A debreceni egyetem főbejáratát egy-egy hosszú kőpárkány övezi. Oda ültünk ki napozni, beszélgetni. E sorok írója még a Kossuth Lajos Tudományegyetemre járt, az első Orbán-kormány azonban névtelenítette a patinás intézményt, a harmadik pedig tegnap visszahelyezte a bejárathoz gróf Tisza István szobrát. A hajdani miniszterelnökről 1921-ben nevezték el az egyetemet, és a jelek azt sejtetik, hogy lesz még egyszer Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem.

Kósa Lajos, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője helyezte vissza jogaiba a szobrot, és közben aktuálpolitikai okfejtésre ragadtatta magát: „A Népszabadság épp olyan állampárti napilap volt, képviselve a kommunista ideológiát, a pártot, annak minden tettét, mint a Völkischer Beobachter.” A debreceni egyetem legjobb történésze, Ránki György professzor arra tanított, hogy kerüljük a felszínes összehasonlításokat, amelyekkel ezekben a napokban elég gyakran szembesültem. Vagy tucatnyi széljegyzetet írtam a Népszabadság körüli botrányról, és a kommentelők közül néhányan előhozakodtak Hitler és Goebbels újságjával. Érvelésük megegyezett a szoboravató politikuséval.

Két következtetés adódik. Az egyik az, hogy Kósa úr több álnéven kommenteli az Index fórumán megjelent blogokat, a másik pedig az, hogy a trollok akciója jutott el az ő szintjére. Az összehasonlítókat aligha győzöm meg arról, hogy árnyaltabban is fogalmazhattak volna. Holnap lesz például hatvan éve, hogy a Népszabadságot épp a Szabad Nép ellenében alapította néhány újságíró Nagy Imre környezetéből. A két újság párhuzamosan jelent meg, az egyik a régi vonalat képviselte, a másik meg az újat. Az alapító-főszerkesztőt, Haraszti Sándort hat évre ítélték, és amnesztiával szabadult 1960-ban.

A múlt század hetvenes éveiben meglátogattam szőregi otthonában Péter László professzort. A börtönviselt tudós nem publikálhatott a szegedi sajtóban, e sorok írója viszont szívesen közölte az irodalmi hetilapban. Úgy fogadott a bizalmába, hogy a kertben álló gazdasági épülethez kísért, létrán másztunk föl a padlásra, és a néprajzi különlenyomatok halmazából húzta elő a Népszabadság első számát. Ott olvastam el Kádár János cikkét, amelyben a Nagy Imre-kormány államminisztere „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte az október 23-a utáni héten történteket. Ma már tudom, hogy 1957-ben szakemberek járták végig a könyvtárakat, és az első évfolyamból pengével vágták ki Kádár figyelemre méltó véleményét.     

Néhány nap múlva lesz egy hónapja, hogy kirobbant a Népszabadság körüli botrány. Nemcsak a patinás napilapra terjed ki, hanem a sajtó többi mértékadó részére is. A jelek arra utalnak, hogy másfél évvel az országgyűlési választás előtt a politikai szereplők átrendezik a sajtópiacot. Sok részletet még nem ismerünk, de a lényeget alighanem egy sajtótörténész fogalmazta meg. Sipos Balázs október 18-án azt fejtegette a Klubrádió egyik műsorában, hogy „Az elmúlt huszonöt évben a magyar média a politika eszköze maradt.”

Miközben a kormány bespájzol vidéki napilapokból, és megszüntette az ellenzék egyik leghatékonyabb fórumát, a másik oldalon is zajlott-zajlik az átrendezés. Titokzatos befektetők szálltak be a Klubrádióba és a 168 Óra című hetilapba, az utóbbi munkatársai már késve is kapják a fizetésüket az új tulajdonostól, aki állítólag egy „ingatlanos fószer” New Yorkból (a magyarországi megbízott szíves közlése). Az immár egyedüli baloldali napilap, a Népszava pedig szintén állítólag egyesül a Vasárnapi Hírek című hetilappal, és az új tulajdonosokról csupán annyi tudható, hogy a cégük Lichtensteinben van bejegyezve, és a nyomok talán a Kajmán-szigetekre vezetnek.

