Digitális ismeretségi körömből többen is firtatták, miként vélekedem a Népszabadság tegnapi felfüggesztéséről. A kérdést érintettem már a Médianapló mai bejegyzésében, bár elismerem, hogy csupán közvetve válaszoltam nekik. Várom azonban a holnapi újságokat, hátha többet tudhatunk meg a részletekről. Addig is kérem az érdeklődőket, érjék be ama néhány bejegyzéssel, amelyet az idén írtam a Népszabadság körüli bonyodalmakról.
- május 11.
Balosak-e az úgynevezett Springer-lapok?
A demokratikus ellenzék miért nem látszik a vidéki sajtóban? című bejegyzésem tegnap este tízkor került föl az Index digitális felületére. Reggel nyolcig ezerhétszázan olvasták el. Ez még akkor is megható, ha a kommentelők sajtószakmai kérdésekbe bonyolódtak. Igazán nem várhatom el tőlük, hogy éjszaka nézzenek utána a részleteknek, ezért pontosítanék két légből kapott állítást, mindkettő az Axel Springer nevű német médiacéghez kapcsolódik.
Luis5 szerint az „Axel Springer jól ismert balos kötődésekkel” vett birtokba nyolc megyei napilapot. Konrada pedig azt fejtegeti, hogy „a vidéki kiadókat a Népszabadság vitte el, amit aztán szépen átjátszottak az Axel Springernek, amely még mindig a tulajdonos, így a baloldali kötődésüket nem nagyon lehet vitatni”. Az a helyzet, hogy Axel Springernél konzervatívabb médiacézár el sem képzelhető. Német nyelvterületen nem is annyira a CDU-hoz állt közel, mint inkább a bajor CSU-hoz, nevezetesen Strauss néhai hadügyminiszterhez. Bár elismerem, hogy a halála után egyik menedzsere kifejtette a Der Spiegel című hetilapban: „Mi nem jobboldaliak és nem baloldaliak vagyunk, hanem nyereségpártiak.”
E megjegyzés szellemében működtették Magyarországon elég kacifántos módon megvásárolt lapjaikat. Konrada állításában vannak igazságelemek, de az idősíkok összecsúsztak a fejében. Nyolc vidéki kiadót az Axel Springer vitt el 1990-ben, nem pedig a Népszabadság. Utóbbi huszonnégy év múlva úgy került a csomagba, hogy a német cég eladta megyei napilapjait egy osztrák cégnek, amely egy svájci cégtől megvette hozzájuk a Népszabadságot is. Közös tulajdonosuk 2014. október 1. óta a Mediaworks Hungary Zrt. Az Axel Springer tehát több mint másfél éve nem birtokolja a pécsi, a kaposvári, a szekszárdi, a tatabányai, az egri, a szolnoki, a kecskeméti és a békéscsabai napilapot.
A körülményekhez képest elég jól megy a megyei napilapoknak. A rendszerváltás óta „csak” a példányszámuk felét vesztették el (az országos napilapok a kétharmadát). A különbség oka, hogy az országos újságok politikailag tömbösödtek, ezért a másik oldal elvétve helyez el bennük hirdetéseket, és a hívei is a legritkább esetben veszik kézbe őket. Ugyanakkor a megyeszékhelyen egyetlen napilapot szerkesztenek, amely nem engedheti meg magának a politikai részrehajlást. Ettől lett nyereségpárti. Ha Luis5 és Konrada azt állítaná, hogy ezért haloványabbak, visszafogottabbak az állásfoglalásai, aligha vitatkoznék velük.
- május 27.
Megújul-e a Népszabadság?
Figyelemre méltó cikk a patinás napilap utolsó előtti oldalán. Beharangozza a legközelebbi számot, amely már új köntösben jelenik meg. Alcímek, piros nyilak, lefényképezett oldalak mutatják a majdani formát. A sorokból pedig kibontakozik a megfiatalított szerkesztőség vágya, hogy közelebb kerüljön az olvasókhoz. A szövegből egy szürke mondat keltette föl az érdeklődésemet: holnaptól az újság „a felcím elhagyásával, mintegy bővített alcímként ragadja meg a cikkek lényegét”.
