A Népszava mai számában érdekes cikk jelent meg Hargitai Miklós tollából. Azokról a kormánypárti személyiségekről tűnődött, akik kisodródtak a miniszterelnök bizalmi köréből. Erről neki Rajk László jutott az eszébe, akit Rákosi Mátyás 1949-ben kivégeztetett. Szerinte a hajdani okot épp úgy nem lehetett tudni, mint most a belső száműzetések okait.

Azt fejtegette, hogy Rajk belügyminiszterként jelentős mértékben járult hozzá a Rákosi nevéhez fűződő diktatúra kialakításához. Ennek ama szempontból van jelentősége, hogy „állítólag Rajk újratemetésén, egy barátja szájából elhangzott egy azóta szállóigévé vált mondat: ’Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne.’„ A jegyzetíró jól tette, hogy nem foglalt állást a szállóige eredetéről. A mondat ugyanis szájról szájra terjedt, elvettek belőle, hozzá is tettek, és vele kapcsolatban több szerző neve merült föl.

Rajk Lászlót már mint külügyminisztert fogatta perbe Rákosi. Amidőn hat év múlva, 1956. október 6-án újratemették, a legenda szerint két idősebb férfi ballagott egymás mellett a hosszan elnyúló felvonulásban. Már közel a temetőhöz, valahol a Keleti pályaudvar környékén az egyik fölnézett, látta a komor, elszánt arcokat, és ezt mondta a másiknak. „Hej, ha Laci élne, de közénk lövetne.” A jelenetet Csoóri Sándor is elmesélte a Magyar Nemzet 2010. július 27-i számában. Úgy emlékezett, hogy már bent, a Kerepesi úti temetőben, a sír körül gyülekező írók gyűrűjében álldogált, és mint írta, „Egyszer csak Zelk Zoltán hangját hallom hiteles sóhajtásként: ’Szegény Laci, ha élne, már rég közénk lövetett volna’… ”

Kíváncsiságból utánanéztem a részleteknek, és arra jutottam, hogy a temetést felidéző emlékiratok szerint az utcai menetben beszélgető két férfi közül az egyik Szalai Sándor szociáldemokrata szociológus lett volna. A visszaemlékezések inkább csak abban különböznek, hogy a szerzők máshová helyezték a jelenetet. A Szalai-féle változatot támasztja alá Révész Sándor is, aki 2006-ban, az ötvenedik évforduló alkalmából idézte föl a beszélgetést a Népszabadság hasábjain. Moldova György óvatosabban fogalmazott a Kádár-könyvében. Ő a munkásmozgalmi veteránok közé helyezte, és az egyik névtelen szájába adta a szállóigét.

Az értelmezők közül Csoóri Sándor volt az egyedüli, aki a személyes jelenlétére hivatkozott. Ez kétségkívül hitelesítő mozzanat, gyöngíti viszont a mondandóját, hogy állítására a költőtárs, Zelk Zoltán már nem bólinthat.