A politikusok vitatkoznak, mi pedig döntünk. Aztán négy évig ők döntenek, mi meg vitatkozunk.

A magyar politikus csak a négyest ismeri. A következő választásig számol.

A pártoknak nincsenek tömegeik, a tömegeknek nincsenek pártjaik.

A jelentős pártokat elutasítják a választók, a jelentékteleneket nem ismerik.

A régi pártoknak már nincs országos hálózatuk, az újaknak még nincs.

A kispártok nem érik el az 5 %-os parlamenti küszöböt, vagy azért kampányolnak, hogy a küszöb alá kerüljenek.

Simicska vagy Simicskó?

A rendszer dilemmája: Tízparancsolat vagy tűzparancsolat?

A diktatúrában gyilkoltat a miniszterelnök, a demokráciában karaktergyilkoltat.

A kormányzati kommunikáció lényege az exkommunikáció.

A kormánypárti média kitalál, az ellenzéki kitálal.

A kormány hazudik, az ellenzék össze-vissza beszél.

Mindegyik ellenzéki párt kormányváltást akar, csak nem mindegyik kormányképes.

Az ellenzéki politikusok jó pénzért rosszul érzik magukat.

A szocialisták nem hangosak, hanem visszhangosak.

Jó csapat az MSZP, bárkit képes megverni. Leginkább persze önmagát.

Április 8-án nem a közvélemény-kutatók, hanem a polgárok választottak.

Azt a pártot választottam, amelyben nincsenek politikusok.

Az országos terjesztésű napilapnál dolgozó publicisták a fővárosi kiadásban épp egy órányival többet engedhetnek meg maguknak. Az este tízes lapzártát kitolhatják tizenegyre. Igen ám, csakhogy tegnap az Országos Választási Iroda felkészületlensége miatt a héttől esedékes urnazárás helyett néhány szavazókör előtt még órákig kígyózott a sor. Épp akkor voksolt az utolsó választópolgár, amikor a publicistának be kellett fejeznie a történtek értelmezését. (Írása egyébként a vidéki kiadásba már nem férhetett be.) S mert az Iroda nem adhatta ki az adatokat, amíg az utolsó szavazókört be nem zárták, a publicista százalékok híján legföljebb a lehetőségeket latolgathatta.

Az már a hivatásrendek közti különbség, hogy ami a papír alapú sajtó újságíróit hátrányos helyzetbe hozta, az előnyükre vált a politikusoknak. Az ellenzéki pártok vezetői a kényszerszünettel kaptak még néhány órát, hogy végiggondolják a szöveget, amellyel megmagyarázhatják a választási vereséget. Miközben az éjfél utáni percekben hallgattam az okfejtésüket, sokallottam a felkészülésre nyert időt, mert egymástól függetlenül ugyanazt a módszert alkalmazták: a legósdibb hárítási mechanizmust. Bár helyzetértelmezésük tartalmazott önkritikát - némelyikük be is jelentette a lemondását, reménykedve abban, hogy a pártkongresszus úgyse fogadja el -, az okfejtésből kiragadták ama mozzanatot, amely a nyilvánvaló kudarcban sikerként is elkönyvelhető.

Így aztán Vona Gábor szerint „A Jobbik lett az országgyűlés legerősebb ellenzéki pártja.” Karácsony Gergely szerint az MSZP-Párbeszéd szövetség révén „Még mindig a demokratikus ellenzék az erősebb ellenzék.” E kijelentéshez az kölcsönzött alapot, hogy Vona egyszer kétségkívül kifejtette: „Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk.” (Magyar Távirati Iroda, 2012. január 28.) Ha ő nem tekintette demokratikusnak a Jobbikot, akkor ugyebár a cukisodó pártot most nem is kell besorolni a demokratikus ellenzékbe. Gyurcsány Ferenc pedig azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy „A Demokratikus Koalíció több mint megkétszerezte a mandátumait.”