S hogy teljesebb legyen a kép, a Demokratikus Koalíció vezetője, Gyurcsány Ferenc az október 23-i nagygyűlésen azzal lepte meg a nyilvánosság képviselőit, hogy ne gyurcsányozzanak, az újságírók fanyalgás helyett segítsenek inkább az Orbán-kormány leváltásában. Ugyanezen az összejövetelen hasonló húrokat pengetett egy másik ellenzéki pártelnök, Bokros Lajos is. Álláspontjukat nem bontották ki, ezért lehetséges, hogy nem ugyanazt gondolják a nyilvánosságról, a médiáról, a sajtóról. Az is lehet, hogy az ellenzéki együttműködést szorgalmazó összejövetelen elhangzottak nem hozhatók összefüggésbe a háttérben zajló átrendezéssel. Mindazonáltal a két politikus szavaiból kirajzolódik egy ellentmondás.  

Abban még találok logikát, ha a másik oldalon a nyilvánosságot korlátozó kormányzat kerüli az átláthatóságot, és a sajtó-portfólióját átrendező gazdasági társaságokat nigériai meg seychelles-szigeteki offshore-paradicsomból eredezteti. De vajon mire vélhető, ha a nyilvánosság bővítését hangoztató ellenzéki pártok is titokzatos körülmények közepette próbálják átrendezni a „baráti” sajtót? A suba alatt megváltoztatott tulajdonviszonyokról szólván fedősztoriznak, látszatot keltenek, megpendítenek, odavetnek, sejtetnek, sugallnak. És mindezt persze az átláthatóság jegyében.       

A minap egy ökumenikus tévéműsorban a Fidesz érveit kidomborító politológus, Mráz Ágoston Sámuel figyelemre méltó okfejtéssel lepett meg bennünket. Ha elhangzik valahol - állította -, hogy hazudtunk reggel, délben meg este, akkor mindenkinek Gyurcsány Ferenc jut az eszébe. A kivételek közé tartozom, mert nekem viszont Örkény István.

Néhány nap híján ötvenkilenc esztendeje, hogy a Magyar Rádió szétlőtt épületéből a Parlamentbe költözött a Szabad Kossuth Rádió. Október 30-án ott olvasta fel Örkény jegyzetét egy bemondó, ama mondat pedig így hangzott: „A rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” A Rákosi-rendszer propagandáját éles kritikával illető író álláspontját fogalmazta át Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006. május 26 -án, az őszödi kormányüdülőben, az MSZP parlamenti frakciója előtt, szintén többes szám első személyben előadott önkritikává.

Ha az 1956-os megnyilatkozás felől értelmezzük a fél évszázaddal később történteket, akkor nyilvánvaló a helyzet. Örkény István propagandisztikus szándékkal írt könyveket a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, ám 1953-ban kiábrándult a szocialista realizmusból. Sztálin halála után határozta el, hogy nem szépíti meg a valóságot, nem hazudik tovább. Fogadalmát be is tartotta, a Magyar Rádió azonban 1956 őszéig nem követte. Az idézett jegyzetben tehát keveredik a személyes lelkifurdalás és az állami „hazugságszerszám” megítélése.

Nem feltételezem Mráz Ágoston Sámuelről, hogy ezzel az összefüggéssel nincs tisztában. A szakmailag felkészült politológusról ennél rosszabbat feltételezek: manipulatív célzattal tulajdonítja Gyurcsány Ferencnek a kétes hírnévre vergődött mondatot. Nem áll érdekében, hogy a tévénézők megértsék, a miniszterelnök zárt körben, a választási győzelem után miért mondta: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, hazudtunk reggel, éjjel meg este.”       

A huszonkilenc felsőoktatási tanévből tizenötöt a nyíregyházi főiskolán töltöttem. Az ország talán legamerikásabb campusán lettem úgynevezett Intercity-professzorból rendes tanár, mert nemcsak a média magyarországi történetét adtam elő, hanem részt vehettem az újságíró-képzésben is. Azóta minden hónap végén megnézem a hajdani tanítványok digitális gyakorlóhelyét.

