Ma reggel kétszer is hallhattuk Kovács Lászlót a közszolgálati rádióban és a televízióban. Párttársai azzal könnyítették meg a dolgát, hogy nem vonják be az ügyeikbe, ezért mondhatta a műsorvezetőknek, hogy az aktuális kérdések megvitatására nem ő a legalkalmasabb. Egyébként digitális hálózat alakult ki körülötte, egyik barátja írta tegnap:"Ez áll régi katonakönyvemben a Rákosi-korszakból: 'Háború esetén csapaton kívüli szolgálatra alkalmas.’ Ez mindmáig nem változott, halálomig csapaton kívül szolgálok.”

Az a benyomásom, hogy mostanában Kovács László is csapaton kívül szolgál. Nincs egyedül. Lendvai Ildikónál azt firtatta az egyik kormánypárti újságíró, vajon informálisan ő irányítja-e az MSZP-t. A volt pártelnök humorral ütötte el a választ. A két veterán politikus megteremtette a maga nyilvánosságát. Lendvai Ildikó a Facebook-on széljegyzeteli a közéleti fejleményeket, és a glosszáit követő vitákból okulva kiválasztja ama témát, amelyet publicisztikává bővít a Népszava szombati számában. Egyik-másik cikke fölkelti a műsorszerkesztők figyelmét, akik stúdióba invitálják. Kovács László a digitális magánhálózat mellett üzenőfalat hozott létre a Facebook-on, és szintén magányos megnyilvánulásokkal vonja magára a műsorszerkesztők figyelmét.

Ha a két volt pártelnök ismertségéből és kommunikációs találékonyságából telik a nyilvánosságra, vajon az MSZP miért nem aknázza ki a bennük rejlő lehetőséget? Érteni vélem, hogy a jelenlegi pártvezetők azért mellőzik hajdani főnökeiket, mert úgy gondolják, hogy tovább szűkülne az amúgy is gyér nyilvánosságuk. De bizonyára az is közrejátszik a két tapasztalt politikus ridegtartásában, hogy ők még tudnak valamit, amit az utódaik talán már sosem tanulnak meg.

A múlt század nyolcvanas éveiben ösztöndíjas voltam a Friedrich Ebert Stiftung-nál, a német szociáldemokrata párt alapítványánál. A bonn-venusbergi vendégházban laktam, és a kantinban ebédeltem. Hetenként kétszer-háromszor megjelent Willy Brandt, a pártelnökségtől és a kancellárságtól is visszavonult államférfi. Olykor hozzánk is beült, a törzsasztalhoz, és érdekes dolgokat mondott. A kétezres években pedig volt egy olasz étterem a budapesti Parlament közelében, ahol meg-megjelent Horn Gyula, az akkor már visszavonult pártelnök és miniszterelnök. Titkárnőjével kettesben megebédelt, aztán elment. Holott ő is mondhatott volna érdekeseket, ha lett volna vendégháza, kantinja és törzsasztala az MSZP alapítványának.              

Lejárt a kétéves hűségeskü, és a tévéműsorokat szolgáltató cég néhány olyan csatornával beszélt rá a folytatásra, melyre nem fizettem elő. A Cinemaxon így került elém egy blues-ról 2008-ban készített film. Címe, a Cadillac Records (Csillogó fekete lemezek) utalás egy chicagói kiadóra.

A Chess-fivérek 1928-ban gyerekfővel érkeztek Lengyelországból, és a szeszcsempészek (Al Capone) városában telepedtek le. Már fiatalon kocsmákat működtettek, amelyekben élőzene növelte a forgalmat. Ekkor fedezték föl, hogy a Mississippi-deltából érkezett fekete zenészeket nem kecsegtetik ajánlattal a lemezkiadók. Alapítottak hát egyet, ez lett később, a múlt század ötvenes éveiben a Chess Records. A fiatalabbik fivér a dzsessz üzletágat választotta - ezért föl sem tűnt a filmben -, az idősebbik, Leonard pedig a bluest. Leó eredetileg hányatottabb életű és homályosabb múltú volt, mint az őt megjelenítő, lágyabb személyiségű Adrien Brody (akinek egyébként az édesanyja Magyarországról vándorolt Amerikába).

