Címes hírben olvastam, hogy a két tévészemélyiség visszatér a nyilvánosságba. A Nemzeti Televíziónak is nevezett N1TV-n Perjés Zoltán moderálásában lesz egy Saller című műsor, amelyben Balogh Gábor, Bencsik Gábor, Gulyás Balázs és Para-Kovács Imre társaságában beszélgetnek közéleti kérdésekről. Ismeretségi körömben már meg is indult róla a vita.

Sokak szerint bizonyára Vona Gábor intézte el, hogy Havas Henrik egyévnyi és Kálmán Olga félévnyi „pihentetés” után ismét a nyilvánosság elé léphessen. Elvégre az előbbi könyvet írt a Jobbik akkori elnökéről, az utóbbi pedig számtalanszor készített vele interjút. Azt is hallottam persze, hogy szégyellhetik magukat, mert beülnek a kétes múltú, sőt „neofasiszta” tévébe. Az első fenntartáshoz annyit fűznék, hogy Vona Gábor közreműködése vagy megfelel a valóságnak, vagy nem. A másodikhoz pedig azt, hogy ha érdekes és tisztességes hangvételű lesz a vitaműsor, akkor kevésbé kínos, hogy a Jobbik házi tévéjében hangzik majd el.

Mellesleg az asztaltársaság publicisztikai szempontból nem rossz. Akinek közülük az értékrendje gyökeresen eltér az enyémtől, attól is figyelemre méltó publicisztikákat olvastam-hallottam, néha meg is győzött az igazáról. Kálmán Olga és Havas Henrik reaktiválásával más gondom van. A nálunk fejlettebb demokráciákban elképzelhetetlen, hogy műsorvezetők (moderátorok) a publicisztika (nyilvános véleménymondás) műfajában jeleskedjenek. Az ottani magán- és pláne közmédiumok úgy fizetik meg a műsorvezetőket, hogy ne kelljen publicistaként is eltartani magukat és családjukat.

Az újságíró attól lesz jó publicista, ha megnyilvánulásaiból kirajzolódik a politikai (közéleti) értékrendje. És attól lesz jó moderátor, ha kérdéseiből, közbeszólásaiból nem bontakozik ki az ideológiai értékrendje. Mindazonáltal a konkrét ügyben nem ítélkeznék, inkább csak tűnődnék. Ahhoz ugyanis, hogy az imént felvázolt szakmai-erkölcsi álláspont érvényesülhessen az itthoni nyilvánosságban, olyan médiaszemléletre és kereseti viszonyokra volna szükség, mint tőlünk nyugatra.

Azért kellene jól megfizetni a publicistákat, hogy ne fanyalodjanak a merőben más beidegződéseket, például a kiegyenlítő hajlamot és visszafogottságot kívánó moderálásra. És azért kéne busásan javadalmazni a műsorvezetőket, hogy véletlenül se jusson eszükbe elszegődni olyan adásokba, ahol kifejezetten a véleményükre tartanak igényt.         

A publicista nevét Tóth Ákos igésítette a 168 Óra mai számában. Hozzáfűzte, hogy az ellenzék előválasztásozik is. Lehetséges, hogy azért fejtegette mindezt, mert ugyanazokat a tévéműsorokat látta, mint e sorok írója?

Huszonnégy órán belül háromszor került terítékre Budapest sorsa. A stúdióbeszélgetéseken olyan politikusok vettek részt, akik érdekeltek a főváros jövőjében. Közülük ketten (Horváth Csaba és Karácsony Gergely) az MSZP, illetve a Párbeszéd főpolgármester-jelöltjei, és csakugyan előválasztáson döntenék el, melyikük legyen Tarlós István kihívója. A harmadik, Kunhalmi Ágnes az MSZP-parlament, a Választmány elnöke. Nemrég még a legnépesebb szocialista pártszervezet, a budapesti vezetője volt, az országgyűlésbe pedig egy fővárosi választókerület képviselőjeként jutott be.

