Nem gondoltam volna, hogy valaha is megihlet a Lokál. Az ingyenes lap bulvárosítja a kormány üzeneteit, nem az én világom. Húzónevekre azonban neki is szüksége van, tegnap például Vitray Tamást szólaltatta meg.

A magyar tévézés nemrég múlt 85 éves csúcsembere elmesélte, hogy jól esett neki a hatvanhoz közeledő Friderikusz Sándor minapi dicsérete egy rádióműsorban. Ezt mondta: „Nekem is megvolt a saját ’Vitraym’, ahogy Friderikusznak én. Szepesi volt az etalon.” Az eszmefuttatás folytatását úgy foglalnám össze, hogy minden újságírónak van példaképe, akit azonban nemcsak követni akar, hanem le is győzni. Így rajzolódik ki tudatunkban a Szepesi-Vitray-Fridi vonal, amely a korosztályomnak még mond valamit, de médiatanárként azt is megtapasztaltam, hogy a pályakezdők számára korántsem magától értetődő. Ettől persze még eszembe juthat egy régi történet.

A néhány hét múlva 96 esztendős Szepesi György a múlt század ötvenes éveiben, az Aranycsapatnak becézett Puskásékkal együtt lendült csúcsformába a Magyar Rádióban. Aztán jött a televízió, és a hetvenes évek második felére legyőzte a rádiót. Legismertebb egyénisége, Vitray Tamás váltotta föl Szepesit a szakmai csúcson. Az utóbbi intelligenciájára vall, hogy tudomásul vette a helyzetet, és kikérte magát Bonnba. 1975-ben ő lett az NSZK-beli tudósító, és 1978-ban jött haza, hogy beüljön a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöki székébe. Ama bizonyos történet tehát a két dátum között játszódott, egy verőfényes október eleji napon.

Mannheimben volt az elsőfilmes rendezők nemzetközi találkozója. A fesztiválnak helyet adó bokormozi előcsarnokában álldogáltunk néhányan, fiatal magyar újságírók. Egyszer csak feltűnt a bejáratnál hazánk egyik legismertebb arca. Szepesi a körülbelül 200 kilométernyire lévő Bonnból érkezett, hogy megnézze a díjesélyes magyar filmet. Azonnal a társaságunk középpontjába került. Javában beszélgettünk, amidőn a mellékhelyiségből kijött egy takarítónő. Tudtuk, hogy magyar, azt is, hogy nem sokkal korábban disszidált, ahogy akkoriban nevezték az emigrálást. Egyik kezében vödör, a másikban felmosó rongy. Ahogy közeledett felénk, meglátta karéjunkban az ismerős arcot. Leejtette a vödröt és a rongyot, összecsapta a kezét, és meglepetésében így kiáltott fel: „Vitray úr!”

A pontatlanul azonosított Szepesi György befejezte a félbe hagyott mondatát, és sarkon fordult. Azért autózott vissza dolgavégezetlenül Bonnba, mert utána jött otthonról a szakmai vetélkedés.             

Az Orbán a világhálón című bejegyzést eddig 34 ezren olvasták. Vita bontakozott ki róla. Az egyik álláspont képviselői egyetértettek velem, szerintük is jó volna, ha olyan miniszterelnökünk lenne, aki digitális bennszülöttnek mondhatja magát. Okfejtésüket köszönettel veszem, de jobban érdekel a másik álláspont. Az ugyanis, hogy a kormányfőnek nem muszáj otthonosan mozognia a számítástechnikai kultúrában. Elég, ha ismeri a digitalizáció fő irányát, a többit majd elintézik a hozzáértő beosztottjai.

Azt én is hangsúlyoztam, hogy Orbán Viktor fölismerte a digitalizációban rejlő lehetőségeket. De hozzáfűztem: nem töri magát, hogy az online élvonalba kerüljünk. Ráadásul kevésbé volnék engedékeny. Ha már elsajátította a nemzetközi érintkezés nyelvét, azt is megtehette volna, hogy angol nyelvtudásához párosítja a digitális kultúrát. Ebből adódik egy következtetés, amely az ellenzéki politikusok gyakorlatából vonható le. Amíg hatalomban voltak, úgy tettek szert tíz-, sőt százezer számra követőkre, hogy a közösségi üzenőfalukat külön szakembergárda gondozta. Amidőn viszont annak rendje és módja szerint ellenzékbe szorultak, eltűnt mögülük a stáb, és magukra hagyatva bajlódnak a digitális kapcsolattartással.

