Volt idő, amikor a pártok még együtt ünnepelték október 23-át. Képviselőik akkor sem ettek egymás tenyeréből, talán kezet is kényszeredetten fogtak, de tartották magukat ahhoz, hogy közös térben fejtsék ki az álláspontjukat. Legföljebb azon vitatkoztak, hogy ki-ki hányadikként szólalhasson meg. Mi pedig összemérhettük őket, és előnyben részesítettük azokat, akik nem olvasták föl a mondandójukat.

Napjainkban megszűnt az összehasonlítási lehetőség. A pártok külön-külön emlékeznek meg az 1956 őszén történtekről, és szónokaik szinte egyöntetűen ragaszkodnak a papírszöveghez. Abból ugyanis nem lehet baj. Például a kormánypárti politikusok tegnap ama gondolatot fogalmazták meg, nyilván központi sugallatra, hogy elődeink hatvankét éve „Egy szabad országot akartak, s ma sem akarunk mást.” (Kovács Ferenc nyíregyházi polgármester, Szabolcs Online, 2018.10.23.) Amire ötven kilométerrel arrébb Kósa Lajos volt debreceni polgármester, jelenleg országgyűlési képviselő imigyen rímelt: „A magyarok ma épp úgy a szabadságért, az önrendelkezésért küzdenek, csak más keretek között, más eszközökkel.” (Hajdú Online, 2018.10.23.)

E mondatokat úgy is értelmezhetnők, hogy a magyarok épp úgy el akarják söpörni az Orbán-kormányt, mint 1956-ban a Hegedűs András vezette kabinetet - elvégre az idézetek akár ezt is jelenthetnék. Csakhogy a kormánypárti politikusoktól aligha várható el, hogy saját kormányuk ellen lázítsanak. Az összefüggés az, hogy a kormánypárti retorikában a hajdani Szovjetuniót az Európai Unió jelképezi, a hajdani tankokat pedig a külföldi bankok. A tank-bank párhuzamot elég sokan fogalmazták meg. Úgy rémlik, hogy hallgattak Torgyán Józsefre, aki bevallotta: „1988 végétől szinte minden beszédembe beleszőttem, hogy elmennek a tankok, de jönnek helyettük a bankok.” (Hetek, 2011.10.11.)

Nincsenek adataim az előre gyártott elemekből összerótt szónoklatok hatásfokáról, valami mégis azt sejteti, hogy a politika iránt érdeklődőknek egyre kevésbé van ínyükre az efféle megnyilvánulás. Feltűnő, hogy a legtöbb „nagygyűlést” olyan helyre szervezték a pártok, ahol a szűk térbe zsúfolódott emberek a valóságosnál nagyobb tömeg képzetét keltik. E megjegyzés azonban nemcsak a kormánypárti összejövetelekre vonatkozik, hanem az ellenzékiekre is. Az ellenzéki szónokok szintén ragaszkodtak a papírszöveghez, kivételt alig láttunk-hallottunk. Márpedig ha így történt tegnap, akkor nemcsak 1956 eszméi lúgozódtak ki, hanem a politikusaink is.           

Bizonyára nem teljesen véletlen, hogy a Facebook-on egy neves vallástörténész október 23-án tért ki a szovjet és a magyar diktátor ellentmondásos kapcsolatára. Gábor György azzal az igényességgel tárta föl egy fénykép-hamisítás történetét, mintha azt vizsgálta volna, hogy a niceai zsinat miként vágott rendet a szent szövegek módosításaiban.

A tanulságos történet alapja az, hogy 1948. február 13-án magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába. Négy napig tárgyaltak, majd 18-án megkötötték a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes hivatalosan csak a harmadik embernek számított Tildy Zoltán köztársasági elnök és Dinnyés Lajos miniszterelnök után. Ezzel magyarázható, hogy nem készítettek róla fotót, amint épp bizalmasan beszélget Sztálinnal. Ebből lett bonyodalom 1952-ben, amikor a hatvanadik születésnapjára fénykép-albumot szerkesztettek, mert se égen, se földön nem találtak olyan felvételt, amelyen ő és Sztálin kettesben látszott volna.