Nemcsak élő adásban hallgattam, hanem vissza is néztem őket. Feltűnt, hogy a háromnegyed óra alatt minden második percben szóba jött Puzsér Róbert. Nevét huszonegyszer említették, Horváth Csabáét tízszer, Tarlós Istvánét nyolcszor, Karácsony Gergelyét hétszer és Sermer Ádámét kétszer. A legutóbbi az alig létező Liberális Pártot képviseli, és szemernyi esélye sincs a győzelemre. Tarlóst most szintén hagyjuk, mert a páholyban üldögél, és figyeli a vetélytársak kampányolását. Minél többször emlegetik Puzsért, annál kevesebb esélyük lesz a kormánypárti főpolgármester leváltására.

A két ellenzéki párt hiába döntené el a jelölt személyét előválasztással, ha versenyben marad egy harmadik is, aki megosztja a Tarlóssal elégedetlen szavazókat. Ilyenkor a nyilvánosság fórumaira meghívott politikusok jobban járnak, ha bagatellizálják a civil jelöltet, mondván: igen, ő is indul, de inkább arról beszélnénk, hogy mit csinálnánk, ha a budapestiek kettőnk közül választanák a jelenlegi főpolgármester kihívóját. Ehhez képest tegnapelőtt este Karácsony Gergely és tegnap reggel Horváth Csaba megszólaltatásakor húsz alkalommal hangzott el Puzsér neve. Pártember vetélytársai megtették neki azt a szívességet, hogy agyba-főbe emlegették.

Tegnap estére annyiban változott a helyzet, hogy Kunhalmi Ágnes megtanulta a kommunikációs leckét. A műsorvezető kérdésére egy legyintéssel elintézte a számára-számukra nem kívánatos jelöltet, és hétszer hozta szóba a saját pártjáét, a szövetséges párt emberét pedig kétszer. Harcias dicséreteivel feljavította ugyan a statisztikát, de a huszonnégy órás előversenyt úgy nyerte az önjelölt Puzsér Róbert, hogy nem is volt jelen.

Olvasom, hogy a tavalyi bevétel fele már a New York Times online kiadásából származik. Ezzel a patinás napilap átlendült a holtponton. 2014-ben 400 millió dollár volt az online kiadásból való, tavaly 600 milliónyira tornázta fel, és ha minden jól megy, 2020-ban 800 milliónyi dollárra számíthat. Úgy is fogalmazhatnánk persze, hogy a tavalyi bevétel fele még mindig a papír alapú kiadásból származik.

Vajon a hazai napilapok miként állnak az online-ból csordogáló pénzekkel? Nem vagyok gazdasági újságíró, sajtótörténészként azonban van némi rálátásom a folyamatra. Hungarikum, hogy a regionális újságok előbb álltak át az online változatra, mint az országosak. A fáziskésében volt logika. A fővárosi napilapokat az egész országban terjesztették, ezért a kiadók egymástól függetlenül úgy döntöttek a kilencvenes évek végén, hogy az online változattal nem kockáztatják a papírra nyomtatott cikkek példányszámát. A regionális lapok kiadói épp fordítva gondolkodtak.

Nekik az online változat azt jelentette, hogy túlléphettek a terjesztési korláton, vagyis a megyehatáron. Ez még akkor is megérte, ha a megyéjükön belül elveszítettek néhány száz példányt. Az idő tájt a nyíregyházi főiskolán tanítottam, és azért mondtam le a Kelet-Magyarország előfizetését, mert az újság egyébként is egynapnyi késéssel érkezett a budapesti lakásomra. Minek fizessem még a postaköltséget is, ha bekapcsolhattam a számítógépet, és a monitorról olvashattam a legfrissebb cikkeket?

A fővárosi lapok kiadói tehát késéssel vállalták az online kiadást, és akkor sem teljes szívvel. Sokáig az volt a benyomásom, hogy nem szerződtettek elég munkatársat a digitális szerkesztőségbe, melyet a papír alapú redakció mostohatestvérének, jobb esetben kisöccsének tekintettek. Nem csoda, ha online bevételeik elmaradtak a várakozástól. Becsületükre válik, hogy mire elveszítették a példányszám héttizedét, megbarátkoztak az online változattal. S bár a digitális kiadás olvasottságát hétpecsétes titokként őrizték, például a Népszabadság utolsó száma 37174 példányban kelt el, és a világhálón 75 ezren kattintottak rá. A Magyar Nemzet utolsó száma pedig 13608 példányban fogyott el, és 50 ezren olvasták az interneten.

