakult ki a személyiségük, és állandóan váltakoznak. Szebbnek, jobbnak, okosabbnak próbálnak mutatkozni. Egyéniség híján nem adhatják önmagukat, ezért szerepeket játszanak. S miközben igyekeznek valamiféle közösséget összehozni, Balogh Edgár erdélyi közíró kifejező szavával élve csakugyan kiszigetelődnek a társadalomból.

E kettős keretben kéne elhelyezkedni. Magától értetődik, hogy az első táborban látom magam - mint mindenki, aki eljut odáig, hogy ezeken a kérdéseken hajlandó elgondolkodni. A Facebook számomra az önkifejezés eszköze, e rovat, a Médianapló állandó közlési helye immár nyolcadik éve. Nem osztok meg fényképet macskáról és kutyáról. Nem növelem a digitális ismerősök számát csak azért, hogy minél több legyen belőlük. (Csupán azzal állok szóba, aki fotóportréval jelentkezik be.) Megelégszem ezernél valamivel több vezeték- és keresztneves ismerőssel, akiknek viszont igénybe veszem a baráti segítségét.

Olyannyira részt vesznek a gondolataim formálásában, hogy legjobbnak szánt mondataimat farigcsálásra ajánlom föl nekik. Tőlük tanultam meg, ahogy például lerövidítettem Szalai Erzsébet figyelemre méltó, de talán a kelleténél bőbeszédűbb meghatározását a Facebook-ról.

A hétvégi fejlemények értelmezésében nem versengenék a politikai elemzőkkel. Van azonban valami, amit idestova három évtizede művelek: gyűjtöm a közéleti szereplők mondatait. Szállóigéket és ütős vagy „csak” följegyzésre érdemes gondolatokat. Négy miniszterelnök-jelölti megnyilvánulást hallgattam végig, illetve olvastam el. Szél Bernadett és Karácsony Gergely mellett a kormányfőségre jelentkezőnek tekinthető Orbán Viktor jelenlegi és Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök is.

A két utóbbit nemcsak azért érdemes összehasonlítani, mert az egyik hatvan percig, a másik pedig háromnegyed óráig beszélt. Azért is, mert nem a közönség szintjén szónokoltak. Fölmentek egy pódiumra, és a magasból néztek le az övéikre. S bár a két időtartamot elég nehéz összevetni, a mondatok száma így is meglepő: Orbáné 13, Gyurcsányé viszont csupán kettő. Ez még akkor is feltűnő, ha a volt miniszterelnök a múlt hét első felében, február 14-én beült az InfoRádió stúdiójában, és ötven perc alatt 11 figyelemre méltó mondatot ejtett ki a száján. A rádióban a választópolgárokat igyekezett meggyőzni, a kampánynyitón azonban félszavakból is megértette magát a híveivel.

A két hivatalos miniszterelnök-jelölt már könnyebben hasonlítható össze. Szél Bernadett félórányi beszéde nagyjából megfelel Karácsony Gergely csaknem újságoldalnyi terjedelmű Népszava-cikkének. Az LMP-s politikustól 15 mondatot jegyeztem föl, a párbeszédestől négyet. Karácsony programpont-sűrítménye enerváltnak hatott. Hiányzott belőle a férfias báj, amely a szocialista listavezetőt jellemzi, ha látjuk és halljuk. Két eset lehetséges. Vagy a stábjára hagyatkozott, amelynek tagjai nem dolgozták ki (elfelejtették cikkesíteni) az elképzeléseit. Vagy maga vállalkozott a megírásra, és mire elkezdődött a hivatalos választási kampány, elfáradt az országjárásban.

Máskülönben a többi jelölt egy-egy szállóigével vétette észre magát. Szél Bernadett ezzel indokolta az LMP különállását: „Ha mindenki ugyanazt csinálja, akkor nem látszanak a különbségek.” Orbán Viktor így győzte le immár sokadszor a határon túli ellenfeleit: „A szájkosarat visszaküldtük Brüsszelnek és a pórázt az IMF-nek.” Gyurcsány Ferenc pedig imigyen fogalmazta meg országunk politikai helyzetét: „Nem a nép ellenőrzi a hatalmat, hanem a hatalom a népet.” Igaz, hogy az utóbbi megjegyzés nem a kampányindító összejövetelen hangzott el, hanem az InfoRádióban.                