Dramaturgiai szempontból mégis rá, az ő képlékenységére, finom rezdüléseire volt szükség, hogy érzelmi kapcsolat alakulhasson ki Leonard Chess és a korszak legnagyobb hatású blues-énekesnője, Etta James között. Csakhogy az igazi Etta túlsúlyos volt, és őszintén szólva tramplinak hatott a színpadon, amíg ki nem nyitotta a száját. Aki viszont a személyiségét kölcsönözte neki, Beyoncé csinos, kisportolt alakú hölgy. Kiderült róla, hogy nemcsak énekesnőnek kiváló, hanem színésznőnek is. Elképzelhető persze, hogy más szerepben kiütköztek a fogyatékosságai, mindazonáltal e filmben tökéletesen hozta a kábítószer-függő őstehetséget, aki nemhogy egy zsidó üzletembert, hanem még egy chicagói maffiafőnököt is az ujja köré csavart volna.

A beteljesületlen szerelmi történetből kibontakozott, hogy a délről felszivárgott fekete segédmunkások szomorkás zenéje miként vált az amerikai tömegszórakoztatás szerves részévé. Ahogy a Chess Records férfi sztárja, az életművéért Cadillac-autóval jutalmazott Muddy Waters fejtegette, „Ha az ember azt hiszi, hogy csak ő van bajban, nyomorultul érzi magát. De ha észreveszi, hogy másoknak is ugyanaz a baja, akkor rájön, hogy nincs egyedül.” Zenei ízlésemet a feleségeimnek köszönhetem. Az elsőtől sokat tanultam a rockról, a másodiktól pedig a dzsessz szeretetét örököltem. Ők lakást örököltek tőlem, ezzel előkészítették a terepet a blues befogadására is. Azóta kedvencem a szegények műfaja.

Az egyik kommentelő drótostóthoz hasonlította a papír alapú sajtót. Bár hasonlatát nem bontotta ki, a kihalt mesterség képviselőjéről van némi elképzelésem. A vidéki Magyarország jellegzetes figurája volt a műhelyét hátán faládában hordozó atyafi.

A második világháború után már nem a Szlovákiához tartozó Felvidékről érkezett, hanem Abaúj és Gömör vármegye nálunk maradt kisebbik részéből. A múlt század ötvenes éveiben szlovákok alapította faluban gyerekeskedtem, és kirajzolódik előttem az alakja. Széles karimájú kalapot viselt, vászoning volt rajta, a nadrágjára azonban nem emlékszem. Ezzel a szöveggel kínálta a szolgáltatásait: „Drotos dajtye hrunce drotuvaty.” Ahol magyar család lakott, ott ezt skandálta: „Drótoznyi, fótoznyi, fazikat foouuóódoz.” S ha már akcentus nélkül beszélt, akkor ezt: „Drótozok, fótozok, fazekat, lábast, dézsát, kádat javítok.”  Meg ezt: „Cinelni, fódani, fenekelni.”

Úgy vettem észre, a karikába tekert drótot nemcsak arra használta, hogy körbetekerje a megrepedt cserépedényt. Arra is, hogy a lyukakkal, domborulatokkal ellátott vastuskón, ahogy ő mondta, az "ülő"-n szegecsnek valót vágott belőle, amelyet a kilyukadt fazék hézagjába dugott, majd gömbölyű fejű kalapácsával kívülről és belülről a gondosan előkészített foltra dolgozott. S miközben pálinkával kezdte, majd „borocskával” fejezte be a munkát, elmesélte, hogy mit hallott a szomszédos falvakban. A felnőttek azért hallgatták érdeklődéssel, mert a kötelezően olvasott pártlap cikkeit az úgynevezett Szabad Nép félórákon meg kellett ugyan beszélniük, de nem nagyon hitték el.

A Budapest I. és II. műsorából leginkább „Gergely bácsi” és házsártos felesége perlekedését hallgatták. Balázs János és Völcsey Rózsi annak köszönhette a népszerűségét, hogy hakniban járták végig a falvakat. Nálunk is megfordultak. Mellesleg a Néprádió koncepcióját annyira komolyan vette a Darányi-kormány a múlt század harmincas éveiben, hogy egész napos ülést szentelt neki. Elképzelését a nyilvánosság befolyásolásáról elsodorta a háború, néhány év múlva azonban Rákosi Mátyás megvalósította.