Félő, hogy a hazai napilapokról belátható időn belül nem készül a New York Times-éhez hasonló beszámoló. Az viszont hasznunkra válna, ha az országos újságok volt szerkesztői szembenéznének a hajdani médiaszemléletükkel.

Különcségére rácsodálkoztunk egy tévés tehetségkutató versenyen. Fanyalgásaival, esztétikai kifogásaival kilógott a nyájas bírálók közül. Kedveltük vagy utáltuk, érzelmekkel viszonyultunk tehát hozzá, és óhatatlanul olyan celebbé avattuk, aki fennen hirdeti, hogy utálja a celebeket. Ezt az ellentmondást azóta sem oldotta fel, holott időközben megmondó-ember lett belőle, a hazai nyilvánosság egyik formálója.

Azt vettem észre, hogy amennyire igényes a véleményében, annyira igénytelen a vélemény megformálásában. Az életrajza szerint tulajdonképpen magyar-történelem szakos középiskolai tanár, de ha ezt az információt nem ő teszi közzé a világhálón, el se hittem volna. Amikor pedig saját műsort kapott kereskedelmi rádióban vagy televízióban, fejébe tolult a vér, és elkezdett üvöltözni. Eme jellemzés után az olvasó bizonyára azt gondolja, hogy nem tetszik Puzsér Róbert. Sokáig valóban nem tetszett, sőt most se rajongok érte, de azt el kell ismerni, hogy a szemünk láttára, még inkább a fülünk hallatára építette föl önmagát.

Blogger, publicista, műsorvezető, akinek számon tartjuk a kétségkívül zajos megnyilvánulásait. 2012 óta csaknem száz mondatát jegyeztem föl. Néhány még azzal is gyanúsítható, hogy szállóige lett (vagy lehet) belőle. Például „A bulvár a senkik futtatása.” (MTV, 2012.12.20.) Vagy „Az iszlám nem oldódik a Coca Colában.” (Magyar Hang, 2018.06.15.) Esetleg „A magyar közéletben semmi sem hajlik, minden törik.” (Magyar Hang, 2018.10.05.) Arról nem is szólva, hogy „Az életben is csak az valósul meg, amit az ember nem akar.” 24.hu, (2018.10.17.) Végül pedig „1956-ban még a gazemberek is hittek valamiben.” (Facebook.com, 2018.10. 24.)

Az öt mondatból négy idei, a négyből pedig három októberi. Korábban is lehettek persze olyan gondolatai, amelyek alkalmasak lettek volna arra, hogy szájról szájra terjedjenek, csak éppen nem tulajdonítottunk nekik különösebb jelentőséget. Mióta azonban beköszönt hozzánk a Sétáló Budapest programmal, és az interjút készítő újságírók úton-útfélen megszólítják, gondosan megfogalmazott, mutatós mondatokkal traktál bennünket. Az iránta érzett fenntartásokból mégis maradt annyi, hogy arra jutottam: nem akarja ő irányítani az ezernyi gonddal küszködő fővárost.

Beéri azzal, hogy szélesebb körben forog a neve, és a főpolgármester-jelölti kampány révén az ismertségből az elismertségbe léphet át. Ma már aligha kétséges hogy hat év alatt senkiből valaki lett.   

A momentumos népszavazás után kormányunk már nem látványosan készül az olimpiára, hanem apránként. Tavaly irdatlan pénzért sikerült tető alá hozni az Arénát, az úszó világbajnokság színhelyét. Ennél is többért készül a Puskás-stadion, amelyben nem lesz futópálya. Ez nem is olyan nagy baj, mert 4,7 milliárd forintért elkészültek egy tizenötezer nézők befogadó stadion tervei, talán 2023-ban a Rákóczi-híd pesti hídfőjénél sikerül megrendezni benne az atlétikai világbajnokságot. Épp most jelentették be, hogy lesz egy húszezres kézilabda-stadion is, hátha sikerül 2022-ben megrendezni az Európa-bajnokság döntőjét.