Mostanában sokat tűnődöm a fizetős tartalmakról. Nem is annyira azért, mert a jelen és a közeljövő egyik legfontosabb kérdésének vélem. Azért inkább, mert olyan emberek gondolják sorsdöntőnek, akiknek adok a véleményére.

A múlt év végén az újságíró és kommunikációs szakértő Kóczián Péter hozta szóba különösebb visszhang nélkül. A blogger-publicista Tóta W. Árpád véleménye már nagyobb visszhangot váltott ki. Most pedig a szociológus Hammer Ferenccel készített interjúban bukkant fel, aki a mindennapi kommunikációban otthonos, Ha a médiafogyasztás összefüggéseire vagyok kíváncsi, leginkább az ő megszólalásaira hagyatkozom. A hvg.hu február 15-i számában például nem a szokványos közelítésmódot választotta. Nem azzal foglalkozik, hogy az Orbán-kormány befolyási övezetébe vonta a média jelentékeny részét, ezt sajnálatos adottságnak tartja.

Helyette abból indul ki, hogy a köznapi tudat szférájában élők anyagiak és tájékozódási kultúra híján szinte kizárólag az ingyenes médiatartalmakat fogyasztják. A tartalomtovábbításra vállalkozó cégek ingyenes szórólapjaiból, reklámújságaiból vagy legolcsóbb műsorcsomagjából tájékozódnak, ha ezt még lehet tájékozódásnak nevezni. Hozzájuk a kormányzati térhódítás miatt az ellenzék üzenetei legföljebb szórványosan jutnak el. Százalékot nem mernék mondani, de azt állítom, hogy a szélesebb körből tájékozódni vágyók a hiteles (kormányzati tevékenységet értékelő) tartalmakhoz többé-kevésbé szintén ingyen jutnak.

A vitatkozók most ezt akarják fizetőssé tenni, mert szerintük a médiumok így szabadulhatnának meg a politikai és gazdasági erőcsoportok befolyásától. Az a benyomásom, hogy Hammer Ferenc emiatt berzenkedik. Nemcsak azért, mert a sok forrásból tájékozódó polgár pénztárcája nálunk még nem bírná el, ha egyszerre több szerkesztőség is a politikai befolyással járó hirdetések helyett az előfizetők zsebére utazna. Azért is, mert ami most látszólag ingyen van. az szintén pénzbe kerül. Fizetünk érte a Telekomnak, az UPC-nek, a Telenornak és a kisebb tartalomtovábbító cégeknek.

Méltányolható, sőt dicsérendő, hogy a függetlenülni szándékozó szerkesztőségek szabadulnának a politikai és a gazdasági erőcsoportoktól. A költségeket azonban nem a több forrásból tájékozódni kívánókon kellene behajtani. Inkább a tartalomtovábbítókkal kéne tárgyalni, hogy a bevételen osztozzanak ama műhelyekkel, amelyek hiteles tájékoztatással kecsegtetik az igényesebb médiafogyasztókat.           

A legutóbbi napokban két szocialista politikus is szóba hozta a szervezettséget. Kedden, az ATV-ben Gőgös Zoltán elnökhelyettes azt fejtegette, hogy április 8-án „Szeretnénk minden szavazókörbe delegálni” egy aktivistát. Csütörtökön pedig Molnár Gyula pártelnök beszélt az InfoRádióban arról, hogy az MSZP állapotát tükrözi, vajon jut-e delegátus az összes szavazókörbe. Bogarat ültettek a fülembe.

Tavaly ősszel a kormány népszavazást kezdeményezett az uniós menekültkvótáról. 10331 szavazókörben voksolhattunk, és a parlamenti pártok frakciói két-két aktivistát ültethettek be, hogy őrködjenek a választás tisztasága fölött. A Fidesz 13122-őt delegált, a KDNP 239-et, a Jobbik 170-et, az MSZP 3811-et. S hogy helyi példát is említsek, egy pécsi újságíró, Zsigmond József megírta, hogy október 2-án Baranya megyében a választópolgárok 575 szavazókörben voksolhattak. A Fidesz 429 aktivistával képviseltette magát, a Jobbik eggyel (!), az MSZP 89-cel. Van tehát két kormánypárt, amely képes legalább egy embert küldeni minden szavazókörbe. És van az ellenzék - jobbikostul -, amely nem képes, vagy taktikai okból visszavonta az embereit.