A vallástörténész azt írta meg, hogy a csoportképből miként lett két „államférfi” közös felvétele. A retusált fénykép érdekessége, hogy Sztálin majd’ egy fejjel magasabb Rákosinál. Nekem azért feltűnt egy gyanús jel, amely a hamisításra utalt. A mi hajdani vezetőnk kopasz feje búbja egy vonalban található a mögötte lévő lambéria felső, vízszintes határával; egy milliméterrel sem látszik fölötte vagy alatta. Sztálin dús üstöke viszont hét-nyolc centivel haladja meg az árulkodó lambériát, holott egy őt először megpillantó tolmács rácsodálkozott, mondván, hogy „ragyás arcú törpe”. De ha ő törpe volt, akkor a mellé helyezett 155 centis Rákosi minek nevezhető?

1952-ben a Magyar Dolgozók Pártja vezérkarában sokat vitatkozhattak erről, mert végül arra jutottak, hogy Sztálin fejének magasabban kell lennie. Csakhogy furcsa adatokat találtam róla. A források szerint volt 168, 165, sőt 152 centis is. A törpeség leginkább a harmadik számnak felel meg. Egyébként a másik törpe nem sokkal hazaérkezése után sajtóaktívát hirdetett. Rákosi 1948. március 23-án elmondta a főszerkesztőknek, hogy őt bizony Moszkvában megrótták, mert hagyta, hogy a „polgári” újságírás a pesti Nagykörút színvonalára süllyedjen. Másnap megindult az állami gőzhenger, és mire négy év múlva megjelent a születésnapi fénykép-album, a hazai sajtó gleichschaltolása (áramvonalasítása, egybehangolása, méretre szabása) már be is fejeződött.

Tegnap a győri kézilabdás lányok tizenhat góllal verték meg a német bajnokcsapatot. A tévé képernyőjén feltűnt, hogy a nordhauseni csarnokban zajló mérkőzésen szokatlan hirdetés rajzolódott ki a vendéglátó játékosok hátán: „Autohaus Peter”. Bár nem jártam a Harz-hegység északi részén fekvő thüringiai városkában, de nem lep meg a reklámszöveg.

Amikor ugyanis egy dán kézilabda csapat Magyarországra látogatott, a játékosok hátán lévő szöveg pedig a városka egyik kávézójába invitált bennünket. El is határoztam, hogy ha arra járok, föltétlenül betérek. Ezzel szemben mi jellemzi a magyarországi kézilabdát? A győri világklasszisok például a helybéli Audi-gyár támogatásából élnek. Nem sorolnám föl a női NB I. összes együttesét, de az úgynevezett tao-pénzek jóvoltából csak úgy hemzsegnek a külföldi kézisek a magyar nemzeti bajnokságban. S a hátukon nem autószalonok és kávéházak csalogató sorait olvashatjuk, hanem állami cégekét vagy az állammal fura kapcsolatban lévő magáncégekét.

A győri Audi-gyár tetemes adókedvezményt kap. Ráadásul az a fránya tao a vállalkozások be nem fizetett adója helyett sportra szánt sok százmilliárdnyi summa, mely a miniszterelnök szerint elveszítette közpénz jellegét. Holott a be nem fizetett adó az adófizető polgárokat rövidíti meg még akkor is, ha a képernyős látvány  valamelyest kárpótol bennünket. A közös pénzt nem sajnálom a világszínvonalra, mégis nyugodtabb volnék, ha a magyar női kézilabdában a játékosok magáncégek adózott szolgáltatásait reklámoznák.

Mielőtt a hazai médiapiacot eltorzította volna az Orbán-kormány, a magáncégek hirdetései ellepték a helyi sajtót. Nem azt állítom, hogy mára elenyésztek, de hol van már ama gyakorlat, amelyet a kétezres évek közepén tapasztaltunk, amidőn két kollégával, a rádiós Pikó Andrással és a tévés Wisinger Istvánnal együtt megírtuk az Általános médiaismeret című tankönyvet. Nekem a sajtó jutott, amelynek hirdetési gyakorlatát a Szerencsi Hírekből kifényképezett reklámmal érzékeltettem. A kéthetenként megjelenő újság minden számában ez a szöveg látott napvilágot: „Kusinszki és Tsai Kft, Pékség, Szerencs, Bástya u. 42., Tel: 47/362-208, Bekecsi kenyér, amely a legtöbb pörköltszaftot szívja magába.”