Kormányunk hamarosan úgy pályázhat az olimpiára, hogy nem a szándékkal kell házalnia, hanem a lassacskán létrehozott infrastruktúrával. Mindez Föld S. Péter tegnapi jegyzetéről jutott az eszembe. A publicista ezt írta a Soros György elleni kampányról: „Bár a hivatalos cél nem az volt, hogy Soros zsidó voltát hangoztassák, ’mellékszálként’ ez is jól funkcionált.” Utalt arra, hogy tavaly, az úszó világbajnokság idején a fővárosi utcákról eltűntek az amerikai milliárdost megbélyegző óriásplakátok. Az egyikről fényképet közölt a FüHü.hu, a Magyarországról elszármazott üzletember homlokára valaki filctollal fölírta, hogy „Büdös zsidó”. Amidőn a magyar úszók kimagasló szereplésével befejeződött a vébé, a kormány besöpörte a nemzetközi dicséreteket, és visszarakatta a Soros-plakátokat.

A nemzetközi közvélemény ellenszenvvel fogadta Hitler hatalomra jutását, és Németország vezetése a közelgő olimpiától várta az elszigetelődés feloldását. Csakhogy Avery Brundage, az amerikai olimpiai bizottság vezetője olyan Berlinbe látogatott, megszemlélendő az olimpia előkészületeit, amelynek utcáit zsidóellenes plakáterdő borította. Közölte a vendéglátókkal, hogy sportolói kihagyják a világ legjelentősebb versenyét, ha Hitlerék nem takarítják el az uszító plakátokat. A német kormány számára fontos volt a nemzetközi elismerés, ezért a fővárost úgy megtisztította a heccelő óriásplakátoktól, mintha sosem léteztek volna.

Olvasgatom Goebbels naplójából az 1936-os bejegyzéseket. A birodalmi propagandaminiszter augusztus 2-án írta az olimpia egy nappal korábbi megnyitójáról: „Nagy nap, a német ügy győzelme.” Bejegyzés augusztus 7-én: „Aranyérmet nyertünk öttusában, drámai küzdelem után gerelyhajításban és súlyemelésben.” Még egy augusztus 8-án: „Ha vége lesz az olimpiának, durvábbak leszünk.”     

Szaporodnak az okfejtések a közigazgatási bíróságról. A kormánypárti sajtóban arról írnak-beszélnek, hogy a szakértelem jegyében lesz szükség a többitől elkülönített részlegre. Az ellenzéki nyilvánosság fórumain pedig azt fejtegetik, hogy a hatalom gyakorlói külön bejáratú bíróságot akarnak, amely az ő szájuk íze szerint ítéli meg ama bűncselekményeket, amelyeket vastagon kell majd szankcionálni, vagy alá kell becsülni. Miközben sorjáznak a vélemények, érdekes kép kezd kialakulni a hatalom szándékáról, amely a párhuzamos intézmények létrehozásában nyilvánul meg.

Aligha véletlen, hogy például 2012-ben a Legfelsőbb Bíróságot visszanevezték Kúriává. Ha ugyanis a közigazgatási bíróságot a Kúria mellé emelnék, akkor ez kevésbé lesz feltűnő, mintha a legfelsőbb fok mellett trónolt volna. Egy gyakorló ügyvéd, Schiffer András a hvg.hu digitális felületén elemezte, hogy amikor még pártvezetőként részt vett a törvénytervezet vitájában, akkor az ellenzéki pártok nem tekintették ugyan ördögtől valónak a közigazgatási bíróság létrehozását, de a biztonság kedvéért hét olyan pontban sáncolták körül, amelyek gondoskodtak volna arról, hogy a Kúriával egyenértékű intézményt a végrehajtó hatalom ne használhassa föl a saját céljaira.

A sáncok azonban mostanra eltűntek a jogszabály-tervezetből, amelyből kibontakozik a pőre kormányzati szándék. De ha nem bontakozna ki, akkor is gyanakvásra adna okot a Nemzeti Közigazgatási Bíróság elnökének szánt közszolga előélete. Patyi András a Nemzeti Közszolgálati Egyetem élén töltött néhány évet, és a Ludovika tízmilliárdokért felújított épületeiben olyan felsőoktatási intézményt alakított ki, amely übereli a jogi egyetemeken tanított közigazgatást. Ráadásul a hivatalos elképzelés szerint 2023-tól csak azok helyezkedhetnének el a közigazgatásban, akik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tettek szert diplomára.