A három sikersztorit lefordítom magyarra. A 199 főnyi parlament elenyésző kisebbségét alkotja a 26, 20 és 9 mandátumos Jobbik, MSZP-Párbeszéd és Demokratikus Koalíció. Annak árán valósították meg minimális tervüket, hogy a pártérdek felülírta a közös érdeknek nevezhető kormányváltást. 

Nem túl hosszú a sor, de azért kellett vagy húsz percig várakozni. Az előttem álló, harminc körüli hölgy aggodalmaskodott, mondván, ő sietne, mert meg kell főznie a vasárnapi ebédet. Egy hetven körüli férfi pedig az iránt érdeklődött, vajon baj-e, ha megosztja a szavazatait. Hallotta a tévében, hogy kis pártra nem érdemes voksolnia, mert úgyse jut be a parlamentbe, nagyobb párt viszont hasznosíthatja a szavazatát. Az egyéni listán azonban már azt a politikust választhatja, aki rokonszenves neki. Erről vita kerekedett.

Sok köztünk az öreg. Némelyik kerekes székben várja ki a sorát. Egy nyolcvan fölötti úr kalapban, halszálkás kamgarn öltönyben és csokornyakkendősen érzi rosszul magát. Az önkéntes aktivista kihoz egy széket a szavazóköri helyiségből, és azzal vigasztalja, hogy itt, kint az utcán jobb a levegő. Vajon a mozgásképtelen, kopaszodó matróna és az ünnepélyesen ódivatú aggastyán miket élt át? Ha a múlt század harmincas éveiben születtek, akkor megvolt nekik Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár, Orbán (és még néhány miniszterelnök, akinek a nevéhez az utókor nem biggyeszti a korszak szót.) De már nem érdemes tűnődni, mert a szavazókörbe invitálnak.

Az önkéntesek azonosítanak az állam által leltárba vett adataimmal, és már bent is vagyok a fülkében. Egy gombnyomással ekkor pattintottam ki a fröccsöntött tokból az acélból készült colstokot. Négy évvel ezelőtt ugyanis az egyik újságíró-tanítványom cikket írt a győri napilapba, és azt fejtegette, hogy hosszabb listát kapott a pártok nevével, mint az akkor hároméves kisfia. Nekem is vagy egy ötéves unokám, szintén fiú, körülbelül száz centinyi, hozzá mérném a pártlistát. Csakhogy csalódás ért. A leleményes hivatalnokok nem hosszában, függőlegesen helyezték el a pártokat, hanem vízszintesen, széltében. A terjedelmes papírlapot három mezőre osztották, és úgy fér el rajta a huszonhárom politikai szervezet, hogy a jobb alsó sarokban maradt még egy pártnyi üresség. (Mellesleg lemértem a szavazólapot, negyvenkét centinyi a szélessége.)

Némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy megosztom a két voksomat. Bal kézzel befogtam az orromat, és a jobbal beikszeltem azt az ellenzéki pártot, amelynek vezetői végigtehetetlenkedték ugyan a választási kampányt, ennek ellenére biztosan bejutnak a parlamentbe. A keskenyebbik listán pedig ama párt képviselőjelöltjére szavaztam, amelyben nincsenek politikusok.          

Azok közé tartozom, akik nem rokonszenveznek a gyűlölködést szervező kormánnyal. Még nem ismerhetjük a holnapi választás eredményét, az ellenzék azonban aligha érdemli (érdemelné meg) a győzelmet.

