Hargitai Miklós a legjobb környezetvédelmi újságíró. Nem ismerek olyan kollégát Magyarországon, aki nála alaposabban művelné ezt a szakágat. Most épp az ággal van szakmai gondom. A Népszava mai számában ír az Index.hu helyzetéről, és azt fejtegeti, hogy a digitális hírek tartalmáért fizetni kéne, máskülönben tönkremennek az állami hirdetéstől eltiltott portálok. Súlyos ellentmondásra hívja föl a figyelmet, van azonban egy mondata, mely vitára késztet. Szerinte a „médiát nem azért tekintik önálló hatalmi ágnak”, mert…

Itt egy 11 soros összetett mondat következik, amelyet nem idéznék, a mondandóm szempontjából ugyanis nincs jelentősége. Vajon kik tekintik önálló hatalmi ágnak a médiát? Magyar György például, akit gyakran hívnak tévéstúdiókba, és a médiát nem egyszer nevezte ki a negyedik hatalmi ágnak. Ő ügyvéd, aki nyilván megtanulta, hogy három hatalmi ág szétválasztásán alapszik a polgári demokrácia. A parlament a törvényhozás színhelye, a jogszabályokat a kormány (a végrehajtó hatalom) alkalmazza, tevékenységét (a törvények alkalmazását) pedig az igazságszolgáltatás, vagyis az ügyészség és a bíróság ellenőrzi.

Csakhogy a végrehajtó hatalom nehezen viseli el az ellenőrzésére szakosodott hatalmi ágak fürkésző tekintetét. Megpróbálja őket maga alá gyűrni. Ha nem sikerül neki, akkor győzött a demokrácia, ha sikerül, akkor diktatúráról beszélhetünk. Nálunk a kormányzat maga alá gyűrte a törvényhozást. Az igazságszolgáltatásból az ügyészség élére állította a saját emberét, másik embere pedig még nem regulázta meg teljesen a bíróságokat. S mert a miniszterelnök már elhárította az első és harmadik hatalom fürkésző tekintetét, a nyilvánosság eszközrendszere, a média hajlamos átvállalni tőlük a végrehajtó hatalom ellenőrzését.

Ezt azonban csak akkor képes hatékonyan végezni, ha más bevételi források híján az olvasók, nézők, hallgatók, egyszóval az igényesebb médiafogyasztók megfizetik. Ebből viszont nem következik, hogy a média volna a negyedik hatalmi ág, csak annak tekintik néhányan. Hargitai Miklós állítása azért kínos, mert nemcsak a legjobb környezetvédelmi újságíró, hanem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke is. Álláspontja tehát nem tekinthető magánvéleménynek. Elődei (Baló György, Bodor Pál, Kereszty András, Wisinger István, Eötvös Pál, Komlósi Gábor) beérték hárommal is. Nem kéne erőltetni a negyedik hatalmi ágat, hátha egyszer mégis sikerül szétválasztani azt a fránya hármat.     

A múlt század nyolcvanas éveiben kaptam egy ösztöndíjat. A német szociáldemokrata párt alapítványa, a Friedrich Ebert Stiftung jóvoltából Münchenben béreltem egy padlásszobát, és az ottani filmmúzeumban megnéztem a rendező Fassbinder életművét, 45 mozidarabot. A nézőtéren ismerkedtem meg egy bajor kritikussal, aki mellesleg a helyi sajtóval is foglalkozott.

Ő vitt el ahhoz az épülethez, ahol a Münchener Post lakozott a két világháború között. Megmutatta ama sörpincét is, ahol a patinás napilap munkatársai külön asztalt tartottak fent. Az újság mindvégig szálka volt a bajor fővárosban tanyázó Hitler szemében. Tegnap a National Geographic sugározta a Hitler harca a sajtóval című dokumentumfilmet. A cím azonban félrevezető, mert az ismeretterjesztő tévé leszűkítette a témát egy hatalomra készülő politikus és egy viszonylag kis szerkesztőség küzdelmes, viharos kapcsolatára.

