Javában zajlik a Népszabadság körüli vita. S bár a patinás napilap sorsa egyre kilátástalanabbnak rémlik, az okfejtéseknek szemléletformáló következményük is van. A hozzászólók érzik, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de szóba kéne hozni a Mediaworkshoz kapcsolódó napilapokat. Nélkülük nehezebben érthető, vajon az osztrák sajtóbefektető, Pecina úr miért áldozta fel a cég zászlóshajóját. Ehhez képest igazán elviselhető, hogy a vitatkozók nem töltötték ki elég pontosan ama terjedelmet, amelyet erre az összefüggésre szántak.

A szerzők között érdekes lélektani kivétel Somfai Péter, aki néhány évet eltöltött a Springer-lapoknál, a szolnoki újságot szerkesztette. A Népszava mai számában a Népszabadság megszüntetésén fáradozó bécsi vállalkozót henteshez hasonlítja, nem minden ok nélkül. Mellesleg pedig kifejti, hogy a Mediaworks 57,9 millió forintot keresett a népszavazási kampányban közölt kormányzati hirdetéseken, amelyeket „kilenc megyei lapban” helyezett el. Kollégámat azt téveszthette meg, hogy a hajdani Springer-értekezleteken találkozott a Nógrád Megyei Hírlap főszerkesztőjével, akinek a lapja olyan lazán kapcsolódott a német céghez, hogy amikor annak nyolc megyei napilapja átigazolt a Mediaworkshoz, nem csatlakozott hozzájuk.

Akkor vált kritikussá a Népszabadság helyzete, amidőn szeptember 30-án az osztrák sajtóbefektető a német Funke-médiacsoporttól is megszerzett öt napilapot a Dunántúlról. Így terjedt el a vitatkozók között a bűvös tizenhármas szám, amely arra késztette Puzsér Róbertet a Magyar Nemzet tegnapi számában, hogy megállapítsa: „Nem is beszélve tizenhárom megyei napilap megszerzéséről.” Igen ám, de a kibővített portfólióból csak tizenkettő a megyei, a tizenharmadik városi napilap, és Dunaújvárosban jelenik meg. Tóth Richi kijelentése is csak részben felel meg a valóságnak, ő azt írta tegnap a 24.hu digitális felületén, hogy „A Mediaworksnél most ott van tizenkét megyei napilap, amit a Pannon Lapok Társaságától vett meg.” Csakhogy Pecina úr szeptember 30-án öt napilapot vett meg a PLT tulajdonosától, a Funke-médiacsoporttól, a többi nyolchoz idestova két éve jutott hozzá a Springer újsághálózatából.

Ja, és Sztankóczy András azt írta a Heti Válasz ugyancsak tegnapi számában, hogy a Mediaworks vidéki napilapjai „az ország nagy részét lefedik”. Tizenkettőt kétségkívül a tizenkilenc megyéből, az ország kétharmadát. Ami akár utalás is lehetne a kormánypártok befolyási övezetére.            

„Hű, ez hasznos volt. Ha te nem írod meg, nem tudunk a többiek kiállásáról.” Így értékelte tegnapi bejegyzésemet digitális ismerősöm a Facebookról, egy mérnök. Gyakran szoktunk vitatkozni a közösségi oldalon, ezért most jól esett az elismerés, amely egyébként annak szólt, hogy a Mediaworks portfóliójába tartozó megyei napilapok közül kettő, a Somogyi Hírlap és a Dunántúli Napló kollektívája állást foglalt a Népszabadság-ügyben. A kaposvári és pécsi újságírók együttérzésükről biztosították a nyilvánosságból kiszorított kollégákat. A két idézett mondat kölcsönöz lendületet a folytatáshoz.

A szakmabeliek közül is kevesen tudják, hogy az úgynevezett Springer-napilapok, amelyek a második negyedévben naponta 110605 példányt értékesítettek, és 493880 olvasóhoz jutottak el, 2014 végén kerültek a Mediaworks gondozásába. 2016. október 8-ig az állami hírügynökség egyenirányított információi helyett a Népszabadság Online cikkállományából válogattak. Ez érdekes helyzetet teremtett. A nyolc megyei napilap különböző mértékben ugyan, de jóindulatú semlegességet tanúsított az Orbán-kormány iránt, érdekükben állt ugyanis közölni a kormányzati hirdetéseket. Egyszersmind azonban közölték a kormányzati üzelmekről készített Népszabadság-cikkeket is.

A legtöbb olvasó nem különböztette meg a megyei napilap saját cikkeit a cég prémium újságjából átvett írásoktól, az imént vázolt kettősségből tehát mégiscsak hiteles kép kerekedett a nálunk és velünk történtekről. Ekkor jelentette be a Mediaworks, hogy felfüggeszti a Népszabadság kiadását. Nem azt állítom, hogy kizárólag ama bizonyos kettősség miatt, mindazonáltal felsorolom, hogy vasárnap óta a valóságfeltáró cikkek helyett milyen információk láttak napvilágot a nyolc napilap hírrovatában (szó szerint másolom ide a gyöngyszemek címét).

Háztetőről háztetőre ugrál egy medve Nagyszeben belvárosában. Két éve nem tágít gazdája mellől a megmentett kisliba. Kismama-fotózáson pózoló terhes kutya. Ötvenedik házassági évfordulóján is passzolt rájuk az esküvői ruha. Kilencvennégy éves, de mindennap kondizik a kínai izompapa. Ellopták a csomagtartót, vele együtt a halott nagymamát is. Huszonegyedszerre sikerült csak kiállni a parkolóhelyről. Egy felvonóban sütik Olaszország legjobb pizzáját. Szinte bármit és bárhová felragaszt a konyhai kütyü. Részben érdekes, részben pedig kétségkívül hasznos tudnivalók. El is várom, hogy megdicsérjen értük a fészbukos mérnök.

A Népszava megpróbál kitörni a kalodából. Ama ellentmondást igyekszik feloldani, hogy minél inkább távolodunk Budapesttől, annál kevesebben olvassák. És azért olvassák kevesebben a határszélhez közeledve, mert legtöbb témájára a fővárosban és annak környékén tesz szert. Elszigetelt helyzetében nem képes ezen változtatni, mindazonáltal majd’ minden jelentősebb cikkét országos keretben helyezi el. Néhány sort kerít a „pesti” témából való kitekintésre. Vagy a cikk utolsó bekezdésében.

