A mai napilapok közül a Népszava és a Magyar Nemzet ugyanazzal a témával foglalkozott. Szerzői, Lendvai Ildikó és Pethő Tibor történelmi párhuzamot fedeztek föl a Kolosváry-Borcsa Mihály alapította Országos Magyar Sajtókamara és az Orbán Viktor „házi újságírójának” tartott Szöllősi Györgyhöz köthető Nemzeti Sajtókamara között. Az állam egységesíteni, egybehangolni szerette volna, illetve szeretné az újságíró társadalmat. Akkor ez olyannyira sikerült, hogy az alapítót 1946-ban háborús bűnösként ki is végezték.

Van azonban valami, amelyre a cikkíróknak vagy nem volt elég felületük, vagy nem tartották fontosnak. A sajtókamara ötlete már az első Orbán-kormány idején fölmerült.  Egy társadalmi szervezetben, a Magyar Újságírók Országos Szövetségében szóba került, vajon az öt-hatezer újságírót tömörítő egyesület végezhet-e kamarai (érdekvédelmi) tevékenységet. Hosszas viták után a MÚOSZ 2000-es közgyűlésén létrejött az érdekvédelmi bizottság, amelyben e sorok írója is dolgozott. S bár a történelmi ok miatt elhárítottuk a kamarás elnevezést, kidolgoztunk egy programot, amelynek talán legfontosabb eleme a bér- és honortáblázat volt. A szakma örömmel fogadta, mert gondjai voltak az alacsony jövedelmekkel, nekem viszont akadt egy kifogásom.

Elfeledkeztünk a kis vidéki szerkesztőségekről. Ezzel magyarázható, hogy a helyi újságok munkatársai gyanútlanul olyan honoráriumokat követeltek, amelyeket az országos lapok számára javasoltunk. Felindulásában egy falusi lapszerkesztő még az íróasztalt is a polgármester-asszonyra borította. Mindazonáltal hasznosnak tartottam a táblázatot, kár, hogy a Gazdasági Versenyhivatal másként vélekedett róla. Kartellezéssel vádolta a legnépesebb újságíró szervezetet, a sajtó külföldi tulajdonosai ugyanis tárgyalási alapnak tekintették a táblázatunkat. A MÚOSZ-t 3 millió forintra büntette, mert „a vállalkozások egyéni költségeitől, teljesítményétől, minőségétől függetlenül, indokolatlanul egységesülhetnek az árak”.

Az egyelőre csak elképzelt Nemzeti Sajtókamara szintén bér- és honoráriumtáblázatot ígér, ami azonban az államisága miatt már nem ajánlásnak ígérkezik, hanem kötelezvénynek. A legnépesebbnek szánt érdekvédelmi szervezet beharangozott szándéka még inkább fölvetné tehát a kartellezés gyanúját. Ha persze a sajtó egységesítésére, egybehangolására (német történelmi kifejezéssel: gleichschaltolására) törekvő állam tartani akarja magát a Gazdasági Versenyhivatal 2008-as döntéséhez.            

Elismerem, hogy a cím olvasásra csábító, de megnyugtatom a Gyurcsány-hívőket. A volt miniszterelnök számomra hihető módon cáfolta a kérdést. A kormányzati kommunikáció munkatársai találtak egy 150 millió forintos számlát valamelyik osztrák bankban, a DK-politikus azonban öntudatosan közölte, hogy európai uniós polgárként miért ne tarthatná pénzét a szomszédos ország bankjában. Különösen akkor, ha ezt még be is vallja a vagyonnyilatkozatában. Tegnap este a Hír TV-ben így foglalta össze álláspontját: „Nincsen vaj a fülem mögött.”