A lefényképezett oldalakon hat cím látható. Három elborzaszt: a „Városmegoldások”, „A Vár és az eklektika” meg a „Kevéssé sikeres társaságok”. Ha holnap ilyen címekkel szembesülök, olvasatlanul ugrom át rajtuk. Annál szívesebben fogadnám az ilyeneket: „Rendszerváltásra készülnek”, „Magyarország most rosszabbul teljesít”, „Jól kifőzte magának”. Ha az új szerkesztőségi protokollban olvasható lesz, hogy illik igei állítmánnyal érzékeltetni a cikkek lényegét, a negyvenezer eladott példányt alulról súroló Népszabadsághoz sok hajdani olvasó pártolhat vissza.
Semmi bajom a fogalmi címekkel, egy értelmiségi hetilapban talán még ajánlatosak is. Számíthatnak az átlagosnál műveltebb, tájékozottabb, fogalmi gondolkodású olvasók figyelmére. A megújítás előtt álló napilapnak azonban kerülnie kéne a fogalmi címeket, az olvasókhoz vezető utat ugyanis a másik három cím jelzi. Amiben igei állítmány van, az nem zárja ki az együttgondolkodásból a kevésbé felkészült olvasókat. Épp ellenkezőleg: bekapcsolja, mozgósítja őket, érdeklődést vált ki belőlük.
Igazságtartalmuktól elvonatkoztatva ez a különbség a Fidesz és az MSZP kommunikációja között. A vezető kormánypárt gyakorlatában elképzelhetetlen a fogalmi jellegű cím. Ha nézegetjük a kormánypárti szónokok előtti műanyag állvány homlokzatára írt jelmondatokat, majd’ mindegyikben igei állítmány tűnik fel. Ha viszont az amúgy is elavult sajtótájékoztatókon szocialista politikusok győzködik álláspontjukról a nyilvánosság kornyadozó képviselőit, előttük vagy mögöttük szinte kizárólag fogalmakat tartalmazó jelmondatok olvashatóak. Néha az a benyomásom, hogy ezekkel próbálják megóvni választóikat az azonosulástól.
Ha csak eme kommunikációs mozzanaton múlna, Orbánék alighanem örökbérletet váltanának az ország irányítására. Mégse tekinteném a Fideszhez való közeledésnek, ha a megújuló Népszabadság holnaptól csakugyan a felcím elhagyásával, ráadásul igei állítmányokat magában foglaló alcímekkel ragadná meg a cikkek lényegét.
- június 19.
Ki járna jól a Népszabadság habonyizálódásával és az Index simicskásodásával?
Magyar Bálint meghökkentő gondolatkísérlettel lepett meg bennünket. A miniszterviselt szociológus azt fejtegette az ATV stúdiójában, hogy omladozik a Spéder-féle médiabirodalom. Szerinte a Népszabadság körül Habony ólálkodik, az Indexre pedig Simicska pályázik.
Kétséges, hogy a patinás napilap tulajdonosa, egy osztrák üzletember mögött Spéder Zoltán rejlik-e. A szakmában viszont egyetértés alakult ki abban, hogy az Index megszerzése is szerepet játszhat a magyar üzletember ellen zajló kormányzati hajtóvadászatban. Rebesgetik azt is, hogy Spéder bebiztosította magát. Ha úgy alakul a helyzet, a több százezer olvasóhoz eljutó portálját átpasszolja Orbán Viktor tőkeerős ellenfelének. Azon tűnődöm, hogy ha Magyar Bálint gondolatkísérletében van némi igazság, vajon ki járna jól a hazai médiapiac átalakításával.