A mai számban részletesen számolt be a Népszabadság körüli botrány legújabb fejleményeiről. Arról például, hogy a patinás újságot kiadó Mediaworkshoz „tartozó lapok közül megszólalt az első vidéki napilap kollektívája”. Idézi a Dunántúli Napló négysoros közleményét, amelyből kiderül, hogy a pécsi újságírók együtt éreznek a munkavégzéstől eltiltott budapesti kollégákkal. Az állásfoglalás tiszteletre méltó, az információ azonban téves. Nem a Dunántúli Napló volt az első a Mediaworks nyolc megyei napilapja közül, hanem a Somogyi Hírlap. A kaposvári szerkesztőség ötsornyi álláspontja hétfőn, 15.47-kor látott napvilágot a pécsié kedden, 15.44-kor. Ez is hozzátartozik a Népszabadság-ügy szövevényes történetéhez.

Meg az is, hogy a nyolc Mediaworks-napilapban jegyzet vagy publicisztika nem értelmezte a fejleményeket. Az öt pannon lapban sem, amelyeket szeptember 30-án vásárolt meg az osztrák cég. Ezzel már tizenhárom vidéki napilapot tudhat magáénak a tizenkilencből, kétharmadnyi Magyarország megyei nyilvánosságát képes tehát befolyásolni. Ami a maradék hatot illeti, három újság digitális változatában (a Borsod, a Hajdú és a Szabolcs Online-ban) a miskolci Kiss László jegyzete jelent meg, ráadásul a Hajdú Online közölte a debreceni Ratalics László véleményét is. A győri újságírók közül Nagy Márta szólalt meg, a szegediek közül pedig először Hollósi Zsolt, aztán tegnap Farkas Judit is.

Az utóbbi szerző cikkéből egy figyelemre méltó gondolatmenet: „1979-ben születtem, nekem kimaradt a stencil, a szamizdat, a sorok között olvasás. Úgy tűnik, lesz lehetőségem beletanulni.” A kesernyés eszmefuttatásról jutott eszembe, hogy Szanyi Tibor szocialista politikus is kifejtette álláspontját a Népszabadságról, együtt érzett az ellehetetlenített szerkesztőség munkatársaival. Akaratlanul is megteremtette a továbblépés lehetőségét, korszerűbb név adható ugyanis az egyre földalattibb sajtónak. Nevezzük el szanyizdatnak!           

Vannak azok a fránya beidegződések. Megszoktam például, hogy lesétálok a földszintre, és a postaládából kiveszem az újságokat. A liftben átrendezem őket, majd a hatodik emeleti lakásban a karosszék balján található bárszékre helyezem őket. Legfölül a Népszava, mert belőle tudtam meg, hogy mit akarnak a szocik - annyi félét akartak, ahányan csak megszólaltak. Alatta a Népszabadság, amelyből azt is megtudhattam, hogy mit akar a többi politikai szervezet. Amit pedig elolvastam, a tőlem jobbra lévő bárszékre tettem. Azóta sok minden megváltozott, a beidegződés azonban maradt.

A Népszava mai száma a Népszabadság körüli botránnyal kezdődik. Az első oldalon ez üti meg a szemem: „az ország legnagyobb példányszámú napilapja”. Lapozok a harmadik oldalra, hogy végigolvashassam a cikket, és az utolsó bekezdésben ez tűnik fel: „a legnagyobb példányszámú napilap”. Na, ez már nem véletlen. Átültem hát a számítógéphez, és a világhálón újabb adalékokat találtam. Gréczy Zsolt, a DK szóvivője a Népszabadságot nevezte „a legnagyobb példányszámú napilap”-nak, de még ugyanabban a tévéműsorban így pontosította magát: „a legnagyobb példányszámú politikai napilap”. Tamás Ervin, a Népszabadság nyugalmazott főszerkesztő-helyettese pedig ezt írta tegnap: „a legnagyobb példányszámú országos napilap”.

Nos, a napilapok közül több is megelőzi a 37174 példányt értékesítő Népszabadságot, leginkább a Blikk. De ha a napilapot gazdagítjuk a politikai jelzővel, akkor kiesik a bulvár Blikk és az önmagát „legnagyobb értékesített példányszámú közéleti napilap”-nak nevező Kisalföld (57221), továbbá a győri újság mellett a szombathelyi Vas Népe (40182), a Zalai Hírlap (38978) és a nyíregyházi Kelet-Magyarország (37895) is. A vidéki napilapok szintén foglalkoznak ugyan politikával, bár inkább közéletinek nevezném őket, mert a politika magyarított változatából kiérzem ama szándékot, hogy a szerkesztőségek mellőznék a pártpolitikát. Ahhoz viszont, hogy a legnagyobbságot firtató kérdésre érdemibb választ adhassunk, számba kéne venni az online tartalmak olvasottságát is, és ebben a Népszabadság megelőzte az említett megyei napilapokat. A számadatok tisztázásáig tehát nem tanácsos használni a legnagyobb kifejezést.

Ekkor tettem át a Népszava mai számát a jobbra lévő bárszékre. Reflexszerűen nyúltam a baloldali bárszék felé, hogy kezembe vegyem a Népszabadság mai számát. E pillanatban hatolt el a tudatomig, hogy a legjobb magyar napilap megszűnt létezni. 

Erről az egyik tanítványom is kifejtette az álláspontját. Huszonöt körüli, de már kamasz kora óta dolgozik digitális szerkesztőségben. Benne látom a blogger-olvasó találkozókra járó sztárelőadót, aki már most is azt írja a névjegyére, hogy online kisiparos. A patinás napilap körüli vitában kívülállóként szólalt meg - ő nevezi magát így -, ám ebbéli minőségében is bosszantják a történtek. Talán mert legalább háromszor vágták át portáltulajdonosok.

A hétvégi fejlemények szerinte úgy alakultak, „mint egy tesióra, ahol csenevész elsősöket gyepál egy jól megtermett nyolcadikos”. Azt azonban furcsállja, hogy az ’elsősök’ meglepődtek. Én is hallottam, hogy a sarokba szorított napilap egyik főszerkesztő-helyettese derült égből villámcsapásról beszélt, a főszerkesztő pedig azt mondta, hogy „Sokkszerűen ért bennünket.” Remélem, hogy csupán az időzítés módját és a felfüggesztés furmányos koreográfiáját minősítették váratlannak. Azt is remélem, hogy a nyár közepe óta rendszeresen megbeszélték az egyre gyanúsabb mozzanatokat, és forgatókönyvet dolgoztak ki arra az esetre, ha a tulajdonos meg akarna szabadulni tőlük. Most se zárnám ki az előre gondolkodás lehetőségét, néhány óra múlva akár még ki is derülhet, hogy lesz papír alapú Népszabadság. Vagy az, hogy a törzsgárda belakja inkább az olcsóbb digitális teret.

