Osztálytársunk váratlanul halt meg. Vonaton ült, rosszul lett, és már nem is tért magához. Huszonegyen érettségiztünk, és pénteken a tizedik halottunkat búcsúztattuk a kecskeméti köztemetőben. De lehet, hogy pontatlan a statisztikánk, mert egyik osztálytársunk rögtön az érettségi után disszidált Németországba, és azóta nem hallottunk róla.

Egy kisvendéglőben megtartottuk az osztálytalálkozót, és darvadozva beszélgettünk a nyavalyáinkról. Amikor elköszöntünk egymástól, már nem jó egészséget kívántunk egymásnak, hanem jó betegséget. S hogy fenékig ürítsem az öregség keserű poharát, meglátogattam az egyik unokatestvéremet is, a kórházban feküdt agyvérzéssel. Egyidős velem, nem jött ki hang a száján, csak a szemével kommunikált. Tegnap este, ilyen előzmények után sugározta szokásos kabaréműsorát a Magyar Rádió. Máskor talán átsiklottam volna az egyenetlen színvonalú adás fölött, most azonban az egy nappal korábbi benyomások érzékennyé tettek az utolsó két szám befogadására.

Bach Szilvia összegyűjtötte az öregség tragikomikus ismérveit, és arra jutott, hogy „Minden út kómába vezet.” A másik szerző és előadó, Maksa Zoltán egy öregember szájába adta kórházi élményeit, és ezt találta mondani: „A nővérke olyan keveset keres, hogy libáért adja a kacsát.” A humoristák ritkán osztják meg a műhelytitkaikat, de nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy egy-egy közmondássá szelídült gondolatmenetet vettek a nevükre. Például az alapmondat - Minden út Rómába vezet. - kis híján ezer évre tekinthet vissza. Hosszú és bonyolultabb latin nyelvű megfogalmazása 1175-ben tűnt föl egy francia szerzetesnél. Azt jelentette, hogy az igazsághoz többféle úton lehet eljutni.

Rengeteg farigcsálás nyomán mai formája a XVII. századi francia költő és meseíró, La Fontaine A békebíró, a betegápoló és a remete című példabeszédében bukkant föl. A hajdani betegápolótól már csak egy lépés a XXI. századi nővérke, aki a magyar egészségügy válsága idején beéri a természetbeni juttatással is. Miközben elmerültem a művelődéstörténeti nyomozásban, sikerült végre jobb kedvre derülni. S hogy e hangulatot állandósítsam, el is határoztam, hogy ha telik az időmből, írok egy könyvet ama összefüggésről, miszerint a nép szállóigéi a közmondások és az értelmiség közmondásai a szállóigék.

Az már a sors iróniája, hogy fiatalabb koromban még azért írtam könyveket, mert voltak gondolataim. Mostanában pedig azért, hogy legyen mit dedikálni az orvosoknak.        

Tegnap 18 óra 19 perckor és 42 másodperckor az egyik álneves kommentelő figyelmeztetett, hogy „a f@szbuk már az utolsókat rúgja”. Mindazonáltal időznék még a Facebook-nál. Azt vettem ugyanis észre, hogy neves médiaszemélyiségek dolgoztatnak bennünket. Székely Ferenc, Szombathy Pál, Vágó István és Veiszer Alinda kérdésbe burkolt állításokkal kelti föl mondandója iránt az érdeklődést, és az üzenőfalukon olykor izgalmas vita bontakozik ki. Kedvet csináltak a szellemi po®tyázáshoz.

Az ütős mondatok gyűjtőjeként megismertem a szállóigék törvényszerűségeit, és próbálkozni kezdtem az idén, vajon a szavaimból milyen mondatok kerekednek ki. S mert a valóságos kávéház törzsasztalánál mindenki hozzátett valamit a bedobott szöveghez, esetleg el is vett belőle, a digitális kávéház képzeletbeli törzsasztalánál lehetőséget ajánlottam a farigcsálásra. Most pedig ama mondatokat másolom ide, amelyek ötvennél több lájkot kaptak. A szerzőtársaknak köszönöm a segítséget, íme, a végeredmény:  

A politikában minden átmeneti.

A politikai kinevezés kivétel a demokráciában, szabály a diktatúrában.