A Népszabadság eladott példányszáma alulról súrolja a 40 ezret, a papír alapú változatot százezernél nem sokkal többen olvassák. Ehhez jön az online kiadás újabb százezer olvasója, a patinás napilap tehát mintegy 200 ezer emberhez jut el. Az Index olvasótábora ennél kétszer, talán még háromszor is nagyobb. Ha megtörténne ama bizonyos adás-vétel, az Orbán-kormány legföljebb azt könyvelhetné el, hogy megszerezte a szétforgácsolódott baloldali ellenzék zászlóshajóját. A munkatársak aligha dolgoznának vele, ezért ki kéne cserélnie a szerkesztőséget, és a saját híveiből új olvasótábort kéne toboroznia. Ez korántsem lehetetlen, tíz évvel ezelőtt hasonlóval próbálkozott Széles Gábor. Ott tart most, hogy a Magyar Hírlap eladott példányszáma tízezer alá süllyedt. Ráadásul az átfazonírozás sok időt venne igénybe, noha a 2018-as választási kampány kezdetéig talán csatasorba lehetne állítani az immár kormánypárti Népszabadságot.
A Magyar Bálint gondolatkísérletében szintén szereplő Simicska Lajos viszont folyamatosan üzemelő tömegközlési eszközhöz jutna, melyet alaposan kihasználhatna hajdani iskolatársa és barátja, Orbán Viktor ellenében. Ha nem cserélődne ki a szerkesztőség, akkor a hozzá tartozó Index nem feltétlenül járna a baloldali ellenzék kedvében, azon azonban aligha változtatna, hogy a jelenlegi Népszabadsághoz hasonlóan begyűjtse a mértékadó véleményeket. A kérdés az, hogy a miniszterelnök legyengült baloldali ellenzéke képes volna-e figyelemre méltó üzenetekkel kecsegtetni a Népszabadságénál jóval népesebb és fiatalabb olvasóközönséget.
- július 8.
Eltorzul-e a médiapiac?
Szánthó Péter a Népszava mai számában áttekinti a médiaviszonyokat. Andy Vajna példáján mutatja be az Orbán-kormány médiapolitikáját. Csakugyan nem szép az Amerikából visszahonosodott üzletembertől, hogy állami pénzen kistafíroztatta a tv2-öt, majd a kereskedelmi televízió kábelcsatornáit kiszervezte Romániába, hogy a magyarországi adóhatóságot „megkímélje” évente 80-160 millió forintnyi bevételtől. Igen ám, de akkor lett volna teljes az egyébként korrekt áttekintés, ha a cikkíró kidomborította volna a kormányzati médiapolitika másik oldalát is.
Elképzelhető, hogy Orbánék a határokon átívelő nemzetegyesítés jegyében viselik el Andy Vajna ügyeskedését. Elvégre a magyar nyelvű szórakoztató műsorok révén áttelepíthető a propagandájuk 1,3 millió erdélyi magyar otthonába is. Mert ha a romániai kábeltársaságok üzletet látnak Vajna kínálatában, betehetik exportcikkeit a műsorcsomagokba. Az országhatárokon túlnyúló áttekintés gyönge pontja az úgynevezett keretes anyag, noha a szerző becsületére válik, hogy néhány sort szentelt azért a vidéki sajtóban bekövetkező változásoknak is. Megpendítette például, hogy a Gazdasági Versenyhivatal kihívás előtt áll.
Egy osztrák üzletember itteni cége, a Mediaworks állítólag felvásárolná a Pannon Lapok Társaságát, négy dunántúli megye napilapjait. S ha igaz, hogy az a bizonyos Pecina úr találkozót kért Orbán Viktortól, az is lehetséges, hogy a kormány „gyakorlatilag uralhatja majd a teljes vidéki sajtót”. De ha a Mediaworks a Népszabadság és a nemrégiben még a német Springer-céghez tartozó nyolc vidéki napilap után megszerzi a PLT öt napilapját is, akkor a Gazdasági Versenyhivatal szembe kerül önmagával. 2011-ben még azzal utasította el a Népszabadság és néhány megyei napilap közös hálózatba szervezését, mert olyan koncentráció valósulhatott volna meg, amely eltorzította volna a médiapiacot, veszélyeztette volna a sokszínű tájékozódás jogát.
Íme, az újabb témalehetőség. Szánthó Miklósnak felkészülés közben érdemes volna megjegyeznie, hogy „Hevesi Hírlap” nem létezik, csak Heves Megyei Hírlap. Továbbá a „Békés megyei Hírlap”, illetve a tatabányai „24 óra” nevében a megye és az óra nagy kezdőbetűvel írandó, és a felsorolásból nem illik kifelejteni a pécsi Dunántúli Naplót. A veszprémi Napló és a székesfehérvári Fejér Megyei Hírlap pedig nem „több mint harmincezer emberhez jut el”, hanem legalább százezerhez. Bár a cikkíró mentségére szóljon, hogy a százezer is több, mint harmincezer.