Tehetséges tanítványommal ellentétben érzelmileg is kötődöm a száműzött szerkesztőséghez, és korántsem hűvösen csodálkozom a szerkesztők meglepődésén. Mert aki figyelemmel kísérte a sajtópiac mozgásait, kiszámíthatta a fejleményeket. A nyilvánosság egyre sanyarúbb helyzetében csupán az a kérdés, hogy a rossz vagy a még rosszabb következik-e be. De ha már a szerkesztőket derült égből villámcsapásként érte a kiadás megszüntetése, akkor a kibontakozás lehetősége is felötlik. Mi volna, ha szakítanának a lap nevével és offline beidegződéseivel, majd afféle zöldmezős beruházásként indítanának egyszerre digitális és papírra nyomtatott újságot?

A Nyugaton már kipróbált módszer épp fordítottja a hazainak. Hét közben az újságírók folyamatosan pontosítanák (frissítenék) a villámgyorsan megfogalmazott cikkeket, a legérdekesebbek hátterét pedig bedolgoznák a terjedelmesebb változatba, mely a papírra nyomtatott hetilap-mellékletben jelenne meg. És az volna a poén, hogy független online kisiparosok koppintanának a rosszul öregedő, számítógépet nagy ívben kerülő miniszterelnök orrára.

Digitális ismeretségi körömből többen is firtatták, miként vélekedem a Népszabadság tegnapi felfüggesztéséről. A kérdést érintettem már a Médianapló mai bejegyzésében, bár elismerem, hogy csupán közvetve válaszoltam nekik. Várom azonban a holnapi újságokat, hátha többet tudhatunk meg a részletekről. Addig is kérem az érdeklődőket, érjék be ama néhány bejegyzéssel, amelyet az idén írtam a Népszabadság körüli bonyodalmakról.

2016. május 11.

Balosak-e az úgynevezett Springer-lapok?

A demokratikus ellenzék miért nem látszik a vidéki sajtóban? című bejegyzésem tegnap este tízkor került föl az Index digitális felületére. Reggel nyolcig ezerhétszázan olvasták el. Ez még akkor is megható, ha a kommentelők sajtószakmai kérdésekbe bonyolódtak. Igazán nem várhatom el tőlük, hogy éjszaka nézzenek utána a részleteknek, ezért pontosítanék két légből kapott állítást, mindkettő az Axel Springer nevű német médiacéghez kapcsolódik.

Luis5 szerint az „Axel Springer jól ismert balos kötődésekkel” vett birtokba nyolc megyei napilapot. Konrada pedig azt fejtegeti, hogy „a vidéki kiadókat a Népszabadság vitte el, amit aztán szépen átjátszottak az Axel Springernek, amely még mindig a tulajdonos, így a baloldali kötődésüket nem nagyon lehet vitatni”. Az a helyzet, hogy Axel Springernél konzervatívabb médiacézár el sem képzelhető. Német nyelvterületen nem is annyira a CDU-hoz állt közel, mint inkább a bajor CSU-hoz, nevezetesen Strauss néhai hadügyminiszterhez. Bár elismerem, hogy a halála után egyik menedzsere kifejtette a Der Spiegel című hetilapban: „Mi nem jobboldaliak és nem baloldaliak vagyunk, hanem nyereségpártiak.”

E megjegyzés szellemében működtették Magyarországon elég kacifántos módon megvásárolt lapjaikat. Konrada állításában vannak igazságelemek, de az idősíkok összecsúsztak a fejében. Nyolc vidéki kiadót az Axel Springer vitt el 1990-ben, nem pedig a Népszabadság. Utóbbi huszonnégy év múlva úgy került a csomagba, hogy a német cég eladta megyei napilapjait egy osztrák cégnek, amely egy svájci cégtől megvette hozzájuk a Népszabadságot is. Közös tulajdonosuk 2014. október 1. óta a Mediaworks Hungary Zrt. Az Axel Springer tehát több mint másfél éve nem birtokolja a pécsi, a kaposvári, a szekszárdi, a tatabányai, az egri, a szolnoki, a kecskeméti és a békéscsabai napilapot.

A körülményekhez képest elég jól megy a megyei napilapoknak. A rendszerváltás óta „csak” a példányszámuk felét vesztették el (az országos napilapok a kétharmadát). A különbség oka, hogy az országos újságok politikailag tömbösödtek, ezért a másik oldal elvétve helyez el bennük hirdetéseket, és a hívei is a legritkább esetben veszik kézbe őket. Ugyanakkor a megyeszékhelyen egyetlen napilapot szerkesztenek, amely nem engedheti meg magának a politikai részrehajlást. Ettől lett nyereségpárti. Ha Luis5 és Konrada azt állítaná, hogy ezért haloványabbak, visszafogottabbak az állásfoglalásai, aligha vitatkoznék velük.

2016. május 27.

Megújul-e a Népszabadság?

Figyelemre méltó cikk a patinás napilap utolsó előtti oldalán. Beharangozza a legközelebbi számot, amely már új köntösben jelenik meg. Alcímek, piros nyilak, lefényképezett oldalak mutatják a majdani formát. A sorokból pedig kibontakozik a megfiatalított szerkesztőség vágya, hogy közelebb kerüljön az olvasókhoz. A szövegből egy szürke mondat keltette föl az érdeklődésemet: holnaptól az újság „a felcím elhagyásával, mintegy bővített alcímként ragadja meg a cikkek lényegét”.

A lefényképezett oldalakon hat cím látható. Három elborzaszt: a „Városmegoldások”, „A Vár és az eklektika” meg a „Kevéssé sikeres társaságok”. Ha holnap ilyen címekkel szembesülök, olvasatlanul ugrom át rajtuk. Annál szívesebben fogadnám az ilyeneket: „Rendszerváltásra készülnek”, „Magyarország most rosszabbul teljesít”, „Jól kifőzte magának”. Ha az új szerkesztőségi protokollban olvasható lesz, hogy illik igei állítmánnyal érzékeltetni a cikkek lényegét, a negyvenezer eladott példányt alulról súroló Népszabadsághoz sok hajdani olvasó pártolhat vissza.