A fiatal, alig 30 éves demokráciát nem a „migránsok” fenyegetik, hanem az öregedő fiataldemokraták.

A Fidesz győzött a bevándorlás ellen, de veszített a kivándorlással szemben.

Orbán mindenkin uralkodik - kivéve önmagán Kerényi Imre temetésén.

Gazda szeme hizlalja az országot.

Régen soroztak, most sorosoznak.

A kormány eszköztárából a tiszta kéz hiányzik, az ellenzékéből a tiszta fej.

Az ellenzék bent van az úri kaszinóban, de csak a macskaasztalnál kapott helyet.

Az ellenzéki politikus manapság két dologgal nem képes bánni: a szavakkal és az emberekkel.

Az ellenzék akár árnyékkormányt is alakíthatna, ha már árnyéka önmagának.

Orbán a sajtót vagy pártvonalon belülre, vagy partvonalon kívülre szorítja.

Simicskának meg vannak számlálva a lapjai.

Az újságírás az igazságot elválasztja a hazugságtól. Az újságíró pedig eldönti, hogy igazat mond, vagy hazudik.

A propaganda nem az igazságot keresi, hanem a hazugságot sulykolja.

Azért szerencsésebb a lakájmédia kifejezés, mert a lakájsajtót mindig lakásajtónak olvasom.

Nem mindegy, hogy a nyilvánosság szűkül vagy szűköl.

Nem mindegy, hogy tiszteljük vagy teszteljük a közhangulatot.

Nem mindegy, hogy útszéli libero vagy illibero.

A fiatalok azért nem szexelnek, mert hálón vannak, nem hálóban.

Ratkó-gyerekekből szkájp-nagyszülők lettünk.

Sok a nyugdíjas és kevés a nyugdíj.

A túlélésbe halunk bele.

Szepipiktor becsületére válik, hogy álnevét a civil nevéből fabrikálta. Sőt, az e-mail címe tartalmazza is a teljes nevét. Hat év alatt négy bejegyzést adott közre, és 1406-szor szólt hozzá a másokéhoz. Legutóbb, 2018. október 11-én, 1 óra 5 perckor és 5 másodperckor ezt írta: „A hivatalos sajtó bepofátlankodik a blogtérbe, ott folytat propagandát, ahol a magánemberek beszélgetnek.”

Ha a hivatalos sajtót azonosítja a propagandával, akkor nem is jár messze az igazságtól. Abban viszont vitatkoznék vele, hogy a blogtér a magánemberek beszélgetésére való. Valaha arra találták ki, de azóta sokat változott, például a politikusok fölfedezték a benne rejlő lehetőséget. Követőket gyűjtenek, táplálják őket közéleti információkkal, családi mozzanatokkal, még kutyás-macskás képekkel is. A posztoló politikusok között akadnak ellenzékiek is, akik ki-kiszorulnak a „hivatalos” nyilvánosságból, és ilyenkor a közösségi oldalak révén teremtenek kapcsolatot a választópolgárokkal.

2010 óta beszűkült a hazai nyilvánosság, amelyből az ellenzéki politikusok mellett újságírók is kiszorultak. Nem csupán direkt politikai okból. Azért is, mert az ellenzéki orgánumok úgy élték-élik meg a nyolc szűk esztendőt, hogy fogyatkozó pénzükből egyre kevésbé telik a külső munkatársak foglalkoztatására. Ezért aztán a fórum nélkül maradt tollforgatók közül elég sokan „bepofátlankodtak”, vagy inkább beléptek a korábban kétségkívül magánemberek számára fenntartott blogtérbe. Csak a fészbukos ismeretségi körömben akadnak olyanok, akiknek a szösszenetei, jegyzetei, kisesszéi besorolhatók a publicisztika élmezőnyébe.

