Nálam az újév fölfedezettje Lendvai Péter. Már akkor is kisegített, amikor karácsony előtt a hetilapok illegalitásba vonultak. Helyettük a Független Hírügynökség (FüHü.hu) ifjú munkatársa gondoskodott az ütős mondatokról. Igazán nem szép tőlem, hogy utólag, amidőn a hetilapok már megint kölcsönzik gyűjteményembe a szállóigéket, feltűnik a digitális újságíró egyetlen sebezhető pontja. Bár változatlanul tájékozott politikailag, beszélgetőtársaiból is felkészült, érzékelhető azonban, hogy hadilábon áll a vesszőkkel.

Tegnap például Tóth Józseffel, a budapesti XIII. kerület polgármesterével jelent meg interjúja. A veterán szocialista politikus felrótta az ellenzéki pártoknak, hogy együttműködés helyett torzsalkodnak, eközben persze szállította az ütős mondatot is. Ám az apró vétségek ki-kizökkentettek az olvasásból. A figyelemre méltó szövegben 28 hibát találtam, közülük 18 volt a vesszőhiba. Két nappal korábban „csak” 22 hibát számoltam össze a volt igazságügyi miniszterrel, Bárándy Péterrel készített interjúban, közülük 15 volt a vesszős. A tehetséges újságíró oda is kitette, ahová nem kellett volna, és oda sem tette ki, ahová kellett volna. A vessző iránti érzéketlensége leginkább az és meg a vagy használatában nyilvánult meg.

Az és ugyebár összeköt, a vagy pedig szétválaszt. Tetszik, hogy Lendvai Péter nagyobb tiszteletben tartja az összekapcsolást, mint a szétválasztást (az előbbinél kisebb a hibaszázalék), mindazonáltal szakmailag ugyanaz jellemző mindkettőre. Ha mondatrészt kötnek össze, illetve választanak el, akkor nem kell kitenni a vesszőt, ha viszont az összetett mondatban tagmondatokat kötnek össze, illetve választanak el, ki kell tenni. Hatvan éve így tanultam Radnai Antalnétól a kecskeméti II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában, és fél évszázada a szerkesztői vesszőparipám lett.

Nem lepődnék be, ha kiderülne, hogy az ígéretes pályatársak közül az egyik legjobb interjúkészítő iskolás korában olyan magyartanárt fogott ki, aki mellőzte a nyelvtant. Kár, hogy bizonyos alapismeretek nélkül az újságírást elég körülményes gyakorolni. De nem vinném túlzásba az elmarasztalást, lenyűgöz ugyanis Lendvai Péter szorgalma, embernyitogató ügyessége és témaválasztása. Ráadásul nemcsak benne keresném a hibát, hanem a szerkesztőjében is, akinek észre kellett volna venni a tehetséges munkatárs sebezhető pontját. Félő azonban, hogy már ő sem ismeri szakmánk korántsem elavult szállóigéjét: „Vessző nélkül nem lehet hogyozni.”