Nagyanyám négy elemit végzett, nem olvasott újságot, és a földes (döngölt) padlójú konyhában magas polcon elhelyezett Néprádióból csak a népszerű színészpárt, a Csinn-bumm cirkuszból pedig Bruhaha Kelement (Bilicsi Tivadar hangján) és Szamócát (Keleti László megjelenítésében) hallgatta. Máskülönben beérte az alternatív nyilvánosságot képviselő drótostót tört magyarsággal előadott híreivel.     

Ezekben a napokban beszédtéma a volt emberi erőforrás miniszter meglepően őszinte interjúja. Immár egyszerű halandóként, református lelkészként számolt el a politikai múltjával. S bár kitárulkozása utólagos, még így is kirí a kormánypárti politikusok közül. Ezt azért rögzítem, mert ezúttal olyan mozzanatot emelnék ki a terjedelmes interjúból, amely vitatható. Ezt mondta: „Az RTL Klub munkatársa például negyven percen keresztül beszélgetett velem, majd annyit vágtak be tőlem, hogy ’túltoltuk a biciklit’.” (Szemlélek.hu, 2018.10.29.)

A kijelentés annak idején kétségkívül nagy visszhangot keltett, érdemes tehát elhelyezni a korabeli összefüggésben. 2016 elejére nyilvánvalóvá lett, hogy a KLIK, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ nem vált be, mert az iskolák központosítása inkább hátránnyal járt, mint előnnyel. A pedagógusok tiltakozása nyomán az oktatáspolitikáért is felelős miniszter módosításokat jelentett be, és Balog Zoltán ezt találta mondani: „Túltoltuk a biciklit egy kicsit.” (RTL Klub, 2016.01.25.) Akkoriban gyakran idézték, és úgy lett szállóige, hogy lemaradt belőle az enyhítő körülménynek szánt „egy kicsit”.

A szállóigék természetéhez tartozik, hogy addig fúrunk-faragunk rajtuk, amíg eltűnik róluk minden fölösleg. Ami pedig a mondás tartalmát illeti, ha minden úgy történt, ahogy a volt miniszter most elmesélte, akkor nem szép az RTL Klub munkatársától, hogy beérte a kiemelt idézettel. Jó azonban tudni, hogy egy kommunikációs szempontból is felkészült politikus megelőzhette volna az újságíró eljárását. A szerkesztőség ugyanis szeretné „eladni” a cikket, ezért vadászik az interjúalany véleményét jellemző mondatokra, melyekből vonzó címet és érdekességgel kecsegtető alcímeket lehet fabrikálni..

Írásos hasonlattal élve ütős címmel kell olvashatóvá tenni a kolumnás (újságoldalnyi terjedelmű) interjút, amely megfelel egy negyvenpercnyi rádiós vagy tévés beszélgetésnek. Ráadásul kell hozzá még három alcím is, hogy megtörhető (olvashatóbb) legyen a betűtenger. Ha az emberi erőforrás miniszter azt szerette volna, hogy ne a biciklis önkritikát emeljék ki a szövegéből, akkor bizony gondoskodnia kellett volna számára kedvezőbb ütős mondatokról. Márpedig a jelek azt sejtetik, hogy miniszteri hat éve alatt Balog Zoltán nem értette meg a média működését. De mert a kormánypárti politikusok közül az egyik legműveltebb, utólag, a civil életben talán kamatoztatja majd a kommunikációs tanulságot.  

Nincs kinek a fejfájához elmenni. A déd- és nagyszüleim egy erdélyi falu szélén nyugodtak, amíg a református egyházközség föl nem számolta a temetőjét. A szüleim innen 180 kilométernyire, Szegeden, egy ökumenikus temetőben fekszenek. Ezért arra gondoltam, hogy előveszem a gyűrűs füzetet, melybe a telefonszámokat írtam, és kegyeleti okból nézem át a névsort. (Négy éve áttértem a digitális számontartásra.) A kemény fedelű regiszterben szereplő barátok, ismerősök, kollégák már csak az emlékezetemben léteznek.