A fővárosban szerkesztett Klubháló 2004 nyarától kölcsönzött teret a diák-újságíróknak, és 2011 júniusában fogta vissza a működését. Ma reggel vettem észre, hogy a rendszergazda elszúrt rajta valamit. Úgy rekonstruálta az utolsó hónapbeli olvasottságot, hogy akaratlanul is eltörölte a világháló egyik előnyét: a netezők utólag jócskán növelhetik a cikkek olvasottságát. Emlékszem például arra, hogy háromezer fölé emelkedett Havasi Zsófié. A sátoraljaújhelyi lány Budapesten egy ösztrogén partyra csodálkozott rá, ezt a címet adta az élménybeszámolónak is, amely fél évtizede még „csak” 908 érdeklődőt vonzott.

A másik Zsófi, Nagy akkor már az RTL Klub híradójának dolgozott. Így jutott el Gyöngyöspatára, ahová Jobbik közeli „véderősök” érkeztek, hogy furkósbottal neveljék meg a helybéli romákat. Ami nem fért bele a másfél-kétperces híradórészletbe, azt megírta a Klubhálónak. 342 érdeklődőt vonzott, azóta azonban a kétezret is meghaladta az olvasottsága. Hadas Bianka mintha akkoriban költözött volna Nyírtelekről Kisvárdára, és a nagymama baromfiudvarát írta le. Két veterán kakas viaskodott a hölgycsirkék búbolási jogáért, a kiskakas pedig azt leste, hogy mikor fáradnak el. Az életkép 202 érdeklődőt vonzott, nemrégiben viszont már ezerötszázra tett szert, sokan ismertek ugyanis Orbán Viktorra, Gyurcsány Ferencre és Vona Gáborra.

A debreceni Balogh Zsuzsa rólunk, a „digitális vének”-ről tűnődött, és az offline meg az online újságírás közti különbségeket feszegette. Akkor 275-en olvasták el, azóta több mint ezren, ráadásul Zsuzsi kitanulta a mesterségünket. S hogy egy fiú is szóba kerüljön, a sportújságírónak készülő Perje Sanyi az idegenlégiósnak állt Dzsudzsák Balázs és Hanga Ádám esélyeit latolgatta. A focista sokat keres, és megy lefelé, a kosaras kevesebbet, és megy fölfelé, a szerző pedig a hajdani 146 olvasó helyett csaknem ezret könyvelhetett el. Az utolsó hónap terméséből följegyeztem még néhány tanítvány nevét és témáját, mindazonáltal kifutottam a harmincsornyi terjedelemből. De legalább az ügyetlen rendszergazda „jóvoltából” nosztalgiázhattam egy kicsit.

A Vasárnapi Hírek főszerkesztője, Gál J. Zoltán arról ír, hogy milyen Népszavát képzel el - „tökös újságot”. A Népszava főszerkesztője, Németh Péter arról töpreng A Népszava című mai cikkében, hogy milyen következtetések vonhatók le a Népszabadság-válságból. Hangja csüggedt, lemondó, reményét vesztett, a sorsába beletörődő. A tapasztalt újságíró tudja, vagy legalábbis sejti, hogy sok babér már nem terem neki.

Az olvasom ki a sorai közül, hogy a Népszava új tulajdonosai egy nála csaknem negyedszázaddal fiatalabb kollégával képzelik el a folytatást, akinek az apja országgyűlési elnök volt, ő maga pedig kommunikációs államtitkárkodott a Gyurcsány-kormányban, ráadásul a Fenyő János-féle Népszavánál főszerkesztő-helyetteseként is dolgozott. A válságkezelő főszerkesztő legföljebb abban bízhat, hogy az újság megmentésére szövetkezett befektetők elhozzák „az eddig ismeretlen stabilitást”. Cikkét ezzel fejezi be: „A Népszava valóban történelmi érték. És ezt mindenkinek tudnia kell, aki hozzányúl, vagy hozzá akar nyúlni.”