Olvasás közben a nyál összefutott a számban, fejezetszerzőként pedig azt fűztem az idézethez, amit a lapszerkesztő Sárkány Lászlótól hallottam: a pékek adózott pénzéből kijött az újság teljes évi nyomdaköltsége.         

Gyönyörű kertrészlet a számítógépemtől ezerháromszáz kilométernyire, a Ruhr-vidéki Dortmund zöldövezetében. A pótmamám keze nyomát viseli. Hatvanadik házassági évfordulójukon kanalazzuk az erdélyi csorbalevest. A második fogás lazac volt, friss spárgával és ízletes szósszal. Utána pedig fagylaltoztunk.

A téglalap alakú asztal két keskeny részén, egymással szemben a házigazdák. A költő és újságíró férj, Arthur Kolozsvárról és Bécsen keresztül. Háttal a Kossuth-díjas koreográfus Feri (Tata) Besztercéről. Szintén háttal e sorok írója a partiumi Erdőhegyről. A copfos Kati a budapesti Magyar Televízióból. Éva (anyám barátnője) szintén Kolozsvárról. Mari (a mellette ülő Matyi felesége) Offenbachból, a romániai emigránsok NSZK-beli törzshelyéről. Judit műfordító (a mellette ülő újságíró, Gábor felesége) Budapestről, és Ocsovai Gábor a szintén budapesti Magyar Rádióból.

Ő az egyike öreg barátaimnak, akikkel az utolsó éveikben már csak telefonon tartottam a kapcsolatot. Nem azért, mert el akartam volna szakadni tőlük. Nem láttam őket szívesen a romjaikban, miközben hangjuk változatlanul a régi Jovánovics Miklóst, Bodor Pált, Ocsovai Gábort idézte. A rádiós újságíróval utoljára két esztendeje, az Oktogonon találkoztam. A derekam tájáról ismerős orgánum hangzott fel, ő volt az. A sudár, szikár, angolos eleganciájú és humorú, németes műveltségű kolléga, aki ekkor már mozgásszervi betegségben szenvedett. A telefonbeszélgetésekből tudtam, hogy elhunyt a felesége, és ezt a veszteséget már nem heverte ki. Talán ebbe is halt bele.

Ismeretségünk több mint fél évszázadra nyúlik vissza. 1966-tól 1981-ig rádiókritikus voltam, és írtam ama műsorokról, amelyeknek a gerincét alkotta. (Bocsánat az illetlen, de tollam hegyére kívánkozó mozgásszervi képzettársításért.) Bár nem föltétlenül ő készítette a legcsillogóbb interjút a neves külföldi vendéggel, a legszellemesebb kisesszét egy-egy elvontságában is izgalmas témáról, de lenyűgözött a tárgyi tudásával, az alaposságával és a német kultúra iránti szeretetével. Az utóbbi hozott össze bennünket, így kerültünk ki fapados repülővel a dortmundi kertbe, ahol a magyar szellemi élet képviselői gyakran etették mogyoróval a mókusokat, leginkább persze erdélyi írók, költők és újságírók.

A 2006 nyarán készült fényképen látható barátaim közül már nem él Arthur, Éva, Mari, Judit, és most Gábor is meghalt. Maradtam legfiatalabbként szem- és fültanúnak, aki lám, búcsúzik egy hajdani asztaltársaságtól.

Ezt kérdezte nick papagiorgo tegnap az Index digitális fórumán. A „feccölni” kifejezést ő használta, és a semmittevést az ellenzék „bénultságával” magyarázta. Az a benyomásom, hogy az ellenzéki médiát azért nem akarja senki sem támogatni, mert ami nincs, azt nem lehet támogatni.

A média nemcsak a nyilvánosság eszközrendszere, melynek szerves része a sajtó, a rádió, a televízió és az internet. Közös halmaz is, márpedig a magyarországi ellenzéknek nincs közös nyilvánossága. A szétaprózottsága, felmorzsoltsága, egymással való szembefordulása következtében nem is lehet. Annál inkább vannak külön bejáratú médiumok, amelyek közvetlenül vagy közvetve kötődnek az ellenzéki pártokhoz. Válasz-kísérletemet hadd érzékeltessem egy tanulságosnak szánt példával.