S hogy még teljesebb legyen a kép, a Széchenyi Művészeti Akadémia mellett egyszer csak feltűnt a Magyar Művészeti Akadémia. A párhuzamos intézményt kistafírozta az Orbán-kormány, és megbízta az állami kultúra és az állami művészek támogatásával. Ma már az MMA állam az államban. Nem lepődnék meg, ha a tervezett Nemzeti Sajtókamara egyelőre titkolt alapfunkciója szintén az lenne, hogy ellensúlyozza az újságíró szervezetek tevékenységét. Az előzmények után azt feltételezem, hogy épp úgy megszűri majd az újságíró társadalmat, mint a hasonlóképpen párhuzamos intézmények a közigazgatási szakembereket és a művészeket.        

Néhány éve a fiamék közelébe költöztem, hogy szükség esetén segíthessek az unokák körül. Légvonalban négyszáz méternyire lakunk egymástól, és ha beszélgetni akarunk, akkor átballagunk. Mostanában adódik azonban egy másik lehetőség is a kapcsolatteremtésre, ez pedig a FaceTime. Elődje, a Skype állítólag kiment a divatból.

Jómagam digitális bevándorló volnék, akcentussal beszélem a számítástechnika nyelvét. Fiam már digitális bennszülött, majdnem mindent tőle tudok, amit érdemes megtanulnia egy élemedett korú embernek, aki hatszázezred magával tájékozódik a világhálón a 2,7 millió nyugdíjasból. Unokáim pedig már a nem is tudom, hányadik digitális nemzedékhez tartoznak a maguk tizennégy, tíz és hat évével. A legkisebbel például reggelenként a FaceTime révén beszélgetek. Amióta ugyanis Samu az eszét tudja, arra ébred, hogy apja ül a számítógépnél, és az ujjai mozognak a billentyűzeten.

Ő is a pamlagra telepszik, térdére helyezi a „kistévét” (nem bajlódik azzal, hogy valójában tabletnek hívják), és egy érintéssel fölhívja a nagyapját, akit a keskeny monitor tanúsága szerint szintén a számítógépnél talál. A látványból azt a következtetést vonta le, hogy ha a család férfitagjai ezt az életformát választották, ő bizony követi őket. Ez akkor is figyelemre méltó, ha érdeklődési köre pillanatnyilag nincs túl a közlekedési eszközökön. Nem gondoltam volna, hogy valaha is autómárkák megvitatásával kezdem majd a napot, de ha már így történt, felötlik egy mozzanat a múlt évszázadból.

A nyolcvanas években Ránki György történész tanszéket alapított a bloomingtoni egyetemen. Hajdani professzorom meghívott az Egyesült Államokba, amelynek közepéből, Indiana államból hazafelé tartva beugrottam New York-ba is. A sógoromat látogattam meg, aki műszerészként dolgozott egy telefongyárban. Kaptam tőle egy kerti telefont, elvégre szükségem volt rá. Úgy szerkesztettem hetilapot a Kádár-korszak utolsó évtizedében, hogy nem volt telefonom. A kerti készülék hatóköre százötven méternyire terjedt, és átszólhattam rajta a másik társasház egyetlen telefonos lakásába, hogy kerestek-e valahonnan.

Azóta három és fél évtized telt el, és technikai fejlődésünkre jellemző, hogy több mobiltelefon van Magyarországon, mint ahányan lakjuk. S bár a hatalomgyakorlás módja kísértetiesen emlékeztet a múlt század nyolcvanas éveire, úgy rémlik, hogy a digitális pofavizit jóvoltából mégis könnyebb elviselni a nyilvánosság beszűkítését.   

A Népszava mai számában érdekes cikk jelent meg Hargitai Miklós tollából. Azokról a kormánypárti személyiségekről tűnődött, akik kisodródtak a miniszterelnök bizalmi köréből. Erről neki Rajk László jutott az eszébe, akit Rákosi Mátyás 1949-ben kivégeztetett. Szerinte a hajdani okot épp úgy nem lehetett tudni, mint most a belső száműzetések okait.