A szegedi Bakos András rusztikus életképei, az író Bruck András keserű jegyzetei, a szakíró Domokos Lajos Bekiáltás című rovata az orosz-ukrán viszályról, a közíró Hell István és a rádiós Lévai Júlia mikroelemzései, a szintén rádiós Kulcsár István néhány soros pontosításai, a tévés Székely Ferenc másokat érdemi hozzászólásra ösztökélő „provokációi”. Vagy a nyugalmazott egri olvasószerkesztő, Szilvás István aprólékos természetfotói. Tisztelem Szepipiktort, hogy kevésbé titkolózik, mint a többi kommentelő. Mégis szívesebben böngészem a felsoroltak megnyilvánulásait, mert névvel vállalják az életérzésüket. Nemcsak az arcélük rajzolódik ki, hanem a nem hivatalos Magyarország hangulata, közérzete is. Nem nagy ár azért, hogy a blogtérből óhatatlanul kiszorítják az álarcos kommentelőket.               

Huszonhárom órája tart a tegnapi bejegyzést övező vita. Soha ennyire nem tárult föl előttem a kommentkultúra. Talán azért, mert a Népszabadság Online-ról írottak leginkább ama netezők figyelmét keltették föl, akiket 2015-ben kitiltottak a patinás napilap digitális felületéről. Eddig huszonnégyen szóltak hozzá, és minden másodikról kiderült, hogy érintett. Vagy a Népszabadságnál, vagy olyan portálnál, ahonnan „úgy kihajították, mint a macskát”. E vissza-visszatérő fordulattal jellemezték a megpróbáltatásaikat.

Tegnap azt fejtegettem, hogy az újság megszüntetése után két évvel is a gyűlölet sistereg az érintettek kommentjeiből. Az egyik nem érintett és szokatlanul árnyaltan fogalmazó hozzászóló azonban levezette, hogy nem a kiközösítés nyomán érzett gyűlölet mozgatja őket, hanem a düh, hogy már nem szabadulhattak rá egy baloldali értékrendű újság műhelymunkában kidolgozott megnyilvánulásaira. E dühből persze fakadhat gyűlölet, ám az árnyalást köszönöm, mert bizonyára van benne igazság.

Az egyik érintett kommentelő szerint „ha a hivatalos sajtó bepofátlankodik a blogtérbe, ahol a magánemberek beszélgetnek, akkor vállalja már fel a stílust is”. De hisz’ épp fordítva volt: a Népszabadság digitális terébe léptek hívatlanul a kommentelők, és a szerkesztőség egy idő után megunta a kocsmai stílusukat. Ha pedig az idézett mondatot általában értette az álneves hozzászóló, a digitális tér értelmezésével van baj. Engem ugyanis nem érdekel, hogy ismeretlenek nyüstölik egymást a világhálón. Ez olyan, mintha spicces emberek verekednének a kocsma előtt. Talán nézem a dulakodásukat, hallgatom a trágár odamondogatásaikat, de nem avatkozom közbe.

Most azonban más a helyzet. Ilyenkor, délelőttönként asztaltársaságban üldögélek a digitális kávéházban. Miközben beszélgetünk, a kocsmai állórészből oda-odaül hozzánk egy vadidegen, aki nem mutatkozik be, és letegez bennünket, majd keresetlen szavakkal melegebb éghajlatra küld mindnyájunkat. Egy digitális kocsmázó ezt írta tegnap 18.21-kor: „A szabadnépes csürhének minden antiszemita, ami nem tetszik nekik.” Lefordítom: ő csak kritizálta a Népszabadság cikkeit, a zsidózás véletlenül sem csúszott ki a száján. Igazán kár, hogy 18.24-kor ismét megszólalt, és így biztatta a NOL-ból szintén kitiltott kommentelőket: „A libsi cenzorokat ütni kell!”

Az árulkodó folytatás ellenére mégse tartom fasisztának. A stílusa után inkább faszistának.          

A tegnapi bejegyzésben arról tűnődtem, vajon a 2016. október 8-i megszüntetés okai között milyen szerepet játszott az online kiadás sajátos hatása. Az ugyanis, hogy a Mediaworks akkori napilap-hálózata (nyolc újság a vidéki Magyarországon) a Magyar Távirati Iroda helyett a NOL híreit közölte.

A bejegyzés megjelenése után kezdetét vette a szokásos purparlé. Álneves hozzászólók hülyéztek le álneves hozzászólókat, lóf@szok szálltak a digitális térben. A kommentekből csak úgy sistergett a Népszabadság iránti gyűlölet. Ami szólhatott az újság szabadnépes előéletének, esetleg annak is, hogy a rendszerváltás előtt az MSZMP központi napilapja volt. A hozzászólásokból azonban csakhamar kirajzolódott, hogy a kommentelők személyükben is sértve érzik magukat. (Már amennyire személytelen álnév mögé búvó emberek személyiségek lehetnek - mondandójuk inkább személyeskedésnek tűnt fel.)