Nem azért kárhoztatom, mert elmulasztotta a kampányt. A demokratikus ellenzék pártjai február 17-e óta erejüket megfeszítve dolgoznak, ám a mostani országjárással nem pótolható a három év és tíz hónapnyi lazsálás. Egy cikk címe a Népszava mai számából: „Nem mindenhová jut majd ellenzéki delegált”. A szerző tízezer szavazókörrel számol, és holnap a Jobbik 8000 aktivistája őrködik a választás tisztasága fölött, az MSZP-t 5500-an képviselik, a DK-t 2200-an, az LMP-t 400-an, az Együttet 200-an. A 10286 szavazókörbe tehát 16300 delegáltjuk jut. S mert egy körzetbe elvileg kettő juthatott volna, a 20572-ből hiányzik 4272. S akkor még nem beszéltünk a mozgó urnákról, amelyeket a matuzsálemekhez és mozgásképtelen betegekhez visznek ki a hivatalnokok. Oda is kéne egy-egy ellenőr, máskülönben semmi és senki sem akadályozhatja meg a kormányzatot abban, hogy elcsalja a választást.

De félő, hogy nincs is szükség csalásra, mert a demokratikus ellenzék a legkiszolgáltatottabb pillanatot éli meg. Legrégebbi alakzata, az MSZP országos hálózata már elenyészett, a volt miniszterelnökei (Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon) körül kialakult pártok országos szervezettsége még nem bontakozhatott ki. Az Együtt kolonc a DK és az MSZP nyakán, ráadásul a két középpárt 46:60 arányban osztozott a választókörzeteken. A helyzetet tegnap este, az ATV stúdiójában így foglalta össze az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely: „Az ellenzéki oldalon mi vagyunk a legnagyobb párt, és az ország felében nincs képviselőjelöltünk.”

Szigetvári Viktor, az Együtt jelenlegi miniszterelnök-jelöltje 2010-ben imigyen összegezte az országgyűlési választás tanulságát: „Nem véletlen, hogy a kis falvakban 4,2 százalékos támogatottsága van az MSZP-nek.” (Beszélő, szeptember-december). Azóta a Jobbik aktivistái összevágták a tűzifát az önkormányzatilag segélyezett családok udvarán, fölásták a magányos öregek kertjét, kiásták a falu eldugult árkait, Orbán Viktor pedig a bizalmi embereivel fölvásároltatta a megyei napilapokat, a falulakók első számú tájékozódási forrását. Ilyen előzmények után vajon bejön-e a szocialisták számítása, hogy miközben a két szélsőjobboldali párt megosztja a falusi választópolgárságot, a (nagy)városi surranópályán besétálnak a hatalomba?   

Vajon a pályakezdő újságírók tudják-e, ki az a Baló György? Tudják-e, hogy a nagy öregek (Szepesi György, Vitray Tamás, Szilágyi János, Mester Ákos) közül ő az egyedüli, akitől még tanulni lehet a kérdezés mesterségét? Igaz, hogy műsorát az RTL Klub az éjfél körüli sávba dugta, aki azonban nem retten vissza a gondolkodástól, annak érdemes vállalni a szakmai továbbképzést.

Tegnap este 11 és 12 között a Magyarul Balóval című műsorban három ellenzéki miniszterelnök-jelölt vendégeskedett. Az MSZP-Párbeszédet képviselő Karácsony Gergely 1975. június 11-én született, az LMP-s Szél Bernadett 1977. március 9-én, a jobbikos Vona Gábor pedig 1978. augusztus 20-án. A rendszerváltás táján még általános iskolások voltak, majd útjuk három különböző irányba vitte őket. Ideológiájuk lefedi a magyar társadalom három mértékadó irányzatát. Ők már digitális bennszülöttek, akik akcentus nélkül beszélik a számítástechnika nyelvét. Ezzel magyarázható, hogy könnyen alkalmazkodtak Baló György műsorvezetéséhez. A veterán riporter ugyanis két lábon járó, barátságosan szigorú, tanárbácsis számítógép.

Olyan kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. S ha a beszélgetőpartnerek nagyon akarják, az egyszavas feleleteket még 55 másodpercnyi értelmezéssel egészíthetik ki. Ez fele annyi, mint amennyi idejük volt egy nappal korábban Pikó Andrásnál, egy másik miniszterelnök-jelölti vitában. A két percbe belefért az egyrészt-másrészt, ám az egypercesekben nem lehet mellébeszélni. Baló például azt firtatta, hogy ha április 8-án szűken nyer a Fidesz, vajon az ő pártjuk elfogadja-e Orbán Viktor koalíciós ajánlatát. Ez volt az a pillanat, amidőn az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek agyán átvillant, hogy amit felelnek, azt egy életre rögzíti az a fránya technika, és visszakereshető lesz. Ki határozottan, ki némi tusakodás után nemmel válaszolt.