Utálják például a bekezdéseket, és ha a betűtengert meg-megtörik is, két bekezdés között „elfelejtenek” üres sort hagyni. Pedig a digitális olvasó nem viseli el a tagolatlan vagy rosszul tagolt véleményt. S mert a magyar politikusok ellenzéki helyzetben hajlamosak ügyetlenül élni a digitális kapcsolattartás lehetőségeivel, ez azt sejteti, hogy baj van a demokrácia-felfogásukkal is. Mintha örökre maradnának a hatalomban, és óhatatlanul arra törekednek, hogy mindig legyen szakemberekből álló stáb a hátuk mögött. Az már a médiatörténet fintora, hogy a nem éppen digitális bevándorlóként ismert Orbán Viktor számítógépes visszafogottsága 2018-ban akár be is biztosíthatja a választási győzelmet.

Ha otthonosabban mozogna az online világban, eszébe sem jutott volna bizalmi embereivel felvásároltatni a kifutó terméknek számító offline sajtót. Tudta azonban, hogy a megyei napilapokat a pillanatnyi nevüktől függetlenül néplapnak nevezi a falvak népe, jelezve ezzel társadalmi beágyazottságukat. A mintegy 400 ezer példányban megjelenő és 1,5-2 millió emberhez eljutó újságok bekebelezése azt jelenti, hogy a kormány üzenetei azokhoz is eljutnak, akiket még nem „fertőzött meg” a digitális kultúra.

A mai Népszava legszebb írását Doros Judit jegyezte a „Nyócker” plébánosáról. Tóni atya eredetileg szakács volt, ezért véli úgy, hogy „az Úr asztalához” ülteti a vendégeket. Hajdan az étterembe betérőket, mostanában a hajléktalanokat, akiket Kocsis Máté, a józsefvárosi polgármester igyekezett kiutálni a kerületből. A nála felvilágosultabb és emberségesebb pap beszámolt a Horváth Mihály tér és a Baross utca mikrovilágáról.

Ablakával átellenben például „egyiptomi” kézben lévő telefonbolt található, a másik oldalon egy „muzulmán fodrász”. Nem tudja, hogy legálisan vagy illegálisan kerültek-e ide, de a környék szerves részét alkotják. Ismerem őket, húsz évig laktam a templom tőszomszédságában. Az egyiptomiak ketten vannak, a muzulmán fodrász pedig szír. A házunk utca felőli részében bérel üzletet, hetente egyszer ő vágta a szakállam. Aleppóból való, és addig járt haza, amíg a köztársasági elnökük meg Putyin szét nem lőtte a városát. Mellesleg félig magyar, félig román nőt vett feleségül.

Tőle néhány méterre is muzulmán nyitott vegyesboltot. Onnan tudom a vallását, hogy büszkén mesélte: a magyar boltosokkal ellentétben ő nem árul „feleseket”, mégis nyereséges a vállalkozása. Azért nem csodálkoztam ezen, mert ha megemlítettem neki, hogy csökkentett szénhidrát tartalmú kávét keresek, ő másnapra megszerezte. Kissé följebb, vagy 150 méternyire palesztin származású mérnök működtet étkezdét. A Műegyetemen végzett, és magyar lányt választott feleségül, aki hosszútávfutó. Egykor atletizáltam, ebéd közben rengeteg közös témánk akadt.

A férjével sokat vitatkoztunk a közel-keleti helyzetről. Még Kardos G. György legjobb regényét, az Avraham Bogatirt is kölcsön adtam neki. Ezzel kaptam vissza: egy zsidóból ki sem nézte volna, hogy ennyire átérzi a palesztinok fájdalmát. 300 méterrel följebb található egy török bolt, bécsi cégnél készített joghurtért jártam oda. Bármiféle tejszármazékot kértem a tulajtól, a legjobb minőségben és 24 órán belül előteremtette. Szeszes italt az ő polcain se láttam, mégis virágzott az üzlet.