A Münchener Post 1887-ben 8000 példánnyal kezdte, és 1933-ban 15 ezerrel fejezte be. Igaz, hogy közben, az első világháború idején fölment 30 ezerre, majd a múlt század húszas éveiben, a Hitlerrel folytatott csetepaték csúcspontján 60 ezerre is. Számtalanszor leplezte le az Ausztriából érkezett regionális politikust, aki 1923 és 1933 között kétszer dúlatta föl a szerkesztőséget. Szétverette a kiadó lakását, akinek túszul ejtette az épp otthon tartózkodó vejét is. Rohamosztagosai pedig az utcán agyabugyálták a valóságfeltáró újság munkatársait, akik óvatosságból már nem is írták nevüket a cikkek alá.

A sajtótörténeti érdekességekben bővelkedő filmből három portré rajzolódott ki. A kiadó-szerkesztő Erhard Aueré, aki politikusi kapcsolatai révén szállított botrányos dokumentumokat a nemzetiszocialista párt titkairól, például a vezetők magánéletéről. A szerkesztő Martin Gruberé, aki cikké dolgoztatta föl a kínos ügyeket. És az újságíró Julius Zerfassé, aki kitűnő stílusban tette nevetségessé Hitlert meg az elvbarátait. A világhálón böngészve kiderült róluk, hogy 1933 után mindhármukat letartóztatták.

Gruber csak azért úszta meg további szenvedések nélkül, mert 1936-ban meghalt. Auer koncentrációs táborban kötött ki, és az ott szerzett betegségbe halt bele a háború utolsó napjaiban. Zerfass Svájcba menekült, hogy aztán álnéven írja meg a dachaui koncentrációs táborban tapasztaltakat. A Führer gondoskodott arról, hogy tönkretegye azokat a helyi újságírókat, akik müncheni előéletében annyi borsot törtek az orra alá.            

A kultúrharcos vita elvadult hozzászólói tizedelnének. A másik oldal egyik képviselője, a németes műveltségű filozófus és publicista, Tamás Gáspár Miklós imigyen jellemezte a helyzetet: „Ami itt folyik, nem Kulturkampf, hanem Gleichschaltung.” (hvg.hu, 2018. szeptember 25.) Az előbbi kifejezésnek több mint százéves múltja van a szellemi életben, az utóbbinak csak nyolcvanvalahány. S mert a Gleichschaltung-gal egyre gyakrabban találkozunk majd a kultúrharcos vitában és a köznapi gyakorlatban, érdemes körüljárni.

Az alapige a schalten. Azt jelenti, hogy intézkedni, eligazítani; átvitt értelemben valaki kénye-kedve szerint bánik valamivel. A gleich jelentése azonnal, rögtön, de az is, hogy egyforma, ugyanolyan, egyenletes. Igével dúsítva elegyenget, eligazít valamit, elintéz valakit. A gleichschalten jelentése pedig egységesíteni, egybehangolni, lehetőleg azonnal, ellentmondást nem tűrő módon. Kétkötetes szótárunk, a Nagy Halász még hozzáfűz egy furcsa magyarítást is: „(náci) gleichschaltolni”. Ennek szakmai értelmezését Goebbels birodalmi népnevelési és propagandaügyi miniszter adja meg a Napló-jában, melynek magyar fordítása 1994-ben jelent meg a Dunakönyv Kiadó gondozásában. Lebilincselő olvasmány.

De ha már magyarítás, a hazai vitát úgy értelmezi Eörsi Mátyás ügyvéd, volt SZDSZ-politikus, jelenleg a DK külügyi szakértője, hogy a kormányzat egységesítési, egybehangolási szándéka határozza meg a nyilvánosságot is: „Egyik oldalon a média gleichsajtolása.” (hvg.hu, 2018. szeptember 10.) Ügyes szójáték, benne foglaltatik a papír alapú sajtó feltalálója, Gutenberg is. A Rajna-vidéken született, az apja szőlőtermelő volt. A kis Johann gyerekkorában ismerte meg a fából készült berendezést, amely a szőlőfürtből kisajtolta a levet. Nyomdászként túllépett a fejedelmek, őrgrófok és érsekek luxusigényén. Elhatározta ugyanis, hogy papírral pótolja a borjúk méregdrága bőrét, máskülönben portékáját, a Bibliát nem vásárolhatták volna meg a kevésbé módos polgárok. Aki megfordult már a róla elnevezett múzeumban, tanúsíthatja, hogy a XV. századi sajtóprés kísértetiesen hasonlít a szőlőprésre.