Az egy nappal korábbi asztaltársaságból most hiányzott Gyurcsány Ferenc. Talán azért, mert őt nem nevezte pártja, a Demokratikus Koalíció miniszterelnök-jelöltnek. Hiányzott Szigetvári Viktor is, aki viszont a negyvenévesek nemzedékéhez tartozik, de olyan kis pártot képviselt volna, az Együttet, amelynek esélye sincs a kormányalakításra. Hiányzott a késő huszonéves Fekete-Győr András, a Momentum elnöke is. Neki azonban van még tíz munkás esztendeje, hogy beleizmosodjon a politikába. Nekem azért nem hiányoztak tegnap este, mert nélkülük pergősebb, ha úgy tetszik: balósabb lett a választási műsor.

Tegnap este a Válasszunk! 2018 közösségi üzenőfalán tűntek föl. A Balázs Péter szervezte exminiszteri társulat meghívására öt vezető politikus foglalt helyet egy mérsékelt befogadóképességű teremben. Olyan előadást tartottak, mint színészek a kamaraszínházban. Körülülték őket a válogatott nézők, de a biztonság kedvéért kamerák is közvetítették a látottakat, hallottakat. Először a látottakról ülési sorrendben.

Szigetvári Viktor kifogástalan öltözékben képviselte a Bajnai-örökségből kinőtt Együtt nevű pártot. Sötét öltöny, fekete cipő, a világos inghez illő nyakkendő. Gyurcsány Ferenc nem hívatja magát miniszterelnök-jelöltnek, csupán listavezetőnek, de mindenki tudja róla, hogy alkalomadtán beülne a kormányfői bársonyszékbe. Sötét, talán fekete zakó, világosabb ing, kék nadrág, valószínűleg farmer, és az alkalomhoz nem illő, bár színleg egységes öltözékhez korántsem passzoló barna cipő. Karácsony Gergely (MSZP-Párbeszéd): kifogástalan öltözék, lásd Szigetvári. Fekete-Győr András (Momentum) a huszonéves értelmiségiek egyenruháját viselte: pamut inget, kék farmert, hozzá nem illő barna cipővel. Rövid szárú zoknijából néha kivillant a bokája. Szél Bernadett (LMP) sötét nadrágban, szürke blézerben és fekete pulcsiban hozta az átmenetet az edzőszerelés és a kisestélyi között.

Ami pedig a hallottakat illeti, azon tűnődtem: ha ennyire hasonlóképpen fejtették ki álláspontjukat az egészségügyről, a szegénységről, a korrupcióról és az országgyűlési választás tétjéről, akkor miért civakodták, huzakodták, torzsalkodták, veszekedték végig a kampányt? A szakpolitikai témákban meggyőzően érveltek, ennek ellenére emlékeztettek azokra a miniszterekre, akiknek a szakmai teljesítményét lerontja, hogy mindannyian ugyanarra a bársonyszékre áhítoznak. Szél Bernadett azzal rítt ki közülük, hogy fülhallomást azért fogadta el a meghívást, mert újabb fórumon akarta hangsúlyozni a különállását.

Szakmámra nézve újságíró volnék, aki tanítja is a nyilvánosság mesterségét. Talán az elfogultság beszél belőlem, miközben ugyanis nem vonom kétségbe a megbeszélt témák jelentőségét, hiányoltam a médiáról való gondolkodást. Ezt azonban nem a vendégeken kérem számon, ők arra készültek, amiről kérdezték őket. Vajon a V18 rendezte találkozót moderáló újságíró, Pikó András miért nem firtatta, hogy az esetleges választási győzelem után egy koalíciós kormány reménybeli tagjai mit kezdenének a nyilvánosság eszközrendszerével?