Amíg élt a pótmamám Dortmundban, nyaranként kijártam hozzá a Ruhr-vidéki városba, hogy vigyázzak rá, amíg a lánya meg a veje nyaralt. Egyszer, reggelizés közben, talán épp az asztalon található vaj láttán ezt találta mondani egy korrupcióval vádolt német politikusról: „Wer Butter auf dem Kopf hat, soll nicht in die Sonne gehen.” Úgy fordítanám le, hogy Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Eltűnődtem ezen, és gyakorló médiatanárként nyitottam is egy fájlt Vaj címmel. Hátha segíthetek a kommunikáció szakos diákoknak, ha ugyanis újságírásra adják a fejüket, aligha árt nekik, hogy ismerik a gyakran használt közmondások eredetét.

Ez naplóm szerint 2013-ban volt, azóta a német közmondásból eltorzított magyar változatot (Vaj van a füle mögött.) Bajnai Gordon, Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc, Kunhalmi Ágnes, Molnár Zsolt és Vadai Ágnes ejtette ki a száján. Kivétel nélkül ellenzéki politikusok, ami azonban csupán azt jelenti, hogy a rendszerszerű, törvényesített korrupciót leginkább az Orbán-kormány ellenfelei nehezményezik. Csinálhatnák persze pontosabban, ügyesebben is.

A Magyar szólások és közmondások kézikönyvében, amelyet a Merényi Kiadó jelentetett meg, nincs nyoma a vaj és fül összekapcsolásának. Van viszont egy régi mondás: Ott a nap, ahol a koldus a vajat elöntötte. A másik kézikönyvet, a Szólások, közmondások eredete című vaskos kötetet a Tinta Kiadó jelentette meg. Az olvasható benne, hogy egy éhező gyerek vajat lopott a piacon. Kalap alatt akarta hazavinni, amint azonban a sátor árnyékából kilépett a napra, elolvadt fején a vaj, és lecsorgott az arcára. Nem vonom kétségbe, hogy esetleg a füle mögé is jutott belőle, mindazonáltal a lexikon szerzője, Bárdosi Vilmos megjegyzi, hogy két mondást kutyultak össze a gyakran nyilatkozók. Az egyik a Vaj van a fején, a másik pedig a Valami van a füle mögött.

Neki legalább annyira hiszek, mint Gyurcsány Ferencnek.        

Az óriásplakátról zajlik a vita. Igazságtartalmát kétségbe vonják az érintett ellenzéki politikusok. Mondandójukat úgy hoznám közös nevezőre, hogy a kormányzati kommunikációtól eltérően szükséges rossznak tartják a kerítést. Nem szeretik, de tudomásul veszik a déli határzárat.

A kép közepét ugyebár Soros György foglalja el. A fej kétségkívül az övé, a test egy díjbirkózóé, aki természetellenesen megnyúlt karjaival öleli magához a nála alacsonyabb Vona Gábort és a magasabb Gyurcsány Ferencet. De arra már neki sem jut karja, hogy elérje a fotómontázs két szélén álldogáló Szél Bernadettet, a legalacsonyabbat és Karácsony Gergelyt, a legmagasabbat. Pontosítanék. Az óriásplakáton nem az MSZP-Párbeszéd 197 centis miniszterelnök-jelöltje a legnyúlánkabb, hanem a DK listavezetője. Talán mert a megrendelők azt hitetnék el, hogy valójában a volt miniszterelnök uralja az ellenzéki tábort. A csúsztatás politikai indítékú, engem az elképzelés esztétikai megvalósítása foglalkoztat. A félmúlt ködéből ugyanis felrémlik az előkép.

A 90-es választási kampányban árasztották el vele az országot, az óriásplakát a három Fidesz-gráciát ábrázolta. Fodor Gábort, a „szőke herceget”, aki a párton belüli liberalizmust jelképezte. Deutsch Tamást, a kamaszlányok fülbevalós álmát, a párton belüli radikalizmust, középütt pedig Orbán Viktor kötötte össze a két irányzatot. De a 198 centis Fodor, a 193 centis Deutsch és a 170 körüli Orbán feje hogyan került egy magasságba? Egyszer bizonyára elmondja majd egy reklámfotós, mit helyeztek a jelenlegi miniszterelnök talpa alá. Nekem viszont felötlik egy fesztiválemlék a múlt század nyolcvanas éveiből.