Semmi bajom a fogalmi címekkel, egy értelmiségi hetilapban talán még ajánlatosak is. Számíthatnak az átlagosnál műveltebb, tájékozottabb, fogalmi gondolkodású olvasók figyelmére. A megújítás előtt álló napilapnak azonban kerülnie kéne a fogalmi címeket, az olvasókhoz vezető utat ugyanis a másik három cím jelzi. Amiben igei állítmány van, az nem zárja ki az együttgondolkodásból a kevésbé felkészült olvasókat. Épp ellenkezőleg: bekapcsolja, mozgósítja őket, érdeklődést vált ki belőlük.

Igazságtartalmuktól elvonatkoztatva ez a különbség a Fidesz és az MSZP kommunikációja között. A vezető kormánypárt gyakorlatában elképzelhetetlen a fogalmi jellegű cím. Ha nézegetjük a kormánypárti szónokok előtti műanyag állvány homlokzatára írt jelmondatokat, majd’ mindegyikben igei állítmány tűnik fel. Ha viszont az amúgy is elavult sajtótájékoztatókon szocialista politikusok győzködik álláspontjukról a nyilvánosság kornyadozó képviselőit, előttük vagy mögöttük szinte kizárólag fogalmakat tartalmazó jelmondatok olvashatóak. Néha az a benyomásom, hogy ezekkel próbálják megóvni választóikat az azonosulástól. 

Ha csak eme kommunikációs mozzanaton múlna, Orbánék alighanem örökbérletet váltanának az ország irányítására. Mégse tekinteném a Fideszhez való közeledésnek, ha a megújuló Népszabadság holnaptól csakugyan a felcím elhagyásával, ráadásul igei állítmányokat magában foglaló alcímekkel ragadná meg a cikkek lényegét.     

2016. június 19.

Ki járna jól a Népszabadság habonyizálódásával és az Index simicskásodásával?

Magyar Bálint meghökkentő gondolatkísérlettel lepett meg bennünket. A miniszterviselt szociológus azt fejtegette az ATV stúdiójában, hogy omladozik a Spéder-féle médiabirodalom. Szerinte a Népszabadság körül Habony ólálkodik, az Indexre pedig Simicska pályázik.

Kétséges, hogy a patinás napilap tulajdonosa, egy osztrák üzletember mögött Spéder Zoltán rejlik-e. A szakmában viszont egyetértés alakult ki abban, hogy az Index megszerzése is szerepet játszhat a magyar üzletember ellen zajló kormányzati hajtóvadászatban. Rebesgetik azt is, hogy Spéder bebiztosította magát. Ha úgy alakul a helyzet, a több százezer olvasóhoz eljutó portálját átpasszolja Orbán Viktor tőkeerős ellenfelének. Azon tűnődöm, hogy ha Magyar Bálint gondolatkísérletében van némi igazság, vajon ki járna jól a hazai médiapiac átalakításával.

A Népszabadság eladott példányszáma alulról súrolja a 40 ezret, a papír alapú változatot százezernél nem sokkal többen olvassák. Ehhez jön az online kiadás újabb százezer olvasója, a patinás napilap tehát mintegy 200 ezer emberhez jut el. Az Index olvasótábora ennél kétszer, talán még háromszor is nagyobb. Ha megtörténne ama bizonyos adás-vétel, az Orbán-kormány legföljebb azt könyvelhetné el, hogy megszerezte a szétforgácsolódott baloldali ellenzék zászlóshajóját. A munkatársak aligha dolgoznának vele, ezért ki kéne cserélnie a szerkesztőséget, és a saját híveiből új olvasótábort kéne toboroznia. Ez korántsem lehetetlen, tíz évvel ezelőtt hasonlóval próbálkozott Széles Gábor. Ott tart most, hogy a Magyar Hírlap eladott példányszáma tízezer alá süllyedt. Ráadásul az átfazonírozás sok időt venne igénybe, noha a 2018-as választási kampány kezdetéig talán csatasorba lehetne állítani az immár kormánypárti Népszabadságot.

A Magyar Bálint gondolatkísérletében szintén szereplő Simicska Lajos viszont folyamatosan üzemelő tömegközlési eszközhöz jutna, melyet alaposan kihasználhatna hajdani iskolatársa és barátja, Orbán Viktor ellenében. Ha nem cserélődne ki a szerkesztőség, akkor a hozzá tartozó Index nem feltétlenül járna a baloldali ellenzék kedvében, azon azonban aligha változtatna, hogy a jelenlegi Népszabadsághoz hasonlóan begyűjtse a mértékadó véleményeket. A kérdés az, hogy a miniszterelnök legyengült baloldali ellenzéke képes volna-e figyelemre méltó üzenetekkel kecsegtetni a Népszabadságénál jóval népesebb és fiatalabb olvasóközönséget.

2016. július 8.

Eltorzul-e a médiapiac?

Szánthó Péter a Népszava mai számában áttekinti a médiaviszonyokat. Andy Vajna példáján mutatja be az Orbán-kormány médiapolitikáját. Csakugyan nem szép az Amerikából visszahonosodott üzletembertől, hogy állami pénzen kistafíroztatta a tv2-öt, majd a kereskedelmi televízió kábelcsatornáit kiszervezte Romániába, hogy a magyarországi adóhatóságot „megkímélje” évente 80-160 millió forintnyi bevételtől. Igen ám, de akkor lett volna teljes az egyébként korrekt áttekintés, ha a cikkíró kidomborította volna a kormányzati médiapolitika másik oldalát is.

Elképzelhető, hogy Orbánék a határokon átívelő nemzetegyesítés jegyében viselik el Andy Vajna ügyeskedését. Elvégre a magyar nyelvű szórakoztató műsorok révén áttelepíthető a propagandájuk 1,3 millió erdélyi magyar otthonába is. Mert ha a romániai kábeltársaságok üzletet látnak Vajna kínálatában, betehetik exportcikkeit a műsorcsomagokba. Az országhatárokon túlnyúló áttekintés gyönge pontja az úgynevezett keretes anyag, noha a szerző becsületére válik, hogy néhány sort szentelt azért a vidéki sajtóban bekövetkező változásoknak is. Megpendítette például, hogy a Gazdasági Versenyhivatal kihívás előtt áll.