Az Index napok óta faggatja a választási listavezetőket. Tegnap Gyurcsány Ferencet szólaltatta meg, aki ezt találta mondani: „Aki a közvélemény-kutatások alapján politizál, az zörög, mint kiszáradt mákgumó az őszi szélben.” Kijelentése több évtizedes emléket idézett föl.

A szüleim nyaranként nem tudtak velem mit kezdeni, kiadtak hát a kalocsai nagyanyámhoz. Nyitott ablaknál aludtam a Rokkant-telepi típusház leghátsó szobájában, és éjszakánként furcsa zörej borzongatott a konyhakertből. Kétsornyi mákszár lengedezett a szélben, karácsonykor a megdarált szemekből lett a bejgli. Ha pedig esténként nem jött álom a szememre, kaptam egy bögre „mákos” teát. Ősi gyógymód a rakoncátlankodó gyerekek lenyugtatására. Igen ám, csakhogy nyáron még zöld a mák tokja, és belül tejszerű nedvben úsznak a szemek. Aligha zörög. Gyurcsány tehát pontosan fogalmazott, amidőn az őszi szélről beszélt.

Lehetséges, hogy az emlék nem is nyári, mint inkább szeptemberi vagy október eleji, amikor még nyitva lehetett hagyni az ablakot? Ráadásul a mákszár kiöblösödését nem gumónak mondták Kalocsán, hanem gubónak. Elképzelhető, hogy különbség van a dunántúli politikus és az alföldi újságíró nyelvjárása között? Elvégre gumó nemcsak lent, a gyökéren található, hanem fönt, a szár megvastagodása is lehet. Eme értelmezést cáfolja, hogy a pápai Gyurcsány Ferenchez hasonlóan Orbán Viktor is dunántúli gyerek, ő viszont gubózik. 1994. március 5-én ezt nyilatkozta az Észak-Magyarország című miskolci napilapnak: „Aki arra törekszik, hogy mindig népszerű legyen, az előbb-utóbb kiürül, és úgy fog zörögni, mint az üres mákgubó.”

Azt is jelezte, hogy a választásra készülve megháromszorozná az országgyűlési mandátumok számát, „maximális cél pedig a csillagos ég”. Az utókor már tudja, hogy a Fidesz kis híján kiesett a parlamentből. A kimondatlanul is tőle idéző Gyurcsány Ferenc nem először élt az allúzió (utalás, rejtett célzás) eszközével. Leggyakrabban emlegetett mondatának, az őszödi beszédből való „Hazudtunk reggel, éjjel meg este.” szállóigének szintén van előzménye. Eredetileg Örkény István vetette papírra, akinek jegyzetét így olvasta föl 1956. október 30-án a Szabad Kossuth Rádió bemondója: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, minden hullámhosszon.”

Lehetséges, hogy a rejtett célzás hevében valaki félreolvasta az idestova negyedszázados Orbán-szöveget, és az Index-interjúban a gumó helyett gubót kellett volna mondani vagy írni?  

A pesti Palotanegyed egyik kiöblösödésében bújt meg a Cirkogejzir. Gyakran fordultam meg benne, leginkább dokumentumfilmek kedvéért. Néhány éve elköszöntem a Józsefvárostól, majd utánam költözött a mozi is. A Duna-parton rendezkedett be, az úgynevezett Fehér Ház tőszomszédságában. Már nem is annyira dokumentumfilmeket vetít, mint inkább művészfilmeket. Tegnap például a Volt egyszer egy Németország címűt. Az első percek után beugrott az összehasonlítási lehetőség.