Ha jól tudom, az országgyűlési választás abban különbözik a népszavazástól, hogy a parlamenti frakciók a kettő helyett csupán egy aktivistával képviseltethetik magukat a szavazókörökben. Ez megkönnyíti ugyan a helyzetüket, de a szervezettségükön nem változtat. Szanyi Tibortól tudjuk, hogy „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából 3-4 ezer helyen van fix emberünk.” (InfoRádió, 2016.06.15.) Ezt Molnár Gyula épp akkoriban megválasztott pártelnök 6500 hadra fogható aktivistára módosította. Akármelyik szám hiteles, az MSZP vagy a szavazókörök kétharmadába, vagy az egyharmadába nem lesz képes aktivistát küldeni. Más forrásból tudható, hogy a Fidesznek 15 ezer embere van a választás ellenőrzésére, a Jobbik pedig ha akarná, lefedhetné az összes szavazókört.

Vajon megvalósítható-e Gőgös Zoltán óhaja? Nem valószínű, hogy az MSZP szervezettsége előnyére változott volna a Szanyi Tibor és Molnár Gyula nyilatkozata óta eltelt időben. Gőgös alighanem arra gondolt, hogy a frakció nélküli pártok - például a Párbeszéd, a Magyar Liberális Párt, a Demokratikus Koalíció és az Együtt - kiegészíthetnék a szocialista ellenőröket. Fürkésző tekintetük talán elhárítaná a választási csalás veszélyét, és szavazóköri együttműködésük a pártjaikat is közelebb hozná egymáshoz.        

Rászoktam, hogy esténként váltakozva nézek két beszélgetös műsort. Ha unalmas az Egyenes beszéd, akkor átkapcsolok az Egyenesen-re, ha pedig megunom, visszakapcsolok az ATV-re. Ezzel magyarázható, hogy most bizony nem tudom, vajon tegnap az egyik interjúalany melyik stúdióban ejtette ki a száján Kéri László nevét. A politológusnak tulajdonította a közvilágítással kapcsolatos Tiborcz-ügyről a közismert közmondás korszerűsített változatát. Így hangzott: „Vejétől bűzlik a hal.”

Holnap lesz 123 éve, hogy kiviláglott: keskeny a mezsgye a közmondás és a szállóige között. A témakör egyik szakértője, Alexander Bernát filozófus 1895. február 17-én fejtette ki a Budapesti Hírlap hasábjain: „A nép szállóigéi a közmondások, a művelt ember közmondásai pedig a szállóigék.” A kocsmában vagy a kávéházban szájról szájra terjedő szellemes, ütős mondatnak ugyanis olykor több száz, esetleg két-három ezer éves előtörténete van, amíg egy közéleti személyiség a nevére veszi.

A mondás leggyakrabban használt változata latinul ez: A capite foetet piscis. Az ógörög eredetiről azonban csak annyit tudok, hogy mintegy kétezer éve tűnt fel Diogenianos közmondás-gyűjteményében. Hálás volnék egy nálam tájékozottabb hozzászólónak, aki az elsődleges forrásról tájékoztatna bennünket. A mondás egyébként ama ókori tapasztalatból származik, hogy a halászok levágták a hal büdösödő fejét, mielőtt a kibelezett testet olajba helyezték volna. Így tartósították, későbbi kifejezéssel élve szardíniát csináltak belőle. Átvitt értelemben azt jelenti, hogy ha valami disznóságot leplezünk le, akkor nem a bűnszervezet farkánál, hanem a fejénél kell keresni a vétkest.

A pesti népnyelv kimeríthetetlen persze a változatok megtalálásában. Amióta felszínre kerültek az úgynevezett OLAF-jelentés részletei a vidéki városok pislákoló közvilágításáról, ismeretségi körömben számtalanszor hallottam a miniszterelnökre és vejére utaló mondatot. Nem kellett Kéri Lászlónak lenni, hogy értelmes emberek kifundálják: Vejétől bűzlik a hal. Föld S. Péter, a humorérzékéről ismert újságíró még tovább is ment. A Facebook-on néhány órán belül két mondást közölt. Az egyik ez: „Orbán Viktort vejbe lőtték.” A másik meg ez: „Kitaláltam egy új magyar szót: tolvej.” Az utóbbi telitalálat.

Ami pedig a kiinduló pontot illeti, „A fejétől bűzlik a hal” nagyanyám, özv. Balogh Lajosné, szül. Apró Ágnes kalocsai konyhájában így folytatódott: „de a farkánál kezdik pucolni”.    

