Médianapló

Médianapló - Fenyő János zakói

2018. február 12. 10:37 - Zöldi László

Tegnap volt húsz éve, hogy a kilencvenes évek médiacézárját meggyilkolták. Budán, a Rózsadomb és a Margit-körút találkozásánál lőtték agyon. A mindmáig lezáratlan nyomozásról több cikk jelent meg, a legérdekesebbnek Dési János keveset markoló és sokat mondó jegyzete hatott, amely a Facebook-on látott napvilágot. A szerzőt néhány éve méltatlan körülmények között távolították el a Népszava főszerkesztő-helyettesi székéből, azóta a Klubrádiónál dolgozik. Tegnapi megnyilvánulása tárca, melyben az újságíró egyes szám első személyben fogalmazhat anélkül, hogy az exhibicionizmus vádja érhetné.

Dési azt mesélte el, hogy amidőn megérkezett a Népszava-tulajdonos halálhíre, miként keresett fényképet Fenyő dolgozószobájában. Leírta a szentély berendezését, a fiókok tartalmát, és azt a portrét, amely a főnököt fehér zakóban ábrázolta. A képszerkesztő persze okkal mondhatta, hogy a napilap első oldalán mégsem illik egy frissiben meggyilkolt embert világos zakóban láttatni, digitálisan feketére „festette” hát a ruhadarabot. S mert a Magyar Távirati Iroda elkérte az eredeti fotót, ugyanaz a fénykép két különböző színű zakóval jelent meg a hazai sajtóban.

A jegyzetíró betartotta a tárca egyik szabályát, miszerint csak egyetlen témát lehet a nyúlfarknyi terjedelemben feldolgozni. A kommentekből mégis kirajzolódott az, amit a digitális sajtó hozott a XXI. századi újságírásba. Online felületen megjelent egy rövid és olvasmányos cikk, amelyhez mindazok hozzászóltak, akik szintén a Népszavánál múlatták az időt. Az egyéni élményhez fűzték a maguk történetét, és sok apró (fontos vagy fölösleges) színfolttal gyarapították Dési János mondandóját. A hagyományos újságírásban ki-ki elvégezte a maga dolgát, az olvasó hátra dőlhetett, és összegezhette magában a témát. A digitális újságírásban más a helyzet, mert az alapcikk csupán a kezdet.

A kommentelők villámgyorsan kijavítják az esetleges pontatlanságokat, majd a szerző nekidurálja magát, és az úgynevezett frissítésbe beépíti a többi szemtanú figyelemre méltó kiegészítéseit. Ezt azonban már nem a tárca szűkre szabott terjedelmében teheti meg, hanem akár többszörös méretben is, egy másik műfaj, az esszé igényeinek megfelelően. Na, ehhez a gyakorlathoz kellene kiépíteni a digitális és a hagyományos sajtó, az online változat és a papír alapú újság együttműködését. És akkor a tárca műfaja sem halna ki, meg az alaphelyzetet sem a közösségi oldal üzenőfalára kéne felvázolni.               

2 komment

Médianapló - Változzon a rendszer, vagy változtassunk rendszert?

2018. február 11. 09:20 - Zöldi László

Akik a helyszínen ülték végig az MSZP tegnapi kongresszusát, szinte egyöntetűen azt állapították meg, hogy az ellenzéki párt feltűnően lelkesítő körülmények között vág neki a választási kampánynak. A képernyő előtt ülve csupán néhány beszédet hallottam, ezért külsődleges benyomásokra hagyatkozhatom. A szónokok feje fölött például ezt olvashattuk: „A változás szövetsége”. Még egy nappal korábban pedig Molnár Gyula pártelnök és Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölt közös Népszava-cikkben jelentette be: „A Változás Szövetsége létrejött.” A változás kifejezésnek csaknem három évtizedes múltja van a magyar politikatörténetben.

Hajdan a rendszerváltást emlegettük, noha Antall József miniszterelnök berzenkedett ellene, mondván: „A váltás szót én inkább ruhaneműkkel kapcsolatban szoktam használni.” (Népszabadság, 1990.03.10.) Ha a ruhaneműn az alsóneműt, egyszerűbben szólva a gatyát értette, akkor a kijelentése finnyáskodásnak hat. Nekem mégis tetszik, mert a váltás aktivitást jelez, ha úgy tetszik: a változtatás szándékát sugallja. Azt, hogy nem vártuk tátott szájjal a sült galambot, a két nagyhatalom megegyezését Európa újrafelosztásáról. Mi magunk is játszottunk némi szerepet abban, hogy kikerüljünk a szovjet érdekzónából. A váltás tehát azt jelenti, hogy nem kárhoztattuk magunkat passzivitásra.