Bejegyzésem művelődéstörténeti adalék ama médiapolitikai művelethez, amelynek révén a harmadik Orbán-kormány fölvásároltatta a papír alapú sajtó jelentős részét, hogy kénye-kedve szerint egybehangolhassa, egységesíthesse, elegyengethesse, eligazíthassa, elintézhesse. Talán nem egyszer s mindenkorra.     

A pink ugyebár rózsaszínt jelent. Csupa nagybetűvel a Politikailag INKorrekt rövidítése. A Vasárnapi Hírek című hetilap humorrovatát szerkesztő Kövesdi Péter azzal tisztelt meg, hogy tegnap közölte az egyik mondatomat. Ezt írta alá: „(ismeretlen fészbukozó)”. Meg se említeném, ha nem tudnám róla, hogy amennyiben talál valami figyelemre méltót a közösségi oldalon, kapcsolatot próbál teremteni az illetővel, akinek jóváhagyása nélkül nem hozza az idézetet. Most pedig kirajzolódik előttem egy tanulságos tévedés, amelyet azonban még pontatlanságnak se neveznék.

Az egész úgy kezdődött, hogy szeptember 24-én fölírtam a Facebook üzenőfalára: „Azért szerencsésebb a lakájmédia kifejezés, mert a lakájsajtót mindig lakásajtónak olvasom.” A digitális ismerősök közül vagy száznak tetszett, néhányan meg is osztották a maguk körében. Kézen-közön lekopott róla a nevem, így jutott el a PINK szerkesztőjéhez. És ezzel máris a szállóige lényegénél vagyunk. A közmondás ugyanis a nép szállóigéje, a szállóige pedig az értelmiségiek közmondása. Az előbbi szerzői névtelenek, mert többnyire a kocsmaasztalnál formálódott, az utóbbinak viszont sok neves szerzője van a kávéházi törzsasztalnál üldögélők közül.

Az úgynevezett szerzőségem abból táplálkozik, hogy sokat olvasok, és szinte mindig mások gondolatai ihletnek meg. Már nem emlékszem, hogy kitől olvastam a lakájsajtó-lakásajtó meghökkentő és mulatságos szópárját. Talán a szegedi újságíró Bakos András helyezte egymás mellé a két kifejezést. Írtam hozzá, el is vettem belőle, farigcsáltam tehát rajta, ezután látott napvilágot a Facebook-on. Azért nem zavar a PINK-beli folytatás, mert a rendszerváltás óta gyűjtöm a szállóigéket, nyomozgatok az eredetük után, ismerem a sorsukat.

Akadt olyan, amelyet Démoszthenészig sikerült visszakövetni. Mire nálunk kötött ki a múlt század kilencvenes éveiben, tizenöt többé-kevésbé ismert személyiség vette a nevére. Bölcselők a római, majd a bizánci birodalomból, szerzetesek a középkori kolostorból, filozófusok a XVIII. századi francia szalonból, precíz német tudósok a XIX. századi szállóige-szakirodalomból, a sor végén pedig egy magyar író lelhető fel, aki még rövidített rajta, és időszerű jelentést kölcsönzött neki. Így vagyok ezzel a lakásajtós mondattal is, amely eléggé jellemzi az Orbán-korszak médiapolitikáját, hogy a digitális kávéház törzsasztalánál további „szobrászok” farigcsálják.        

Idestova két évtizede, hogy a MÚOSZ Pásztón szervezte meg a helyi lapszerkesztők első országos találkozóját. Ott ismertem meg Furucz Zoltánt, a Váci Napló kiadóját és főszerkesztőjét. Azóta tartjuk a kapcsolatot, így figyeltem föl egy frissiben kirobbant digitális botrányra. A váci újság online felületén kifejtette: „Néhány szerintem érdekes és sok munkával megírt cikket csak előfizetők olvashatnak.”