Például Andai György, Andrassew Iván, Beke György, Bernáth László, Bényei József, Bodor Pál, Bokor Péter, Faragó Vilmos, Farkas István, Fischer István, Földes Anna, Friedmann Endre, Gellért Kis Gábor, Gyertyán Ervin, Gyulai Ferenc, Heltai Nándor, Horváth Sándor, Horváthy György, Juhász Gábor, Kazal János, Mák Ibolya, Márványi György, Müllner Jenő, Ocsovai Gábor, Rigó Béla, Rózsa András, Szántó Péter, Szigethy András és Sztrapák Ferenc. A legtöbben újságírók fővárosi és vidéki redakciókból; szerkesztettem őket, vagy ők szerkesztették a cikkeimet. De akad köztük író, médiapolitikus, fotóriporter, sőt orvos is, utóbbi a legnépesebb újságíró szövetségből. Az életemhez tartoztak, sokat köszönhetek nekik. Rájuk gondolok, amikor ide másolok néhány halottak napjához illő mondatot a szállóige-gyűjteményemből.

Íme: „Halottak napja csak addig lesz a Földön, amíg vannak élők is.” Bodor Pál (Magyar Nemzet, 1989.11.01.) „A halottidézés mindig az élők önvizsgálata.” Bodor Pál (Magyar Hírlap, 1995.11.01.) „A halottak már nem gondolhatnak a halálukra.” Méliusz József (A Hét, 1996.08.02.) „Bármiben hiszel is, meghalsz; de ha semmiben sem hiszel, már élő-halott vagy.” Kertész Imre (Nógrád Megyei Hírlap, 2002.12.24.) „Halottak napján élettel telik meg a temető.” Szemán László (Budapesti Reggel, 2004.10.30.) „A történész általában a halottakat faggatja, de az élőknek mondja el, amit megtudott.” Gerő András (Galamus.hu, 2012.07.27.) „Halottas ingre nem varrnak zsebet.” Hegyi Zoltán (Magyar Nemzet, 2016.08.13.)

A hetvenharmadik évemben öreg barátommal, a tavaly elhunyt Bodor Palival mondhatom: „Minél tovább él az ember, annál több halottja van.” (Irodalmi Jelen, 2004/október) Egyébként a véletlen - vagy a sors? - úgy hozta, hogy a gyűrűs telefonkönyvbe írott keresztek csak az SZ-ig jutottak el. A maradék néhány betűvel jelölteket bármikor felhívhatom. Magamat ugyan nem szoktam hívni, mindazonáltal megnyugtató, hogy Z-vel kezdődik a nevem. 

A tegnapi bejegyzést ama címmel írtam meg, hogy Lehet-e értelmiségi fejjel politizálni?, de csak azért, hogy megírhassam a mait is. Az ikertémát pedig egy tegnapelőtti beszélgetés ihlette: Gyurcsány Ferenc szólalt meg az ATV stúdiójában.

Az interjú megrázó pillanata az volt, amidőn a műsorvezető, Rónai Egon ezt kérdezte a 308 ezer szavazóra lefogyott Demokratikus Koalíció elnökétől: „Miért veszített?” Arra utalt, hogy a volt miniszterelnök közvetlenül a választási vereség után kifejtette: most elvonul a kötcsei parasztházába, végiggondolja a DK helyzetét, a saját kampányszereplését, és a nyár végére előáll majd egy szokásos elemzéssel. Mintha alább adta volna. 2006 késő tavaszán, az őszödi kormányüdülőben még azzal traktálta az MSZP képviselőcsoportját, hogy ha nem „köll” miniszterelnöknek, akkor „írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról”.

Azóta több mint tizenkét év telt el. Lemondott a miniszterelnökségről, a pártelnökségről, kilépett az MSZP-ből, és új pártot alapított. Kötcsei magányában beérte kisebb (tíz-húszoldalnyi) esszékkel, amelyek jelentőségét nem becsülném le, de mégsem könyvek. Olyannyira nem, hogy tegnapelőtt este elfelhősödött a homloka, és ezt válaszolta a műsorvezető gondosan megfogalmazott kérdésére: „Kinőttem ezt a fajta meditációt.” A latin szó magyarul elmélkedés, szemlélődés, tépelődés, töprengés, tűnődés - egy értelmiségi jellegzetes létformája. Gyurcsány Ferenc a kétezres évek elején ezzel a magatartásformával lépett be a politikába.