- július 13.
Mi lesz a vidéki sajtóval?
Eltorzul-e a médiapiac? című bejegyzésem úgy foglalható össze, hogy a kormány még nem uralja a vidéki sajtót. „Az uralásnak fokozatai vannak” - írta Miskolczi Miklós. Marik Sándor hasonló következtetésre jutott: „Jelen állás szerint a kormány mindent uralhat, ha akar.” Beszélgettem velük telefonon is, és annyira egybehangzott az álláspontjuk, hogy akkor is megfontolnám az élménybeszámolójukat, ha nem ismerném őket.
Miskolczi Miklós évekig irányította a dunaújvárosi napilapot, Marik Sándor pedig a nyíregyházi Kelet-Magyarország főszerkesztő-helyettesi székéből ment nyugdíjba. Ha ők mondanak valamit a vidéki sajtóról, arra érdemes odafigyelni. Abban egyetértünk, hogy azért rossz a Budapesten túli zsurnaliszták közérzete, mert nem írhatnak meg mindent, amit szeretnének. Hol a kiadóhivatal érdekeibe ütköznek - ama céget lepleznék le ugyanis, amely rendszeresen hirdet az újságban. Hol arra kéri meg őket a szerkesztő, hogy ne foglalkozzanak a polgármester, a választókörzeti képviselő, a kormány kínos ügyeivel. Ebben a helyzetben rossz újságírónak lenni. De vajon következik-e belőle, hogy a Fidesz már rátenyerelt a vidéki sajtóra?
A kormányzati ciklus félidejében vagyunk. Most kell átrendezni a médiapiacot, hogy a 2017 végén kezdődő választási kampányban azok is a kormány nótáját fújják, akik kilógnak a sorból. A mozaikok már kirajzolódtak, de a kép még nem állt össze. A folyamat megértéséhez két mozzanatot szembesítenék. Az Orbán-kormány leváltotta a Gazdasági Versenyhivatal elnökét, és egy Fidesz közeli ügyvédet nevezett ki az élére. A GVH hamarosan megakadályozta, hogy a Népszabadság - amelyben csaknem 28 százaléknyi tulajdonjoga volt az MSZP-nek - közös hálózatot alkothasson a Springer tulajdonában lévő nyolc megyei napilappal.
Úgy alakult a helyzet, hogy az MSZP eladta a tulajdonrészét, és a vevő létrehozhatta a korábban kifogásolt portfóliót. Most a hírek szerint az új tulajdonos közel került egy öt megyei napilapból álló hálózat megvásárlásához. Ha a GVH engedélyezi az egyesülést, a tizenkilenc vidéki napilapból immár tizenháromban az óriáscég határozhatja meg a legtöbb olvasót elérő hálózat irányvonalát. Nem valószínű, hogy a kormány amúgy is széttöredezett ellenzéke áll mögötte. Elismerem persze, hogy az uralásnak fokozatai vannak, de a kormány még nem jutott a folyamat végére. Ezért egyelőre zárójelbe teszem két szakmabeli tekintély feltűnően egybehangzó élménybeszámolóját.
- augusztus 27.
Lőrinc baráté lesz-é a Népszabadság?
A nap híre volt tegnap az egyik televíziónál, hogy Mészáros Lőrinc beszáll a médiaüzletbe. Állítólag kinézte magának a Népszabadságot is. A műsorvezető megkérdezte Urbán Ágnest, vajon az Orbán-kormány milyen mértékben uralja a médiapiacot. A médiakutató komolyan veszi magát és a szakmáját, ezért nem mondott számot meg százalékot. Azt viszont kifejtette, hogy ha a médián nem kizárólag a közéleti tartalmú orgánumokat értjük, akkor a rejtvényújságokat, vitorlás, kutyás és szépészeti magazinokat is beleértve a kormány elenyésző mértékben uralja a nyilvánosság fórumait.