Ki is verte a biztosítékot. Hogy’ képzeli? Micsoda disznóság! Satöbbi, fűszerezve indulatszavakkal. A világhálón böngészők megszokták, hogy nem kell fizetniük a digitális tartalomért. Mire Zoltán azt válaszolta, hogy akinek nem tetszik az új módi, olvasson inkább Napiszar.hu-t, abban ingyen talál szellemi limlomot. Ha a jelenséget kiemeljük a regionális környezetből, országos összefüggésre lelhetünk. A papír alapú sajtó kiadói a kétezres évek elején abból indultak ki, hogy ha megjelentetik az online változatot is, közleményeiket eljuttathatják azokhoz, akik elszármaztak a városukból, a megyéjükből.

Tisztában voltak persze azzal, hogy ez példányszám-csökkenéssel jár, mégis azt feltételezték, hogy a digitális hirdetésekből behozzák majd az anyagi veszteséget. Ez illúziónak bizonyult. Többféleképpen próbálták pótolni, vagy legalábbis mérsékelni a bevételkiesést. A Váci Naplóéhoz hasonló megoldást választott a győri és a szegedi napilapot kiadó Lapcom, valamint a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni újságot megjelentető Inform Média. Az új tulajdonosok, Andy Vajna és Heinrich Pecina megtartották a régi szisztémát, és Extra felirattal látják el ama cikkeket, amelyeket csak az előfizetők olvashatnak el.

A Délmagyar.hu-n ilyen jelzést kapott legutóbb az Ismét bebizonyosodott: igazi sportváros a megyeszékhely című cikk, illetve a Kisalföld.hu-n a Különös házasság című színházi előadás kritikája. Egyik ajánlat sem késztetett arra, hogy előfizessek a hagyományos újság online kiadására. Az Élet és Irodalom ügyesebb módszert választott. Ha hajlandóak vagyunk szemügyre venni egy hirdetést, amely bevétellel kecsegteti a kiadót, elolvashatjuk a felajánlott digitális tartalmat is, egy kétségkívül élvezhető cikket.

Érdemes figyelemmel kísérni tehát a többi kiadóhivatal vitatható vagy sikeresebb akcióit, alkalomadtán sort is kerítek rájuk. A lényeg azonban az, hogy már most is kiderült: az olvasók mindenütt fizetnek a digitális tartalomért. Azzal honorálják a cikkek szerzőit, hogy melegebb éghajlatra küldik.          

Valaha laktam Érden, ezért érdekel a szélesen elterpeszkedő, 60-70 ezres település. Ha például kézis lányai feltűnnek a tévében, a képernyő elé ülök. Nem volt nehéz észrevenni egy koromfekete, 190 centi körüli hölgyet, aki kőkeményen védekezett, és hálószaggató gólokat dobott. A szenegáli származású Mariama Signaté 149-szeres francia válogatott, de néhány éve történt vele valami, talán megsérült, és nálunk kötött ki. Ragozás nélkül, bár szépen beszéli a magyart. Ez derült ki egy tízperces filmből, amelyet azért sugároztak az M4-en, mert egyesülete felbontotta a vele kötött szerződést.

Még sírva is fakadt, mindazonáltal a szintén megszólaltatott edzőjét ugyancsak megértéssel hallgattam. Szabó Edina elmesélte, hogy a 33 éves kézilabdázó sérüléssel kínlódik, mintha a térdével volna baj, ezért a nyári alapozást kihagyta, és szükség volna ugyan rá a védelem közepén, edzettség híján azonban már nem számít rá. Gondolatmenete felelősségérzetről árulkodott, elvégre a női NB I-et a világ legerősebb nemzeti bajnokságának tartják a hazai szakemberek. Az érdi csapat az élmezőnybe tartozik, és nem engedheti meg magának a fényűzést, hogy szép múltú, de már nehezen mozgó kézilabdásokat alkalmazzon. Az edző nem számolt be arról, ami más forrásból tudható, hogy az egyesület anyagi gondokkal küszködik. Az önkormányzat sokallja a támogatást, és szorosabbra kéne húzni a nadrágszíjat.

Részigazságok ütköztek a nyilvánosság előtt, igazi dráma bontakozott ki tíz percben. A francia lány maradna, az egyesület pedig megszabadulna tőle. A filmnek volt egy kommunikációs szempontból árulkodó mozzanata. Az edző Szabó Edina 3.10-kor szólalt meg, és 9.58-kor mondta ki először az idegenlégiós nevét. Hat és félperces monológjában hétszer utalt rá, de kizárólag a „játékos” kifejezést használta. Ez azért furcsa, mert annak idején a francia válogatott technikai vezetőjeként ő figyelt föl Mariama Signaté-ra, majd amikor hazatért, hívta új csapatához.