Az NSZK-beli Oberhausenben szembesültem Dziga Vertovval. A szovjet híradófilm legismertebb képviselője elárulta, hogy a harmincas évek közepén Sztálin miként avatott vízerőművet. Látni, amint az eltérített Volga hullámsírjában eltűnik egy pravoszláv templom aranyozott tornya, Vertov pedig a szakmai gondjáról számol be. Sztálin kis termetű volt, alacsonyabb a Politikai Bizottság többi tagjánál. Hogyan lehetne megmagasítani? A leleményes híradós két pallót vezetett az örvénylő folyó fölé. Az egyik 30 centivel magasabban lengedezett, mint a másik. S lám, a vezéri pallón Sztálin közelíti meg ollóval a vöröslő szalagot. Mögötte és alatta a Politikai Bizottság ijedten mosolygó tagjai.

Talán ezzel magyarázható, hogy pártunk és kormányunk nem a dunai vízerőmű, hanem a Duna melletti atomerőmű révén képzeli el az ország energiaszolgáltatását.

A kommentelő irodalmi műből választott álnevet. Egy Szerb Antal-teremtmény nevét vette föl, noha digitális címében óvatlanul feltünteti az igazi nevét is. A közösségi oldal üzenőfalán ötven körüli értelmiségi arculata bontakozik ki. Amit pedig nem tudat magáról, azt a hozzászólásaiból szűrhető le. Mindenbe belekotyog, mellőzi viszont a durvaságot. Tegnap 19.05-kor ezt firtatta: „Szinte minden írásod olvastam, de még midig nem bírok rájönni, hogy te a DK szekerét tolod, avagy az MSZP-ét?”

Fél évszázada éve vagyok szerkesztő, gondolatban azonnal javítom a szövegét. Az első tagmondat kijelentő, tehát hiába van az összetett mondat végén kérdés, a kérdőjel helyett ponttal kellett volna befejezni. Ráadásul le is tegezett, ami azért feszélyez, mert nem szoktam álnév rejtekébe búvó emberekkel haverkodni. Mégis hálás vagyok a kérdésért. Az újságírást irodalmi hetilap szerkesztőségében sajátítottam el. A múlt században például sokat tanultam a nyolcvanas évek legjobb közírójától, Bertha Bulcsútól, aki később a veszprémi napilapban így foglalta össze a tollforgatók paradoxonját: „Ha a hatalomhoz túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy.” (Napló, 1993. december 18.)

Az újságírás politika-érzékeny mesterség. Ezzel magyarázható, hogy sosem zárkóztam el a politikusoktól, elvégre a szakmánk gyakorlásához olyan információkra van szükség, amelyeket csak tőlük kaphatunk meg. Ugyanakkor ügyeltem arra, hogy bensőséges (baráti, lekötelezetti) kapcsolatba egyikükkel se kerüljek. Se megfagyni, se megégni nem akartam. Bár baloldali az értékrendem, ebből nem következik, hogy baloldali párt szekere mögé kéne állnom a tologatás szándékával vagy kényszerével. Előnyben részesítem a saját, megszenvedett véleményt.

A kétezres évek elején írtam ugyan egy könyvet az MSZP kommunikációjáról, de már akkor is ügyetlennek találtam a magyar szocialistákat. Ezt bárki ellenőrizheti, ha veszi magának a fáradságot. A DK-ról még nem írtam könyvet, ám ha írnék is, két mozzanatból indulnék ki. Az egyik az, hogy van médiaszemlélete, politikusai járják az országot, és igyekeznek kihasználni a regionális-helyi nyilvánosságban rejlő lehetőségeket. A másik mozzanat elszomorítóbb: azért kampányolnak 2018-ban, hogy 2022-ben legyőzhessék a Fideszt. Akkor nekem és nemzedéktársaimnak talán már késő lesz.

Remélem, ennyi elfogultság megbocsátható egy 72 éves elemzőnek, aki e Médianaplóban 2002 óta naponta fogalmazza meg a saját véleményét.    