A változás viszont azt, hogy elindult valami, amelyet nélkülünk mások valósítottak meg. Jóhiszeműbben: későn vettük észre, hogy érdemes volna a kívülről indított változtatáshoz kapcsolódni. A rendszerváltás fájlban a hozzá fűződő mondatokat gyűjtöttem össze, 86-ot találtam. 65 az aktivitást kifejező rendszerváltás, három a rendszerváltoztatás, 18 pedig a passzivitást sejtető rendszerváltozás. A rendszerváltás híve például Németh Miklós, Pozsgay Imre, Kuncze Gábor és Gyurcsány Ferenc. Az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely is következetesen használja a rendszerváltást.

Nekem a Változás szövetsége, melyet az MSZP és a Párbeszéd választott magának, a sült galamb-mentalitást sugallja. Még a legjobb szándékú értelmezésben is arra utal, hogy a két párt későn szánta rá magát a közös fellépésre, amiből a többi ellenzéki párt nem is kér. Az MSZP tegnapi kongresszusán a legharciasabb beszéddel előrukkoló Kunhalmi Ágnes ösztönösen megérezte, hogy erőteljesebben kell fogalmaznia. Mellőzte a jelmondatban olvasható változás kifejezést, helyette így fejezte be a mondandóját: „Ez a szövetség készen áll a változtatásra.”           

 

 

4 komment

Médianapló - Rejtélyesen ismerős fénykép Szálasi kivégzéséről

2018. február 10. 10:17 - Zöldi László

Tegnap reggel hétkor figyelemre méltó cikk jelent meg a The Washington Post online felületén. Michael E. Ruane néhány rejtélyes fotó nyomába eredt. Az egyik ama pillanatot ábrázolja, amint a hóhér Szálasi Ferenc nyakára helyezi a kötelet. A nyilas „nemzetvezetőt” 1946. március 12-én végezték ki, ezt azonban az amerikai újságíró nem tudta, vagy úgy tett, mintha nem tudná.

Elbeszélése szerint a fényképeket egy Goode nevű háborús veterán fatörzsbe vájt üregbe rejtette a kaliforniai San Jose-ben. Az immár elhunyt férfiú magyar nőt vett feleségül, ezért a szerző arra jutott, hogy talán Magyarországon szolgált. Ha bármelyik történelmileg tájékozott magyart kérdezte volna Washingtonban, az a halálra ítéltben fölismerte volna Szálasit. Nem vonom kétségbe azonban a veterán szálat, elvégre a Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottságban az amerikai kormány is képviseltette meg. Key, majd 1946 júliusától Weems tábornok segédtisztje például egy George Gerbner nevű főhadnagy volt, aki Kutasi Ilonának, a Fővárosi Operettszínház művésznőjének udvarolt, majd 1947-ben haza is vitte az Egyesült Államokba.

Goode-hoz hasonlóan ő szintén Kaliforniában kötött ki, ám 1964-ben átköltözött a keleti partra, hogy világhírű médiatudósként éljen 2005-ben bekövetkezett haláláig. Személyesen ismertem, és tudom róla, hogy az egyetemére hagyta a dokumentációját, benne fényképeket is a titkosszolgálati vállalkozásáról. Egyébként 1937-ben érettségizett a pesti Eötvös Gimnáziumban, és szülei csempészték Amerikába, így élte túl a holokausztot. Végigharcolta a világháborút, majd 1945 tavaszától október 3-ig az amerikai megszállási zónában egy hétfőnyi különítmény tagjaként fölkutatta a magyar háborús bűnösöket, akiket a salzburgi gyűjtőtáborba szállított.

Egy Douglas típusú bombázót alkalmassá tett 18 fogoly befogadására, és az első szállítmány október 4-én érkezett a mátyásföldi repülőtérre, rajta Szálasival. Gerbner hadnagy 1945 karácsonyáig körülbelül 200 háborús bűnöst hozott haza. Ő az a karcsú, magas, szemüveges tiszt, aki a világhálón hozzáférhető Mafir 10-es híradóban csíptetős dossziéból olvassa a magyar földre lépő foglyok nevét. 1946-ban pedig úgy is, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellé rendelt amerikai tábornok segédtisztjének, jelen kellett lennie a kivégzéseken. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a rejtélyes fotók az ő hagyatékából kerültek a The Washington Post látókörébe.         