Nem tudom, hogy valójában értelmiségi volt-e, vagy csak úgy vélte, hogy érdemes eljátszani a hezitáló, morfondírozó, vacilláló értelmiségi szerepét. De sokáig azt hittem róla, hogy a rendszerváltás utáni kormányfők közül az egyetlen, aki akarva vagy akaratlanul felkínálta a sebezhetőségét. A nyilvánosság fórumai pedig éltek a lehetőséggel, és egy bizonytalan, habozó, tétova miniszterelnök bizonyítványát állították ki róla. Nem ok nélkül, mégis inkább az a benyomásom, hogy az értelmiségi attitűd nem igazán kedvez a célratörő, egyértelmű, határozott, tévedhetetlen politikus imázsának.

Ha például Gyurcsányt és Orbánt sziámi (fejüknél összenőtt) ikreknek tekintjük, akkor a vérbeli, kérlelhetetlen politikus tézise Orbán Viktor, akiből hiányoznak az értelmiségi beütések. Az antitézise pedig Gyurcsány Ferenc, aki túl későn, tegnapelőtt este jutott el odáig, hogy kiölje magából azt a fránya értelmiségit.       

E kérdést a rendszerváltás óta sok parlamenti képviselő tette föl magának. A tapasztalatok megszerzése után nem kevesen rázták a fejüket. Balog Zoltán református lelkész évekig vívódott az emberi erőforrás minisztérium élén. Nemrégiben súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, és alighanem ez késztette arra, hogy egyházi blognak vallja meg, milyen következtetéseket vont le a politikusi működéséből.

Kifejtette, hogy ő mindig cizelláltabban fogalmazott, mint a faék egyszerűségű kormányzati kommunikáció. Ezt ugyan nem vettem észre, de elhiszem neki, hogy az ellenzéki sajtó nem vette komolyan az árnyaltabb megfogalmazásait, a kormánypártinak pedig nem állt érdekében a fősodortól eltérő álláspontját nyilvánosságra hozni. S hogy idézzek is tőle valami érdemlegeset, kimondta: „Létezik egy olyan értelmezés, amely szerint bárki, aki eltér a kommunikáció fő irányától, az biztos valamilyen ellenfélnek a képviselője.” (Szemlélek.hu, 2018. október 29.) 

Balog Zoltán nem társtalan, augusztus első napjaiban megszólalt Prőhle Gergely volt államtitkár is. Az Echo TV-ben elmondta, hogy ő azért húzódott szélvédettebb helyre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, mert nem volt kedve ismételgetni a kormányzat túlságosan leegyszerűsített üzeneteit. Most, a főigazgatósága utolsó előtti napján valószínűleg már tudja, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből nem lehet csak úgy kilépni. A hatalomgyakorlás kilencedik esztendejében az értelmiségiből lett politikusoktól is maradéktalan, százszázalékos azonosulás kívántatik. Aki erre képtelen, az nem számíthat kíméletre.

Balog Zoltán és Prőhle Gergely egyaránt egyházi személyiség. A volt miniszter visszatért a pesti Hold utcába, a Németajkú Református Egyházközség élére, a volt államtitkár pedig immár teljes munkaidőben a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője. Aligha véletlen, hogy épp nekik okozott nehézséget a kritikátlan azonosulás. Miközben Mózes kőtábláiról sajátították el az életvezetési szabályokat, Carl Schmitt nézetei nyomán kellett a politikából megélniük. Márpedig a politika háttérbe szorítja az erkölcsi megfontolásokat, a Tízparancsolat pedig nem viseli el a taktikai szempontokat.

Ők ketten levonták a tanulságot, és visszatértek értelmiségi (elmélkedő, hezitáló, meditáló, szemlélődő, tépelődő, töprengő, tűnődő, vívódó) önmagukhoz. Kudarcuk talán elgondolkoztatja azokat a fiatalokat, akik kacérkodnak a politikai kommunikáció faék egyszerűségű mesterségével.