Azt fejtegette, hogy Rajk belügyminiszterként jelentős mértékben járult hozzá a Rákosi nevéhez fűződő diktatúra kialakításához. Ennek ama szempontból van jelentősége, hogy „állítólag Rajk újratemetésén, egy barátja szájából elhangzott egy azóta szállóigévé vált mondat: ’Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne.’„ A jegyzetíró jól tette, hogy nem foglalt állást a szállóige eredetéről. A mondat ugyanis szájról szájra terjedt, elvettek belőle, hozzá is tettek, és vele kapcsolatban több szerző neve merült föl.

Rajk Lászlót már mint külügyminisztert fogatta perbe Rákosi. Amidőn hat év múlva, 1956. október 6-án újratemették, a legenda szerint két idősebb férfi ballagott egymás mellett a hosszan elnyúló felvonulásban. Már közel a temetőhöz, valahol a Keleti pályaudvar környékén az egyik fölnézett, látta a komor, elszánt arcokat, és ezt mondta a másiknak. „Hej, ha Laci élne, de közénk lövetne.” A jelenetet Csoóri Sándor is elmesélte a Magyar Nemzet 2010. július 27-i számában. Úgy emlékezett, hogy már bent, a Kerepesi úti temetőben, a sír körül gyülekező írók gyűrűjében álldogált, és mint írta, „Egyszer csak Zelk Zoltán hangját hallom hiteles sóhajtásként: ’Szegény Laci, ha élne, már rég közénk lövetett volna’… ”

Kíváncsiságból utánanéztem a részleteknek, és arra jutottam, hogy a temetést felidéző emlékiratok szerint az utcai menetben beszélgető két férfi közül az egyik Szalai Sándor szociáldemokrata szociológus lett volna. A visszaemlékezések inkább csak abban különböznek, hogy a szerzők máshová helyezték a jelenetet. A Szalai-féle változatot támasztja alá Révész Sándor is, aki 2006-ban, az ötvenedik évforduló alkalmából idézte föl a beszélgetést a Népszabadság hasábjain. Moldova György óvatosabban fogalmazott a Kádár-könyvében. Ő a munkásmozgalmi veteránok közé helyezte, és az egyik névtelen szájába adta a szállóigét.

Az értelmezők közül Csoóri Sándor volt az egyedüli, aki a személyes jelenlétére hivatkozott. Ez kétségkívül hitelesítő mozzanat, gyöngíti viszont a mondandóját, hogy állítására a költőtárs, Zelk Zoltán már nem bólinthat. 

Érdekel az úgynevezett kommentkultúra. Érdekes világ rajzolódik ki a névtelen hozzászólásokból. A mocskolódókat most mellőzném. A piócákat is feledném, akik rácuppantak a bejegyzésekre, és kényszeresen fejtik ki az ellenérzéseiket - nem a téma, hanem a szerző iránt. Maradnék a legrokonszenvesebb csoportnál; azoknál, akik értelmes gondolatokkal vétetik észre magukat.

Azért éppen most tűnődöm róluk, mert egyiküknek felajánlottam, hogy vegyük föl a kapcsolatot Messengeren. A telefonbeszélgetésből kiderült, hogy harminc éve ismerjük egymást. Egy megyei napilap főszerkesztő-helyettesi székéből ment nyugdíjba, és az átlagos kommentelőknél alaposabb a tárgyismerete. Elbeszélgettünk arról, hogy az adott témában az-e a tragikai vétség, amelyet én hoztam szóba, vagy az, amelyet ő pedzegetett. Kiegyeztünk az is-isben, és abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Egyébként ő volt az egyedüli, aki fölfedte magát előttem. A másik négy udvariasan elhárította a lehetőséget.

Ketten azért mondtak nemet, mert egymástól függetlenül azt írták, hogy élvezik a bejegyzés utáni vitát. Miközben beleakaszkodnak valamelyik érvembe, úgy lendítenék tovább az okfejtést, hogy a névtelen hozzászólók inkább velük vitatkozzanak. Okosabbak szeretnének tehát látszani a bejegyzés szerzőjénél. Ez méltánylandó szempont, bár ugyanezt teljes névvel is elérhetnék, elvégre a telefonszám mellett azt is felajánlottam nekik, hogy a Facebook-on csatlakozzanak digitális ismeretségi körömhöz, amelyben olyan értelmiségiek is akadnak, akik a média kérdéseiben gyökeresen más álláspontot képviselnek.

