Másnap vagyunk. Reggel azért böngésztem a megyei napilapok online kiadásait, hogy kiderüljön: vajon a szónokok mit mondtak tegnap a vidéki Magyarországon? (Az egyik szerkesztőség összeállítást rendelt a legérdekesebb mondatokból.) A Hajdú Online-nál azonban megakadtam. A Hajdú-bihari Napló digitális változatában jelent meg Boda István visszaemlékezése arról, miként élte meg Debrecenben 1956. október 23-át.

Sosem voltunk közelebbi viszonyban, ő ugyanis már akkor vezető újságíró volt a Naplónál, amikor egyetemistaként kóstolgattam a tollforgatás mesterségét. Néhány hónapja beszéltünk utoljára, valamilyen információ miatt hívtam telefonon. A nyolcvannyolcadik évében is pontos felvilágosítással szolgált egy évtizedekkel korábbi mozzanatról. Ugyanez az olvasmányos pontosság csapott meg a tegnapi cikkéből is. Hatásosan ecsetelte az első nap felvillanyozó hangulatát, amely azonban nála visszafogottsággal párosult. Nem felejtette el, hogy a cívis város túl közel van a Szovjetunió határához. Felemás közérzetét írta bele a másnap megjelent cikkébe. Ezt kérték számon rajta a szovjet tankokkal visszaszállingózó funkcionáriusok. Itt megállt, és börtönélményeit a képzeletünkre bízta.

Bár más városban, ráadásul gyerekként éltem meg 1956 őszét, sok időt töltöttem gyermektelen nagybátyámnál, a Debrecenben közismert Zöldi cukrásznál. Ő pedig hasonlóképpen mesélte el a 23-i eufóriát és az utána következő megpróbáltatásokat. Mégsem tettem eleget Boda István óhajának, képzelgés helyett inkább a helytörténet-írásról tűnődöm. Nagy jelentőséget tulajdonítanék a regionális folyóiratoknak, ha ők is jelentőséget tulajdonítanának önmaguknak. Azt vettem észre, hogy a rendszerváltás óta mindig készültek valamilyen összeállítással október 23-ára, de a megjelent írások túlnyomó részében a vidéki szerkesztők fővárosi vendégszerzőket közöltek 1956 budapesti eseményeiről. Mintha a vidéki Magyarországon semmi sem történt volna.

Holott egyre több jel utal arra, hogy 23-án Pesten aligha lobbant volna föl a láng, ha egy héttel korábban a szegedi egyetemisták nem pattintják ki a szikrát. Az ötvenedik évforduló ebben az aránytalanságban telt el, és most először pislákol valami. Mintha a hatvanadik évforduló alkalmából megfordultak volna az arányok. A legfrissebb folyóirat-számokban több a helyi mozzanat, mint a fővárosi. Ezt a lendületet kéne megtartani, amíg az öregek képesek jól megírt (elmesélt) részletekkel hitelesíteni a levéltárban föllelhető anyagokat.             

Nem föltétlenül ünnepi számvetés, de ha már benne vagyok, folytatnám a Népszabadság sorsáról való tűnődést. Néhány nappal ezelőtt azt rögzíthettem a sajtótörténet és az utókor számára, hogy a vidéki napilapokban öt cikk jelent meg a „felfüggesztésre került” (Menczer Tamás külügyminisztériumi szóvivő becses közlése) szerkesztőségről. Kettő az osztrák Russmedia újságjaiban látott napvilágot: a miskolci Észak-Magyarországban, a nyíregyházi Kelet-Magyarországban és a debreceni Hajdú-Bihari Naplóban. Kettő a szegedi Délmagyarországban, egy a győri Kisalföldben. Most újabb cikk sorolható hozzájuk.

Szerzője Nyerges Csaba, aki győri újságíró, sőt a legnagyobb példányszámú közéleti napilap főszerkesztője. Mi több: a Lapcom nevű, amerikai tulajdonú cég regionális főszerkesztője, hozzá tartozik tehát a szegedi újság is. Akkor keltett rokonszenvet, amikor néhány éve együtt érettségiztettünk egy médiatagozatos középiskolában. Azóta érdeklődéssel olvasom a cikkeit, és méltányolom bennük az elkötelezett környezetvédőt. Szűkebb pátriájáért, a Szigetközért például gyakran emel szót. A nyilvánosságot immár két hete foglalkoztató botrányról pedig ezt írta: „Azért zavar a Népszabadság beszántása, mert az újságíró-hivatás egészére nézve méltatlan eljárással történt.” Szavait próbálom értelmezni.