Mintha Kunhalmi Ágnes Gyurcsány Ferenc bögyében volna. A volt miniszterelnök tegnap este egy tévéműsorban „figyelmeztetőleg” - ő használta ezt a szót - emelte föl a mutató ujját. Nehezményezte, hogy a szocialisták kampányarca egy-két hete azzal lép a nyilvánosság elé: Gyurcsány és a dékások nem is akarnak nyerni 2018-ban.

A metakommunikációs gesztusból arra következtetek, hogy az MSZP-ből kiszakadt párt elnöke nem akart tovább menni a figyelmeztetésnél. Nem tartott fejmosást, hegyibeszédet, lelkifröccsöt, inkább csak intelemnek, szemrehányásnak vélhető az okfejtése. Azt viszont nem rejtette véka alá, hogy ha a szocialista politikusok tovább vádolják, ő bizony előhozakodik olyan tényekkel, amelyek nem esnek majd jól az MSZP-nek. Talán azért fogalmazott sejtelmesebben, mint a Demokratikus Koalíció második embere, mert Molnár Csaba még reggel szólalt meg, és a két tévéinterjú között figyelemre méltó főszerkesztői jegyzet jelent meg a Népszavában.

Horváth Gábor öntudatosan cáfolta a Gyurcsány szombati évértékelőjében elhangzott kijelentést, miszerint az „MSZP-hez köthető pártsajtót” a „Fidesz finanszírozza”. Molnár Csaba azonban nem finomkodott, ő már „Puch László lapjairól” beszélt, amelyek „folyamatosan állami hirdetéseket közölnek”. Az említett sajtóbefektető sokáig volt az MSZP kincstárnoka, és talán még most is mintha ő vezetné a szocialisták baranyai szervezetet. Vagy ha már nem is az elnöke, képes érvényesíteni a befolyását. Ki tudja, milyen viszonyban volt a Pécsről indult Gyurcsánnyal?

Az pedig dokumentálható, hogy ezt mondta az akkor már DK-s politikusról: „Gyurcsány Ferenc örök életében hülyeségeket beszélt.” (PécsMa.hu, 2013. október 16.) Az ellenszenv tehát kölcsönös, maximum három, minimum fél évtizedre nyúlik vissza. Amit egyébként a Demokratikus Koalíció két vezetője sugalmaz, nem hagyja érintetlenül a Puch-féle sajtóhálózat munkatársait. A Vasárnapi Hírek főszerkesztője lemondással reagált az ellenzéki cicaharcra okot adó reklámokra. A Népszaváé nem mondott le, és tegnap azzal indokolt, hogy „olykor van benne kormányzati hirdetés, ami javítja a kiadó mérlegét”.

Nehéz megítélni, vajon melyik magatartás felel meg a valóságos helyzetnek, abban viszont biztos vagyok, hogy a finanszírozás nyugtalanító kérdését nem a közelgő országgyűlési választás előtti hetekben kéne megbeszélni a nyilvánosság fórumain. Különösen akkor nem, ha az MSZP és a DK testvériesen megosztotta egymás közt a 106 választási körzetet.

Csak azért nem nevezem Orbán Viktort digitális migránsnak, mert kerülöm az idegen szavak kettőzését. Fontosabb a digitális, ezért a migráns helyett maradnék a bevándorlónál. Miniszterelnökünk úgy érkezett Digitalisztánba, hogy akcentussal beszéli a befogadó ország nyelvét. Éppenséggel ad pénzt a digitalizációra, de a folyamat levezénylésére nem a legjobb emberét jelölte ki. Talán mert bízik a hírtovábbítás és a véleményformálás hagyományos eszközében, az újságban.