Figyelemre méltó cikk jelent meg a Népszava mai számában. A szerzője Földvári Zsuzsa, és Haragosak az osztrák-magyar kishatárforgalomból kiszorítottak címmel látott napvilágot. A bécsi tudósító azt írta meg, hogy a két ország között kiépített átkelőhelyekből a kisebbeket immár nem használhatják az autósok. Vagy ha mégis használnák, akkor kétezer euróra, mintegy hatszázezer forintra büntethetőek. Márpedig a Dunántúlról átjáró vendégmunkások többnyire nem biciklivel, lovaskocsival vagy gyalogosan közelítik meg a munkahelyüket.

Az intézkedés elvileg több tízezer embert hozott szinte megoldhatatlan helyzetbe, csakhogy olvastam egy riportot is erről. A digitális portál munkatársa a néhány napos hírnek járt utána, és azt tapasztalta, hogy minél távolabb került Soprontól, annál kevésbé hallottak a döntésről. Körmend környékén például az osztrák határőrök sem tudták hová tenni az államuk szándékát. Ama törvényt, amelyet a parlamentjük 2015-ben az illegális bevándorlók ellen fogadott el. Vajon az osztrák hatóságok miért éppen most élesítették az évek óta szunnyadó aknát.

Mielőtt erre próbálnék válaszolni, azon tűnődöm, hogy már a számok se stimmelnek. A Népszava tudósítója 60 határátkelőről írt, amelyből 36-ot nem használhatnak az autós vendégmunkások. A portál 38-ról, amelyből 14-re vonatkozik az átkelési tilalom, de nem mindegyiknél veszik komolyan. A lényeg persze az, hogy a hivatalos indoklás szerint a túlterhelt kisebb átkelők helyett a nagyobbakhoz és korszerűbbekhez terelnék át az autós forgalmat. Már ha ez az igazi indok. Csakhogy van itt egy másik szempont is, amelynek nyomát se találtam a hivatalos Magyarország fórumain.

Annál inkább a Magyarok Világszövetsége digitális megnyilvánulásaiban. A szervezet október 14-én nagygyűlést szervezett Sopronban, és elnökhelyettese, Bottyán Zoltán (civilben a pásztói gimnázium nyugalmazott igazgatója) Trianon-ügyben nemzeti konzultációt kezdeményezett. Majd arra kérte a magyar kormányt, hogy "jelentsen be igényt Nyugat-Magyarország minden jogalapot nélkülöző módon Ausztriához csatolt részére". Meghallgattam a szónoklatát, és láttam mögötte a feliratot is, amelyen ez olvasható: „Őrvidék nem Ausztria!”

Nem az a dolgom, hogy minősítsem a kezdeményezést. Azt viszont talán megkérdezhetem: mi van, ha a Burgenland visszacsatolását követelő szónoklat és a 2015-ben megszavazott, majd 2018 október közepéig jegelt törvény váratlan kiolvasztása között mégsem teljesen meglepő az összefüggés?           

Az ellenzéki sajtóban gyakran bírálják a kormánypárti politikusok külsejét. A pocakot, a tokát, a jólétben és mozgásszegénységben duplájára dagadt arcot, a miniszterelnök „trottyos” nadrágját vagy Németh Szilárd előnytelen megjelenését. E gyakorlatot azért mellőzném, mert látszik a fejlődési folyamat. Az a benyomásom, hogy a rendszerváltás óta előnyükre is változtak a közéleti személyiségek.

Hol van már az első országgyűlés színpompája? A lila zakók, fűzöld nadrágok, pálmafás nyakkendők mulatságos és szerencsétlen szintézise. Vagy az a látvány, hogy egy konferencián nyitott elejű asztalnál ültek a parlamenti pártok második számú vezetői, és a zoknijuk színe véletlenül sem illett a felcsúszott nadrág meg a cipő közé. Egyikük zokniján pedig a gumírozás annyira kitágult, hogy a lecsúszott szár rabul ejtette a tekintetünket. Napjainkban leginkább arról ismerszik meg a nyilvánosság fórumain gyakran szereplő, hogy fekete színű öltönyt csináltat magának. Az ára százezertől egymillió forintig terjed (úri szabóktól és szövetkereskedőktől szerzett információ).