Egy osztrák üzletember itteni cége, a Mediaworks állítólag felvásárolná a Pannon Lapok Társaságát, négy dunántúli megye napilapjait. S ha igaz, hogy az a bizonyos Pecina úr találkozót kért Orbán Viktortól, az is lehetséges, hogy a kormány „gyakorlatilag uralhatja majd a teljes vidéki sajtót”. De ha a Mediaworks a Népszabadság és a nemrégiben még a német Springer-céghez tartozó nyolc vidéki napilap után megszerzi a PLT öt napilapját is, akkor a Gazdasági Versenyhivatal szembe kerül önmagával. 2011-ben még azzal utasította el a Népszabadság és néhány megyei napilap közös hálózatba szervezését, mert olyan koncentráció valósulhatott volna meg, amely eltorzította volna a médiapiacot, veszélyeztette volna a sokszínű tájékozódás jogát.

Íme, az újabb témalehetőség. Szánthó Miklósnak felkészülés közben érdemes volna megjegyeznie, hogy „Hevesi Hírlap” nem létezik, csak Heves Megyei Hírlap. Továbbá a „Békés megyei Hírlap”, illetve a tatabányai „24 óra” nevében a megye és az óra nagy kezdőbetűvel írandó, és a felsorolásból nem illik kifelejteni a pécsi Dunántúli Naplót. A veszprémi Napló és a székesfehérvári Fejér Megyei Hírlap pedig nem „több mint harmincezer emberhez jut el”, hanem legalább százezerhez. Bár a cikkíró mentségére szóljon, hogy a százezer is több, mint harmincezer.       

2016. július 13.

Mi lesz a vidéki sajtóval?

Eltorzul-e a médiapiac? című bejegyzésem úgy foglalható össze, hogy a kormány még nem uralja a vidéki sajtót. „Az uralásnak fokozatai vannak” - írta Miskolczi Miklós. Marik Sándor hasonló következtetésre jutott: „Jelen állás szerint a kormány mindent uralhat, ha akar.” Beszélgettem velük telefonon is, és annyira egybehangzott az álláspontjuk, hogy akkor is megfontolnám az élménybeszámolójukat, ha nem ismerném őket.

Miskolczi Miklós évekig irányította a dunaújvárosi napilapot, Marik Sándor pedig a nyíregyházi Kelet-Magyarország főszerkesztő-helyettesi székéből ment nyugdíjba. Ha ők mondanak valamit a vidéki sajtóról, arra érdemes odafigyelni. Abban egyetértünk, hogy azért rossz a Budapesten túli zsurnaliszták közérzete, mert nem írhatnak meg mindent, amit szeretnének. Hol a kiadóhivatal érdekeibe ütköznek - ama céget lepleznék le ugyanis, amely rendszeresen hirdet az újságban. Hol arra kéri meg őket a szerkesztő, hogy ne foglalkozzanak a polgármester, a választókörzeti képviselő, a kormány kínos ügyeivel. Ebben a helyzetben rossz újságírónak lenni. De vajon következik-e belőle, hogy a Fidesz már rátenyerelt a vidéki sajtóra?       

A kormányzati ciklus félidejében vagyunk. Most kell átrendezni a médiapiacot, hogy a 2017 végén kezdődő választási kampányban azok is a kormány nótáját fújják, akik kilógnak a sorból. A mozaikok már kirajzolódtak, de a kép még nem állt össze. A folyamat megértéséhez két mozzanatot szembesítenék. Az Orbán-kormány leváltotta a Gazdasági Versenyhivatal elnökét, és egy Fidesz közeli ügyvédet nevezett ki az élére. A GVH hamarosan megakadályozta, hogy a Népszabadság - amelyben csaknem 28 százaléknyi tulajdonjoga volt az MSZP-nek - közös hálózatot alkothasson a Springer tulajdonában lévő nyolc megyei napilappal.

Úgy alakult a helyzet, hogy az MSZP eladta a tulajdonrészét, és a vevő létrehozhatta a korábban kifogásolt portfóliót. Most a hírek szerint az új tulajdonos közel került egy öt megyei napilapból álló hálózat megvásárlásához. Ha a GVH engedélyezi az egyesülést, a tizenkilenc vidéki napilapból immár tizenháromban az óriáscég határozhatja meg a legtöbb olvasót elérő hálózat irányvonalát. Nem valószínű, hogy a kormány amúgy is széttöredezett ellenzéke áll mögötte. Elismerem persze, hogy az uralásnak fokozatai vannak, de a kormány még nem jutott a folyamat végére. Ezért egyelőre zárójelbe teszem két szakmabeli tekintély feltűnően egybehangzó élménybeszámolóját.    

2016. augusztus 27.

Lőrinc baráté lesz-é a Népszabadság?

A nap híre volt tegnap az egyik televíziónál, hogy Mészáros Lőrinc beszáll a médiaüzletbe. Állítólag kinézte magának a Népszabadságot is. A műsorvezető megkérdezte Urbán Ágnest, vajon az Orbán-kormány milyen mértékben uralja a médiapiacot. A médiakutató komolyan veszi magát és a szakmáját, ezért nem mondott számot meg százalékot. Azt viszont kifejtette, hogy ha a médián nem kizárólag a közéleti tartalmú orgánumokat értjük, akkor a rejtvényújságokat, vitorlás, kutyás és szépészeti magazinokat is beleértve a kormány elenyésző mértékben uralja a nyilvánosság fórumait.

Válaszából arra is következtethetünk, hogy ha a médiát leszűkítjük a közéleti tartalmú médiumokra, akkor viszont a kormányzat igyekszik túlsúlyra szert tenni. Leginkább így érheti el azokat a választópolgárokat, akik hajlamosak betenni lábukat a szavazófülkébe. Az immár hetedik éve hivatalban lévő kormány tehát monopóliumra (kizárólagosságra) törekszik a médiában. Ebből egyelőre „csak” hegemónia lett. A hatalmi fölényt, de nem mértéktelen túlsúlyt jelző kifejezés azt jelenti, hogy minden kormányzati erőfeszítés ellenére több szereplős maradt a médiapiac. Az úgynevezett G-nap után például a Simicska-féle orgánumok kiváltak az állami irányítású médiabirodalomból, és megváltoztatták a belső erőviszonyokat.