De minél tovább tartott a bejegyzést övező vita, annál inkább kiderült, hogy annak idején kitiltották őket a Népszabadság digitális felületéről. Nem az újság régmúltja foglalkoztatja tehát őket, még csak nem is a közelmúltja, hanem az exkommunikáció (a kiközösítés) fáj nekik. Most már csupán az a kérdés, hogy miért ment végbe ama bizonyos tisztogatás. Akár tévedhetek is, de talán akadnak majd, akik pontosítanak, netán eligazítanak a döntés rejtelmeiben. Mindenesetre az a benyomásom, hogy úgy 2015 második felében nem jutott elég pénz a Népszabadság online kiadására, ezért senki sem moderálta a hozzászólásokat. Így aztán a baloldali értékrendű újság digitális felületét elárasztották, kisajátították, meghódították a szélsőjobboldali trollok. Ez pedig óhatatlanul feszültséget keltett a törzsolvasók között.

Némi tanakodás után a szerkesztőség megszigorította a hozzászólás lehetőségeit, elköszönt sok bloggertől is, akik közül később mindössze néhányat hívott vissza, sőt talán még arra is talált pénzt, hogy moderátor gondoskodjon a megjelenési szabályok betartásáról. A változtatás jót tett az újságnak, mert elterelés, pocskondiázás helyett igazi viták zajlottak az online kiadásban. Olyannyira, hogy a 2016. október 8-i megszüntetéskor már napi 75 ezer digitális olvasóval számolhatott a szerkesztőség. Amit persze sajtószakmai erényként könyvelek el, azt „természetesen” a NOL-ról kitiltott kommentelők olyannyira sértésként fogtak fel, hogy még haló porában sem képesek megbocsátani a Népszabadságnak.      

A Népszava mai számában látott napvilágot N. Kósa Judit Eltelt két év című cikke. Tartalmát tegnap mondta el egy utcai összejövetelen. Érzelmi hangoltságú eszmefuttatás egy volt Népszabi-munkatárs tollából, és akadt egy félmondata, mely továbbgondolásra késztet. Azt fejtegette, hogy „a Népszabadság sorsa csak kezdete volt valaminek”. Ez a valami a kormányzati térhódítás a nyilvánosságban, amelynek azonban a Népszabadság inkább látványos csomópontja volt, mint a kezdete. Olyan mozzanatról tűnődöm, amely nélkül az újság talán még ma is létezne.

A patinás napilap puccsszerű megszüntetését sokan annak tulajdonítjuk, hogy egyre olajozottabban működő tényfeltáró csapata túl közel jutott az Orbán-rendszer vezetőihez. Akik ezt az okot cáfolták persze, és arra hivatkoztak, hogy a kiadóhivatal veszteséget termelt, és ezt az új tulajdonosnak nem kötelessége elviselni. De van egy harmadik ok is. A Népszabadság utolsó tulajdonosának, a Mediaworks nevű cégnek eredetileg a volt Springer-laphálózat volt a bázisa. Ez a fél Magyarországot jelentette, nyolc megyei napilapot körülbelül 700 ezer olvasóval. Tartalmilag már a kormány nótáját fújták, az információkat azonban nem az állami hírügynökség szállította, hanem a Népszabadság Online.

Ebből született ama kettősség, hogy a hírek szöges ellentétbe kerültek a politikai jegyzetek, publicisztikák szemléletével, hangvételével. A kétarcúság magyarázata, hogy a hajdan még Springer-lapok menedzsmentje elégedetlenkedett a Magyar Távirati Iroda tevékenységével, a hírügynökség információiból ugyanis túl keveset lehetett fölhasználni, nem föltétlenül politikai, mint inkább szakmai okból. A szolgáltatás tehát nem érte meg a pénzét, ezért a Springer lemondott az MTI híreiről, majd a laphálózat eme adottsággal ment át az osztrák sajtóbefektető, Heinrich Pecina kezébe. Aki pedig nem tulajdonított különösebb jelentőséget a tragikai vétséggel felérő kétfelé ágazásnak.