Érteni vélem a szavait. A baloldal széttöredezett ugyan, de annyira talán még telik tőle, hogy eltartson egy napilapot. A Népszabadságról már lemondott, mert nem volt képes lépést tartani a tulajdonrészével arányos feltőkésítésben, ráadásul túl függetlennek is bizonyult az a fránya szerkesztőség. A Népszava patinásabb újság, félő azonban, hogy akik most szorgoskodnak a megmentésén, nem föltétlenül a történelmi értékét méltányolják. Alkalmazkodást kívánnak tőle, ahogy ezt általánosságban volt is szíves megfogalmazni két ellenzéki pártvezető az október 23-i nagygyűlésen. Erre kétségkívül alkalmasabb a jelenlegi Népszava, mint a néhai Népszabadság.

Olvasóként nem örülnék, ha a „tökös újság” pártlapként szolgálna. Sajtótörténészként viszont átrágtam magam Engels és August Bebel levelezésén. A Marxot anyagilag támogató angliai gyáros azt írta a német szociáldemokrata politikusnak, hogy célszerűen kéne értelmezni a pártsajtó kérdését. Ha egy politikai szervezet összetöpörödött - Engels a szekta kifejezést használta -, nyugodtan vásárolhat magának újságot. De ha fejlődésben, kibontakozásban van, és igényli, hogy sok szálon kapcsolódjék az értékrendszerét valló, bár okvetetlenkedő értelmiségiekhez, akkor ne tenyereljen rá a nyilvánosság képviselőire, az újságírókra. A majdani Népszava befektetői nem fedték ugyan föl magukat, de talán értékelik a helyzetet, és eltűnődnek Engels gyakorlatias megjegyzésén.                     

Kálmán Olga Török Gáborral beszélgetett. A tévés műsorvezető azt firtatta, vajon a kormány számára nem jelent-e túl nagy rizikót a Népszabadság, a Bors és a Népszava „elhallgattatása”. A politikai elemző válasza nem tartalmazott sajtószakmai szempontokat. Természetesen a Népszabadság megszüntetése és a Bors megkörnyékezése rizikós vállalkozás, mégis változatlanul az a benyomásom, amit a tegnapi bejegyzésben már pedzegettem.

A kormány számára másodlagos jelentőségű a 37 ezer példányban eladott politikai napilap „felfüggesztése” és a 63 ezres bulvárújság feltételezhető bekebelezése. Értékesebb portéka a Népszabadságot birtokló Mediaworks hálózatához tartozó 13 vidéki napilap a 230 ezer példányával és a Bors tulajdonosához tartozó két újság, a győri Kisalföld és a szegedi Délmagyarország a 90 ezer példányával. Az is lehetséges persze, hogy az ellenzéki sajtó korlátozásában, felfüggesztésében, megszüntetésében, elhallgattatásában akadt egy még fontosabb szempont: a nyomdáé. Ez akkor ötlött fel, amidőn a műsorvezető megemlítette a Népszavát is. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a nagy múltú napilapot pillanatnyilag a Mediaworks budapesti nyomdája állítja elő.

A hazai nyomdák legújabb kori története úgy foglalható össze, hogy a sajtóbefektetők 1993 óta többet is építettek vagy korszerűsítettek. Ezek a győri, a veszprémi, a pécsi, a kecskeméti, a lajosmizsei, a szegedi, a debreceni és az említett fővárosi nyomda. Közülük a Mediaworks-laphálózat megvásárlásával kormány közeli cég birtokába került a veszprémi, a pécsi, a kecskeméti és a budapesti, a lajosmizsei pedig eleve állami tulajdonban volt. Egyelőre független még a győri és a szegedi, amelyeket szeretne a végrehajtó hatalom megkaparintani. „Választéknak” maradna tehát a debreceni.

Csakhogy minél inkább az ország központjában van egy nyomda, annál gazdaságosabb megszervezni az újság terjesztését. Ha a Mediaworks netán megtagadná a Népszava előállítását, akkor arra kényszerítené a szerkesztőséget, hogy kopogtasson Győrött vagy Szegeden, e nyomdák esetleges elvesztése után pedig Debrecenben. A három közül bármelyik vállalja az ellenzéki napilap kinyomtatását, az ország északnyugati, déli vagy keleti széléről sokkal drágább és körülményesebb megszervezni a terjesztését. Korántsem biztos azonban, hogy a Mediaworks eláll a Népszava kinyomtatásától. Elég, ha megkéri az árát, és azonnal válságba sodorja az immár egyedüli baloldali napilapot.        