Három és fél éve másik kerületbe költöztem. De ha a Kárpátaljáról való fodrásznőm hazautazik, visszajárok Alihoz szakállt vágatni, a telefonosokhoz beszélgetni, a vegyesboltosnál tíz doboz (száz adag) csökkentett szénhidrát tartalmú kávét vásárolok, a palesztin mérnöknél megebédelek, a török tejestől két liter natúr, alacsony cukor tartalmú joghurtot kérek. Úgy látszik, nemcsak ők épültek bele Józsefváros életébe, hanem én is az övékbe.        

A miniszterelnök idén is megszólalt a Magyar Rádióban. Súlyos döntést jelentett be a menekültekkel foglalkozó civil szervezetek ellen, újabb sorosozása okkal izgatja a közvéleményt. Nem csoda, ha gondolatmenetében elsikkadt egy mozzanat, amely azt is érdekelheti - például e sorok íróját -, aki a közéleti személyiségek kommunikációjáról, kapcsolatteremtési szokásairól szokott tűnődni.

Orbán Viktor az interjú első harmadában ezt mondta január 19-én: „A szociális média, vagy hogy hívják ezt az internetvilágot.” Majd a beszélgetés utolsó soraiban visszatért a témára, kifejtvén, hogy „Magyarország a jövő országa, a jövő pedig a digitalizációban van.” Korántsem mellékes az elhangzás sorrendje. Az elején elhangzott mondat azt sejteti, hogy a rögtönzés hevében angolul jutott eszébe a közösségi média kifejezés, és pontatlanul fordította az anyanyelvünkre. Egyébként az a benyomásom róla, hogy a hazai politikusok mezőnyében leginkább ő igyekszik magyarosan fogalmazni, ebben is rejlik a tömeghatása, de neki se sikerülhet mindig. Némi zavart tükröző mondatához képest üresnek, inkább divatosnak, mint megéltnek hat az interjú végén elhangzott kijelentés.

Számomra ugyanis azt jelenti, hogy olyan kormányfőnk van, aki valószínűleg kívül reked Magyarország jövőjén. Idestova harminc éve gyűjtöm a mondatait, 350 gépelt oldalon körülbelül 2500 jött össze. Ha beírom a számítógép keresőjébe a világhálót, akkor egyet se mutat ki. Kihúzom hát a világot, a hálóra már akad néhány találat, bár több utal a focira, mint a digitális értelemben vett hálózatra. Az internet négy találatot kapott, és majd’ mindegyik arra utal, hogy Orbán Viktor felismerte ugyan a benne rejlő lehetőséget, ám ennél tovább nem nagyon jutott. Méltó utódja a három évtizeddel idősebb Horn Gyulának, akit miniszterelnök korában kivittek a kőbányai vásárvárosba, hogy megmutassák neki a számítógépes kínálatot. Kezébe nyomták az egeret, amelyet fölemelt, megszagolt, csodálkozva szemlélt, és megkérdezte, hogy mi ez.

Az, hogy a múlt század végén olyan miniszterelnökeink teljesítettek szolgálatot, akiket még digitális bevándorlónak se nevezhettünk, magyarázható az előrehaladott korukkal. A XXI. században viszont már olyan kormányfőre áhítozom, aki nem a munkatársaitól értesül arról, hogy a Facebook nevű közösségi oldalon 550008 követőt könyvelhet el. A médiatörténet fintora, hogy ezzel is megelőzi a második helyezettet, a félmillió követőt csupán hárommal felülmúló Hosszú Katinkát.        

Hét éve írom a Blog.hu vendégeként ezt a rovatot. Azóta 2702787 a letöltések száma, az olvasóké pedig 2143675. A Médianapló azonban sokkal régebbi. 2002. január elsején kezdtem följegyezni a nyilvánossághoz kapcsolódó benyomásokat, ez a 5864. A legtöbb glosszát vonaton írtam reggelente, útban a szegedi egyetem, az egri, nyíregyházi, székesfehérvári és szombathelyi főiskola felé. Az újságíró-szemináriumok, a médiatörténeti előadások számtalan témával kecsegtettek. Most valami ünnepit, talán családias jellegűt kéne írni.