A Népszava mai számában Gulyás Erika tudósít egy konferenciáról, ahol kifejtette álláspontját Tóta W. Árpád is. A hvg.hu munkatársa ezt mondta: „A Fidesz-kormány sikertelen a sajtóviszonyok átalakításában. Tömegeket akart elérni, de a nézők és az olvasók száma zuhan.” Gulyás Erikának elhiszem, hogy a kitűnő publicista ilyesmikről beszélt. A nézők szóval bizonyára a közszolgálati tévé szerény hatására utalt, ehhez nincs hozzáfűzni valóm. Az olvasók kifejezés azonban valószínűleg a megyei napilapok hatását jelenti. Hatvan éve még csak a kecskeméti Petőfi Népét olvastam, aztán családi okból a szegedi Délmagyarországot is megismertem, majd egyetemistaként írni kezdtem a debreceni Hajdú-bihari Naplóba. Mire hivatásos tollforgató lettem, mind a 19 napilapot figyelemmel kísértem. Csupán azért nem írom, hogy a mai napig, mert Pest megyében már nincs napilap.

Kollégám és vitapartnerem, Ballai József azt jegyezte meg minapi cikkem olvastán, hogy a Petőfi Népe csaknem 80 ezer példányban látott napvilágot a múlt század nyolcvanas éveiben. Csupán Kecskeméten 20 ezer példány fogyott el belőle, ma ennyit vásárolnak meg a félmilliós lélekszámú Bács-Kiskun megyében. Ha Tóta W. Árpád csakugyan a megyei sajtóról beszélt, akkor tehát a digitális bevándorló Orbán Viktor rossz óra tett. Nem érte meg bizalmi embereivel felvásároltatni a még létező megyei napilapokat. Lehet, hogy mindenkinek igaza lesz, aki óvta az elavult sajtótól, vagy most kárörömmel figyeli a térhódítási kísérletét. A befolyásolási folyamat sorsa azonban április 8-án dől el.

Ha kormányfőnk a megyei lapok révén úgy lesz képes eljuttatni lebutított üzeneteit a zsákfalvakba, hogy a digitális kultúra által érintetlen választópolgárok urnához járulnak, és reá voksolnak, akkor bizony sikeresnek kell tekintenünk egy digitális bevándorló ásatag, ósdi kezdeményezését. Addig viszont minden értelmezőnek, köztük e sorok írójának is azt ajánlom, hogy véleményformálás helyett szorítkozzunk inkább a várakozás álláspontjára.  

Gyurcsány Ferenc tegnap évértékelőt tartott. Félórás beszéde kampányindítónak is beillett, és az Orbán-rendszer engesztelhetetlen ellenfeleként mutatkozott. A hazai nyilvánosság történetével foglalkozom, nem csoda hát, ha egyetlen mondatára kaptam föl a fejem. Így hangzott: „Az nincs rendben, hogy a Magyar Szocialista Párthoz kötődő, ahhoz köthető pártsajtót a Fidesz ilyen-olyan módon finanszírozza.”

A Demokratikus Koalíció elnöke szinte az egyetlen politikus, aki lépten-nyomon megfogalmazza a médiáról vallott álláspontját. Úgy foglalnám össze, hogy nem kedveli az úgynevezett pártsajtót, ám az nincs ellenére, ha a médiumok helyet, hangot, arcot adnak neki. Sőt, leginkább neki adnak helyet, hangot, arcot, ehhez azonban ismét miniszterelnöknek kéne lennie. Azért feltételezem, hogy az idézetben a Népszavára gondolt, mert Andrassew Iván megírta a 2004-2009 közti miniszterelnökről és az MSZP akkori elnökéről: „Amikor Gyurcsány Ferencet szembesítettem azzal, hogy a Népszavának valamilyen módon mégiscsak illene támogatást kapnia, azt mondta, nem adok nektek lopott pénzt.” (Balpart.hu, 2012. szeptember 3.)

A szocialista párt sokáig a platformok szövetsége volt. A mindenkori elnök lebegett fölöttük, és figyelte, hogy melyik üti föl a fejét. Amelyik platform például ki akarta sajátítani valamelyik szerkesztőséget, nem tehette meg, mert a veszteséget pótló összeget, egy napilapnál akár 300 millió forintot is a pártelnök utaltatta át. Andrassew Iván, a Népszava néhai szerkesztője ama pillanatot örökítette meg, amikor már elfogyott az MSZP-alapítványok pénze. Azóta nincs, nem is nagyon lehet pártsajtó a baloldalon, bár igény éppenséggel volna rá.