Az mszp.hu a Magyar Szocialista Párt szócsöve. Van azonban egy nem hivatalos portfóliója is, amelyet öt portál alkot: a Balmix, a Balra Magyar, a Civilhetes, az Ellenszél és a HírHugó. Fővárosi, kerületi, regionális, városi szervezetekhez kapcsolódnak, a szerkesztői között akadnak profik, a szerkesztőségek mégis amatőr módon működnek. Közlik a pártszervezet-elnök fényképét és megnyilvánulásait, a Fidesz tevékenységéről szólván pedig gyakran használják a „döbbenetes” meg az „elképesztő” jelzőt. Írásaikban több nyomát találtam a befelé irányuló elfogultságnak és a kifelé áramló indulatnak, mint az elemzési szándéknak.

A kétmilliárdos adóssággal küszködő, székház nélküli párttól kevés pénzt kapnak ugyan, de ha az elnökség összevonná ama külön-külön keveset, az MSZP nem hivatalos portálját hatékonyan lehetne működtetni. Igaz, hogy ehhez a pártelnökség átgondolt nyilvánosságszemléletére volna szükség, és arra, hogy az alacsonyabb szintű szervezetek vezetői visszafogják magukat. Majd’ mindegyik ellenzéki pártnál hasonlóképpen tengődő portfóliót fedeztem föl: elfogultságot, az erős pártemberek személyi kultuszát és a többi pártra irányuló szurka-piszkát.

Ha a szétforgácsolt és kivéreztetett ellenzék közös nevezőre jutna, akkor az összedobott pénzekből és az egyeztetett nyilvánosságszemléletből telne függetlenebb, alaposabb és hatékonyabb ellenzéki médiára is. Erre kevés esélyt látok. A kommentelő nick papagiorgo kérdésére tehát kérdéssel válaszolok. Hogyan lehetne pénzt feccölni a kormánypárt-kritikus médiába (sajtóba, rádióba, televízióba és internetbe), ha még az ellenzéki pártokon belüli portálok között sem sikerült megteremteni az egységet?

A hét szűk esztendő után tavaly nyáron az ellenzéki sajtó a nyolcadikba fordult. Azóta még inkább kivérzett. A régi szerkesztőségek tengődnek, és az új kezdeményezések is filléres gondokkal küszködnek. Manapság nem leányálom kormánybíráló redakcióban dolgozni, ahol működik a templom egere-effektus. A sanyarú állapotnak vannak persze érzékelhető tünetei is, az egyikről tűnődnék.

A Népszavában azt vettem észre, hogy a még Németh Péter szerkesztette hasábokon megnyúltak a cikkek. Ismerős kollégák neveivel szembesültem, a kiadóhivatal ugyanis feltűnően sok idősebb újságírót foglalkoztatott, akik a nyugdíjuk mellett beérték a minimálbérrel. De mert kétségkívül tartalmas témáikkal nem lettek volna képesek kitölteni az újság kereteit, túlírták a cikkeiket. Nem volt ritka az olyan lapszám, amely néhány darab kolumnás cikkből állt össze. (A görög kolumna szó újságoldalnyi terjedelmű cikket jelent.)

Az új tulajdonos jóvoltából megritkultak a hosszú írások. A tőkeinjekció és a csordogáló állami hirdetések révén sikerült enyhíteni a kiadóhivatal anyagi nehézségeit, sőt mostanában már szolid nyereség is kimutatható. A megszüntetett Népszabadságból érkezett újságíró-különítmény tagjai pedig lehetővé tették, hogy a régi és új munkatársak immár témához illő terjedelmű cikkei kitöltsék az újság nyomdatechnikailag meghatározott kereteit. A kilencedik szűk esztendőben megközelítőleg ugyanez a jelenség rajzolódik ki az ellenzéki sajtó maradékában. A szegénység tünetei két hetilapban látszanak.