Beszántásról írt, ami egy agrármérnök tollából erős kifejezés. Ezzel már állást is foglalt a Népszabadság dolgában. Abban viszont különbözik a felfogása azokétól, akik érzelmileg nyilvánítanak véleményt, hogy tudomásul venné, ha az osztrák tulajdonost feszélyezné a veszteséget termelő budapesti újság, a sunyin megtervezett és brutálisan végrehajtott kivégzés azonban nincs az ínyére. Bizonyítékok híján abban nem foglalt állást, vajon a kormányzatnak van-e köze a Népszabadság megszüntetéséhez, ám politikai értékrendszerétől függetlenül érzékeli, hogy a nyilvánosság szűkítésében érdekelt a végrehajtó hatalom. Márpedig ehhez magára valamit is adó újságíró-szerkesztő nem lehet partner. Magam is közel állok az efféle okfejtéshez.

Nyerges Csaba olyan ügyben fejtette ki az álláspontját, amelyhez manapság egzisztenciális kockázat kapcsolható. Az elismerést mégse vinném túlzásba, mert főnöke, a Lapcomot vezérigazgató Pallagi Ferenc szintén megírta véleményét a Népszabadság beszántásáról, és érdesebben fogalmazott. Hja, így könnyű, mondanám, ha nem tudnám, hogy az a fránya kormányzat sokféleképpen emlékeztethet bennünket arra, ki az úr a háznál.

Médiapolitikát tanítok, ezért próbáltam összegyűjteni a sajtószabadság meghatározásait. Az első Pozsgay Imre államminiszter nyilatkozatából való, még 1989 decemberéből, az utolsó Orbán Viktoréból, bár az utóbbi politikus értelmezése kevéssé viseli magán a definíció jegyeit.

A brüsszeli sajtótájékoztatón a Népszabadság helyzetéről érdeklődött az egyik magyar újságíró. A válaszból azonban nem azt emelném ki, mely általános feltűnést keltett, hogy miniszterelnökünk „nagyon” reméli, a lap szerkesztőség nélkül maradt munkatársai elhelyezkedhetnek a baloldali redakciókban. Inkább az ütötte meg a fülemet, amely így hangzott: „A sajtószabadság kérdése meg a médiapiac kérdése nem tartozik a kormányra.” Az említett újságíró félénk hangon, de bátran kérdezett vissza: kifejtené-e a miniszterelnök úr, miért nem tartozik a kormányra a sajtószabadság kérdése?

Orbán Viktor ritkán szokott zavarba jönni, ezúttal sikerült neki. Némi töprengés után ezt találta mondani: „Nem olyan régen ülünk itt. Mondtam volna ilyet?” Bizony mondott, ezt bárki ellenőrizheti a YouTube-on. Majd összeszedte és kivágta magát. Miközben ügyesen beszélt mellé, azon tűnődtem, vajon hosszú, idestova három évtizedes politikai pályafutása alatt miként is vélekedett a sajtószabadságról. Nos, ama gyűjteményben nyolcvannégy meghatározás lelhető fel. Azt már régebben megfigyeltem, hogy a sajtószabadságot akkor értelmezik a politikusok és az újságírók, ha bajban van. A definíciókból hatvannégy (!) keletkezett 2010 közepe óta. Márpedig ez azt sejteti, hogy a második és a harmadik Orbán-kormány hatévnyi hatalomgyakorlása korántsem nevezhető a sajtószabadság kiteljesedésének.

Egyébként a miniszterelnöktől a brüsszeli előtt egyetlen értelmezést fedeztem föl a gyűjteményben. A Magyar Nemzet 2011. január 22-i számában jelent meg, íme: „Ha valaki az európai sajtószabadságért akar küzdeni, akkor az antikommunista küzdelemből részét kivett magyar kormányra mindig számíthat.” Bizalmat keltő megállapítás, bár nem igazán vonatkozik a hazai médiaviszonyokra. De ha már miniszterelnökünk tegnap a Népszabadság munkatársairól is beszélt, kíváncsiságból beírtam a számítógép keresőjébe, hogy újságíró. 1992. február 7-én ezt fejtegette a pályakezdő (még liberális) ellenzéki politikus: „Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak.” A sors iróniája, hogy a továbbgondolásra ingerlő mondat az éppen két hete megszüntetett Népszabadságban látott napvilágot.