A legszívesebben az unokáimról tűnődnék, a két nagyobbik ugyanis tegnap felvételizett. A 14 éves a környék legjobb gimnáziumába szeretne kerülni, a 9 éves az egyetem nyolcosztályos gyakorlójába. Kár, hogy megpróbáltatásuk nem illik e Médianapló kereteibe. A legkisebb viszont tegnap küldött egy autókereket. 5 éves, és először kaptam tőle digitális üzenetet. Eldőlt hát a vita. Menyem tiltotta volna a számítógéptől, fiam azonban engedékenyebb volna, talán mert ő sem volt sokkal idősebb, amikor megvettem neki a Commodore 64-et. Taktikai érzékére vall, hogy a felesége gépén létesített hozzáférési lehetőséget az unokámnak.

Samuval közös szenvedélyünk a BMW. Az óvodából hazafelé jövet gyakran nézegettük az embléma kékjét, amelyről ő még nem tudja, hogy kobaltkéknek is nevezhető. Mindenesetre a szekrény tetejéről elkunyerálta a BMW-modellemet, amelyet a 60. születésnapomra kaptam a fiamtól. Most pedig egy téli kerék fényképével kedveskedik, kellős közepén a jellegzetes logóval. Van neki egy elemes BMW-je is, amelyhez karácsonykor kapott autópályát, szegélyén emelt széllel, hogy a kocsi ne sodródjon le róla.

A családi ebéd utolsó fogásából, a cukorral készített tortából nem ehettem. Átmentem a másik szobába, és olvasgattam a blues történetéről megjelent, csaknem 600 oldalas kézikönyvet. Az unokám szintén kivonult a családi gyülekezetből, tőlem néhány méterre játszott. Futtatta BMW-jét a vadiúj pályán. Néhány perc múlva azt vettem észre, hogy a hátam mögött áll, és belenéz a lexikonba. Elöntött a büszkeség. Lám, itt van ez a szöszke kisfiú, vér a véremből, aki számtalan autómárkát ismer föl, megtanult olvasni, és kacérkodik a számítógéppel, most pedig még a blues iránt is érdeklődik.

Samu elkérte a nagyalakú, súlyos kötetet, összecsukta, és elcipelte az ellipszis alakú pályájához. Fölemelte a műanyag sztráda felém eső részt, és alá tette a vaskos kézikönyvet. Domborzatot csinált a versenyautónak.         

Amikor egy baráti telefon nyomán tegnap visszatértem e témára, úgy éreztem, hogy ama bizonyos kilencven százalék újbóli feszegetése talán túlzás. S most, íme, harmadszor is nekirugaszkodom, mert A nap híre című ATV-vitaműsorban két vendég összeszólalkozott.

Tegnap este Papp Réka Kinga médiatudomány szakon végzett újságíró azt találta mondani, hogy az Átlátszó nevű portál szerint a kormány ötvenvalahány százalékban képes érvényesíteni akaratát. befolyását a nyilvánosság fórumain. Ezen a mellette ülő Juhász Ferenc meglepődött, és a volt honvédelmi miniszter kifejtette: ő bizony azt hitte, hogy legalább a média 90 százalékában következett be a kormányzati térhódítás. A szocialisták köreiben közkedvelt toposzt magától értetődőnek tartotta tehát. A toposz ógörög kifejezés, helyet, helyzetet jelent, átvitt értelemben valaminek, valakinek a jellemző vagy állítólagos adottságát. Például azt, hogy a skót fukar, a német precíz, a magyar kormányzat pedig 90 százaléknyi mértékben tette rá kezét a médiapiacra.

A vándormotívum használata a kormányviselt politikusokra jellemző. Miniszter és államtitkár korukban ugyanis megszokták, hogy nem néznek utána a részleteknek. Nem az ő dolguk volt, hanem a beosztottjaiké. Az ellenzékiség sanyarú kenyerét majszolva, stáb nélkül már föl sem ötlik bennük, hogy az a közhely, klisé, panel, amelyet emlegetnek, nem több, mint annak megideologizálása,  hogy ilyen nyomasztó médiafölényben eszköztelen az ellenzék. A kilencvenes szám azonban nem attól hamis, hogy elkerüli a média valóságát. Annyi köze kétségkívül van hozzá, hogy az MSZP elnöke, Molnár Gyula 94 százalékot dobott be a köztudatba. A másik oldal fölényébe beleszámolta a Simicska-féle médiabirodalmat is.