A további két hozzászóló, akinek szintén becsültem az ellenérveit, egyszerűbben fogalmazott. Azért nem éltek a kapcsolatteremtési lehetőségekkel, mert jól érzik magukat a kocsmában. Azt ugyanis elfogadták a hasonlatomból, hogy egybeépült a digitális kocsma és a digitális kávéház. Az utóbbiban lelhető fel a törzsasztalunk, ahol néhányan évek óta beszélgetünk. Hébe-hóba módosult tudatállapotú kibicek keverednek át hozzánk a kocsmarészből. Mögöttünk állva hallgatják a vitát, majd ha felszabadul egy szék, leülnek, nem mutatkoznak be, és letegeznek bennünket. Aztán elküldenek melegebb éghajlatra.

Eddig öt értelmes névtelennek ajánlottam föl a felelősebb együttgondolkodás lehetőségét, de csak egy élt az alkalommal, hogy állandó helyre tehet szert a digitális törzsasztalunknál. Nem rossz arány, de lehetne persze jobb is.                 

Fekete-Győr András borostás és morcos. Demeter Márta nem borostás, hanem feltűnően szép és harcias. Közös jellemzőjük, hogy harminc körüliek és ellenzéki pártelnökként tengetik az életüket Orbán kétharmados kormányzása idején. Sok mindent kell még elsajátítaniuk a szakmából, de azt már sikerült megtanulniuk az idősebb, tapasztaltabb pályatársaktól, hogy valamiben mindig legnek tarthatják a pártjukat.

Fekete-Győr András például azt találta mondani, hogy „A mérések alapján a Momentum a legerősebb budapesti párt.” (ATV, 2018. november 6.) Demeter Márta pedig azt fejtegette, hogy „Az LMP a kormány legkeményebb ellenzéke.” (Népszava, 2018. november 7.) Az idősebb pályatársak országgyűlés utáni megnyilatkozásaiból szintén lehetne idézni néhány legezést, ezúttal azonban csak kettőt említek. Szilágyi György szerint a Jobbik „A legerősebb ellenzéki párt.” (ATV, 2018. október 16.) Lendvai Ildikó pedig így utalt a meghasonlott, önmaga levében fővő ellenzékre: „Ebben a szervezeti széttagoltságban az MSZP relatíve még mindig a legnagyobb erő.” (Origo.hu, 2018. november 1.)

A parlamenten kívül rekedt Momentum csakugyan jól áll a fővárosi értelmiség körében. Annál rosszabbul a vidéki Magyarországon, ám ezt már nem pedzegette a pártelnök. Az LMP-nek kétségkívül voltak parlamenti akciói, amelyekkel kínos helyzetbe hozta az immár negyedik Orbán-kormányt, a legkeményebb jelzővel mégis túlzás volna jellemezni bármelyik ellenzéki pártot, ha úgy tetszik: őfelsége ellenzékét. Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok közül a Jobbik kapta a legtöbb szavazatot, több mint egymilliót, a választás óta eltelt fél évben viszont kettészakadt, és a szavazói is százezer számra hagyták el. Még a leghitelesebbnek Lendvai Ildikó volt pártelnök kijelentése hatott, mert ő legalább becsempészett egy relatíve kifejezést a mondókájába.

Mindegyik megnyilvánulásban akadt egy szemernyi igazság, hangoztatóikat mégse nevezném az igazság bajnokának. Olyan időpontban szólaltak meg ugyanis, amikor a pártjuk befelé fordult, belső vitákkal foglalta el magát, a szemünk láttára esett szét, csúszott le a lejtőn. Elismerem, hogy még a legreménytelenebb pillanatban is reménnyel kell kecsegtetniük a rokonszenvezőket, és valószínűleg nem is beszélhetnénk rá a politikusokat, hogy épp most bontsák ki a valóság minden szeletét. De azért művelek egy másik szakmát, az újságírást, hogy alkalomadtán felhívjam a figyelmüket arra: olcsó és átlátszó fogás ez a legezés.