Ha az állami túlsúly közel volna az elviselhetetlenhez, akkor a kormányzat aligha törekedne a világháló, a digitális sajtó megrendszabályozására. Csakhogy a netadó-tervezetet elsöpörte a népharag, a kudarc nyomán kinevezett miniszterelnöki megbízott, Deutsch Tamás pedig szakmailag nem elég felkészült ahhoz, hogy gatyába rázza az internetet. Ami az idegengyűlöletet árasztó plakátrengeteget illeti, a kormányzat aligha borítaná kékbe az országot, ha a média hagyományosabb fórumain, a nyomtatott és a digitális sajtóban nyomasztó túlsúlyban volna.

Ezek a mozzanatok késztetik visszafogottságra, árnyaltabb fogalmazásra a médiakutatókat. Bizonyára szívesen hivatkoznának számokra és százalékokra, ha volnának hozzáférhető felmérési adatok a médiapiacról. Ennek átalakítására épp most, a választási ciklus félidejében tesz kísérletet az Orbán-kormány a felcsúti polgármester közreműködésével is. Izgalmas kérdés a Népszabadság helyzete, a Médianapló szokásos harminc sorából azonban már csak egy maradt. Arra használom, hogy bejelentsem: holnapra kéne halasztani a téma folytatását.

2016. augusztus 28.

Mi lesz a Népszabadsággal?

Kollégám ma reggel hívott föl. Csipkelődve tette szóvá, hogy miközben tegnap „több mint 200 ezresre” saccoltam a napilap olvasottságát, elfeledkeztem arról, hogy egyre többen böngészik az okostelefon piciny képernyőjén is. Igaz, köszönöm a pontosítást. De aztán föltette a kérdést, amiért voltaképpen hívott: vajon mivel magyarázható a Népszabadság kiszolgáltatott helyzete? Megpróbálok válaszolni.

Az országos napilap nem volt mindig veszteséges vállalkozás. Ismereteim szerint utoljára 2007-ben könyvelhetett el nyereséget, és 2011. december 31-e óta óta lóg fölötte Damoklész kardja. A szerkesztőség erős jogokat szerzett, nélküle például nem lehetett főszerkesztőt választani, és az újság nevét sem lehetett megváltoztatni. Igen ám, csakhogy ezek a jogok megkérdőjelezhetővé váltak, amint három egymást követő évben veszteséges lett az újság. A részletekkel nem untatom az olvasót, a lényeg pedig az, hogy 2011. november 29-én az MSZP lemondatta a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumi elnökét, Földes Györgyöt, aki nyilvánosan kifejtette, hogy ő bizony nem válna meg a Népszabadság 27,6 százaléknyi részvényétől. Álláspontja rokonszenves és méltánylandó, mindazonáltal a választási vereség után anyagi gondokkal küszködő szocialistáknak a tulajdonész arányában kellett volna pótolni a veszteséget.

A Földesnél készségesebb utódot, Kránitz Lászlót hallottam néhányszor beszélni, és médiapolitikát előadó egyetemi-főiskolai oktatóként mindannyiszor felötlött, vajon átengedném-e a vizsgán. 2015 közepén ő adta el egy osztrák sajtóbefektetőnek az alapítványi tulajdonrészt. Pecina úr pedig a dolgozók egyesületétől is megszerezte az 1,4 százalékot, illetve a munkatársaktól a 0,1 százalékot. Továbbadás esetén azonban szembesülhet egy (tulajdon)jogi bökkenővel. A kisrészvényesek között akadnak néhányan, akik nem váltak meg a plakettjüktől, amelyhez érzelmi okból ragaszkodnak. Nekik is bele kéne egyezniük abba, hogy a Népszabadság például Mészáros Lőrinchez kerülhessen. 

De tételezzük föl, hogy a jelenlegi tulajdonosnak sikerül megállapodni a kisrészvényesekkel, a potenciális vevőnek, a miniszterelnökhöz közel álló felcsúti polgármesternek viszont nem sikerülne maga mellé állítani a szerkesztőség munkatársait, ráadásul az új olvasótábor is csak lassacskán gyűlne össze. Egy laphálózat zászlóshajója lomha cirkáló, nehezen (pál)fordul. Attól tartok, hogy pacifikálása önmagában is megérné a kormányzati fáradságot, mert egy szakmai gondolkodásmód, egy világnézeti értékrendszer ellehetetlenítését eredményezné.

2016. augusztus 31.

Káosz a lappiacon

Most akkor Mészáros Lőrinc egyik cége megvette a Mediaworks-t, vagy nem vette meg? A Népszava tegnap még úgy „értesült”, hogy a Duna Aszfalt Kft megvásárolta a Népszabadsággal is megtoldott újsághálózatot. Mára azonban a Mediaworks cáfolta ezt, mondván, hogy osztrák tulajdonosa „épp jelentős felvásárlást végez”. Lefordítom magyarra: német (Ruhr-vidéki) tulajdonosától még nem vette meg a dunántúli Pannon Lapok Társaságát, amelynek öt napilapja révén sajtó-portfóliójában tizenháromra gyarapodna a Népszabadságot övező megyei napilapok száma.

Ez felelne meg a Médianaplóban már kifejtett logikámnak, amely úgy foglalható össze, hogy a bécsi Pecina úr olcsón vesz újságokat, egységes hálózattá gyúrja őket, és drágábban adja tovább - akár Orbán Viktor valamelyik lekötelezettjének is. Bár a vevő nem föltétlenül a felcsúti polgármester lesz. Lehet például egy bajor médiacég is, amely kapcsolatba hozható a német kormánykoalíció egyik pártjával, a CSU-val. Ennél tovább nem is merészkednék, mert vétek volna azok hibájába esni, akik összetévesztik a feltételezést a valósággal. Egyébként ama Népszava-közleményben, amelyet megcáfolt a Mediaworks, van egy mondat, amelyre nincs ugyan bizonyíték, mégis foglalkoztat: „a pannon lapok megvásárlásával összesen már több mint 20 megyei újság is a médiavállalat portfóliójába tartozik”. Vajon ezt a számot honnan vette a szerző?