Válaszából arra is következtethetünk, hogy ha a médiát leszűkítjük a közéleti tartalmú médiumokra, akkor viszont a kormányzat igyekszik túlsúlyra szert tenni. Leginkább így érheti el azokat a választópolgárokat, akik hajlamosak betenni lábukat a szavazófülkébe. Az immár hetedik éve hivatalban lévő kormány tehát monopóliumra (kizárólagosságra) törekszik a médiában. Ebből egyelőre „csak” hegemónia lett. A hatalmi fölényt, de nem mértéktelen túlsúlyt jelző kifejezés azt jelenti, hogy minden kormányzati erőfeszítés ellenére több szereplős maradt a médiapiac. Az úgynevezett G-nap után például a Simicska-féle orgánumok kiváltak az állami irányítású médiabirodalomból, és megváltoztatták a belső erőviszonyokat.
Ha az állami túlsúly közel volna az elviselhetetlenhez, akkor a kormányzat aligha törekedne a világháló, a digitális sajtó megrendszabályozására. Csakhogy a netadó-tervezetet elsöpörte a népharag, a kudarc nyomán kinevezett miniszterelnöki megbízott, Deutsch Tamás pedig szakmailag nem elég felkészült ahhoz, hogy gatyába rázza az internetet. Ami az idegengyűlöletet árasztó plakátrengeteget illeti, a kormányzat aligha borítaná kékbe az országot, ha a média hagyományosabb fórumain, a nyomtatott és a digitális sajtóban nyomasztó túlsúlyban volna.
Ezek a mozzanatok késztetik visszafogottságra, árnyaltabb fogalmazásra a médiakutatókat. Bizonyára szívesen hivatkoznának számokra és százalékokra, ha volnának hozzáférhető felmérési adatok a médiapiacról. Ennek átalakítására épp most, a választási ciklus félidejében tesz kísérletet az Orbán-kormány a felcsúti polgármester közreműködésével is. Izgalmas kérdés a Népszabadság helyzete, a Médianapló szokásos harminc sorából azonban már csak egy maradt. Arra használom, hogy bejelentsem: holnapra kéne halasztani a téma folytatását.
- augusztus 28.
Mi lesz a Népszabadsággal?
Kollégám ma reggel hívott föl. Csipkelődve tette szóvá, hogy miközben tegnap „több mint 200 ezresre” saccoltam a napilap olvasottságát, elfeledkeztem arról, hogy egyre többen böngészik az okostelefon piciny képernyőjén is. Igaz, köszönöm a pontosítást. De aztán föltette a kérdést, amiért voltaképpen hívott: vajon mivel magyarázható a Népszabadság kiszolgáltatott helyzete? Megpróbálok válaszolni.
Az országos napilap nem volt mindig veszteséges vállalkozás. Ismereteim szerint utoljára 2007-ben könyvelhetett el nyereséget, és 2011. december 31-e óta óta lóg fölötte Damoklész kardja. A szerkesztőség erős jogokat szerzett, nélküle például nem lehetett főszerkesztőt választani, és az újság nevét sem lehetett megváltoztatni. Igen ám, csakhogy ezek a jogok megkérdőjelezhetővé váltak, amint három egymást követő évben veszteséges lett az újság. A részletekkel nem untatom az olvasót, a lényeg pedig az, hogy 2011. november 29-én az MSZP lemondatta a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumi elnökét, Földes Györgyöt, aki nyilvánosan kifejtette, hogy ő bizony nem válna meg a Népszabadság 27,6 százaléknyi részvényétől. Álláspontja rokonszenves és méltánylandó, mindazonáltal a választási vereség után anyagi gondokkal küszködő szocialistáknak a tulajdonész arányában kellett volna pótolni a veszteséget.
A Földesnél készségesebb utódot, Kránitz Lászlót hallottam néhányszor beszélni, és médiapolitikát előadó egyetemi-főiskolai oktatóként mindannyiszor felötlött, vajon átengedném-e a vizsgán. 2015 közepén ő adta el egy osztrák sajtóbefektetőnek az alapítványi tulajdonrészt. Pecina úr pedig a dolgozók egyesületétől is megszerezte az 1,4 százalékot, illetve a munkatársaktól a 0,1 százalékot. Továbbadás esetén azonban szembesülhet egy (tulajdon)jogi bökkenővel. A kisrészvényesek között akadnak néhányan, akik nem váltak meg a plakettjüktől, amelyhez érzelmi okból ragaszkodnak. Nekik is bele kéne egyezniük abba, hogy a Népszabadság például Mészáros Lőrinchez kerülhessen.