2001-ben Szabó István forgatta a Szembesítés című filmet Furtwänglerről, a világhírű német karmesterről, aki Hitlernek is vezényelt. A második világháború után őt kíméletlenül kihallgató amerikai tiszt tolmácsát, David Wills hadnagyot egy fiatal német színész, Moritz Bleibtreu játszotta. Azért került a civilben biztosítási nyomozó mellé, mert a náci Németországból időben elmenekült az Egyesült Államokba. A tavaly forgatott és Sam Garbarski rendezte filmben szintén David a neve, ezúttal azonban egy fehérnemű-kereskedő dinasztia egyedül életben maradt sarja, aki a Bermann-család elfekvő raktárkészletét próbálja elsózni Frankfurtban és környékén.

Hasonlóképpen holokauszt-túlélő embereivel vasutas- és postás-telepeket keres föl, hogy a rosszul öltözött asszonyok megcsodálhassák a háború előtti ízlést tükröző bugyikat és hálóingeket. Néhány zsidó fiatalember gyűjti tehát a pénzt, hogy maga mögött hagyhassa megaláztatásai színhelyét, Európát. A helyzetkomikumban bővelkedő film voltaképpen arról szó, hogy vezetőjük múltjában titok lappang. David Bermann ugyanis azt füllenti egy németül anyanyelvi szinten beszélő amerikai kihallgatónak, hogy az SS azért emelte ki a koncentrációs táborból, mert Hitlert kellett megtanítania a diplomáciában kínos helyzeteket feloldó viccmesélésre.

Ez persze alig hihető, az amerikai tiszt nem is hiszi el, ám a történetben van némi igazság. A koncentrációs tábor parancsnoka abból indult ki, hogy a zsidók állítólag remek viccmesélők, és két fogolyt versenyeztetett: amelyik megröhögteti, azt életben hagyja. Ez már korántsem vicces, honolt is a csönd az egyik legkisebb magyar mozi kisebbik termében. Ötven férőhelyet számoltam össze, és húsvét hétfőn harmincan láttuk a filmet. A vetítés után üldögéltünk még egy darabig, és emésztettük a furcsa élményt. Akkor most kesernyés mesét láttunk, vagy a háborús valóság teremtett efféle élethelyzeteket? Arra jutottam, hogy leginkább a túlélésbe lehet belehalni. 

Volt idő, amikor rendszertelenül ugyan, de össze-összefutottunk. A szó szoros értelmében. A pályakezdő politikus egy körgangos ferencvárosi bérházban, a fölöttünk lévő lakásban élt feleségével és csecsemő kislányával. Olykor a lépcsőházban húzott el mellettem rövid gatyában, telente pedig melegítőben. Akkoriban még vigyázott a vonalaira. A zömök, erős csontozatú fiatalemberből az ország első embere lett. A háromszoros miniszterelnökön meglátszik, hogy már nem fut.

Mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a képernyőről. A Fidesz-alapítás harmincadik évfordulóján, március 30-án például húsz percet kapott a Bayer Show háromnegyed órájából, és a beszélgetést tegnap este sugározta az Echo TV. Aligha lepett meg bárkit is, hogy Orbán Viktor leginkább az úgynevezett migránsokat és az iszlám veszélyt emlegette, valamint azokat a fránya ellenzéki pártokat, amelyeket nem is érdemes komolyan venni. Érdemes viszont „véresen” komolyan venni a mögöttük álló erőt, mert „Soros György jelöltjei különböző pártok színeiben indulnak” a néhány nap múlva esedékes, „sorsdöntő” jelentőségű választáson.

Miniszterelnökünk kommunikációs erénye a pontosítás képessége. Tegnap este így kezdett az egyik mondatába: „Ha az ember első blikkre…” Itt két másodpercnyi szünetet tartott, majd kijavította magát: „látásra”. Ezzel sem volt azonban elégedett, mert újra kihagyott két másodpercet, és imigyen folytatta: „pillantásra ítél”. A politikai mezőnyben szinte Orbán Viktor az egyetlen, aki úgy rögtönöz a nyilvánosság általa ellenőrzött fórumain, hogy amennyiben első blikkre idegen szót ejt ki a száján, azonnal lefordítja magyarra. Igazán megbocsáthatnánk neki, hogy néha csupán másodjára találja a megfelelő kifejezést.