Az ’újság’ kifejezés arról árulkodik, hogy nemcsak napilapokra gondolhatott. A PLT-nek az öt napilapon kívül vannak más újságjai is, ezek viszont nem naponta jelennek meg, sőt nem is megyeiek, hanem városiak. Ebben az értelemben tehát pontatlan a fogalmazás. De ha a cikk írója húsz megyei napilapra gondolt, akkor meg a számokkal van bajban. Ha ugyanis egy kormány közeli cég megvásárolná a pannon lapokkal felturbózott Mediaworks-t, akkor is „csak” tizenhárom megyei napilapot mondhatna a magáénak. De mennyiből is? Magyarországnak tizenkilenc megyéje van, ám a legnagyobb, Pest idestova két évtizede szüntette meg a napilapját. A megyei napilapokhoz viszont még hozzátennék egy naponta megjelenő városi újságot, a Dunaújvárosi Hírlapot is. Így jön ki tizenkilenc vidéki napilap.

Sejthető persze, honnan származik az a fránya húszas szám. A másik városi napilapnak, a szegedi Délmagyarországnak volt más néven egy megyei mutációja, csakhogy ez megszűnt. Most már a ’Délmagyar’ nemcsak városi, hanem megyei újság is. Kár, hogy erről a Népszava szerkesztőségében még nem értesültek. 

Az ismerős arcú, köpcös férfiú tegnap forgalmas úton állt a mikrofonok és a kamerák elé. De vajon a Magyar Birkózó Szövetség elnökeként, rezsibiztosaként vagy a nagyobbik kormánypárt alelnökeként válaszolt-e az újságírók kérdéseire? Ez nem derült ki a Hír TV nyúlfarknyi, talán ha kétperces híradó-részletéből. Németh Szilárdot azonban mintha az egyik kérdés megzavarta volna. Kapásból felelt ugyan, de kisvártatva megakadt. Így kezdte: „Nem fogok krokodilkönnyeket…” Itt kihagyott néhány, alig észrevehető másodpercet, kereste a megfelelő állítmányt, aztán folytatta: „… ejteni a Népszabadságért.” Vajon tudja-e, hogy mit mondott?

A közmondás, ugye, arra utal, hogy valaki krokodilkönnyeket hullat. Angolszász nyelvterületről valószínűleg német közvetítéssel jutott el hozzánk, e sorok írója például így jegyezte meg: Er weint Krokodilsträne. Nyomára leltem Erdélyi János 1852-ben megjelent gyűjteményében, a Magyar közmondások könyvében (Krokodilus könny). Majd Sirisaka Andor azonos című, de már 1890-es kiadású kötetében imigyen látott napvilágot: Krokodilus könnyeket hullat. Igazi jelentését mégis Erdélyi János világítja meg, aki így gondolta tovább: Nincs hamisabb víz asszonyok könnyhullásánál.

A művelődéstörténeti nyomozásban arra jutottam tehát, hogy az angol-német-magyar közmondás hamis, színlelt, festett könnyeket jelent, átvitt értelemben képmutatásra, tettetett részvétre utal. Ama bizonyos krokodilus jóízűen fogyasztotta el az áldozatát, aztán megsiratja. Az állatorvosok is vizsgálták persze, hogy mi rejlik a jelenség mögött, és nem föltétlenül azt a lélektani következtetést vonták le, hogy kárörvendezik a krokodil. Megállapították, hogy ha kitátja a száját, a nyomás hatására működni kezdenek a szeme mögötti könnymirigyek. A megfigyeléshez annyit fűztek hozzá az emberorvosok, hogy a könnyezés az arcideg-zsába (nervus facialis) tünete.

Most már csak az kéne eldönteni, hogy a Népszabadság haldoklásáról nyilatkozó birkózómenedzser, kampány ízű szociális ügyekkel foglalkozó miniszterelnöki biztos, alvezéri beosztású pártvezető zsákmányát megkönnyező hüllőnek vélhető-e, vagy szánalomra méltó, beteg embernek. Tapintatból nem választanék, mindazonáltal Dugonics András 1820-ban megjelent könyvében, a Magyar példabeszédek és jeles mondásokban leltem egy találó értelmezést. A szegedi író szerint a krokodilkönnyek leginkább így fejezik ki anyanyelvünkön a lényeget: A hamis könnynek nincs becse.    

A Népszava mai számában Molnár Gyula kifejtette, hogy 2014 óta az összefogás lejáratott szó. Új kifejezést talált, és bár feltétlen híve az ellenzéki együttműködésnek, van két feltétele. Az egyik az, hogy az MSZP nem akar ugyan diktálni a többi pártnak, de „mégiscsak a legnagyobb demokratikus ellenzéki erő”. A másik pedig ez: „Senki se gondolja, hogy ennek az együttműködésnek Gyurcsány Ferenc lehet az arca.”

Nem élek az ironizálás kínálkozó eszközével, mert beleesnék az interjúalany csapdájába, aki az utolsó bekezdésben kettős mércével gyanúsította az újságírókat. Szerinte „A sajtó és a választók joggal várják el, hogy minden mondatunk egységes irányba  mutasson, de jó lenne, ha nemcsak nekünk kellene óvatosabbnak lennünk.” Az MSZP újdonsült elnöke furcsa módon gyakorolt önkritikát. Elismerte, hogy szeptember elsején hibázott, amidőn a Hír TV kérdésére azt válaszolta, hogy nincs semmi értelme az október 2-i népszavazásnak, „de hogyha ez a kérdés fölvetődik, akkor készen állunk arra, hogy megtámogassuk a kormányt”. Vagyis akkor, ha az Európai Unió adminisztrációja esetleg kötelezővé tenné a menekültek befogadását.

Azonnal elhatárolódott tőle két párttársa: Lendvai Ildikó volt elnök és Szanyi Tibor volt elnökjelölt. Az ellenzéki sajtó csak kullogott utánuk. Nem azt olvasom ki Molnár Gyula nehezteléséből, hogy a Fidesz kilóra megvette a sajtót, amelynek munkatársai a szocik szemében meglátják a szálkát, Orbánék szemében pedig nem veszik észre a gerendát. Érdemes volna végiggondolni, vajon mivel magyarázható a szocialisták sajtóellenes érzülete, de most inkább az foglakoztat, hogy ugyanezt az elmarasztalást hallom a másik politikai táborból is. A vereséggel felérő választási győzelem után a kormánypárti politikusok szintén a sajtóban keresik a népszavazási kudarc okát.