 

komment

Médianapló - A magyar sajtóban miért sorvadt el az angolszász modell?

2018. február 09. 10:49 - Zöldi László

Ungvári Tamás ősszel lesz nyolcvannyolc esztendős. Meglátszik rajta a kora. Arcán egyre több a ránc, és mintha trottyosan is járna. Öltözéke azonban kifogástalan, szelleme pedig változatlanul szikrázik. Erre van egy értékmérő eszközöm: az ütős mondat.

A rendszerváltás óta gyűjtöm a szállóigéket. A csúcstartó Bodor Pál, aki tavaly halt meg. Utána következik Ungvári, akinek harminc szellemes megnyilvánulását válogattam be a gyűjteménybe. A Népszava mai számában olvastam a harmincegyediket a vele készített interjúban. Íme: „Tanár vagyok, tudom, hogyan kell magam tanítani.” Annak idején élvezettel hallgattam az irodalomtörténeti előadásait, eszmetörténeti eszmefuttatásait. Manapság össze-összefutunk a Szabó Ervin Könyvtár olvasótermében, és rögtönözve is tűhegyesen fogalmaz. Ontja magából egy művelt agy kikristályosodott termékeit.

Volt szerzőm, amikor publicisztikai rovatot szerkesztettem az irodalmi hetilapban. Voltam szerzője, amikor publicisztikai rovatot szerkesztett a Népszavában. Vajon tudják-e a patinás napilap mai munkatársai, hogy ő honosította meg, sőt vitte tökélyre az angolszász modellt a magyar sajtóban? A rendszerváltás után néhány redakcióban szétválasztották a hírt és a véleményt. Elzárták egymástól az informatív és a publicisztikai részleget, hogy ne keveredjék össze a hír és az értelmezés. Csakhogy ebből nem vonták le azt a következtetést, hogy akik hír-újságírással foglalkoznak, lehetőleg ne nyilvánítsanak véleményt.

Ungvári Tamás komolyan vette a dolgát, és sikerült elérnie a tulajdonosnál, Fenyő Jánosnál, hogy a Népszava belső munkatársai nem írhattak a vélemény-rovatba. A kilencvenes évek legjobb közíróival dolgozott, és rovata kiemelkedett a napilap-mezőnyből. Lehet persze, hogy túlzásba vitte, és érdemes lett volna kihasználnia a belső munkatársakban szunnyadó publicisztikai adottságot is. Az angolszász modell azonban nem ezért sorvadt el a magyar sajtóban. Azért inkább, mert a mostani sajtóbefektetőknek nem akaródzik keretet adni a külső munkatársak honorálására. A takarékoskodással is magyarázható a hazai sajtó befelé fordulása, ha úgy tetszik: bezápulása.

Ami pedig az angolszász modell következetes és kérlelhetetlen meghonosítóját illeti, Ungvári Tamásnak még van lehetősége a szállóige-gyűjtemény csúcspontjára érni. Rajtam nem múlik, bár a szellemes, szikrázó, ütős mondatok szerzőit én is csak elismerő szavakkal honorálhatom.   

komment

Médianapló - Politikai napilapok vannak-e a megyei sajtóban?

2018. február 08. 10:40 - Zöldi László

Puch László összeállt a VS.hu volt főszerkesztőjével. Az MSZP hajdani kincstárnoka, a Népszava, a Vasárnapi Hírek és a Szabad Föld kiadója Lebhardt Olivérrel képzel el egy tényfeltáró portált. Az újságíróról annyit tudhatni, hogy a Digital Hungary ki kicsodája szerint „szakterülete a multimédiás ’longread’ formátumok”.

A négy idegen szót tartalmazó mondatot magyarra fordítom: a digitális szerkesztőség hosszú cikkeket közöl majd. Ezzel az igényes olvasó érdeklődésére tarthat számot. Kár, hogy a legtöbb netező egy gépelt oldalnyi szövegnél többet nem hajlandó befogadni. A kezdeményezésnek helye volna a Népszava online szerkesztőségében is, elvégre a patinás napilap ismertsége kedvet csinálhatna a korlátlan terjedelmet befogadni képes portál olvasásához. De ha az üzletembernek van fölösleges pénze arra, hogy zöldmezős beruházás révén leplezze le a kormányzati korrupciót, akkor nem vonom kétségbe az elképzelés létjogosultságát.