Most, felelős szakemberként spórolni kényszerül, és úgy véli: a "játékos" már alkalmatlan arra, hogy helyt álljon a világ egyik legerősebb bajnokságában. A nyelvileg következetesen érzékeltetett távolságtartásból az csendült ki, hogy tárgynak, kicserélhető alkatrésznek tekinti a koromfekete, sudár termetű kézilabdázót. Holott illett volna emberibben, kulturáltabban, tapintatosabban elbúcsúzni tőle - ha már a "játékos" ilyen szépen megtanulta a nyelvünket.

A médiahelyzet úgy hozta, hogy értelmezni próbáltam a címben szereplő műsorvezetők teljesítményét. Mindhármuk pályája megbicsaklott, talán nem teljesen függetlenül a nyilvánosságban tapasztalt kormányzati térhódítástól. S bár emberileg különbözőképpen viszonyulok hozzájuk, a bejegyzéseket leginkább a szakmai együttérzés motiválta.

A kommentek lehangoltak, mert néhány értelmes és elgondolkoztató hozzászólás kivételével a káröröm csendült ki belőlük: a gyűlölködés, a bárdolatlanság, az otrombaság. A kulturálatlansághoz azonban akkor is szokásjoguk van a kommentelőknek, ha például a közösségi üzenőfalamon olvasható hozzászólások tanúsága szerint érdemes óvatosan bánni a moderálással. Digitális ismeretségi körömbe csak azokat engedem be, akik névvel és portréfotóval fejtik ki az álláspontjukat. A nyilvánosság előtt is vállalják önmagukat, és ez eleve moderálja őket. Ezzel együtt tudomásul veszem, hogy a még nyilvánosabb fórumokon, például az Indexen szokás lett a névtelenség, és ami belőle következik: a személytelenségből fakadó személyeskedés. Egyetlen mozzanatot mégse lehet tudomásul venni.

Helga Beauty Salon ezt írta 2018. szeptember 24-én 15 óra 55 perckor és 36 másodperckor: „Kálmán Olga egy senki.” Igen ám, de a helyzet az, hogy a műsorvezetőt és két kollégáját az országgyűlési választás után aligha véletlenül kérték meg a távozásra. A kérdéseiket és az állításaikat pályafutásuk kezdete óta névvel vállalják. Valakik tehát, akiket most senkik minősítettek. Itt érkeztünk el az úgynevezett kommentirodalom legkényesebb pontjához, alapvető ellentmondásához.

Akik álnéven füstölgik ki magukból a családi, munkahelyi és közéleti gondjaikat, valakinek érzik magukat. Ismerik önmagukat, derék családapának, családanyának, hazafinak tartják magukat, talán nem is ok nélkül. Csakhogy a nyilvánosság fórumain álnévbe burkolóznak, ezért akik olvassák a hozzászólásukat, semmit sem tudnak róluk. A helyzet iróniája, hogy már egy másik kommentelő számára is senkinek számítanak. Alkalomadtán ugyanis olyasvalakin köszörülik a nyelvüket, aki a tevékenységével nevet szerzett magának a hazai nyilvánosságban.

Ezzel magyarázható, hogy a Veiszer Alindáról írott bejegyzést 10295-en olvasták el, a Kálmán Olgáról szólót 11108-an, a Bolgár Györgyről megfogalmazottat pedig 7670-en. Nem dicsekedni szeretnék persze, csupán azt firtatom: ha Helga Beauty Salon nyilvános teljesítményét értelmezném, vajon hányan olvasnák el a bejegyzést?                     

Három nap telt el Kövér László megszólalása óta, azóta is tűnődöm az egyik kijelentésén. Az országgyűlés elnöke azt fejtegette az Echo TV stúdiójában, hogy az Európai Parlament képviselői, akik megszavazták a Sargentini-jelentést, „gyakorló elmebetegek”. Azt is mondta róluk, hogy „cinikusak”. Az úgynevezett „bolsikró"l pedig, akiket szocizott is, ezt állította: „Zöld, de ahogy szokták mondani a görögdinnye formájában, kívül zöld, belül vörös”.