De tételezzük föl, hogy a jelenlegi tulajdonosnak sikerül megállapodni a kisrészvényesekkel, a potenciális vevőnek, a miniszterelnökhöz közel álló felcsúti polgármesternek viszont nem sikerülne maga mellé állítani a szerkesztőség munkatársait, ráadásul az új olvasótábor is csak lassacskán gyűlne össze. Egy laphálózat zászlóshajója lomha cirkáló, nehezen (pál)fordul. Attól tartok, hogy pacifikálása önmagában is megérné a kormányzati fáradságot, mert egy szakmai gondolkodásmód, egy világnézeti értékrendszer ellehetetlenítését eredményezné.
- augusztus 31.
Káosz a lappiacon
Most akkor Mészáros Lőrinc egyik cége megvette a Mediaworks-t, vagy nem vette meg? A Népszava tegnap még úgy „értesült”, hogy a Duna Aszfalt Kft megvásárolta a Népszabadsággal is megtoldott újsághálózatot. Mára azonban a Mediaworks cáfolta ezt, mondván, hogy osztrák tulajdonosa „épp jelentős felvásárlást végez”. Lefordítom magyarra: német (Ruhr-vidéki) tulajdonosától még nem vette meg a dunántúli Pannon Lapok Társaságát, amelynek öt napilapja révén sajtó-portfóliójában tizenháromra gyarapodna a Népszabadságot övező megyei napilapok száma.
Ez felelne meg a Médianaplóban már kifejtett logikámnak, amely úgy foglalható össze, hogy a bécsi Pecina úr olcsón vesz újságokat, egységes hálózattá gyúrja őket, és drágábban adja tovább - akár Orbán Viktor valamelyik lekötelezettjének is. Bár a vevő nem föltétlenül a felcsúti polgármester lesz. Lehet például egy bajor médiacég is, amely kapcsolatba hozható a német kormánykoalíció egyik pártjával, a CSU-val. Ennél tovább nem is merészkednék, mert vétek volna azok hibájába esni, akik összetévesztik a feltételezést a valósággal. Egyébként ama Népszava-közleményben, amelyet megcáfolt a Mediaworks, van egy mondat, amelyre nincs ugyan bizonyíték, mégis foglalkoztat: „a pannon lapok megvásárlásával összesen már több mint 20 megyei újság is a médiavállalat portfóliójába tartozik”. Vajon ezt a számot honnan vette a szerző?
Az ’újság’ kifejezés arról árulkodik, hogy nemcsak napilapokra gondolhatott. A PLT-nek az öt napilapon kívül vannak más újságjai is, ezek viszont nem naponta jelennek meg, sőt nem is megyeiek, hanem városiak. Ebben az értelemben tehát pontatlan a fogalmazás. De ha a cikk írója húsz megyei napilapra gondolt, akkor meg a számokkal van bajban. Ha ugyanis egy kormány közeli cég megvásárolná a pannon lapokkal felturbózott Mediaworks-t, akkor is „csak” tizenhárom megyei napilapot mondhatna a magáénak. De mennyiből is? Magyarországnak tizenkilenc megyéje van, ám a legnagyobb, Pest idestova két évtizede szüntette meg a napilapját. A megyei napilapokhoz viszont még hozzátennék egy naponta megjelenő városi újságot, a Dunaújvárosi Hírlapot is. Így jön ki tizenkilenc vidéki napilap.
Sejthető persze, honnan származik az a fránya húszas szám. A másik városi napilapnak, a szegedi Délmagyarországnak volt más néven egy megyei mutációja, csakhogy ez megszűnt. Most már a ’Délmagyar’ nemcsak városi, hanem megyei újság is. Kár, hogy erről a Népszava szerkesztőségében még nem értesültek.