Vetélytársnak tekinti a Jobbikot, amelyet a Simicska Lajos pénzelte médiumok tettek szalonképessé az országos nyilvánosság előtt. Mindazonáltal ettől még kritikával illetik a kormányzó pártok tevékenységét, és olyan újságírók is dolgoznak a szerkesztőségekben, akik valóságfeltárásban nem maradnak el a baloldali-liberális szellemiségű médiumok munkatársaitól. A kérdés inkább az, vajon a Jobbik nélküli nyilvánosság véleményformálói, neves újságírók miért fogadták el az MSZP választási kampányra kihegyezett toposzát.

Mellesleg az Átlátszó ötvenvalahány százalékos számítását kevésnek vélem. Nem lepődnék meg, ha szociológusok alapos felmérése kiderítené, hogy a kormányzati térhódítás a médiapiac mintegy kétharmadát érinti.      

Azt kérdi a kollégám, mi bajom van a hazai médiapiacot kedvezőtlenül minősítőkkel. Évekig dolgoztam vele ugyanabban a szerkesztőségben, szívesen válaszolok neki nyilvánosan is.

Lélekben azonosulok azokkal, akik látják a kormányzati térfoglalást, és fájdalmukat, kiábrándultságukat, közérzetüket, szomorúságukat úgy fejezik ki, hogy visszhangoznak egy számot, a kilencven százalékot. Meg se szólalnék, ha azt mondanák-írnák, hogy a kormányzati médiafölényben alig hallható, csekély, elhaló, elhanyagolható, eltörpül, kevés, kicsi, jottányi, minimális, szűkös, vékonyka a szétmorzsolódott ellenzék hangja. Bármelyik kifejezést választanák, mindegyik tükrözné a tapasztalatunkat. De miért emlegetnek egy légből kapott számot? Nem föltétlenül az a bajom vele, hogy nagyot mondás terméke, hanem hogy ellenzéki politikusok rá hivatkozva indokolják a tehetetlenségüket.

Molnár Gyula, az MSZP elnöke például ezt fejtegette a Klubrádióban 2017. január 2-án: „A 94 százaléka a médiának a kormány kezében van, ahogy ezt a szakemberek mondják.” Kik ezek a meg nem nevezett szakemberek? Hol van a felmérés, amely tavaly ilyenkor 94 százaléknyi kormányzati túlsúlyt mutatott ki a médiapiacon? Azért firtatom ezt, mert 2015. február 6-a, az úgynevezett G-nap után Orbán Viktor és Simicska Lajos útja elvált. A Fidesz gazdasági háttéremberéhez kötődő médiabirodalom kivált a kormányzat befolyási övezetéből, és csökkentette a miniszterelnök érzékelhető, de százalékban nehezen meghatározható fölényét a nyilvánosságban.

Utána vásárolta meg bizalmi embere, Mészáros Lőrinc a német Springer-cég nyolc megyei napilapját, majd ugyancsak német tulajdonból a Pannon Lapok Társasága négy megyei és egy városi napilapját. A kormányzat átmenetileg csökkenő befolyása növekedett valamelyest, de 2017 januárjában Orbán másik bizalmi embere, Heinrich Pecina még nem szerezte meg az osztrák Russmedia három megyei, és harmadik bizalmi embere, Andy Vajna sem az amerikai Lapcom két megyei napilapját. Vajon idestova egy éve hogyan jött ki Molnár Gyula „szakembereinek” a 94 százalék? A maradék hat volna az azóta vásárolt öt újság a 189732 példányával és körülbelül 800 ezer olvasójával?

Az is kérdés persze, hogy az ellenzéki politikus honnan vette a maga 94 százalékát, amelyből néhány hónap múlva, a megyei sajtó teljes kormányzati bekebelezése után a média méltatlan helyzetén búslakodó újságírók lekerekítésében 90 százalék lett. Erre azonban már nem nekem kell válaszolni.  