A görögdinnyés hasonlat alig kapott nyilvánosságot, pedig néhány száz évre tekint vissza a népemlékezetben. Amióta dinnyét termesztenek a Kárpát-medencében, a paraszti bölcsesség úgy tartja, hogy ha nem sikerül időben túladni rajta, ízetlenné válik, mert „Szent Lőrinc belepisilt”. A nyakukon maradt termést a földművelők ekkor etették föl a háziállatokkal. Igen ám, csakhogy a naptárunkban két Lőrinc-nap van. Az egyik augusztus 10-én, a másik szeptember 4-én. Az ellentmondás talán feloldható azzal, hogy idén a májusi kánikula miatt előbb érett be a dinnye, ezért augusztusban poshadt meg. Hűvösebb években viszont akár szeptemberig is ízes marad.

A politikai életben is van némi múltja a görögdinnyés hasonlatnak, néhai Torgyán József kísérletezett vele. Figyeljük a dátumokat! 1993. augusztus 9-én ezt mondta a szegedi Délvilág szerint: „A magyar nép tűrte eddig… a görögdinnye-politikusok uralmát, de tudjuk: a görögdinnye-politikusokra is eljön Szent Lőrinc napja, mikor dicstelen működésük befejeződik.” Nem sokkal később, 1993. szeptember 7-én pedig a békéscsabai napilap, a Békés Megyei Hírlap tanúsága szerint így szólt a viharsarki gazdálkodókhoz: „A görögdinnye-politikusok … zöld mázt kentek magukra, de a hatalmas piros szívük bent dobog. Csak arról feledkeznek meg, hogy a görögdinnyére is jön Szent Lőrinc napja.”

Elégedetlen lehetett azonban a hasonlat kifejtésével, mert néhány hónappal később, 1994. február 7-én az ugyancsak békéscsabai Napi Délkelet ezt idézte tőle: "Attól, hogy zöld mázzal vonták be magukat, még nagyon jól tudjuk, hogy olyanok, mint a görögdinnye. Annak is van egy kis zöld vékony héja, de mögötte ott van a piros bél. Csakhogy mi, kisgazdák azt is tudjuk, hogy eljön a Szent Lőrinc napja, amikor a disznók elé veti a jó gazda a megmaradt dinnyéjét." A korabeli sajtóban még három nyomát találtam annak, hogy Torgyán doktor szóba hozta a görögdinnye színeit, de azt a tökélyt már nem érte el, amit a harmadik idézet tükröz. Béke soraira.

Nem ez a kérdés tartja lázban a nyilvánosságot, bár három napig beszédtéma volt. Túl vagyunk rajta, és a neves rádiós eltávolításának van tanulsága. Bolgár György a Magyar Rádió hírszerkesztőségében tanulta ki az újságírás csínját-bínját. Anyaintézményét néhány évig az Egyesült Államokból tudósította, onnan hozott egy ötletet. Az első Orbán-kormány idején kirúgták, tekintélyt szerző műsora a Klubrádióban érte el a csúcspontját, amikor kiterjesztette hatókörét majdnem az egész országra. Ma is ő csinálja a legjobb beszélgetős műsort, de már csak Budapestnek és vonzáskörzetének.

Közben rendszeresen írt jegyzeteket a Metró nevű ingyenes újságba. Majd egyszer csak elköszöntek tőle, mert politikailag túl elkötelezettnek vélték. Csakhogy egy újságíró akkor számít jó publicistának, ha cikkeiből kirajzolódik az értékrendje. Az más kérdés, hogy egy műsorvezető nem írhat publicisztikát. Ha ugyanis nyilvánvaló a politikai értékrendje, óhatatlanul lemond a közönség azon részéről, amely a másik szekértáborba tartozik. Tőlünk nyugatra a műsorvezetőket úgy fizetik meg, hogy eszükbe se jusson véleményvezérnek lenni. A magyar nyilvánosság 2010 előtt sem jutott el idáig.