Most már csak egyetlen napilap kíséri figyelemmel a kormány térhódítását a nyilvánosságban. A Népszava mai számában még akadnak pontatlanságok, de már eltörpülnek a közelítésmód változása mögött. A korábban csak Budapesttel és vonzáskörzetével foglalkozó újság a Népszabadság-válság hatására fölfedezte a vidéki sajtót is. Ami eddig a terjedelmes áttekintésekben keretbe zárt, mellékes információnak hatott, az most a fő szövegben kötött ki. A Népszabadság sorsáról írott textust sikerült végre kontextusba (összefüggésbe) ágyazni.

Bár nem felel meg a valóságnak, hogy „több mint tucatnyi megyei napilap” került egy kormány közeli céghez, pontosan tizenkettő látja majd el ugyanis információkkal a fél Magyarországot, mindazonáltal a térhódítás körvonalai egyre inkább érzékelhetőek. Két laphálózatot, a Springer-cég és a szintén német Funke-médiacsoport napilapjait már sikerült megvásárolni, ráadásul a hírek azt sejtetik, hogy a kormányzat éppen körbeszimatolja a harmadikat is. Az amerikai tulajdonú Lapcom-ot, amelyhez a Bors című budapesti bulvárújság és két megyei napilap tartozik: a győri Kisalföld és a szegedi Délmagyarország.

Vajon a pillanatnyilag 1,1 millió vidéki olvasóhoz eljutó kormányzat még hány fővároson kívüli embert vonzhat a befolyási övezetébe? A bulvárlapoknál más szorzót alkalmaznak az olvasáskutatók. Tudomásom szerint még nem avult el ama szám, hogy egy papírra nyomtatott újságot hárman vesznek kézbe. Ha a Bors naponta 63 ezer példányban fogy el, akkor ez 189, fölfelé kerekítve 200 ezer olvasót jelent. A két vidéki napilap 90 ezer példányát azonban már 3,6-del kellene beszorozni, így jön ki 320 ezer olvasó. Ezekhez a számokhoz kéne hozzáadni a digitális olvasottságot, amelyet ugyebár nem lehet kézről kézre adni.

Bár üzleti titoknak számít, annyi azért tudható, hogy a nagyobb példányszámú vidéki újságoké napi 15 ezer körül van. Vagyis körülbelül 350 ezren böngészik a Kisalföldet és a Délmagyarországot. Márpedig bármennyire számosabb is a Bors Online iránti érdeklődés, a napi 150-160 ezret aligha éri el. A győri és a szegedi újság együtt tehát értékesebb falat az országos hatalmat gyakorlók számára, mint a pesti bulvárlap. Amiből az a következtetés adódik, hogy az Orbán-kormány nem elsősorban a Népszabadságot és a Borsot akarta-akarja pacifikálni, hanem a vidéki Magyarország nyilvánosságát szeretné ellenőrizni. Ezzel a tanulsággal még adós a hazai média helyzetét egyre inkább áttekintő Népszava.         

A Népszava tisztességgel elsiratta egyedüli riválisát a baloldali sajtóban. Félő azonban, hogy az alaposság nem tartozik az erősségei közé. Ez még akkor is szomorú, ha tegnap elég későn derült ki, hogy egy kormány közeli magáncég megvásárolta a Mediaworks-t, a Népszabadság kiadóját.

