Az Index fórumán javában zajlik a tegnapi bejegyzés vitája. Épp most néztem meg, a 3282. olvasónál tart. A hozzászólók sok figyelemre méltó mozzanatot fogalmaztak meg, köszönöm is nekik, attól azonban nem tartóztatták meg magukat, amitől óvtam a vita résztvevőit: a Fidesz-, illetve az ellenzéki médiabefolyás méricskélésétől. Olyan fölmérés ugyanis tudomásom szerint nincs, amely a mértéket, az arányokat állapítaná meg.

Továbbgondolásra ingerlő viszont, amit az egyik kommentelő úgy fogalmazott meg, hogy a média mai helyzete mindennek nevezhető, csak versenyhelyzetnek nem. Az Orbán-kormány hirdetési pénzekkel tömi a hozzá húzó szerkesztőségeket, a bíráló hangokat hallató redakciókat pedig éhkoppon tartja. Ugyan miért marasztalom el az egyik ellenzéki lap főszerkesztőjét, mert 2002 és 2010 között, kormány közeli helyzetben nem készítette föl szerkesztőségét ama a piaci versenyre, amely manapság nem is létezik? Abban igaza van a hozzászólónak, hogy alig létezik, az Orbán-kormány kétségkívül eltorzította a médiapiacot. Okfejtése ott bicsaklik meg, amikor azt feltételezi, hogy 2002 és 2010 között nekem vagy bárki másnak tudnia kellett volna, vajon mi lesz a kétharmados eredménnyel járó országgyűlési választás után.

Egyedül Debreczeni Józsefnek volt némi fogalma erről, mert könyvet írt Orbán Viktorról, és tisztában volt a szándékaival, bár talán még ő is meglepődött a hatalomra jutás utáni fejleményeken. Mi viszont, akik „csak” a média elemzésével foglalkoztunk, másból nem indulhattunk ki, mint abból, hogy polgári demokráciában élünk, amelynek lényegéhez tartozik a választási vetésforgó. Az, hogy hol az egyik párt gyakorolja a hatalmat, hol a másik. A szociálliberális koalíció két cikluson át gyakorolta a hatalmat, és nem túl következetes médiapolitikája úgy foglalható össze, hogy pótolta a hozzá húzó médiumok veszteségeit. Az anyagi támogatást azonban nem vitte túlzásba, annak mértéke ugyanis kevés volt a jóllakáshoz, sok az éhenhaláshoz. A sanyarú helyzetet szomorúan vették tudomásul a kormány közeli média menedzserei, de elviselték, mert megszokták, hogy az állam tartja el őket.

Kérdés persze, hogy mi volna a baloldali és liberális értékrendszerű szerkesztőségekkel, ha a piaci szereplésre felkészülten kezdték volna betölteni kritikai szerepüket az úgynevezett Orbán-rendszerben. Igazán kár, hogy ezt még annyira sem állapíthatjuk meg, mint hogy az ellenzéki médiumok mekkora szeletet vágtak ki maguknak a legutóbbi hat évben eltorzított médiatortából.          

Németh Péter jó újságíró. 2002 és 2010 között nem volt az, amióta azonban az ellenzék keserű kenyerét eszi, figyelemre méltó cikkekkel vezekel azért, hogy elfelejtette fölkészíteni lapját, a Népszavát a médiapiacon való helytállásra. Mai publicisztikájában is tartalmasan vázolja az Orbán Viktor lemondatására irányuló törekvéseket, mindazonáltal megakadtam az egyik félmondatánál. A miniszterelnökre utalva írta: „Övé immár a média kilencvenöt százaléka.”

Évtizedek óta foglalkozom a sajtóval, tankönyvet írtam róla, van tehát némi kitekintésem arra, ami az országban és a határokon túl történik a médiában. Orbán Viktor százalékairól még nem leltem hiteles forrásra. Akadnak véleményformálók - szociológusok, filozófusok, alkotmányjogászok -, akik szerint az ellenzék mindössze négy-, öt-, hatszázaléknyira befolyásolja a hazai médiát. Csakhogy ők nem szakmabeliek, nekik nem kötelességük pontosan fogalmazni. De itt van ez a fránya kilencvenöt százalék egy mértékadó főszerkesztő tollából. Mi a csudát kezdjünk vele?

