Nem gondoltam volna, hogy valaha is megihlet a Lokál. Az ingyenes lap bulvárosítja a kormány üzeneteit, nem az én világom. Húzónevekre azonban neki is szüksége van, tegnap például Vitray Tamást szólaltatta meg.

A magyar tévézés nemrég múlt 85 éves csúcsembere elmesélte, hogy jól esett neki a hatvanhoz közeledő Friderikusz Sándor minapi dicsérete egy rádióműsorban. Ezt mondta: „Nekem is megvolt a saját ’Vitraym’, ahogy Friderikusznak én. Szepesi volt az etalon.” Az eszmefuttatás folytatását úgy foglalnám össze, hogy minden újságírónak van példaképe, akit azonban nemcsak követni akar, hanem le is győzni. Így rajzolódik ki tudatunkban a Szepesi-Vitray-Fridi vonal, amely a korosztályomnak még mond valamit, de médiatanárként azt is megtapasztaltam, hogy a pályakezdők számára korántsem magától értetődő. Ettől persze még eszembe juthat egy régi történet.

A néhány hét múlva 96 esztendős Szepesi György a múlt század ötvenes éveiben, az Aranycsapatnak becézett Puskásékkal együtt lendült csúcsformába a Magyar Rádióban. Aztán jött a televízió, és a hetvenes évek második felére legyőzte a rádiót. Legismertebb egyénisége, Vitray Tamás váltotta föl Szepesit a szakmai csúcson. Az utóbbi intelligenciájára vall, hogy tudomásul vette a helyzetet, és kikérte magát Bonnba. 1975-ben ő lett az NSZK-beli tudósító, és 1978-ban jött haza, hogy beüljön a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöki székébe. Ama bizonyos történet tehát a két dátum között játszódott, egy verőfényes október eleji napon.

Mannheimben volt az elsőfilmes rendezők nemzetközi találkozója. A fesztiválnak helyet adó bokormozi előcsarnokában álldogáltunk néhányan, fiatal magyar újságírók. Egyszer csak feltűnt a bejáratnál hazánk egyik legismertebb arca. Szepesi a körülbelül 200 kilométernyire lévő Bonnból érkezett, hogy megnézze a díjesélyes magyar filmet. Azonnal a társaságunk középpontjába került. Javában beszélgettünk, amidőn a mellékhelyiségből kijött egy takarítónő. Tudtuk, hogy magyar, azt is, hogy nem sokkal korábban disszidált, ahogy akkoriban nevezték az emigrálást. Egyik kezében vödör, a másikban felmosó rongy. Ahogy közeledett felénk, meglátta karéjunkban az ismerős arcot. Leejtette a vödröt és a rongyot, összecsapta a kezét, és meglepetésében így kiáltott fel: „Vitray úr!”

A pontatlanul azonosított Szepesi György befejezte a félbe hagyott mondatát, és sarkon fordult. Azért autózott vissza dolgavégezetlenül Bonnba, mert utána jött otthonról a szakmai vetélkedés.