Lebhardt kolléga egyébként ezt állította a Népszaváról: „Mi Magyarország legnagyobb politikai napilapját választottuk médiapartnernek.” (Index.hu, 2018. január 20.) Az országos terjesztésű újságok közül a Népszava csakugyan a legtöbb példányt mondhatja magáénak, körülbelül húszezret. Utána következik a Magyar Nemzet 14 ezerrel. A Magyar Idők és a Magyar Hírlap nem is meri auditáltatni (hitelesíttetni) magát független szakértővel, mert kiderülne, hogy alig néhány ezer példány fogy el belőle, és leginkább az állami intézmények fizetnek elő rá. A kérdés tehát az, hogy rajtuk kívül vannak-e még politikai napilapok Magyarországon.

Az ellenzéki sajtó szerint a 18 megyei napilap szakított a korábbi (külföldi) tulajdonosok távolságtartó gyakorlatával, és a kormány szolgálatába szegődött. Régebben családi újságnak neveztem őket, esetleg közéletinek, amennyiben a közéleti csak mellékesen foglalkozik aktuálpolitikával. Manapság a megyei sajtót bármennyire uralja is a kormányzat, még „csak” odáig jutott el, hogy a címoldalon, a központi cikkeknek fenntartott második oldalon, a harmadik oldalas vezércikkben és a hirdetési oldalon lépte át a közéletiség határát.

De ha olvasói tapasztalatommal vitatkozik az ellenzéki sajtó bármelyik munkatársa, és politikainak minősíti a megyei napilapokat is, akkor Lebhardt Olivér sem állíthatja, hogy a Népszava „Magyarország legnagyobb példányszámú napilapja”. Húszezer példányával épp a tizedik a megyei sajtóval kiegészített mezőnyben.             

komment

Médianapló - Kik az éjszakai kommentelők?

2018. február 07. 10:45 - Zöldi László

Engem érdekel a hozzászólók lelki állapota. Azért nem nevezhetőek kommentátornak, mert a szaknyelv két hozzászóló típust különböztet meg. A kommentátor szakújságíró, aki otthonosan mozog a témakörben, és hiteles információk alapján értelmez. A kommentelő olyan hozzászóló, aki álnéven fejti ki az álláspontját. Többnyire nem mozog otthonosan a témában, a hiteles információkat sem ismeri, a fogalmazási készsége pedig nem éri el az újságírás színvonalát. Véleményéből csak érzelmi kitörésre telik. Ha dühös, csupa nagybetűt pötyögtet a képernyőre, vagy kocsmai indulatszavakkal adja közre a lelki állapotát.

A tegnapi bejegyzésemet, amelynek a Simicska miért szakított Orbánnal? címet adtam, eddig 7386-an olvasták. Tegnap délben kezdték kóstolgatni, a csúcsot (1240-at) négykor érték el. Nyolckor 1081-re rúgott az érdeklődők száma, tízkor esett vissza ezer alá (779-re). Éjfélig 228-an olvasták el, ma kettőkor 141-et észlelt a gép, négykor 307-et, hatkor 784-et. Ekkor jutottunk vissza az este nyolc és tíz közti szintre. Vajon kik azok, akik éjszaka nem alszanak, hanem böngésznek a világhálón, és álnéven öntik ránk a rossz kedvüket? Munkanélküliek, akik kommentekben írják ki magukból a keserűségüket? Vagy nyugdíjasok, akiknek másnap reggel nincs miért fölkelniük, ezért a digitális környezetüket boldogítják az érzelmeikkel?

Sokáig hivatkoztam egy 2008-ból való felmérésre, miszerint minden száz nyugdíjasból 3,9 használt számítógépet. Utána jött a kivándorlási hullám, fiatalok százezrei költöztek a Lajtán túlra. Ezzel magyarázom, hogy egy tavalyi felmérés szerint a 2,7 millió nyugdíjasból már 600 ezren használják a számítógépet. Szkájpolni is megtanultak, hogy a külföldön született unokáikat megnézhessék, és beszélgethessenek is velük. Mérsékelten venném őket számításba az éjszakai kommentelők között. Maradnak a külföldre szakadt honfitársaink, akik más időzónában élnek. Ékezet nélküli magánhangzókat írnak, és a mi éjszakánk nekik az esti vagy reggeli megszólalás lehetőségét jelenti.