A címoldalon a felfüggesztett újság egyik példánya látható, a cikk szerzője pedig „az ország legnagyobb példányszámú napilapjának” nevezi. A Népszabadság lehetett a piacvezető politikai napilap, a legjobb politikai napilap, de 37 ezer példányánál tucatnyi pályatárs könyvelhet el többet. Ez nem csökkenti a sajtótörténeti jelentőségét, ám ha már el kell siratnunk, legalább hiteles betűket és számokat írjunk a koporsójára. Béke soraira, és tudomásul kéne végre venni, hogy elmúlása csupán járulékos elem volt egy bonyolultabb játszmában. A tegnapi bejelentés nyomán ugyanis lesz egy cég, amely évente huszonötmilliárd forintot forgalmaz, és néhány fővárosi kiadvány mellett magáénak tudhatja az igazi fogást: tizenhárom vidéki napilapot (közülük egy, a dunaújvárosi városi, a többi megyei).

A burgenlandi határtól az erdélyi felé haladva a hatalmon lévők meghatározó befolyást szereztek Zalában, Vasban, Veszprémben, Fejérben, Komárom-Esztergomban, Somogyban, Baranyában, Tolnában, Bács-Kiskunban, Békésben, Jász-Nagykun-Szolnokban és Hevesben. A Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség (MATESZ) és a Nemzeti Olvasottság Kutatás (NOK) legutóbbi adatai szerint az egy kivételével megyei napilapok 260 ezer példányban jelennek meg, és online kiadásaik olvasottságát is figyelembe véve 1,1 millió emberhez jutnak el. Elég nyereséget termelnek ahhoz, hogy eltartsanak egy veszteséges zászlóshajót, lett légyen az a Magyar Idők vagy a hamvaiból feltámasztható Népszabadság. Az utóbbi átalakítását kizárja ugyan a Népszava („nyilvánvaló, a lap nem jelenik meg többé”), ám e sorok írója még várna egy kicsit a végeredményre.

Az átprofilírozásra volt már példa a legújabb kori sajtó történetében. A kétezres évek közepén a Magyar Hírlap újdonsült tulajdonosa, Széles Gábor üzletember nemcsak a szerkesztőség liberális értékrendjét söpörte ki az újságírókkal együtt, hanem az olvasótábort is lecserélte. Ha ezt a Gyurcsány-kormány ellenzőjeként sikerült megvalósítania, akkor az ország immár legnagyobb laphálózatát irányító menedzsereknek miért ne sikerülhetne? A kérdés az, hogy Orbánék diadalt akarnak-e aratni a Népszabadság „jobb létre szenderítésével”, vagy megelégszenek a beszántásával.                 

Éppenséggel volna szakmaibb témám is, ezúttal azonban személyes hangot ütnék meg. Bodor Pál Diurnustól, a jegyzetek koronázatlan királyától két dolgot tanultam. Az egyik az, hogy egy bejegyzés nem lehet több harminc sornál, máskülönben nem olvassák el. A másik pedig az, hogy alkalomadtán személyes mozzanatokkal is érdemes kedveskedni a törzsolvasóknak. Most adódott alkalom.

Kisebbik lányom, Zsuzsi (178) egy centivel magasabb a nővérénél, Zsófinál. Itthon járt, és lám, fénykép készült hármónkról (alighanem a fiam készítette). Szőkés lányom az anyjára üt, mert ő is szociológiát tanult, és évek óta tréningeket ad vállalati vezetőknek. Fekete lányom szintén az anyjára üt, mert örökölte a nyelvtehetségét, és a világ egyik legnagyobb repülőterén angolul, németül és spanyolul dolgozik. Tőlem a hosszú lábukat örökölték. Úgy szeretik egymást, mintha édestestvérek volnának.

Nemrégiben a fiam nyolcéves lánya, Panna bizalmába fogadott. Elárul nekem egy titkot, suttogta, de csak ha nem mondom el senkinek. Képzeljem el, hogy Zsuzsi a papának csupán a féltestvére. Ezen igyekeztem meglepődni, majd rájöttem, hogy az unokám rávezetett valamire, ami hónapok óta foglalkoztat. A lányaim ugyanis azt javasolták, ha már 2002 óta van ez a fránya Médianapló, szedjem össze ama jegyzeteket, amelyeket a családunkról szólnak, a több mint ötezerből hátha kitelik egy kötetre való. Tetszett az ötlet, el is neveztem róluk a kéziratot Zsékönyvnek.