Csakhogy a nevezetes G-nap után a Simicska-médiabirodalom épp távozott az Orbán-kormány befolyási övezetéből. Közeledett az országgyűlési választás, amelyhez a Fidesz-politikusok újrahangolták a nyilvánosság fórumait, átalakították a médiapiac tulajdonviszonyait. Nem azt állítom, hogy kizárólag a hírek örökölt népszabadságosítása okozta a Népszabadság vesztét 2016. október 8-án. Mindenesetre a fél országot befedő megyei laphálózatban a végrehajtó hatalom nem tűrte el, hogy a hírek cáfolják a politikai véleményeket.      

Július közepén a szocialista országgyűlési képviselőkről jegyeztem meg, hogy miközben „elviselték” a fizetésük emelését, csökkent az erkölcsi tőkéjük. Ők is észrevették, hogy a „beletörődésük” rossz vért szült a nyilvánosságban, ezért fölajánlották, hogy a különbözetről lemondanak a Horn Gyuláról elnevezett szolidaritási alap javára. Néhány napja Tóth Bertalan pártelnök meg is ígérte, hogy október 7-én, az MSZP születésnapján beszámol a felgyülemlett pénz sorsáról. Egyelőre hárommillió forintról van szó.

Az mszp.hu-n megnéztem a tegnapi sajtótájékoztatót, amelyet Kunhalmi Ágnes választmányi elnök és a pártelnök tartott. A 11 percnyi felvétel első felében gyújtó hatású beszédet mondott a szocialista politikusnő, majd Tóth Bertalan lemondásra szólította föl Kásler minisztert. De lényegesebb kijelentése is akadt: „Ezt a most már szélsőjobboldali kurzust egyedül balról lehet leváltani.” Szerintem egyedül és épp balról nem lehet leváltani, de majd egyszer kiderül, vajon melyikünknek volt igaza. Ennél azonban figyelemre méltóbb, hogy ma, napra pontosan fél évvel a választási vereség után az MSZP-parlament elnöke egy szót se vesztegetett a vereség okaira, holott ezeket leginkább a választmányban kellett volna elemezni. A pártelnök pedig hallgatott a Horn Gyula Szolidaritási Alap döntéséről.

Júliusban még azt javasoltam, ha már a szocialista politikusok állandóan panaszkodnak, hogy nincs elég felület az álláspontjuk kifejtésére, akkor támogassák legalább azokat a szerkesztőségeket, amelyeket a megyei sajtó gleichschaltolása után eltávolított újságírók alapítottak. Jól jönne a vállalkozó szellemű sajtómunkásoknak, ha ama bizonyos hárommillió forintból számítógépet vagy kamerát vehetnének, hogy alaposabban nézhessenek a helyi hatalom körmére. Korántsem biztos persze, hogy jó volt az ötletem, mert régi tapasztalat, ha egy politikai szervezet betársul a médiába, akkor anyagi és erkölcsi támogatásának lojalitásban kéri meg az árát.

Ráadásul időközben a nyári javaslatom kezdi elveszíteni az időszerűségét, az LMP-s milliárdos, Ungár Péter ugyanis a magánvagyonából építgeti a pártja közeli sajtót. Beszállt egy szombathelyi és egy szentgotthárdi portálba, tárgyal egy pécsivel, és látták feltűnni egri meg debreceni szerkesztőség körül is. A nyilvánosságszerzésben anélkül előzte meg az MSZP-t, hogy le kellett volna mondania a képviselői fizetés fölemelt részéről. 

Az országgyűlés elnöke tegnap a csallóközi falu temetőjében szólalt meg. A 169 éve kivégzett aradi tizenhármak ürügyén elmondott beszédét megnéztem-meghallgattam a dunaszerdahelyi magyar televízió, a ma7.sk kínálatában. Kirajzolódott belőle, hogy a Fidesz-politikusok milyen mozaikokból rakják ki a magyar mítoszt.