Bolgár György 168 Órából eltávolított rovata, a Hogy is van ez? összeegyeztethető a műsorvezetéssel. Ama kérdéseket tette föl benne, amelyeket a műsorában is megfogalmazott volna, ha Orbán emberei gyakrabban állnának szóba vele. A közéleti magazinban szorgalmasan leplezte le a kormányzati tényezők hazugságait, csúsztatásait, pontatlanságait. A Mester Ákos és Bölcs István alapította 168 Órában még másfél oldalnyi terjedelmet kapott három fényképpel, közülük az egyik róla készült. A tulajdonos- és szerkesztőváltás után, az új 168 Órában oldalnyira zsugorodott a rovata, és a portréja is eltűnt. Két eset lehetséges.

Az egyik az, hogy az Orbán-rendszer leleplezése az új tulajdonosnak és az új szerkesztőknek nem olyan fontos, mint a régebbieknek volt. A másik pedig az, hogy a kiadóhivatal a státuszban lévő munkatársakat sem képes fizetni, ezért megválik a külső szerzőktől. Nem zárom ki az első lehetőséget, mégis inkább a másodikra gyanakszom. Terebélyesednek a belső munkatársak cikkei, ami azt sejteti, hogy csak akkor képesek kitölteni a patinás hetilap 68 oldalát, ha megnyújtják a mondandójukat. Szükségük volna felkészült kiegészítő emberekre, mint például Bolgár Györgyre - ha a szerkesztőség változatlanul pontosítani akarná a rendszer pilléreit.            

Amikor a választási vereség után Simicska Lajos túladott a Hír TV-n, az új tulajdonosok elbocsátották a csatorna arcát. Kálmán Olga személyesítette meg azt az újságíró magatartást, amelyet egy D. Tóth Krisztával folytatott beszélgetésben így foglalt össze: „A G-nap után a Hír TV elkezdett hírtévéként működni.” (Elviszlek magammal, WMN Magazin, 2018. szeptember 12.)

Az Egyenesen című háttér-műsor stúdiójában nem egészen másfél évet töltött. Kellemesen megfogalmazott kellemetlen kérdésekkel kezdte, majd az utolsó harmadban inkább már csak állított. Jobb kedvében megemlítette, hogy amit most kifejt, azt az egyik beszélgetőpartnerétől hallotta, amidőn viszont komorabbnak látszott, elfelejtette kitenni az idézőjelet. Ilyenkor ajánlotta föl neki Kéri László politológus: „Lefordítom magának, amit mond.” (2017. november 21.) Ennél méltányosabb volnék, mert majd’ minden újságíró életében elérkezik ama pillanat, amikor a kérdezés helyett állítana is valamit. Vannak olyanok, akiknek az átállás sikerült. Nagy N. Péter, Tamás Ervin vagy a kolleginák közül R. Székely Julianna jó riporterből lett kitűnő publicista.

D. Tóth Kriszta is a műfaj-váltást feszegette, bár rendhagyó módon. Azt firtatta, vajon útkereső helyzetében Kálmán Olga miként vélekedik a miniszterelnök-jelöltségről. A válasz ez volt: „Iszonyú szerénytelenül fog hangzani, de tök jól csinálnám.” Ekkor ötlött fel, hogy a Hír TV-ből vele együtt eltávolított Veiszer Alinda nemrégiben hasonlóképpen nyilatkozott, mondván, hogy nagyon is el tudná képzelni magát politikusként, egy párt jól ismert arcaként. Van benne logika. Aki már nem kérdez, hanem állításokat fogalmaz meg, nemcsak publicista lehet, hanem akár pártot is alapíthat. Elvégre van véleménye országról-világról.

Ráadásul a hazai lakosság nagyobbik részét kitevő nők pártja végre felcsillantaná a reményt, hogy legyőzhető az országot uraló macsók pártja. A majdani elnökséget Kálmán Olgán kívül Veiszer Alinda, Krizsó Szilvia, Mészáros Antónia. Szöllősi Györgyi és D. Tóth Kriszta alkothatná, hogy csak azokat a hivatásos kérdezőket említsem, akiket a nyilvánosság szűkítése sodort a szakma peremére. Amíg azonban összekapják magukat, Kálmán Olgának érdemes volna kipróbálni egy pillanatnyilag kézenfekvőbb lehetőséget. Eddig behívó riporter volt, aki ült egy háttér-műsorban, és válaszokat várt közéleti személyiségektől. Mi volna, ha elhagyná a stúdiót, és kihívó publicistává képezné át magát?