A vizsgálódás körét azért terjeszteném ki az ellenzéki politikusokra is, mert a megjelenésben nincs lényeges különbség a kormánypártiak és az ellenzékiek között. Azok a honatyák, akiket a tévéstúdiós jelenléthez rendszeresen sminkelnek, korántsem ok nélkül hiúak a küllemükre. Ápolt, ízléses megjelenésükhöz most már csak néhány apróság hiányzik. Mostanában például sztár lett az újdonsült emberi erőforrás miniszter körme. Az ellenzéki sajtó fölfedezte, hogy miközben Kásler doktor a kórházi fertőzések ellen indított kampányt, az egyik fényképén két ponton is piszkocska feketéllik a körme alatt (különösen, ha kinagyítjuk a fotót).

Ez csakugyan ellentmondás egy neves onkológus esetében, bár tudomásom szerint a sebészek nem csupasz kézzel, hanem kesztyűben operálnak. De ha magas állást vállalnak a közéletben, akkor bizony érdemes kéthetenként két-kétezer forintot áldozni manikűrösre a másfél millió forintnyi fizetésükből. A másik példa Karácsony Gergely fogsora. Az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjeként úgy csinálta végig az országgyűlési választás kampányát, hogy mosolygásra nyíló szájában mindkét oldalon foghíj vonta magára a figyelmet. Az a fránya híd kétségkívül sokba kerül, nemrégiben magam is csináltattam egyet. Azóta merek mosolyogni, pedig nem is vagyok közéleti személyiség.              

A figyelemre méltó könyv Árpási Krisztina nevével jelent meg, de a borítón látható az édesapja, Á. Zoltán is. Ők beszélgettek a Népújságról, Békés megye hajdani napilapjáról. Az interjút készítő Svájcban él, és távkapcsolatukat úgy képzelem el, hogy onnan küldött kérdéseire a Gyulán élő nyugalmazott főszerkesztő írásban válaszolt. Így kerekedett kötetté az interjúsorozat. Hiányzik belőle a rögtönzések dinamizmusa, mégis nélkülözhetetlen forrás egy sajtótörténeti jelenség megértéséhez.

A szakmában idestova három évtizede zajlik vita a megyei sajtóról. A kisebbséghez tartozom, a túlnyomó többség szerint a megyei lapok az MSZMP tulajdonában voltak. Szerintem meg nem, és e munkahipotézist közvetett bizonyítékok tanúsítják. De mert a közvetlen bizonyítékok híján vagyok, a vita lassacskán zajlik. Most talán felgyorsul, Árpási Zoltán ugyanis 2018-ben elmesélhette azt, amiről a múlt század nyolcvanas éveiben pontos jegyzeteket készített. Mit hallott a megyei pártbizottságon, a Hírlapkiadó Vállalat és az MSZMP KB főszerkesztői értekezletein, milyen párthatározatok születtek a korabeli nyilvánosságról?

Miközben beszélgetett az utókor kíváncsi képviselőjével, nem tagadta, hogy főszerkesztőként a Népújság tulajdonjogát firtató kérdéseket elhárította. Fontosabbnak tartotta, hogy a lapja miként maradhatna baloldali értékrendű, egyúttal hogyan közölhetné a többi párt álláspontjait is. A 161. oldalon mégis arról számolt be, hogy a megyei napilap „jogilag és történelmileg - ha utóbbi erősen vitatható is - az MSZMP/MSZP tulajdona volt”. A könyv más helyén pedig azt fejtegette, hogy a Népújság jogelődjét a negyvenes évek közepén három baloldali párt, az MKP, az MSZDP és a Nemzeti Parasztpárt alapította. S bár ma már tudjuk, hogy 1989/90-ben nem jelentkeztek be a tulajdonjogért, de akár be is jelentkezhettek volna. (A Kisgazdapárt bejelentkezett, ám Torgyánék elődei nem tartoztak az alapítók közé.)

Az MSZP vezetői feltételezték, hogy a megyei napilapokra az alapítók jogán igényt tarthatnak az úgynevezett történelmi pártok is. Igyekeztek hát túladni az újságokon. A folyamat akkor gyorsult fel - az 1990-es választás első és második fordulója között -, amikor derengett, hogy valószínűleg veszítenek, és a megyei sajtó a politikai ellenlábasok kezébe kerülhet. Ezt a következtetést azonban nem Árpási Zoltán vonta le, hanem e sorok írója, akinek még sok dolga lesz az Arcok és harcok című könyv dokumentációs tartalmával.