A széttördelt mondat pedig cáfolja a közismert ellenzéki vélekedést, hogy nincs önkontrollja. A jelek szerint olyannyira van, hogy kívülről figyeli önmagát. Igyekszik úgy fogalmazni, hogy az is értse, aki megrekedt az általános iskolában. Tömeghatása épp abban rejlik, hogy képes rövid és mutatós mondatokban összefoglalni az álláspontját. Aki persze továbbgondolja az okfejtését, akár meglepő következtetésre is juthat. Ha visszatérünk sorosozó eszmefuttatására, könnyen belátható, hogy voltaképpen nem is kéne megrendezni az országgyűlési választást. Lefutott a meccs, hiszen az amerikai milliárdos azért fizeti a magyar ellenzéki politikusokat, hogy eljátsszák egyetlen esélyüket. Azt, hogy összefogjanak Orbán Viktor rendszere ellen.

Gyurcsány Ferenc a nyilvánosság fórumain gyakran latolgatja a kormányváltás esélyeit. Eközben ki tudja, miért, de mindig odaszúr valamelyik szövetségesének. Legutóbb például ezt találta mondani: „A Népszava nagyon-nagyon közel áll az MSZP-hez.” (atv.hu, 2018.03.29.) A beszólás igazságtartalmát érdemes górcső alá venni.

Másfél éve, a Népszabadság kormányzati megsemmisítése után harcedzett, színvonalas munkára kiképzett újságírók jelentek meg az anyagilag kivérzett Népszava szerkesztőségében. A vérfrissítés alkalmat adott arra, hogy több ellenzéki politikus is megfogalmazza az igényt, miszerint a patinásabb (1873 óta megjelenő) újság ne a lejtmenetben lévő MSZP-é, hanem a szétmorzsolódott baloldalé legyen.  Nyilván azért, hogy segítsen meglelni a közös nevezőt. E feladatot váltakozva töltötte be a szerkesztőség. Hol eleget tett a különböző nézetek egybehangolásának, hol (mint például Botka László miniszterelnök-jelöltsége idején) beszűkítette a látószögét, és az MSZP nótáját fújta.

Mozgását kívülről nézve mégis tartalmasabb egyenleg rajzolódik ki, mintsem hogy simán pártlapnak lehetne nevezni. Nincs „nagyon-nagyon” közel a szocialistákhoz, ehhez ugyanis az kellene, hogy az MSZP pótolja a papír alapú működésből fakadó veszteségeit. Márpedig bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a Népszavát az úgynevezett G-nap (2015. február 6.) után Simicska Lajos kölcsönei lendítették át a holtponton. Majd az otromba és az olvasók körében visszatetszést keltő kormányzati hirdetésekből adódó bevétel. A néhány napja elhunyt Demján Sándor nekrológjából is kiderült, hogy a gazdag üzletember szintén kölcsönökkel segítette ki az ország legrégebbi szerkesztőségét.

A helyzet magyarázható azzal, hogy a milliárdos adóssággal küszködő MSZP anyagi támogatása híján a napilap beérte a több forrásból csordogáló pénzekkel. De azzal is magyarázható, hogy a kiadóhivatal nem föltétlenül kényszerből, hanem tudatosan választotta a különböző anyagi forrásokat, máskülönben nem kerülhette volna el ama vádat, hogy az MSZP szekerét tolja. Egyébként az a benyomásom, hogy Gyurcsány Ferencből az irigység beszélt. A Népszava ugyanis sosem volt az övé. Miniszterelnök korában megtagadta, hogy pótolja a kiadóhivatal veszteségeit, a választási vereség után pedig, még szocialista politikusként, de két nappal új pártja, a Demokratikus Koalíció megalakítása előtt ezt írta föl a közösségi üzenőfalára: „Enyém a Népszabi, Klárié a Népszava.” (Facebook.com, 2011.10.20.)