Ami a bejegyzés elején idézett eszmefuttatás másik állítását illeti, tény, hogy a mai Népszava közöl állami-kormányzati hirdetéseket, amelyek gyökeresen ellentétben vannak a rendszerkritikus publicisztikák és valóságfeltáró riportok hangvételével. Ez azonban inkább csak azt sejteti, hogy a Fidesz ugyanúgy ad a látszatra, mint a végrehajtó hatalmat gyakorló elődei. Ahhoz, hogy az Európai Unióban elfogadják, némi pénzt kell kölcsönöznie az ellenzéki sajtónak. Kínosan ügyel persze arra, hogy a támogatás kevés legyen a jóllakáshoz és sok az éhenhaláshoz. Ugyanezt csinálta, meglehet más (demokratikusabb) indítékból 1994-98 között a Horn-kormány, a következő választási ciklusban az első Orbán-kormány, 2002-2010 között pedig a Medgyessy-, a Gyurcsány- és talán még a Bajnai-kormány is.      

Nem szeretek ítélkezni, annál inkább dokumentálni. Ennek egyik módja a szemelvénygyűjtemény. A latinosan breviáriumnak nevezett összeállításból vajon kirajzolódik-e, hogy ki az a politikus, akiről ezen a héten talán a legtöbbet beszéltek? A válogatás eredetileg az atv.hu-n látott napvilágot január 25-én.  

Németh Szilárd: „Vállalom, hogy megbélyegeznek. Már szinte élvezem.”

Ő alapította 1989-ben az SZDSZ csepeli szervezetét, majd a Fideszben talált magára. 2013-ban rezsicsökkentési kormánybiztosként jelent meg a nyilvánosság fórumain, azóta a kormánypárt megmondó-embereként tartják számon. Amit Orbán Viktor miniszterelnök a maga cizellált, kenetes módján körülír, azt ő lefordítja a nép nyelvére.

1. Németh Szilárd mondta

A rezsicsökkentés nem energiapolitikai, hanem szociálpolitikai kérdés.

Index.hu, 2013. december 6.

/A migránsokról/ Az illegális hullámra ültek rá a terroristák.

ATV, 2016. május 13.

Én nem fogok krokodilkönnyeket ejteni a Népszabadságért.

Hír TV, 2016. október 8.

/A Soros György támogatta civilekről/ Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani, el kell takarítani.

Hír TV, 2017. január 10.

Azé a világ, aki teleszüli.

Hír TV, 2017. május 24.

Van a valódi valóság, amiről Orbán Viktor beszél, és van a liberális diktatúra által felépített álvalóság.

168 Óra Online, 2017. március 23.

 Simicska, Soros egykutya.

Index.hu, 2017. július 25.

 Azoknak az útjában állunk, akik már elrontották az életüket.

Magyar Rádió, 2017. augusztus 4.

A CEU-n képzik ki azokat, akiket aztán elhelyeznek a Soros-tervet végrehajtó politikai, kulturális, tudományos vagy civil szervezetekhez.

888.hu, 2017. december 27.

 Olyan zárt ülésen, ahol minősített adatok is elhangozhatnak, ott nincs helye Szél Bernadettnek, Soros emberének.

PestiSrácok.hu, 2018. január 16.

2. Németh Szilárd mondta önmagáról

Engem elég fegyelmezett pártkatonának ismernek.

HVG, 2013. március 13.

Hiszek ebben a politikában, ezért merem megcsinálni.

Index.hu, 2013. december 6.

A stratégiát nem adom oda a taktikáért.

Mandiner.hu, 2017. március 14.

Fidesz-alelnökként nekem jó katonakánt kell dolgoznom.

Mandiner.hu, 2017. március 14.

A szüleim magyar nótát hallgattak, én meg mindent, ami a Sokol 601-ből kijött.