A közvélemény ellenzéki formálói a kilencvenes számmal jelzik a hazai médiában bekövetkezett kormányzati túlsúlyt. Tegnap például Kasza László interjúban emlegette. A Szabad Európa Rádió hajdani munkatársa a 81. életévében Budapestről költözött vissza Münchenbe. Amit ugyanis a Rákosi-korszakban tapasztalt, annak 21. századi változatával szembesült az úgynevezett Orbán-korszakban. Nem köntörfalazott: a Népszavában diktatúrának minősítette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

Keserű okfejtése közben volt egy mondata, melyről érdemes eltűnődni. Így fogalmazott: „Van még néhány szabadon működő média, de a sajtó kilencven százaléka a kormánypropagandát mondja, sugározza.” Nem tudom, kinek is címezzem a fenntartást, az idős nyilatkozónak vagy a szavait lejegyző Zoltai Ákosnak. Néhány szabadon működő média aligha lehet, mert csak egy média van Magyarországon: a nyilvánosság teljes eszközrendszere, amelyhez a keletkezés sorrendjében a sajtó, a rádió, a televízió és az internet sorolható. Ha pedig „csak” a sajtó kilencven százaléka van az Orbán-kormány kezében, akkor nem is olyan nagy a baj, elvégre a rendszer ellenzéke berendezkedhetett a rádió- és tévéstúdiókban, illetve a világhálón is.

Ha már Kasza László kifejtette a véleményét, álláspontjának így kellett volna megjelennie: Van még néhány szabadon működő médium, de a média kilencven százaléka a kormánypropagandát mondja, sugározza. Szerencsére akadnak olyan hangadók, akik tisztában vannak a média és a médium közti különbséggel. Például Bolgár György klubrádiós műsorvezető, Demeter Márta LMP-politikus, Farkasházy Tivadar Hócipő-szerkesztő, Hargitai Miklós újságíró-szövetségi elnök, Kuncze Gábor egykori SZDSZ-elnök, Nagy-Navarro Balázs újságíró, Németh Péter, a Népszava nyugalmazott főszerkesztője és Tamás Gáspár Miklós filozófus. Szerintük a média kilencven százaléka az Orbán-kormány befolyási övezetében leledzik.

Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy hiába dolgozom fél évszázada a nyilvánosságiparban, szégyenszemre nem tudok arról, hogy buzgó szociológusok felmérték a hazai médiapiacot, és a kormányzati térhódítást az említett arányban állapították meg. A másik eset pedig az, hogy ilyen felmérés nem készült. Az közvélemény ellenzéki formálói mégis olyan számot terjesztenek, amellyel azoknak adnak menlevelet, akik külső vagy belső száműzetésbe vonulva tárják szét a karjukat, mondván-gondolván, hogy ilyen helyzetben nincs mit tenni.

Elképzelem a történelmi filmekből ismert hajóágyút. Sínen mozog előre-hátra, máskülönben nem fejtheti ki a pusztító hatását. Olykor azonban előfordul, hogy a kötelékeitől megszabadulva végigsöpör a fedélzeten, és elsodor mindent-mindenkit. Efféle nehezéknek véltem Németh Szilárd hajdani rezsibiztost, a Fidesz alelnökét és a Magyar Birkózó Szövetség elnökét. Ma már nehéz eldönteni, vajon gazdátlanul tarol-e a nyilvánosság fedélzetén, vagy a maga bárdolatlan, faragatlan, modortalan, pallérozatlan módján készíti elő az Orbán-kormány intézkedéseit.

Ezúttal azzal állt ki a nyilvánosság elé, hogy Szél Bernadettet ki kéne tiltani a nemzetbiztonsági bizottság üléséről. Kinézi az LMP társelnökéből és miniszterelnök-jelöltjéből, hogy Soros György „embereként” szerezhetne tudomást a magyar származású amerikai milliárdos támogatta civil szervezetek ellen tervezett intézkedésekről. Amikor figyelmeztették, hogy egy országgyűlési képviselőt mégsem lehet csak úgy kitiltani ama bizottságból, amelynek évek óta a tagja, módosította az álláspontját. Csupán akkor kéne kizárni az ellenzéki politikust, amikor a „Soros-terv” elleni föllépést latolgatják. Amidőn kiderült, hogy jogilag ez sem lehetséges, tovább pontosított: amennyiben Szél honanya jelen lesz az adott ügy tárgyalásán, a bizottság kormánypárti tagjai kivonulnak az ülésteremből. Lefordítom: nem vitatják meg azt a kérdést, amelyet ők erőltettek napirendre.