Gulyás Gergely alelnök és Kovács Zoltán kormány-szóvivő szerint az újságírók emlegették az érvényességi küszöböt, holott a kampányolók megelégedtek volna a nemek elsöprő arányával is. Az állítást idézetek tucatjaival cáfolhatnám, bár az feltűnt, hogy a népszavazás előtti héten a kormánypárti politikusok már visszafogták magukat. Érzékelték, hogy nem jön össze a több mint négymillió szavazat. Talán a véletlen műve, hogy Molnár Gyula, az MSZP nemrégiben megválasztott elnöke öt héten belül másodszor került közös nevezőre a Fidesszel. Ebből azonban csupán azt a következtetést vonnám le, hogy van még hová fejlődnie a kommunikációban és a médiaszemléletben.    

Dombai Tünde szegedi újságírónő tegnap sajátos összefüggésben ábrázolta a kormányzati kommunikációt. Elmesélte a Délmagyarország hasábjain, hogy a régió Fidesz-politikusával beszélgetett, amidőn megcsörrent az illető telefonja. A hangfoszlányokból kivette, hogy országos politikus mondja fülre az esedékes kampányszöveget. Az udvarias helyi politikus azonban kinyomta a gépesített közleményt, gondolván, majd meghallgatja később. De aztán pánikba esett: „Nem lesz baj abból, hogy nem hallgattam végig?” Az újságírónő kommentárja: „Akkor láttam először, milyen a sajátjainktól félni.”

Szüleim a Dugonics Andrásról elnevezett szegedi téren laktak, bizonyára ezért ugrott be az író Magyar példabeszédek és jeles mondások című könyvéből az ide illő szöveg: „Fél, mint eb a bottól.” Erről pedig felötlik, hogy Orbán Viktor a Pesti Srácok szeptember 10-i számában kifejtette: „A mi esélyünk most, hogy a népszavazással a küllők közé tegyük a botot.” Elképzelem, amint a miniszterelnöki hasonlat nyomán eldől a brüsszeliták biciklije. A szemléletes mondatnak mégse tulajdonítottam volna jelentőséget, ha Orbán Balázs, a Migrációkutató Intézet főigazgatója nem adott volna interjút a Zalai Hírlapnak. Eredetinek ható megállapítása szeptember 30-án jelent meg: „Botot dugni a küllők közé egyedül a népszavazással lehet.”

Szintén Orbán Viktor fejtegette azt, ami szeptember 22-én látott napvilágot a Miniszterelnök.hu című portálon: „A népszavazáson dől el, hogy milyen erős kardot tudunk kovácsolni a brüsszeli bürokratákkal szemben.” Szavai termékeny talajra hullottak, mert másnap reggel, a Magyar Rádióban ezt találta mondani Rogán Antal, a miniszterelnöki kabinetiroda vezetője: „A minél nagyobb részvétel erős kardot ad kezünkbe a brüsszeli bürokratákkal szemben.” Ennyit arról a néhány napja hangoztatott kormányzati értelmezésről, hogy a Fidesz-politikusok nem is vélték fontosnak a népszavazás érvényességét.   

Lám, feltárult előttünk egy XXI. századi magyar párt információs rendszere. Legfelső szintről elindul egy-egy célirányos mondat, és végighullámzik az országon. Most értettem meg igazán korunk lényegét. Ha már a lakossági fórumokon felszólaló, helyi lapoknak interjút adó közéleti személyiségek hivatalból tartják a vonalat, akkor hol van az megírva, hogy csak nekik kell félniük a sajátjaiktól? Igyekeznek olyan helyzetet teremteni, hogy mi is aggódjunk, cidrizzünk, majrézzunk, rettegjünk, rinyáljunk, szorongjunk. Egyszóval féljünk tőlük, ha már megválasztottuk őket.  

Böcskei Balázs cikke a Népszabadság hasábjain hiteles arckép korunk egyik legismertebb magyar politikusáról. Álláspontját úgy foglalnám össze, hogy a volt miniszterelnök már lejárt lemez, a baloldalon mégis szükség van rá - összehasonlítási pontként. Az ő hibái nélküli, de hozzá hasonló karaktert kéne keríteni ahhoz, hogy a széttöredezett baloldal újra magára találjon. Mint írja a politológus szerző, Gyurcsány fénykorában „azért figyeltek rá a politikailag érdeklődők, amit mond, és nem azért - utal a jelenre -, mert ő mondja.” Na, itt kezdődik a szakmám.

Kétségtelen, hogy Gyurcsány Ferenc majdnem mindig érdekes interjúalany. Ha valaki leül vele beszélgetni, számíthat arra, hogy minden szöveghasáb élére lesz kiemelésre alkalmas mondata. 2005 és 2015 között megszoktam, hogy kolumnás (újságoldalnyi) megnyilatkozásából, ami félórás rádió- vagy tévéinterjúnak felel meg, körülbelül tíz ütős mondat rögzíthető. Mindazonáltal feltűnt, hogy a legutóbbi néhány hónapban felére csökkent az elgondolkoztató mondatok száma, sőt akadt olyan interjúja is, amelyből egyetlen sem kívánkozott számítógépem immár ötszáz oldalnyi Gyurcsány-fájljába. S mert negyedszázada gyakorlom a mondatvadász mesterséget, ezúttal nem magamban keresném a hibát.

A volt miniszterelnöknek régebben nemcsak a politikusi átlagnál bővebb szókincse, hanem megalapozott mondandója is volt. Mostanában viszont többször is megpendítette például, hogy Orbán Viktor azért kezdeményezte a kvótaellenes népszavazást, mert a nemek többségére építve íratná ki az előre hozott választást, hátha így kétharmadra tehetne szert. Amidőn pedig az újságírók rákérdeztek, vajon honnan tudja ezt, titokzatoskodva felelte, hogy hiteles forrásból; a jelenlegi miniszterelnök legszűkebb környezetéből. Ilyenkor ötlik fel az emberben, hogy akár át is vághatták ezzel az „információval”, és érdemes lett volna élni a forráskritikával.

Gyurcsány látványos koncepciót rittyentett a képzeletmozgató feltételezésre, és ami kínosabb: ugyanezt az eszmefuttatást kezdték hangoztatni a Demokratikus Koalíció politikusai is. A pártjában abszolút tekintélynek örvendő elnök ellenőrizetlen értesülése beépült tehát a DK népszavazási kampányába. Ha Böcskei Balázs így értette ama bizonyos mondatát (régebben a politika iránt érdeklődők nem azért figyeltek Gyurcsány Ferencre, mert ő mondta, hanem mert mondott valami fontosat), akkor kommunikációs észrevétele meggyőzően egészíti ki a portré politikailag hiteles részét.