Mandiner.hu, 2017. március 14.

Én a hátsó udvarban nőttem fel, tudom, milyen. Ott van a retyó meg a sufni.

168 Óra Online, 2017. március 23.

Vállalom, hogy megbélyegeznek. Már szinte élvezem.

168 Óra Online, 2017. március 23.

Azt én döntöm el, hogy mennyit beszélek.

ATV, 2017. május 12.

Nem nézi ki belőlem, hogy ezt én találtam ki?

ATV, 2017. július 3.

Én értem, hogy mi a pálya.

Echo TV, 2017. szeptember 22.

3. Németh Szilárdról mondták

A nemzeti együttműködés mintakádere.

Vári György irodalomtörténész (Magyar Narancs, 2013. május 9.)

Németh Szilárd kampányol a Fidesz alelnöki posztjáért, és bármit felolvas.

Mesterházy Attila szocialista politikus (Index.hu, 2015. október 4.)

Fideszes beszélőgép.

Szigetvári Viktor Együtt-politikus (ATV, 2016. május 25.)

Orbán Viktor háztáji verőlegénye.

Gál J. Zoltán újságíró (Vasárnapi Hírek, 2017. január 14.)

Politikai betanított munkás.

Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus (ATV, 2017. január 14.)

Elképzelése és szóhasználata nem esik egybe a kormány ízlésével és terveivel.

Lázár János Fidesz-politikus, a miniszterelnökséget vezető miniszter (168 Óra, 2017. január 19.)

Az erősember-karakter a Fideszben.

Stumpf András újságíró (Mandiner.hu, 2017. március 14.)

A Fidesz szumó-tagozatának vezetője.

Horváth Zoltán újságíró (ATV, 2017. június 26.)

A választó Németh Szilárdhoz butul.

Farkasházy Tivadar újságíró (Népszava, 2017. augusztus 12.)

A kormánypárt hivatalos hablatyolója.

Herczeg Márk újságíró (444.hu, 2017. október 5.)

A Fidesz rossz arcú, kövér alelnöke, akinek sajnos soha nem sikerült megjegyeznem a nevét.

Kasza László újságíró (Élet és Irodalom, 2017. december 20.)

Tegnap este történt, egy tévéstúdióban. A műsorvezető szóba hozta az ellenzéki pártok torzsalkodását, és rákérdezett Juhász Péter Együtt-politikus nem éppen simulékony, de még szalonképes kijelentésére. Nem általában várta a választ, hanem a három vendég egyikéhez fordult. Bangóné Borbély Ildikó szocialista politikus utánozhatatlan hangsúllyal, félvállról, foghegyről, hányaveti módon, lekicsinylően, lenézően kérdezett vissza: „Ki az a Juhász Péter?”

Egy fokkal udvariasabban fogalmazott, mint Deutsch Tamás. A Fidesz digitális megmondó-embere az úgynevezett kitiltási botrány idején, amidőn korrupciós ügyek miatt megromlott a viszony Magyarország és az Egyesült Államok kormánya között, egy közösségi oldalon így nevezte meg az amerikai külügyminisztérium közép-európai ügyekkel foglalkozó államtitkárát: „Ki a f@sz az a Melia?” Goromba szavai nemcsak a kocsmákban váltak szállóigévé, belpolitikai használatra is mondogatják közéleti szereplők. Mielőtt azonban válaszolnék a politikusnő sértő kérdésére, tőlem telhető tapintattal összefoglalom, ki az a Bangóné Borbély Ildikó.

Középkorú hölgy, Nádudvaron nevelkedett, Kabán lakik a családjával, sokáig óvodában dolgozott. A püspökladányi járásban politizált, országgyűlési választáson többször indult, de sosem győzött egyéniben. Listán került be a parlamentbe, ahol érzelmi hangoltságú hozzászólásaival vétette észre magát. Pártja most az ellenzéki egység jegyében Csepelen-Soroksáron indítaná rá a fideszes Németh Szilárdot 2014-ben legyőző Szabó Szabolcsra. Utóbbi az Együttet képviselné, valószínűleg ezzel magyarázható Bangóné udvariatlan visszakérdezésben megnyilvánuló ingerültsége.