A 168 Óra hasábjain megnyúltak a szövegek, ráadásul nagyobbak lettek a fényképek is. A jelek azt sejtetik, hogy a karcsúsított szerkesztőség munkatársai nem képesek kitölteni a közéleti magazin kereteit. Nem lepődnék meg, ha csakugyan bebizonyosodna, amit szakmai berkekben suttognak, hogy az új tulajdonosok fogukhoz verik a garast, ezért aztán az a néhány munkatárs túlírja a máskülönben tartalmas témáit. Körülbelül ugyanez vonatkozik a megszüntetett Magyar Nemzet romjain létrejött Magyar Hangra is. A különbség inkább csak az, hogy a polgári hetilap tulajdonosai maguk az újságírók, akik a főszerkesztő szerint átmenetileg beérik a minimálbérrel. A kedvező kifejlet azonban még várat magára.

Az a benyomásom, hogy miközben a filléres gondokkal küszködő szerkesztők és újságírók fürkészik a kormányzat tevékenységét, a túlírt cikkekkel akaratlanul is szegénységi bizonyítványt állítanak ki az ellenzéki sajtóról.        

Furcsa szerzet a politikus. Mindig talál olyan számot, amelyről kimondhatja, hogy az ő pártja volt a legerősebb. Az országgyűlési választás óta több mint fél év telt el, és a nyilvánosság fórumain kommunikációs csata bontakozott ki.

A kormánypártok többséggé nyilvánították magukat. Az ellenzékiek azzal magyarázták a vereségüket, hogy bár több szavazójuk volt, de széttagolódtak, és nyilvánvaló többségüknek nem szerezhettek érvényt. A Jobbik így lett a legerősebb ellenzéki párt, az MSZP a legerősebb demokratikus ellenzéki párt, a Momentum a legerősebb parlamenten kívüli ellenzéki párt. A politikusok aligha hagyják abba a többségi kommunikációt, az olvasók viszont elgondolkoznak talán, ha szembesülnek az arányokkal.

A Fidesz-KDNP április 8-án 2.824.551 szavazatot kapott. Ebből a Kúria szabálytalanság miatt levont 4360 voksot. Ezzel kiváltotta Orbán Viktor miniszterelnök rosszallását, ám ettől még elkönyvelhetjük, hogy a kormánypártok 2.820.191 szavazattal vonulnak be a magyar választástörténetbe. Ami az ellenzéki pártokat illeti, a Jobbik 1.092.806 szavazatot kapott, az MSZP-Párbeszéd 682.701-et, az LMP 404.429-et, a DK 308.161-et, a Momentum 175.229-et, a Kétfarkú Kutyapárt 99.414-er, az Együtt 37.562-őt. Összesen tehát 2.800.302 voksot.   

A mérlegelésnél még két mozzanatot kéne figyelembe venni. Az egyik az, hogy hová soroljuk a látszatpártokat, amelyek csak azért alakultak, hogy szélhámossággal kacérkodó alapítóik kampánypénzt vehessenek föl, illetve hogy a jelenlétükkel megzavarják a szavazókat. Ha mégis ellenzékinek tekintik őket az ellenzéki pártok, akkor a politikusaiknak szakítani kéne ama felfogással, hogy kamupártnak mondják őket. A kettő együtt nem megy. A másik mozzanat a Munkáspárt mibenléte. 15.640 szavazatot kapott, és ha ellenzékinek véljük, akkor az ellenzék 2.815.942 voksra tett szert. Vagyis a Fidesz-KDNP így is 4249 szavazattal kapott többet, mint az ellenzéki pártok. Thürmer Gyula munkáspárti elnöknek azonban van egy nyilatkozata, miszerint „Nekünk semmi közünk nincs az ellenzéki pártokhoz.” (FüHü.hu, 2018. május 6.)

A kormánypártok oly szerény többséggel nyertek, hogy ezt a tényt nem érdemes választási kommunikációjuk középpontjába állítani. Az ellenzéki pártok pedig oly kevés szavazattal veszítettek, hogy nem érdemes nekik társadalmi többségbe füllenteni magukat. Egyébként arra a kérdésre, hogy április 8-án kik voltak többen, az a válaszom, hogy azok, akik nem mentek el szavazni.

A legutóbbi napok szenzációja, hogy Demeter Márta egy katonai repülőgépen fölfedezte a miniszterelnök Flóra nevű lányát. Az LMP-s országgyűlési képviselő ugyanis közérdekű adatokat igényelt a Honvédelmi Minisztériumtól, majd amikor megkapta az Airbus A-319 utaslistáját, a névsor valahogyan, bizonyára teljesen véletlenül eljutott az Azonnali.hu portálhoz, amelynek a társtulajdonosa Ungár Péter LMP-politikus.