Tegnap este hárman beszélgettek a tévéstúdióban. Egyikük sem mutatta föl a témát: a Fedél Nélkül című újságot. Nagyvárosi útkereszteződésekből és aluljárókból ismerjük, ahol hajléktalanok árulják. Tegnap olyan jó boltot csináltak, hogy az átmenetileg hajléktalan Népszabadság-munkatársak különszáma, mind a tizenháromezer példány elfogyott. Kuncze Gábor és Pető Péter egyetlen darabot sem vihetett belőle Kálmán Olga műsorvezetőnek.

A felfüggesztett újságot számtalan fórumon képviselő főszerkesztő-helyettes. Pető Péter „elképesztő érdeklődésről” számolt be. Szerencsésebb lett volna, ha mi, olvasók jellemezzük ezzel a Fedél Nélkül különszámát, mindazonáltal nem csatlakoznék a fanyalgókhoz. Együttérzésem a sarokba szorított szerkesztőségé, ráadásul érzékelhető is, hogy a különszám kitörési lehetőség a szorult helyzetből. Mégis a fővárosi értelmiség szokásos tévképzetének vélem az ilyen és ehhez hasonló önbecsapós kijelentéseket. A Népszabadság körüli botrány ugyanis csekély visszhangot keltett a besárgult országban.

Nem foglalkoztak vele a polgármester fennhatósága alatt álló helyi szerkesztőségek. Ama redakciók sem, amelyek függetlenítették ugyan magukat az elöljáró befolyásától, de keveset tudtak meg a felfüggesztés részleteiről. Ami pedig a vidéki napilapokat illeti, a tizenkilences mezőnyben összesen öt jegyzetíró értelmezte a sajtószabadság elleni merényletet. A Népszabadságot működtető Mediaworks holdudvarában lévő tizenhárom nem budapesti napilap munkatársai közül egy sem fejthette ki álláspontját az országos napilap haláltusájáról.

S még egy adalék. Október 8-a, a Népszabadság felfüggesztése óta majd’ minden nap írtam az újság körüli botrányról. Lehet, hogy nem vagyok csúcsformában, az is lehet, hogy nem találtam el a hangnemet. Ezzel együtt mégis arra jutottam, hogy a tanítványaim, akik túlnyomórészt vidéken és helyi kommunikációból élnek, korántsem olvastak „elképesztő” érdeklődéssel a nyilvánosság korlátozásáról. Ezt a számadatok tanúsítják. Szeptember első húsz napjában negyvenezer olvasója volt e szakmai rovatnak, október első húsz napjában huszonhatezer.

Budapesti barátaimnak és ismerőseimnek talán nem ártana megbarátkozniuk a gondolattal, hogy a Népszabadság megszüntetése élénk visszhangot keltett ugyan a fővárosban és az egyetemi városokban, de a kisvárosi és a falusi Magyarországon nem hatolt el az emberek tudatáig.

A Népszabadság-ügyben a közvélemény tudomást szerzett a vidéki sajtóról is. Az országos médiumokból homályos kép rajzolódott ki egy fővároson túlra terjeszkedő laphálózatról, amelynek el kellett volna tartania a patinás zászlóshajót, ehhez azonban az osztrák tulajdonosnak nem fűlt a foga.

A nyilatkozó politikusok és értékelő újságírók zavarba jöttek, ha szóba kerültek a vidéki napilapok. S mert a sajtóirányításban dolgozó tanítványom megkért, hogy világosítsam föl a tulajdonviszonyokról, nyilvánosan élek a lehetőséggel, hátha más is hasznosítja az információkat. Mindazonáltal a nyilatkozókat és az értelmezőket nem gyötörném azzal, hogy miként jutottunk el idáig. Annyit érdemes megjegyezni, hogy az osztrák tulajdonú Mediaworks szívós munkával tizenhárom vidéki napilapra tett szert. A Zalai Hírlapra, a szombathelyi Vas Népére, a tatabányai 24 Órára, a veszprémi Naplóra, a Fejér Megyei Hírlapra, a Dunaújvárosi Hírlapra, a kaposvári Somogyi Hírlapra, a pécsi Dunántúli Naplóra, a szekszárdi Tolnai Népújságra, a kecskeméti Petőfi Népére, a szolnoki Új Néplapra, a Békés Megyei Hírlapra és az egri Heves Megyei Hírlapra.