Közjogi méltóságunk szóba hozta a kultúrharcot, korunk divatszavát, amely már a XIX. században is jellemezte a közéletünket, hisz’ a labancok el akarták venni a nyelvünket. Példának említette a szepességi cipszer Hunfalvy (Hunsdorfer) Pált, aki nem az anyatejjel szívta magába a magyar nyelvet, és a Németországból érkezett Budenz Józsefet, aki csak felnőtt korában tanult meg magyarul. Épp ők erőltették ránk azt a fránya finnugor rokonságot, holott mi türkök volnánk. E két elem folyamatos jelenlétére számíthatunk az állami retorikában. 

Érdekesebbnek hatott a harmadik mozzanat, amelyben a nyárasdi szónok kinevezte magát és társait ”a kommunistákkal leszámolni akaró, 1990-es, rendszerváltoztató politikai nemzedék”-nek. Régóta dúl harc a történelmi valóság értelmezéséért. A szocialisták 1989-re teszik a gyökeres változást, mert az ő mítoszuk szerint jelentős szerepet játszottak az új rendszer kialakításában. Ez sosem tetszett a Fidesznek, amelynek alapítói nem lehetettek tagjai a Kádár-korszak utolsó országgyűlésének. 1990 azért illik hozzájuk, mert akkor választották be őket az új parlamentbe.

A rendszerváltással meg az a baj, hogy nem tartalmazza az országon belüli mozgalmak erőfeszítéseit. A két nagyhatalom vezetője ugyanis megegyezett, és a meggyöngült Szovjetunió kiengedett bennünket a befolyási övezetéből. A rendszerváltoztatás viszont azt jelenti, hogy igenis belülről harcoltuk ki az új rendszert, ráadásul a Fidesz hathatós közreműködésével. Kár, hogy mégis a rendszerváltás ivódott a köztudatba. Az egész nemzet sorsára kiható kérdésben találtam egy hiteles tanút, Orbán Viktort, aki ütős mondataiban 13-szor használta a rendszerváltást.

A rendszerváltoztatás csupán 2002-ben bukkant föl nála, amikor épp gyakorolta a miniszterelnökséget. Aztán visszaesett a rendszerváltás bűnébe, majd a 2006-os őszödi beszéd után, amikor mozgásba lendült az ellenzék élén, még háromszor használta. 2010 óta pedig, ismét miniszterelnökként megmaradt a rendszerváltoztatásnál. Készüljünk föl tehát arra, hogy az összes Fidesz-politikus elraktározta tudatában a bűvös kifejezést! Elvégre velük kezdődött minden.  

A szekszárdi orvos és volt LMP-s politikus ért az állatok gyógyításához, és a korrupció témakörében is szakértővé képezte ki magát. Vajon miért az a benyomásom, hogy olyasmiről is véleményt formál, amihez nem ért? Íme, néhány kijelentése.

„Magyarországon az emberek 60 %-át nem éri el a független sajtó.” (ATV, 2018.02.20.) „A magyar emberek 60%-át csak a propagandasajtó éri el.” (24.hu, 2018.04.08.) „Az emberek 60%-át csak a kormánypárti média éri el.” (ATV, 2018.04.18.) Ragaszkodik ahhoz a 60 százalékhoz, amelynek a forrását elfelejtette föltüntetni. Csakhogy nem csupán a különböző jelzőkkel ellátott sajtót hatvanozza, hanem a médiát is. Márpedig a média tágabb fogalom, mint a sajtó, mert az újságokon kívül a rádiót, a televíziót és az internetet is tartalmazza. A média esetében tehát aligha hiteles a 60, ha vonatkozik a szűkebb körű sajtóra is.

Ezt is nyilatkozta Hadházy Ákos: „Az emberek 60,70,80 %-át nem érem el.” (Hír TV,2018.06.20.) Talán itt próbálja feloldani az iménti ellentmondást, és a 60 a sajtóra vonatkozik, a 70 a rádióval és tévével tetézett sajtóra, a 80 pedig a világhálóra? Majd ezzel rukkolt elő: „Ma az emberek 80 %-át csak a kormánypárti propaganda éri el.” (Heti TV, 2018.10.03.) Hm. Nem elég, hogy korábban nem tudtam arról, miszerint fölmérték a mintegy 8000 sajtóterméket tartalmazó média hatását, és a bűvös 60 százaléknál lyukadtak ki? Most meg arról se értesültem, hogy a nyáron ismét fölmérték a nyilvánosság állapotát, és odáig fajult a médiahelyzet, hogy a kormányzat 20 százalékkal tovább terjeszkedett.