Az órám 10.03-at mutat, a gép szerint reggel hat és nyolc között újabb 1130-an veselkedtek neki a tegnapi bejegyzésnek. Őket azért nem tartom számon a kommentelők között, mert vannak korán kelő netezők, akik mielőtt munkába indulnának, bekapcsolják a számítógépet, és megnézik, van-e látnivaló. Arra azonban már nincs idejük, hogy a lelki állapotukat is közreadják.

3 komment

Médianapló - Simicska miért szakított Orbánnal?

2018. február 06. 07:52 - Zöldi László

Ha valamire jó a naponta megjelenő Médianapló, akkor arra, hogy fölelevenítsük, vajon miként élte át egy médiatanár a nyilvánosság híressé vagy hírhedtté vált fordulópontjait. Ilyen volt az úgynevezett G-nap. Simicska Lajos szakított barátjával és feltételezett üzlettársával, a miniszterelnökkel. Egy nappal később, 2015. február 7-én ezt jegyeztem föl:

„Az egyik leggazdagabb magyar üzletember médiabirodalmában lemondtak az alvezérek (főszerkesztők és néhány helyettesük), amit ő ’puccs’-ként élt meg, és a Hír24.hu-n, Index.hu-n, Origo.hu-n, Magyarnarancs.hu-n, atv.hu-n, Átlátszó.hu-n, Népszabadság Online-on és Népszava.hu-n éktelen káromkodásra ragadtatta magát. Mindenkit legecizett, aki ’hátba támadta’. A miniszterelnököt név szerint is kiemelte. De ha lehántjuk nyilatkozatairól a szexuális tartalmú szófordulatot, akkor mi rajzolódik ki előttünk?

Vajon jól fogom-e meg a lényeget, ha Orbán Viktor gazdasági háttéremberét nem föltétlenül tekintem a sajtószabadság letéteményesének? Miután kiöklendezte magából a csalódását, arról is beszélt: ő nem azért segített lebontani a diktatúrát, hogy helyette a barátja másik diktatúrát építsen. E mondaton eltűnődhetünk, ettől azonban Simicska még ott állomásozott a nyilvánosságkorlátozás minden mérföldkövénél. Mégis ezt nyilatkozta tegnap: ’Maximálisan ellenzem azt a médiapolitikát, amit a kormány folytat, és ennek hónapok óta hangot is adtam.’ Azt hittem, hogy értek a médiapolitikához, elvégre két évtizede tanítom. Most viszont kiderült, hogy ama bizonyos hangot adás rejtve maradt előttem.” 

Eddig a bejegyzés. Simicska véleményét ismerjük, azóta pedig árnyalódott azzal, hogy nemcsak a tervezett reklámadó érintette érzékenyen, hanem az is, hogy számított a kormányzat anyagi támogatására. Ám a két számjegyű forint milliárdokat a miniszterelnök átirányította a közszolgálati médiumokhoz, ráadásul a Putyin-kérdésben sem értettek egyet. Orbán Viktor nem erőltette meg magát a válsághelyzet értelmezésében. Van viszont valami, ami talán magyarázatot ad a szakításra. A Magyar Televízió 2012. május 7-i adásában a kormányfő ezt fejtegette: „A mi felfogásunk szerint oligarcha az a milliárdos, aki közvetlen politikai hatalmat is akar szerezni a gazdasági súlya mellé.”

Vajon tévedek-e, ha napra pontosan három évvel a szakítás után azt feltételezem, hogy a konfliktus lassanként, lépésről lépésre bontakozott ki közöttük? Majd’ három évvel a legecizés előtt is voltak jelei, csak éppen rejtve maradtak előttünk.   

31 komment

Médianapló - Miért kesereg a legjobb formában lévő közírónk?

2018. február 05. 10:57 - Zöldi László

Tegnap olvastam 2018 eddigi legkeserűbb írását. A Mire jók a lájkok? című bejegyzést Bruck András betűzte a Facebook üzenőfalára. Mondandóját így foglalta össze: „Évek óta ingyen állítok elő szellemi terméket.” Arra utalt, hogy nincs olyan fórum a magyar nyelvű sajtóban, amely fizetne a gondolataiért. A holtponton csupán 2464 követője, például az említett írás 287 tetszésnyilvánítója (lájkolója), 107 megosztója és 62 hozzászólója lendíti át.