A tizenkét megyei és egy városi napilap a fővárosban szerkesztett újságokkal együtt évi huszonötmilliárd forintot forgalmaz. A közelgő országgyűlési választás előtt akár még jól is jöhetnek annak, aki megveszi (vagy megtartja) őket. Maradt három cég a vidéki Magyarországon, amelyek napilapot működtetnek. Sok átalakuláson mentek keresztül. Az egyiket egy osztrák (vorarlbergi) sajtóbefektető, bizonyos Eugen Russ nemrégiben magáról nevezte el, a debreceni székhelyű Russmedia gondozza a Hajdú-Bihari Naplót, a nyíregyházi Kelet-Magyarországot és a miskolci Észak-Magyarországot. A másik a Lapcom, amelynek tulajdonosa az Elliot Advisors nevű cég. Az amerikai befektetési alap három és fél éve vásárolta meg az ország legnagyobb példányszámú közéleti napilapját, a győri Kisalföldet, valamint a második legrégebbi napilapot, a szegedi Délmagyarországot.

Eme öt fővároson túli újság próbálta értelmezni a Népszabadság körüli botrányt. A többi, a Mediaworks-hálózat napilapjai pedig úgy hallgattak a történtekről, mint hal a szatyorban. A harmadik cégről csak annyit tudok, hogy a tulajdonosa magyar, Budapesten lakozik, és nem szól bele a kis példányszámú salgótarjáni újság tartalmába. A Nógrád Megyei Hírlap nem lépi túl a regionális kereteket, nem is ártotta bele magát a hazai sajtó egyik legkínosabb válságába.

A mai postával érkezett a Népszava műsorfüzete. Eddig is kaptam, de kiemeltem a kétrét hajtott napilapból, és olvasatlanul helyeztem át ama újságkötegbe, melyet a lépcsőházban lakóknak szántam. Valamelyik nyugdíjasnak jó lesz arra, hogy tanulmányozza belőle a következő heti rádió- és tévéműsort. Maradtam a Népszabadság-Magazinnál, amely jobb papíron jelent meg, nagyobb formátumú volt, nyolc oldallal bővebb, és cikkeket is közölt, nemcsak programokat.

Közülük a legérdekesebbnek a Páros interjú hatott. Egy nő meg egy férfi beszélgetett az újságíróval, többnyire művészlelkek. S mert a patinás napilapnak országszerte voltak tudósítói, olyan értelmiségiek gondolkodásáról is tudomást szerezhettünk, akik nem a fővárosban fejtik ki áldásos tevékenységüket. Ennek most vége, ennek is vége. A Népszabadság október 8-án jelent meg utoljára, a szó szoros értelmében jobb létre szenderült. Még egyet rángott azonban a lába, mert a Magazin október 16-ig harangozta be a rádió- és tévéműsorokat. Hát akkor most már be kell érnünk a Népszava előfizetőknek járó műsorfüzetével?

Ahhoz képest nem is rossz, hogy egyelőre a templom egere adja ki. Nélkülözi ugyan az extrákat, nincsenek például benne kedvcsináló cikkek és páros interjúk, mindazonáltal tényszerűen és gazdaságosan rögzíti a jövő heti programokat. Ráadásul az utolsó oldalán ugyanúgy keresztrejtvényt tartalmaz, mint a Népszabadság immár csak néhai Magazin-ja. Kell ennél több egy magamfajta médiafogyasztónak, aki nem viszi túlzásba a rádióhallgatást és a tévénézést, ezért nem is szokott vastag műsorújságot vásárolni? Na, ezen már érdemes eltűnődni.