Cs. Kádár Péterrel sosem találkoztam. Tudom róla, hogy mérnök, a közszolgálati rádióban dolgozott, és nagyon ért a műszaki dolgokhoz. Bölcsészként hálás vagyok neki. hogy ki-kiegészíti a bejegyzéseimet. Legutóbb ezt fűzte a Médianapló egyik okfejtéséhez: „Gondoltam, megosztom veled és híveiddel.”

A Kádár-korszakbeli média közismert ágazatáról csakugyan nem írtam. Tudom, hogy rengeteg kitűnő újságíró jött az üzemi sajtóból. Azt is, hogy nem kevés költő, író élt az onnan kapott fizetésből, és szépirodalmi alkotásaikon meglátszott, hogy közelről érzékelték a gyári, téeszes, hivatali valóságot. A sorsom azonban úgy alakult, hogy elkerültem az üzemi lapokat. Ezért passzolnám is a témát, mindazonáltal az idézet egyik szaván eltűnődtem. Azon, hogy a digitális ismerős szerint vannak híveim. Örülnék, ha nem volnának, mert a már-már vallásos révület nem az én világom.  

1993 óta tanítok az úgynevezett médiatudomány szakon, és az a benyomásom, hogy Magyarországon vannak már médiatudósok, de még nincs médiatudomány. A legutóbbi száz év médiapolitikáját különböző felsőoktatási intézményekben 69-szer adtam elő, és megtanultam a legtehetségesebb hallgatókat társalkotóként kezelni. Amíg vizsgáztak, elkértem tőlük a kinyomtatott jegyzetemet, és végigböngésztem az aláhúzott, átírt szövegeket. A felkészült főiskolás és egyetemista különleges adottsága ugyanis, hogy a maga egyszerű szavaival fogalmazza át azt, amit a tanár bonyolultan adott elő. S amit elgondolkoztatónak (meglepőnek, hitelesnek) véltem, azzal pontosítottam a saját okfejtésemet. Így sikerült 170 oldalnyira csökkenteni a 210 oldalas jegyzetet, ráadásul a legügyesebb kiegészítéseket besoroltam a témakör szakirodalmába. A médiapolitika 28 meghatározása között például egy nyíregyházi főiskolás és egy szegedi egyetemista definíciója is számon tartható.

Ha más, hosszabb múltú, hagyományosabb diszciplínát művelnék, talán megszilárdult, kikristályosodott tudománynak nevezném, és kőbe vésném a mondataimat. A legtehetségesebb tanítványok azonban számos ponton megcáfoltak. Tanulás közben felötlött szempontjaikkal, érdekes és izgalmas kiegészítéseikkel legalább harminc százalékban a magyarországi médiapolitika újragondolására késztettek. S mert a négy-ötezer hajdan kommunikáció szakos diákból körülbelül háromszázan figyelemmel kísérik, olykor hozzászólásokkal övezik a Médianaplót, nem kritikátlan híveknek, hanem kritikus társszerzőknek tekintem őket.                

Ezt kérdezte néhány napja Tóta W. Árpád. A 41 éves hajdani angoltanár bloggerből lett újságíró. Ezt azért jegyezném meg róla, mert figyelemre méltó publicisztikájában inkább a papír alapú sajtóra összpontosított. Azt fejtegette, hogy az országban nincs több 150 ezer embernél, aki hajlandó pénzt adni az újságért. Azon az ellentmondáson is eltöprengett persze, hogy még azok is ingyen olvassák a portálokat, akik egyébként fizetnek az újságokért.

Ezzel magyarázható, hogy a példaként említett Dudás Gergely kísérlete kudarcot vallott. Az Index volt főszerkesztője a Politis.hu-ra gyűjtötte az előfizetőket. Olyan portálra, amely kikerülte volna a politikai és a gazdasági hirdettetőket, a digitális tartalomszolgáltatás árát pedig kizárólag az olvasókkal fizettette volna meg. Évi tízezer forintra gondolt, de csak háromezer előfizetőt sikerült szereznie, és a szükséges 300 millió forint helyett csupán harminc milliót. A helyzet továbbgondolásához kivételesen ne ama fiatalokból induljunk ki, akiknek kevés a pénzük, és meg is szokták, hogy a világhálós tartalomért nem kell fizetni! Nézzünk körül azoknak a háza táján, akiknek van házuk, és az élemedett koruk miatt járattak már újságokat!