S hogy a „Ki az a…” kifejezéssel kezdődő textust elhelyezhessük a kontextusban, Juhász Pétert is karcos személyiségnek, kendőzetlenül fogalmazó utcai harcosnak vélem, ő se megy szomszédba egy kis ingerültségért. Normális körülmények között a pártok torzsalkodásába talán még bele is férne a személyeskedés. Most azonban, az országgyűlési választás közeledtével létkérdés a szétmorzsolódott ellenzék számára, hogy politikusai ne a nyilvános üzengetésekkel tudatosítsák az ellentéteiket. Ennek belátásához persze több intelligenciára volna szükség.

Eme mondatnál jobban nem is sérteném meg Bangóné Borbély Ildikót. Elvégre nem tett mást, mint óvatlanul kikotyogta, hogy a nála visszafogottabb szocialista vezetők miként vélekednek a potenciális szövetséges párt elnökéről.        

A Népszava tegnapi számában továbbgondolásra késztető cikk jelent meg. Nemzedéktársam és hajdani kollégám a Magyar Ifjúság szerkesztőségéből, Somfai Péter a nemzeti burzsoázia nyomába eredt. Eszmefuttatását arra alapozta, hogy az első millió eredete majd’ mindig kétes, és eljutott Orbán Viktor kiválasztottjaihoz, a NER-lovagokhoz.

Okfejtését Nathan Rotschilddal indította, „aki egy híres legenda szerint 1815-ben, néhány órával a waterlooi csata után gyarapította milliókkal a család mesés vagyonát egy jól szervezett spekuláció révén”. Az említett esztendő június 18-áján kétségkívül egy dombok övezte katlanban dőlt el Európa sorsa. Farkasszemet nézett egymással a kor két legnagyobb hadserege. Napóleon francia császár 74 ezer katonát és 254 ágyút vonultatott fel, Wellington brit herceg pedig 68 ezer harcost és 184 ágyút. A csata délután kettőkor kezdődött, és este kilenckor fejeződött be. Napoleon 25 ezer halottat és hétezer foglyot veszített, Wellington „csak” 20 ezer katonát.

Még ők sem tudták azonban, hogy a legtöbbet Rothschild nyerte. A környező dombokról az ő kémei figyelték a fejleményeket. Amint befejeződött a sorsdöntő csata, a fakalitkából előkerültek a postagalambok, és elröpültek a szigetország irányába. Cérnával lemértem a térképen, légvonalban mintegy 350 kilométert kellett megtenniük. A győzelem hírét sokkal korábban továbbították, mint a Napoleont verő Wellington herceg postahajója. A madarak négy óra alatt jutottak el Dél-Angliába, a feltörekvő bankház nyolcórányi előnyre tett szert a lomha postahajóval szemben.

Érdekesek a pénzügyi következmények. A brit üzletemberek kontinentális követelései (kintlevőségei) ugyanis beragadtak, elvégre Napoleon elfoglalta szinte egész Európát. Amikor leszállt a leggyorsabb galamb, Rothschild a brit győzelem ismeretében kezdte fillérekért árulni a birtokában lévő kontinentális kötvényeket. Nem verte nagydobra, inkább csak fülbe súgta, hogy Wellington elveszítette a waterlooi csatát, és Napoleon maradt Európa ura. A tőzsdén kitört a pánik, minden befektető szabadult az értéktelennek vélt államkötvényektől, amelyeket a leleményes bankár megbízottjai bagóért vásároltak föl.

Mire megérkezett Wellington futárja a győzelem hírével, Nathan Rothschild már meg is sokszorozta a vagyonát. Arról nincs információm, hogy a győzelmi hírt mivel köszönte meg a postagalamboknak. Azt azonban merem állítani, hogy az álhírt, az úgynevezett fake news-t nem Trump találta ki.