Innen már felgyorsultak az események, mert a kormány tevékenységét fürkésző szerkesztőségek munkatársai kézről kézre adták az értesülést. A kisgyerek, járni is alig tudó O. Flórát valószínűleg tévesen azonosították Orbán Viktor azonos nevű, de már tizennégy éves lányával. A Ciprus szigetén állomásozó magyar katonák között kétségkívül volt egy Orbán nevű tiszt, akit meglátogatott a felesége és a kislánya; a Honvédelmi Minisztérium szerint ők jöttek vissza a csapatszállító repülővel. A Magyar Távirati Iroda által kiadott közlemény igazságtartalmát egyelőre nincs okom kétségbe vonni.

De ha a Demeter Márta-féle értesülésben esetleg van szemernyi igazság, attól még érdemes eltűnődni azon, vajon mit is tulajdoníthatunk a már-már teljhatalmú miniszterelnöknek. Úgy rémlik, hogy nem egészen három évtized alatt eljutottunk a puha diktatúrából a kemény demokráciába. Ráadásul a jelek arra utalnak, hogy az ország első embere mintha kacérkodna is a diktatúrával. Ebből óhatatlanul adódik a következtetés, hogy mindenben, mindenről és mindenkiről ő dönt. Bár nem szoktam vele beszélgetni a hatalom gyakorlásáról, de arról azért tudhatok, hogy szereti fenntartani magának a végső döntés jogát. 

Nemrégiben pedig arról is értesülhettünk, hogy szívesen használja a honvédség csapatszállításra vásárolt repülőgépeit. Hihető volt tehát O. Flóra utaztatása. Mégis az a benyomásom, hogy az ellenőrzést elmulasztó újságírók a csípős-csúfondáros hangvételű blogok szerzőivel együtt benézték a korjellemző, de alighanem álságos történetet. Hajlamosak abból kiindulni, hogy a rendszert Orbán Viktor működteti, holott ő csupán nevet adott neki. A hatalomgyakorlás szisztémája a kisorbánok, a minden lében kanál kiskirályok nélkül nem terebélyesedett volna önkényuralommá.

A kormányzat akkor kerül majd bajba, ha mi, újságírók és bloggerek nem vesszük készpénznek a politikusi kiszivárogtatásokat, és rádöbbenünk, hogy az Orbán-rendszer akkor is működik, ha a nép más diktátort választ magának.           

Szilágyi György szólalt meg ma reggel az egyik tévéstúdióban. Országgyűlési képviselő, a Jobbik politikusa, aki a Fradi B-közép hangadójaként szerzett magának nevet. Legemlékezetesebb közéleti megnyilvánulása, midőn kifejtette Budapestről, hogy „Lesz még ebben a bűnös városban Horthy Miklós-szobor és Wass Albert Színház.” (Józsefváros, 2012. március 13.) Most azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy tizenkét perc alatt három meghökkentő kijelentés hagyta el a száját.

Azt mondta, hogy „A Jobbik erősebb, mint a választás után volt.” Ezt már nem is érdemes cáfolni azok után, hogy a párt válsága egyre csak mélyül. Filléres gondok, lemondások, kiválások, kizárások, visszakiabálások, káosz. Szilágyi Györgynek vagy rossz tanácsot adtak a kommunikációs szakemberek, vagy már rájuk sincs pénz, és ki-ki azt mond a nyilvánosság fórumain, ami épp eszébe jut. Azt is fejtegette, hogy a pártja 1,3 millió szavazóra támaszkodhat. Az Országos Választási Bizottság 2018. május 3-i közleménye szerint a Jobbik 1092806 szavazatot kapott az országgyűlési választáson. Azóta fél év telt el, és a belső harcok miatt nemhogy nőtt, inkább apadt a rokonszenvezők száma.