Az előzetes számítás reálisnak mondható, csakugyan körülbelül tízezer forintot ér az egyévnyi tájékozódás egy online hírügynökség kínálatából. Ezt onnan tudom, hogy az Inform Média nevű megyei lapcsoport hasonló összegért kínálja a digitális kiadás szolgáltatásait. Igen ám, de az alapos tájékozódás épp azt jelenti, hogy nem egy forrásból szedjük össze az információkat. Márpedig ha általánossá válna az évi tízezer forintnyi előfizetési díj, akkor elég végigtekinteni az előttem lévő monitor felső során, és nyilvánvalóvá válik, hogy az imént felvázolt kezdeményezés miért életképtelen.

Íme, a digitális lelőhelyek: Facebook.com, YouTube.com, Blog.hu, Index.hu, Origo.hu, Mandiner.hu, hvg.hu, 24.hu, 444.hu, Zoom.hu, FüHü.hu, atv.hu, InfoRádió.hu, 168Óra.hu, PestiSrácok.hu, 888.hu, Látószög.blog, Mozgástér.blog, Zsúrpubi.hu, Mérce.blog, Bekiáltás.blog, Nyugat.hu, NyugatiFény.hu, Reflektor.hu, Vagy.hu, InfoRádió.hu, Baon.hu, Délmagyar.hu, Kisalföld.hu. Csak azért nem írok hozzá még egyet, hogy kilegyen a harminc. Azt firtatom inkább, vajon kinek volna évi 300 ezer forintja a sokoldalú tájékozódásra. Vagy maradjunk egyetlen fizetős információs lelőhelynél, és bízzuk magunkat a szerkesztőség függetlenségére?       

Gőgös Zoltán a mezőgazdaságban megtanulta, hogy csak az arathat, aki vetett is. Ahogy elnézem, az újságírók tisztelik benne a szorgalmas politikust, aki felszántja (végigjárja) az országot. Tetszik, hogy nem fűlik foga a számításhoz. Igazán kár, hogy a számolás nem a legerősebb oldala.

Arra a kérdésre, hogy a közelgő választáson milyen szereplést vár a pártjától, azt válaszolta egy tévéműsorban, hogy 40 százalékot is kinéz belőle. Igen ám, de a következő kérdésre, hogy az MSZP-Párbeszédhez miért nem írják kötőjellel a Magyar Liberális Pártot, azt felelte: velük nem lehet a Párbeszédhez hasonló szerződést kötni, mert akkor már nem 10, hanem 15 százalékot kéne elérniük. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ha a 15 nem jönne össze, akkor az MSZP kimaradna a parlamentből. Hm. Gőgös a 10-ben még bízik, a 15-ben már nem? Közben pedig 40-ben reménykedik?

A jelek arra utalnak, hogy egy hajdan nagy párt küszködik a kispártisággal. Nem akarja tudomásul venni, hogy elenyészett a befolyása, és a szétaprózódott ellenzék pártjai nem lépnek vele szövetségre, kivéve a Karácsony Gergely, illetve a Fodor Gábor köré tömörülteket. Az alig mérhető liberálisok jól jönnének csöndestársnak, de a nyilvánosság előtt már nem vállalja őket az MSZP. Talán nem is vállalhatja, ebből azonban korántsem következik, amit Gőgös Zoltán egy másik műsorban kotyogott ki. Elismerte, hogy az MSZP kongresszusi küldöttjei nem véletlenül hagyták ki Fodor Gábort a 106-os képviselő-jelölti listáról. Ha ugyanis a liberális pártelnök neve olvasható lenne, akkor párttársa, a 15. (befutó) helyre tett Bősz Anett még képes volna átadni neki az országgyűlési mandátumot.

Az őszinte szocialista politikus értelmezését hitelesítette Hiller István. Az MSZP-választmány elnöke szintén kifejtette, hogy Fodor Gábort nem felejtették le a listáról, hanem kihagyták. Talán nem is indokolatlanul, mindazonáltal a jelenségnek van egy másik olvasata. Még nem felejtettük el, hogy néhány hónapja a szocialista miniszterelnök-jelölt közös listát kezdeményezett a Demokratikus Koalícióval, de nem kért az elnökéből, Gyurcsány Ferencből. Botka László beleszólt tehát egy másik párt személyi ügyeibe. Azóta annyit változott a helyzet, hogy a Magyar Liberális Párt támogatottsága nem éri el az egy százalékot, vele még szerződni sem érdemes. Az MSZP azonban változatlanul beleszól egy másik párt személyi ügyeibe. A különbség csak az, hogy Botka még nem választotta ki a DK új elnökét.