Ha Népszava volnék, és éppen tárgyalnék az új gazdával, egy svájci médiabefektetővel, akkor bizony jobb újságnyomó papírt és plusz nyolc oldalt alkudnék ki a műsorfüzetemnek. Abból indulnék ki, hogy a Népszabadság megszüntetése után egyedül maradtam a baloldali napilapok „mezőnyében”, és ha jól végzem a dolgom, hamarosan előfizetők özönlenek hozzám. A pénzükért igénylik majd a hozzáadott értéket, ami abban is megnyilvánulhat, hogy beszélgetni kéne színészekkel, rendezőkkel, egyéb műsorcsinálókkal, érdemes volna beszámolni a nemzetközi médiatrendekről, beleértve a határon túli magyar nyelvű rádiókat és tévéket is.

Csakhogy nem vagyok a másodvonalból hirtelen előtérbe került Népszava, csupán egy nyugalmazott médiatanár, aki mától kezdve nem adja tovább a sovány, szegénység illatot árasztó műsorújságot.          

A tegnapi bejegyzésről érdekes vita bontakozott ki. Leginkább azt kifogásolták a hozzászólók, hogy különösen a városi lakótelepeken, ahol nincs mindenkinek pénze újságok előfizetésére, kézről kézre adták a néhány napja még létező Népszabadságot. Az egyik kommentelő például kifejtette: ”Persze, hogy 3,6 ember olvas egy Népszabit… A Magyar Nemzetnél csak 1,7-tel szoroztak, amíg jobboldali napilap volt.” (A három pontot ő tette ki.) Felrótta tehát, hogy világnézeti alapon osztályozom a napilapokat.

Az a benyomásom, hogy a Magyar Nemzet most is jobboldali, bár a nevezetes G-nap óta bírálja az Orbán-kormány bizonyos intézkedéseit. Úgy viselkedik, mint egy normális újság. Ráadásul a hozzászóló figyelmen kívül hagyott egy jelzőt a tegnapi jegyzetből, a közéletit. Azt a bizonyos szorzót ugyanis közéleti napilapokra alkalmazzák, tekintet nélkül az értékrendjükre. Azon lehet vitatkozni, hogy a 3,6 elavult -  ennek lehetőségére utaltam is -, de arról aligha érdemes, hogy a NOK-nak, vagyis a Nemzeti Olvasottsági Kutatásnak van egy szorzója a közéleti lapok iránti érdeklődésre. Van egy másik a bulvárokéra, és egy harmadik a többi újságtípuséra is. Ha egy olvasáskutató előáll azzal, hogy immár túlléptek a 3,6-on, szívesen számolom újra a Népszabadság olvasottságát, addig viszont maradnék a 300 ezernél.

Annál inkább, mert manapság talán még a 3,6-nál is több ember kezében fordulnak meg az újságok. A legutóbbi húsz évet két pesti bérházban töltöttem. A józsefvárosi és az újlipótvárosi is hatemeletes, az egyikben hetven család lakott, a másikban ötven lakozik. Sok a nyugdíjas, és egy idő után mindkettőben kialakult a továbbadási gyakorlat. Ha ezt a jegyzetet befejezem, a reggel kiolvasott újságokat leviszem a hatodikról a negyedikre, és bedugom a mérnök úr vasrácsa meg az ajtaja közé. Ő és a felesége átrágja magát a Népszaván, a Magyar Nemzeten, a Magyar Hírlapon, a Magyar Időkön, a Zalai Hírlapon, a szombathelyi Vas Népén, a veszprémi Naplón, a Fejér Megyei Hírlapon és a Dunaújvárosi Hírlapon.

Azt sosem kérdeztem, hogy a napilapokat még ki olvassa a lépcsőházunkból, de a köteg néhány óra múlva az udvaron tűnik föl. Esőtől védett műanyag polcról választanak a másik lépcsőház lakói. A kalákában lapozgatott újságok végül a házmesternél kötnek ki, aki ilyenkor, ősszel kiskocsira pakolja a néhány mázsányit, és elhúzza az iskoláig. Lánya újságpénzből szokott kirándulni az osztállyal.    

A „felfüggesztett” napilapról készített digitális dosszié immár száznál több idézetet tartalmaz. A bűvös számot ma reggel lépte át Szanyi Tibor. A szocialista politikus a Népszabadság „sorvadásáról” beszélt az egyik tévéműsorban. Álláspontja korántsem elszigetelt. Akiknek nem tetszett az újság, szívesen emlegették a példányszám fokozatos csökkenését. Hát akkor számoljunk!