De hiába jött össze háromszáz valahány oldalnyi szöveg, egyre inkább az a benyomásom, hogy hiányzik belőle valami. Alig írtam a lányaim anyjairól. Vajon miért hanyagoltam el őket? Nem akartam róluk rosszat írni? Vagy szégyellem, hogy sokat köszönhetek nekik? Például ezt a két szép, hosszú lábú lányt. De ha megfejtem a lélektani talányt, vajon megoszthatom-e tapasztalataimat a nyilvánossággal? Hol vannak a határai egy szakmai jellegű rovatnak, amelyet eredetileg az ország különböző részein dolgozó tanítványaimnak szántam? Ők bizonyára elviselik, ha kiderül a médiatanárukról, hogy kétszer is próbálkozott az együttéléssel. Csakhogy e Médianapló az utánközlő fórumok révén kikerült a szélesebb nyilvánosságba. Vajon az álneves kommentelők miként fogadnák a félig-meddig magánmozzanatokat?

Készülget a Zsékönyv, a szerző azonban megakadt. Az vigasztal, hogy jó volt átkarolni a két karcsú vállat, és talán az sem baj, hogy a szépséges megrendelők fényképét atyai büszkeségből tettem ki a közösségi üzenőfalra.       

Másnap vagyunk. Reggel azért böngésztem a megyei napilapok online kiadásait, hogy kiderüljön: vajon a szónokok mit mondtak tegnap a vidéki Magyarországon? (Az egyik szerkesztőség összeállítást rendelt a legérdekesebb mondatokból.) A Hajdú Online-nál azonban megakadtam. A Hajdú-bihari Napló digitális változatában jelent meg Boda István visszaemlékezése arról, miként élte meg Debrecenben 1956. október 23-át.

Sosem voltunk közelebbi viszonyban, ő ugyanis már akkor vezető újságíró volt a Naplónál, amikor egyetemistaként kóstolgattam a tollforgatás mesterségét. Néhány hónapja beszéltünk utoljára, valamilyen információ miatt hívtam telefonon. A nyolcvannyolcadik évében is pontos felvilágosítással szolgált egy évtizedekkel korábbi mozzanatról. Ugyanez az olvasmányos pontosság csapott meg a tegnapi cikkéből is. Hatásosan ecsetelte az első nap felvillanyozó hangulatát, amely azonban nála visszafogottsággal párosult. Nem felejtette el, hogy a cívis város túl közel van a Szovjetunió határához. Felemás közérzetét írta bele a másnap megjelent cikkébe. Ezt kérték számon rajta a szovjet tankokkal visszaszállingózó funkcionáriusok. Itt megállt, és börtönélményeit a képzeletünkre bízta.

Bár más városban, ráadásul gyerekként éltem meg 1956 őszét, sok időt töltöttem gyermektelen nagybátyámnál, a Debrecenben közismert Zöldi cukrásznál. Ő pedig hasonlóképpen mesélte el a 23-i eufóriát és az utána következő megpróbáltatásokat. Mégsem tettem eleget Boda István óhajának, képzelgés helyett inkább a helytörténet-írásról tűnődöm. Nagy jelentőséget tulajdonítanék a regionális folyóiratoknak, ha ők is jelentőséget tulajdonítanának önmaguknak. Azt vettem észre, hogy a rendszerváltás óta mindig készültek valamilyen összeállítással október 23-ára, de a megjelent írások túlnyomó részében a vidéki szerkesztők fővárosi vendégszerzőket közöltek 1956 budapesti eseményeiről. Mintha a vidéki Magyarországon semmi sem történt volna.

Holott egyre több jel utal arra, hogy 23-án Pesten aligha lobbant volna föl a láng, ha egy héttel korábban a szegedi egyetemisták nem pattintják ki a szikrát. Az ötvenedik évforduló ebben az aránytalanságban telt el, és most először pislákol valami. Mintha a hatvanadik évforduló alkalmából megfordultak volna az arányok. A legfrissebb folyóirat-számokban több a helyi mozzanat, mint a fővárosi. Ezt a lendületet kéne megtartani, amíg az öregek képesek jól megírt (elmesélt) részletekkel hitelesíteni a levéltárban föllelhető anyagokat.