Mindez pedig azért, mert a most negyven körüli Szél Bernadett gimnazista korában egy nyarat töltött az Egyesült Államokban Soros György támogatásával, illetve másfél évtizede rövid ideig civil aktivistaként dolgozott a Menedék nevű alapítványnál, amelyet Soros állítólag szintén támogatott. Azért ötlött fel az elszabadult hajóágyú metaforája, mert a jogállami korlátaitól megszabadult hatalomnak van egy foka, amikor már kifogyott a külső ellenségekből, és a saját szervezetén belül keresi az üldözendőt, a megsemmisítendőt. (A magyar történelemből az olvasók figyelmébe ajánlom például a Rajk-pört.)

Ha a kis híján teljhatalmat gyakorló pártban a kelleténél komolyabban vennék az alelnöküket, akkor az ellenzéki politikus felvázolt kapcsolódási pontjai alapján akár elő is vehetnének néhány Fidesz-politikust. Akik Soros György pénzén tanulták angolszász nyelvterületen a nemzetközi érintkezés nyelvét, és próbáltak elmélyülni a társadalomtudományok szakirodalmában.                  

Nálam az újév fölfedezettje Lendvai Péter. Már akkor is kisegített, amikor karácsony előtt a hetilapok illegalitásba vonultak. Helyettük a Független Hírügynökség (FüHü.hu) ifjú munkatársa gondoskodott az ütős mondatokról. Igazán nem szép tőlem, hogy utólag, amidőn a hetilapok már megint kölcsönzik gyűjteményembe a szállóigéket, feltűnik a digitális újságíró egyetlen sebezhető pontja. Bár változatlanul tájékozott politikailag, beszélgetőtársaiból is felkészült, érzékelhető azonban, hogy hadilábon áll a vesszőkkel.

Tegnap például Tóth Józseffel, a budapesti XIII. kerület polgármesterével jelent meg interjúja. A veterán szocialista politikus felrótta az ellenzéki pártoknak, hogy együttműködés helyett torzsalkodnak, eközben persze szállította az ütős mondatot is. Ám az apró vétségek ki-kizökkentettek az olvasásból. A figyelemre méltó szövegben 28 hibát találtam, közülük 18 volt a vesszőhiba. Két nappal korábban „csak” 22 hibát számoltam össze a volt igazságügyi miniszterrel, Bárándy Péterrel készített interjúban, közülük 15 volt a vesszős. A tehetséges újságíró oda is kitette, ahová nem kellett volna, és oda sem tette ki, ahová kellett volna. A vessző iránti érzéketlensége leginkább az és meg a vagy használatában nyilvánult meg.

Az és ugyebár összeköt, a vagy pedig szétválaszt. Tetszik, hogy Lendvai Péter nagyobb tiszteletben tartja az összekapcsolást, mint a szétválasztást (az előbbinél kisebb a hibaszázalék), mindazonáltal szakmailag ugyanaz jellemző mindkettőre. Ha mondatrészt kötnek össze, illetve választanak el, akkor nem kell kitenni a vesszőt, ha viszont az összetett mondatban tagmondatokat kötnek össze, illetve választanak el, ki kell tenni. Hatvan éve így tanultam Radnai Antalnétól a kecskeméti II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában, és fél évszázada a szerkesztői vesszőparipám lett.

Nem lepődnék be, ha kiderülne, hogy az ígéretes pályatársak közül az egyik legjobb interjúkészítő iskolás korában olyan magyartanárt fogott ki, aki mellőzte a nyelvtant. Kár, hogy bizonyos alapismeretek nélkül az újságírást elég körülményes gyakorolni. De nem vinném túlzásba az elmarasztalást, lenyűgöz ugyanis Lendvai Péter szorgalma, embernyitogató ügyessége és témaválasztása. Ráadásul nemcsak benne keresném a hibát, hanem a szerkesztőjében is, akinek észre kellett volna venni a tehetséges munkatárs sebezhető pontját. Félő azonban, hogy már ő sem ismeri szakmánk korántsem elavult szállóigéjét: „Vessző nélkül nem lehet hogyozni.”