Médiapolitikát tanítok, ezért próbáltam összegyűjteni a sajtószabadság meghatározásait. Az első Pozsgay Imre államminiszter nyilatkozatából való, még 1989 decemberéből, az utolsó Orbán Viktoréból, bár az utóbbi politikus értelmezése kevéssé viseli magán a definíció jegyeit.
A brüsszeli sajtótájékoztatón a Népszabadság helyzetéről érdeklődött az egyik magyar újságíró. A válaszból azonban nem azt emelném ki, mely általános feltűnést keltett, hogy miniszterelnökünk „nagyon” reméli, a lap szerkesztőség nélkül maradt munkatársai elhelyezkedhetnek a baloldali redakciókban. Inkább az ütötte meg a fülemet, amely így hangzott: „A sajtószabadság kérdése meg a médiapiac kérdése nem tartozik a kormányra.” Az említett újságíró félénk hangon, de bátran kérdezett vissza: kifejtené-e a miniszterelnök úr, miért nem tartozik a kormányra a sajtószabadság kérdése?
Orbán Viktor ritkán szokott zavarba jönni, ezúttal sikerült neki. Némi töprengés után ezt találta mondani: „Nem olyan régen ülünk itt. Mondtam volna ilyet?” Bizony mondott, ezt bárki ellenőrizheti a YouTube-on. Majd összeszedte és kivágta magát. Miközben ügyesen beszélt mellé, azon tűnődtem, vajon hosszú, idestova három évtizedes politikai pályafutása alatt miként is vélekedett a sajtószabadságról. Nos, ama gyűjteményben nyolcvannégy meghatározás lelhető fel. Azt már régebben megfigyeltem, hogy a sajtószabadságot akkor értelmezik a politikusok és az újságírók, ha bajban van. A definíciókból hatvannégy (!) keletkezett 2010 közepe óta. Márpedig ez azt sejteti, hogy a második és a harmadik Orbán-kormány hatévnyi hatalomgyakorlása korántsem nevezhető a sajtószabadság kiteljesedésének.
Egyébként a miniszterelnöktől a brüsszeli előtt egyetlen értelmezést fedeztem föl a gyűjteményben. A Magyar Nemzet 2011. január 22-i számában jelent meg, íme: „Ha valaki az európai sajtószabadságért akar küzdeni, akkor az antikommunista küzdelemből részét kivett magyar kormányra mindig számíthat.” Bizalmat keltő megállapítás, bár nem igazán vonatkozik a hazai médiaviszonyokra. De ha már miniszterelnökünk tegnap a Népszabadság munkatársairól is beszélt, kíváncsiságból beírtam a számítógép keresőjébe, hogy újságíró. 1992. február 7-én ezt fejtegette a pályakezdő (még liberális) ellenzéki politikus: „Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak.” A sors iróniája, hogy a továbbgondolásra ingerlő mondat az éppen két hete megszüntetett Népszabadságban látott napvilágot.