Regényeiről nem mernék esztétikai értékítéletet formálni, nem vagyok ugyanis több érzékeny olvasónál. A legtekintélyesebb sajtó-műfajt, a publicisztikát azonban fél évszázada különböző beosztásokban szerkesztem, és az a benyomásom, hogy a legjobb formában lévő közírónk jelenleg Bruck András. Számomra mellékes, hogy az egyik közösségi oldalon, ingyen fejti ki a nézeteit, vagy főmunkatársként fizetésért, esetleg anyagilag is megbecsült bedolgozóként a papír alapú, netán a digitális sajtóban. Okfejtései fejezik ki leginkább azok közérzetét, akik keserű szájízzel élik meg Orbán Viktor országlását.

A csipkelődő, dühös, elkeseredett, fanyar, harapós, mérges, egyszóval idegesítő, nyugtalanító, továbbgondolásra ingerlő bejegyzésekből olyan könyv lesz, amelyre rácsodálkoznak az igényesebb olvasók. Kirajzolódik belőle a kor hangulata. Megértem persze, hogy a majdani kötet szerzőjét ez most nem vigasztalja. Pedig épp a társadalmi megbízatás hiánya teszi a polgári nyilvánosság hatékony formálójává. Pénztelennek kell lennie, tömegközlekedési eszközökön kell utaznia, be kell szívnia a mosdatlan testek kipárolgását, meg kell hallgatnia a trágár beszólásokat, hogy megőrizhesse a józan eszét, a szociális érzékét, és közíróként formába lendülhessen.

A választott közösségi oldal egyébként nem is rossz közlési hely. Sajtóban hetente megjelenő összeállításokhoz gyűjtöm a szellemes, ütős, korunk életérzését kifejező mondatokat, és a nyilvánosság fórumai közül tavaly második helyen kötött ki a Facebook. 128 mondatával majd’ minden szerkesztőséget megelőzött, amely honorálja a gondolkodó szerzők megnyilvánulásait. Bruck András 14 szállóige-gyanús mondattal vétette észre magát. Amit csak azért nem tekinthetek kiugró, páratlan teljesítménynek, mert ahhoz, hogy bármelyik tűpontosan megfogalmazott gondolatából szállóige legyen, szájról szájra kellene adni a digitális kocsmákban és kávéházakban. Ehhez kétségkívül olvasottabb, nézettebb, hallgatottabb médiumokban kéne jelen lennie.

komment

Médianapló - Miért sodródnak papírhajók a nyilvánosság tengerén?

2018. február 04. 10:21 - Zöldi László

A kissé fellengzős címet Simon András juttatta eszembe. Az ATV képernyőjéről ismert újságíróval interjút készített a 168 Óra online szerkesztősége, és a műsorvezető tegnap figyelemre méltó hasonlattal próbálta érzékeltetni a nyilvánosság hazai helyzetét. Így fogalmazott: „Olyan médiatér alakult ki, amelyben egy Nimitz osztályú hadihajó áll szemben egy papírcsónakkal.” E metafora késztet arra, hogy tovább gondoljam a mondandóját.

Chester W. Nimitz az amerikai haditengerészet legszebben kidekorált tisztje volt. A múlt évszázadban végigharcolta mindkét világháborút, és érdemei elismeréséül róla nevezték el az anyahajók talán leghatékonyabb típusát. A repülőgép-hordozót 3200 tengerész és 2500 főnyi légiszemélyzet működteti, 340 méter hosszú és 41 méter széles, két atomreaktor és négy gőzturbina hajtja, manapság pedig 78 repülőgépet hord a hátán. A több milliárd dollárnyi értékű úszó erőd aránylik egy törékeny papírcsónakhoz, amelyet a sokemeletnyi magasságból lenézve talán észre sem lehet venni.

Simon András tehát velem együtt tartja nyomasztónak a kormányzati médiafölényt. Becsületére válik, hogy a Fidesz térhódítását nem a bűvös 90 százalékkal jellemzi. A kormány tevékenységét bírálók e légből kapott számmal szokták igazolni, hogy miért érzik magukat eszköztelennek és tehetetlennek. Mellesleg a papír alapú sajtó hagyományos kézirat-lapja A/4-es formátumú, 29-szer 21 centinyi. Kevésbé keskeny, mint a Nimitz, de annál parányibb. Mindazonáltal mutatós hajót lehet belőle hajtogatni.