Idestova két és fél évtizede,az utolsó munkanapomon megkérdeztem a Hírlapkiadó Vállalat nyomdaügyekkel foglalkozó munkatársát, aki azt válaszolta, hogy 385 ezer példányban jelent meg a Népszabadság. Ehhez képest 2016 második negyedévében az értékesített példányszám 37134 volt. A folyamatot nem lehet diadalmenetnek nevezni, de nem is szabad túldimenzionálni. Aligha tudok minden kérdésre válaszolni, akár még tévedhetek is, a kockázatot azonban érdemes vállalni, ha többé-kevésbé hiteles képet kaphatunk a megszüntetett újság hatásfokáról.

Van egy szorzó, melyet a közéleti lapok kategóriájában használnak. Ha a 3,6 még nem avult el, akkor azt jelenti, hogy egy-egy lapszámot 3,6 olvasó vesz kézbe. Különösen a városi lakótelepeken, ahol a lépcsőházban nincs mindenkinek pénze az újság előfizetésére, ők adták kézről kézre a Népszabadságot. 37134-szer 3,6 pedig annyi, mint 133646 olvasó. Ehhez sorolnám még az online változat iránti érdeklődést, amely elérte naponta a 75 ezret. Itt már nincs szorzó, mert a számítógép előtti olvasás nem föltétlenül társas tevékenység. 208646-nál tartunk, lefelé kerekítve 200 ezernél.

Jelenleg működik az országban mintegy 300 ezer okostelefon, amelyek révén szintén hozzáférhettünk a NOL-hoz. Beleszámítanak azonban ama bizonyos 75 ezerbe, ha csak a szerkesztőség nem tette lehetővé, hogy egy alkalmazás révén a tulajdonosok külön jussanak a lap hírrovatához (mint például a 24.hu-éhez vagy az Index.hu-éhez). Elismerem, hogy ez okfejtésem sebezhető pontja, erről a mozzanatról ugyanis nincs pontos ismeretem. Eszembe jut viszont róla, hogy a sokat emlegetett cég, a Mediaworks hálózatában huzamosabb ideje nyolc volt Springer-újság található.

E megyei napilapok online kiadása 2016. október 8-ig nem a Magyar Távirati Iroda, hanem a NOL híreit közölte. Digitális olvasóik száma 10 és 15 ezer közé tehető, vagyis újabb százezer embert számíthattunk a Népszabadság hatóköréhez. Aligha túlzás tehát napi 300 ezer olvasóról beszélni. Könnyen megjegyezhető szám, a patinás újságról írandó vitacikkekben talán ezzel kéne élni.              

Végre megszólalt a megszüntetett újság osztrák tulajdonosa. Interjút adott a Profil című lapnak, és közölte, hogy a „felfüggesztés”-nek nem politikai, hanem gazdasági oka van. A Magyar Távirati Iroda arról is beszámolt, hogy a bécsi sajtóbefektető miért folyamodott a sok ellenérzést kiváltó lépéshez: „A Népszabadság példányszáma drasztikusan csökkent, mivel az emberek már nem érdeklődtek az újság iránt.”

Megnéztem a Profil online kiadását, és az idézett mondat első felével nincs is gondom. Ám a vessző után ezt olvastam: „weil das Produkt die Menschen zunehmend nicht mehr interessiert hat”. Nyoma sincs az újságnak (a die Zeitung-nak), helyette a das Produkt kifejezést használta az interjúalany. Mellesleg a zunehmend-del is kellett volna valamit kezdeni, ami körülbelül azt jelenti, hogy az emberek növekvő, fokozódó mértékben veszítették el érdeklődésüket ama produktum iránt, amit terméknek fordítanék. Vagyis Pecina úrnak nem a Népszabadság nevű újsággal van baja, hanem azzal a termékkel, amelyet a lap mostanában produkál. Az újság ugyanis ideológiai tartalmat hordoz, a termék pedig szakmaibb jellegű portékát jelent.

