Osztálytársunk váratlanul halt meg. Vonaton ült, rosszul lett, és már nem is tért magához. Huszonegyen érettségiztünk, és pénteken a tizedik halottunkat búcsúztattuk a kecskeméti köztemetőben. De lehet, hogy pontatlan a statisztikánk, mert egyik osztálytársunk rögtön az érettségi után disszidált Németországba, és azóta nem hallottunk róla.

Egy kisvendéglőben megtartottuk az osztálytalálkozót, és darvadozva beszélgettünk a nyavalyáinkról. Amikor elköszöntünk egymástól, már nem jó egészséget kívántunk egymásnak, hanem jó betegséget. S hogy fenékig ürítsem az öregség keserű poharát, meglátogattam az egyik unokatestvéremet is, a kórházban feküdt agyvérzéssel. Egyidős velem, nem jött ki hang a száján, csak a szemével kommunikált. Tegnap este, ilyen előzmények után sugározta szokásos kabaréműsorát a Magyar Rádió. Máskor talán átsiklottam volna az egyenetlen színvonalú adás fölött, most azonban az egy nappal korábbi benyomások érzékennyé tettek az utolsó két szám befogadására.

Bach Szilvia összegyűjtötte az öregség tragikomikus ismérveit, és arra jutott, hogy „Minden út kómába vezet.” A másik szerző és előadó, Maksa Zoltán egy öregember szájába adta kórházi élményeit, és ezt találta mondani: „A nővérke olyan keveset keres, hogy libáért adja a kacsát.” A humoristák ritkán osztják meg a műhelytitkaikat, de nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy egy-egy közmondássá szelídült gondolatmenetet vettek a nevükre. Például az alapmondat - Minden út Rómába vezet. - kis híján ezer évre tekinthet vissza. Hosszú és bonyolultabb latin nyelvű megfogalmazása 1175-ben tűnt föl egy francia szerzetesnél. Azt jelentette, hogy az igazsághoz többféle úton lehet eljutni.

Rengeteg farigcsálás nyomán mai formája a XVII. századi francia költő és meseíró, La Fontaine A békebíró, a betegápoló és a remete című példabeszédében bukkant föl. A hajdani betegápolótól már csak egy lépés a XXI. századi nővérke, aki a magyar egészségügy válsága idején beéri a természetbeni juttatással is. Miközben elmerültem a művelődéstörténeti nyomozásban, sikerült végre jobb kedvre derülni. S hogy e hangulatot állandósítsam, el is határoztam, hogy ha telik az időmből, írok egy könyvet ama összefüggésről, miszerint a nép szállóigéi a közmondások és az értelmiség közmondásai a szállóigék.

Az már a sors iróniája, hogy fiatalabb koromban még azért írtam könyveket, mert voltak gondolataim. Mostanában pedig azért, hogy legyen mit dedikálni az orvosoknak.