Éppenséggel volna szakmaibb témám is, ezúttal azonban személyes hangot ütnék meg. Bodor Pál Diurnustól, a jegyzetek koronázatlan királyától két dolgot tanultam. Az egyik az, hogy egy bejegyzés nem lehet több harminc sornál, máskülönben nem olvassák el. A másik pedig az, hogy alkalomadtán személyes mozzanatokkal is érdemes kedveskedni a törzsolvasóknak. Most adódott alkalom.

Kisebbik lányom, Zsuzsi (178) egy centivel magasabb a nővérénél, Zsófinál. Itthon járt, és lám, fénykép készült hármónkról (alighanem a fiam készítette). Szőkés lányom az anyjára üt, mert ő is szociológiát tanult, és évek óta tréningeket ad vállalati vezetőknek. Fekete lányom szintén az anyjára üt, mert örökölte a nyelvtehetségét, és a világ egyik legnagyobb repülőterén angolul, németül és spanyolul dolgozik. Tőlem a hosszú lábukat örökölték. Úgy szeretik egymást, mintha édestestvérek volnának.

Nemrégiben a fiam nyolcéves lánya, Panna bizalmába fogadott. Elárul nekem egy titkot, suttogta, de csak ha nem mondom el senkinek. Képzeljem el, hogy Zsuzsi a papának csupán a féltestvére. Ezen igyekeztem meglepődni, majd rájöttem, hogy az unokám rávezetett valamire, ami hónapok óta foglalkoztat. A lányaim ugyanis azt javasolták, ha már 2002 óta van ez a fránya Médianapló, szedjem össze ama jegyzeteket, amelyeket a családunkról szólnak, a több mint ötezerből hátha kitelik egy kötetre való. Tetszett az ötlet, el is neveztem róluk a kéziratot Zsékönyvnek.

De hiába jött össze háromszáz valahány oldalnyi szöveg, egyre inkább az a benyomásom, hogy hiányzik belőle valami. Alig írtam a lányaim anyjairól. Vajon miért hanyagoltam el őket? Nem akartam róluk rosszat írni? Vagy szégyellem, hogy sokat köszönhetek nekik? Például ezt a két szép, hosszú lábú lányt. De ha megfejtem a lélektani talányt, vajon megoszthatom-e tapasztalataimat a nyilvánossággal? Hol vannak a határai egy szakmai jellegű rovatnak, amelyet eredetileg az ország különböző részein dolgozó tanítványaimnak szántam? Ők bizonyára elviselik, ha kiderül a médiatanárukról, hogy kétszer is próbálkozott az együttéléssel. Csakhogy e Médianapló az utánközlő fórumok révén kikerült a szélesebb nyilvánosságba. Vajon az álneves kommentelők miként fogadnák a félig-meddig magánmozzanatokat?

Készülget a Zsékönyv, a szerző azonban megakadt. Az vigasztal, hogy jó volt átkarolni a két karcsú vállat, és talán az sem baj, hogy a szépséges megrendelők fényképét atyai büszkeségből tettem ki a közösségi üzenőfalra.