Harmadik kijelentése már szakmailag is foglalkoztat. Azt fejtegette, hogy „A média 80-90 százalékát uralja a fideszes propaganda.” A kormányzati túlsúlyt kevesen vonják kétségbe. Voltak olyan politikusok, akik 80 százaléknyiról beszéltek, és olyanok is, akik 90-ről. S bár ők sem jelölték meg a forrást, de volt annyi eszük, hogy egyetlen számhoz kötik magukat. Aki azonban 80-90 százalékról beszél, az elárulja magáról, hogy csupán fölbecsüli a helyzetet. A kormányzati médiafölényről nincs felmérés, nem is lehet, mert körülbelül 8000 sajtótermék tulajdonviszonyait kellene megállapítani. A Mérték Médiaelemző Műhely készül ugyan egy felmérésre, de nem a tulajdonviszonyokat vizsgálja, hanem a médiumok hatását.

Kíváncsian várom az eredményt, addig is azon tűnődöm, vajon nem kéne-é a politikusok nagyotmondásait árnyaltabban megítélni. Mert lehet, hogy nem is hazudni akartak, csupán nyomatékot igyekeztek adni az álláspontjuknak. Hogy egy választási győztes politikust idézzek, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006. június 28-án vallotta be a Népszabadság hasábjain: „A kampányban nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét.” Talán Szilágyi György sem hazudott ma reggel, hanem csak ámított, csúsztatott, füllentett, hamukált, hantázott, kábított, linkelt, lódított, süketelt és tódított.

Vannak olyan digitális ismerőseim, akiket zavar, hogy néha szemlézem a Magyar Időket. Pedig e napilapból tudható meg, vajon kiket akar üldözni a kormány, ráadásul Lugas nevű hétvégi melléklete sajtószakmai szempontból is méltányolható. Épp benne jelent meg legutóbb egy figyelemre méltó elemzés Sajdik Ferenc életmű-albumáról.

Szerzője, Halász Géza szintén karikaturista, és úgy határozta meg a műfajukat, hogy „A karikatúra grafikai publicisztika.” Tartalmilag telitalálat, kár, hogy a mondat három idegen szóból áll. Mentségükre szóljon azonban, hogy elmagyarosodtak. Maga Sajdik Ferenc szintén vállalkozott a meghatározásra, mondván: „A karikatúra halála a magyarázat.” Ugyanezt fejtegette Dluhopolszky László is: „A jó karikatúra szavak nélkül mindent elmond.” A magyar karikaturisták rangidőse, néhai Kaján Tibor pedig meglepően kevés vonallal rajzolta meg a lényeget, az ő definíciója szerint „A karikatúra lapszéli jegyzet a történelem margójára.” S hogy még teljesebb legyen a kép, idézem a szabadkai Léphaft Pált is, aki szerint „Mindig az a karikatúra vicces, amelyen nem te vagy.”

Az értelmezések közül azért nem választanék, mert mindegyikben található igazság. Azon tűnődöm inkább, vajon a karikatúra műfajának használt-e a digitalizáció. Azon kívül persze, hogy a karikaturista olvasott, hallott, látott valamit, ami beindította a képzeletét, és miután az ötletet kirajzolta magából, a vonalakat másodpercek alatt továbbíthatja a portál szerkesztőségébe. Lehet, hogy túlzottan kötődöm a papír alapú újsághoz, de a karikatúra jobban hat a hagyományos sajtóban, mint a digitálisban. S mintha az online szerkesztők kevésbé számítanának a csipkelődő grafikusokra, akiknek gyakorlatra volna szükségük, hogy rajzoló publicistává érlelhessék magukat.

A magyar karikaturisták között van egy hölgy is, aki lágyabb húrokat penget. Szűcs Édua rajzait azért kedvelem, mert szemlátomást eltér a férfiak karcosabb szemléletmódjától. Nem föltétlenül a politikának nevezett közélet eseményeiből indul ki, hanem a hétköznapokból. Aprólékosabb, részletezőbb, finomabb, ha úgy tetszik: megbocsátóbb. Talán mert a közéleti személyiségek helyett inkább magunkra ismerhetünk. Az egyik kiadó nemrégiben ajánlatot tett egy kötetre. Midőn szóba hoztam, hogy a kéziratot szívesen elolvastatnám Éduával, láttam a tekintetén, hogy sajnálná karikatúrákra a pénzt. Pedig a maguk csöndes módján feldobnák azokat a fránya betűket.