Ami pedig a Nimitz mellett úszkáló papírcsónakot illeti, több is van belőle, bár a legújabb kori médiatörténet fintora, hogy kormányzati szél sodorja az anyahajó irányába. Orbánék ugyanis leginkább a papír alapú és legkevésbé a digitális sajtóban hódítottak teret. A kérdés az, hogy a hagyományos sajtó révén sikerül-e mozgósítani az újságból tájékozódó választópolgárokat. Az április 8-án esedékes országgyűlési választás után az értelmezők elvégzik majd a részletekre is kiterjedő elemzést. Kiderül, hogy ama százezrek elmentek-e szavazni, akiknek nincs számítógépük, vagy ha van is, nincs rákapcsolva a világhálóra. Mert ha elmennek, akkor érdemes volt tízmilliárd forintokért felvásároltatni például a nyilvánosság fővároson túli papírfórumait.

Addig is ott van még a digitális sajtó, mely lehetőséget teremt arra, hogy a kormányváltásra törekvő erők ne érezzék magukat annyira eszköztelennek és tehetetlennek. 

3 komment

Médianapló - Milyen lesz a Nemzeti Sajtókamara?

2018. február 03. 11:28 - Zöldi László

A mai napilapok közül a Népszava és a Magyar Nemzet ugyanazzal a témával foglalkozott. Szerzői, Lendvai Ildikó és Pethő Tibor történelmi párhuzamot fedeztek föl a Kolosváry-Borcsa Mihály alapította Országos Magyar Sajtókamara és az Orbán Viktor „házi újságírójának” tartott Szöllősi Györgyhöz köthető Nemzeti Sajtókamara között. Az állam egységesíteni, egybehangolni szerette volna, illetve szeretné az újságíró társadalmat. Akkor ez olyannyira sikerült, hogy az alapítót 1946-ban háborús bűnösként ki is végezték.

Van azonban valami, amelyre a cikkíróknak vagy nem volt elég felületük, vagy nem tartották fontosnak. A sajtókamara ötlete már az első Orbán-kormány idején fölmerült.  Egy társadalmi szervezetben, a Magyar Újságírók Országos Szövetségében szóba került, vajon az öt-hatezer újságírót tömörítő egyesület végezhet-e kamarai (érdekvédelmi) tevékenységet. Hosszas viták után a MÚOSZ 2000-es közgyűlésén létrejött az érdekvédelmi bizottság, amelyben e sorok írója is dolgozott. S bár a történelmi ok miatt elhárítottuk a kamarás elnevezést, kidolgoztunk egy programot, amelynek talán legfontosabb eleme a bér- és honortáblázat volt. A szakma örömmel fogadta, mert gondjai voltak az alacsony jövedelmekkel, nekem viszont akadt egy kifogásom.

Elfeledkeztünk a kis vidéki szerkesztőségekről. Ezzel magyarázható, hogy a helyi újságok munkatársai gyanútlanul olyan honoráriumokat követeltek, amelyeket az országos lapok számára javasoltunk. Felindulásában egy falusi lapszerkesztő még az íróasztalt is a polgármester-asszonyra borította. Mindazonáltal hasznosnak tartottam a táblázatot, kár, hogy a Gazdasági Versenyhivatal másként vélekedett róla. Kartellezéssel vádolta a legnépesebb újságíró szervezetet, a sajtó külföldi tulajdonosai ugyanis tárgyalási alapnak tekintették a táblázatunkat. A MÚOSZ-t 3 millió forintra büntette, mert „a vállalkozások egyéni költségeitől, teljesítményétől, minőségétől függetlenül, indokolatlanul egységesülhetnek az árak”.

Az egyelőre csak elképzelt Nemzeti Sajtókamara szintén bér- és honoráriumtáblázatot ígér, ami azonban az államisága miatt már nem ajánlásnak ígérkezik, hanem kötelezvénynek. A legnépesebbnek szánt érdekvédelmi szervezet beharangozott szándéka még inkább fölvetné tehát a kartellezés gyanúját. Ha persze a sajtó egységesítésére, egybehangolására (német történelmi kifejezéssel: gleichschaltolására) törekvő állam tartani akarja magát a Gazdasági Versenyhivatal 2008-as döntéséhez.            

komment
süti beállítások módosítása