Három lehetőség van. Az egyik az, hogy már nem vagyok naprakész, ezért a hatezredik bejegyzés után abba kéne hagyni ezt a Médianapló című rovatot. A másik az, hogy Hadházy Ákos a Kásler-szindróma tüneteit mutatja. Nem elég neki, hogy profi az állatok gyógyításában, és politikusként korrupció-szakértővé képezte ki magát, azt is elhiszi magáról, hogy már a nyilvánossághoz is ért. A harmadik lehetőség életszerűbb. Úgy érezte, hogy nem érheti be a brutális kormányzati médiafölénnyel (Gergely Márton), az elképesztővel (Majtényi László), az elsöprővel (Tamás Gáspár Miklós), a hihetetlennel (Bolgár György), az iszonyatossal (Vásárhelyi Mária), a nyomasztóval (Kéri László) és az óriásival (Gusztos István). Neki számot is kell mondania, máskülönben nem lesz elég hiteles.

Szerintem van már annyira hiteles, hogy buta (szakszerűtlen) kijelentésekkel ne kockáztassa a nehezen megszerzett hitelét.        

Olvasom, hogy a Nemzeti Alaptanterv-tervezet szerint már nem volna kötelező a médiaismereti tantárgy. Ez bizonyára félreértés, mert a Mozgóképkultúra és médiaismeret korábban sem volt kötelező, „csak” fakultatív. Mindazonáltal erős bázisai épültek ki az iskolarendszerben.

A tervezet 300 oldaláról beugrott, hogy 2004-ben új szakmai periodikát szerkesztettem. A Médiafüzetek második száma a médiaoktatásról szólt, és 300 nagyalakú oldalán 34 szakértő világította meg a témakört. Összeállítást is közöltünk a médiaoktatás intézményeiről. Középiskolából 10-et sikerült felsorolni, amelyekben médiatagozat is volt. Akadt köztük nem egy 12 osztályos, amelyben az ambiciózus igazgatók kiterjesztették a médiaismeretek oktatását az általános iskolásokra is. A SÉTA (Sajtó és Tanulás) olvasásra nevelési kísérletben 45 iskola vett részt. Találtunk 10 egyéves és 26 kétéves továbbképző, kiegészítő tanfolyamot is, ahol főiskolások, egyetemisták és más tantárgyakból már diplomát szerzett tanárok tanulhattak.

Jómagam a Magyar Lapkiadók Egyesülete anyagi támogatásával két továbbképzést szerveztem. Egy csillaghegyi panzióba hívtuk meg az ország felsőoktatási intézményeiből azokat a diákokat, akik részt akartak venni a médiaoktatásban. Az újnak kijáró érdeklődés mellett volt egzisztenciális oka is az akciónak. Az úgynevezett bolognai rendszer keretében átváltottunk a kétszakos tanárképzésről az egyszakosra, és főiskolás tanítványaim azért is jöttek Csillaghegyre, mert abban reménykedtek, hogy a végzés után őket választják majd az általános iskolai igazgatók. Elvégre alapszakjuk mellett elvégezték a médiaismereti tanfolyamot is.

A kétezres évek közepén még gyerekcipőben járt nálunk a digitális sajtó. Moziba még jártak a fiatalok, a tévézést még nem szorította háttérbe az okostelefon, a közösségi oldalakat még hírből sem ismertük. Akkor fogalmazódott meg igény a mozgóképkultúra és médiaismeret iránt, amikor a digitalizáció már létezett, de még nem uralta a nyilvánosság eszközrendszerét. S bár a médiaoktatás nem volt kötelező az iskolákban, fakultatív jelenlétével már erős pozíciót harcolt ki magának. Innen kellett volna tovább lépni. Például helyet találni neki a gyökeresen átalakult nyilvánosságban, hogy a médiafogyasztók értsék is azt, amit láttatnak, hallgattatnak, olvastatnak velük.

Tragikomikus volna, ha a 300 oldalas NAT-tervezetből véglegesítendő Nemzeti Alaptanterv fittyet hányna a médiára.