Vajon félremagyarázom a nyilatkozatot, ha úgy foglalom össze, hogy Pecina úrnak nincs különösebb kifogása a Népszabadság értékrendszere ellen, és a fokozatosan csökkenő példányszámot a termék minőségével vagy mineműségével magyarázza? Ezt sejteti Borókai Gábor cikke is a Heti Válasz legutóbbi számából. A hetilap főszerkesztője az első Orbán-kormány szóvivője volt, és jól ismeri a miniszterelnök gondolkodásmódját, talán még tartja is a kapcsolatot a Fidesz néhány politikusával. Szerinte a Népszabadság „Kormányzati szereplők bulvár-természetű ügyeit tolta a vásárlók arcába.” Átlépte tehát azt a határt, amelyet a magyar politikusok úgy szoktak megfogalmazni, hogy ami a derekuk fölött történik, az a nyilvánosságra tartozik, ami alatta, az mellőzendő.

Matolcsy György válása és Rogán Antal felesége kétségkívül a demarkációs vonal átlépését jelenti. De felfüggesztés, megszüntetés helyett nem kellett volna inkább arról vitatkozni, hogy közügynek tekinthető-e, ha az állami jegybank elnöke közpénzből busás honoráriummal alkalmazza a barátnőjét, a miniszterelnöki kabinetiroda vezetője pedig üzletasszony feleségével helikopterezik egy lagziba? Ha csakugyan ez volt a baja Pecina úrnak, az erről szervezendő nyilvános vita még növelhette is volna a Népszabadság olvasottságát.        

A Népszabadság körüli vitában firtatják az MSZP felelősségét is. Nem minden ok nélkül, mégis az a benyomásom, hogy a cikkírók nem jó helyen keresik a ludast. Máshová helyezném a hangsúlyt, a szocialisták felelősségére az egész magyar sajtóért. Akik megszólaltak közülük, egy kivételével nem értik a polgári demokrácia médiapolitikáját. Lendvai Ildikó viszont egy tévéműsorban utalt a skandináv modellre. Ha sikerült volna meghonosítani - fejtegette -, talán be sem következett volna a Népszabadság megszüntetése. Az utalást kevesen értették, megpróbálom értelmezni.

Az MSZP 2002-es választási programja még tartalmazta azt a pontot is, hogy a győzelem után létre kéne hozni a Sajtóalapot. E sorok írója a skandináv modellnél jobban ismeri az NSZK-beli gyakorlatot, a kettő között azonban nincs lényeges eltérés. Úgy foglalhatók össze, hogy vannak olyan újságok, amelyek értéket teremtenek, mindazonáltal veszteségesek. Az életben maradásukhoz szükséges különbséget pótolja a Sajtóalap ama pénzből, amelyet a lapkiadók adójából különít el az állam. A kuratóriumban pedig a közélet néhány tekintélyes civil képviselője dönt a támogatásról.

Az MSZP megnyerte a választást, a koalíciós tárgyalásokon azonban elvérzett a Sajtóalap. Elképzelése nem tetszett az SZDSZ-nek, amelynek azért nem rónám föl a teljes felelősséget, mert az MSZP képviselőiből is hiányzott a médiapolitikai felkészültség, hogy megvilágítsák a javaslat jelentőségét. Azt, hogy a polgári demokráciára jellemző választási vetésforgóban a hatalmon lévők ellenzékbe szorulhatnak, és akkor jól jön nekik, hogy az értékrendjükhöz kapcsolódó szerkesztőségek életben maradnak.

Lendvai Ildikó egyébként azt válaszolta a műsorvezető kérdésére, hogy 2010-ben Orbánék bizonyára megszüntették volna a Sajtóalapot. Erről már sohasem lesz bizonyítékunk, ám logikailag adódott volna másik lehetőség is: átkeresztelik Nemzeti Sajtóalapra, és a kuratóriumból nem utálják ki a közélet legtekintélyesebb tagjait, akik továbbra is pótolgatják az értéket teremtő szerkesztőség veszteségét. Még az is felötlött, hogy a Nemzeti Sajtóalap meglepő módon több pénzt oszthatott volna szét, mint a Sajtóalap. Az Orbán-kormány ugyanis törvénybe iktatta azt a fránya reklámadót, amelynek meghatározott százaléka bővíthette volna a kuratórium lehetőségeit.

Aztán felébredtem, leballagtam a lépcsőházba, kinyitottam a postaládát, és nem találtam benne az épp egy hete elemésztett Népszabadságot.