Értem persze, hogy Németh kolléga a Fidesz túlsúlyát akarta kifejezni. A számmal talán még nyomatékot is kölcsönzött volna a mondandójának. Ha jobban ismerné például a vidéki sajtót, bizonyára árnyaltabban fogalmazna. Vajon hová teszi a tizenkilenc megyei napilapot, amelyek közül nyolc jóindulatú semlegességet tanúsít ugyan a kormány iránt, ám a hírrovatot a Népszabadság Online kínálatára építi? Ráadásul a múlt pénteken további öt napilap csatlakozásáról érkezett hír. A mintegy hatszázezer olvasót információval ellátó tizenhárom vidéki újság sorsa még bizonytalan, de benne van a pakliban az is, hogy az egységesítendő hírrovatok szállítója változatlanul a NOL marad. Az is érdekelne, hogy a fővárosi véleményformálók miként ítélik meg az úgynevezett G-nap után kialakult helyzetet? Amidőn a Simicska-féle médiabirodalom orgánumai kiváltak az Orbánhoz lojális szerkesztőségek sorából, és idestova másfél éve sajátosan ellenzéki színvilágot képviselnek.

Ha vita alakulna ki köztünk az arányokról, ígérem, hogy nem hozakodom elő számmal, mert nem ismerek olyan fölmérést, amelyre hivatkozhatnék. Talán azért nem, mert nincs is ilyen. Egyelőre beérném a kormányzati túlsúly hangoztatásával, és várnám az érveket arról, vajon 2002 és 2010 között miért nem sikerült fölkészíteni a baloldali és liberális értékrendszerű szerkesztőségeket arra, hogy ellenzéki körülmények között is versenyképesek legyenek.

Él köztünk egy sokoldalú ember. Mérnökként kezdte, aztán elment politikusnak, belügyminiszterségig és pártelnökségig vitte. Majd belekezdett a műsorvezetésbe, de mostanában inkább a jövőt fürkészi, az egyik jóslása be is jött. Kuncze Gábor néhány napja elmondta, hogy mire számít október 2-án este: „Ez lesz az a népszavazás, amelyet mindenki meg fog nyerni.” (ATV, 2016. szeptember 15.)

És lőn. Két megnyilatkozást emelnék ki az értelmezések sűrűjéből. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke ezzel kezdte rögtönzött sajtótájékoztatóját: „Nagyszerű eredményt értünk el.” A miniszterelnök nem bontotta ki a valóság minden szeletét, mert igaz ugyan, hogy 3,2 millió nemet gyűjtött össze, ami csaknem egymillióval több a legutóbbi országgyűlési választáson szerzett szavazatoknál, majd' egymillióval kevesebb azonban a kvótaellenes népszavazás érvényességéhez szükséges 4 millió 136 ezer 313 voksnál. Politikai ellenfele, Gyurcsány Ferenc pedig, akivel idestova másfél évtizede gyötrik egymást a nyilvánosság fórumain, volt miniszterelnökként és a Demokratikus Koalíció elnökeként tegnap este kijelentette, hogy „Győztünk. Nem kicsit, nagyon.” Ő sem bontotta ki a valóság minden szeletét, mert abban igaza van ugyan, hogy a Fidesznek és a kormánynak nem sikerült összehoznia az érvényes népszavazást, és ez kétségkívül kudarc, megszerezte viszont a Jobbikkal rokonszenvezők, sőt egy-kétszázezernyi baloldali szimpatizáns támogatását is.

Arra nem pazarolnám e bejegyzés kurta terjedelmét, hogy idézzem a többi pártelnök szavait, mindazonáltal szinte mindegyik talált valamit a népszavazási eredményekben, amit győzelemnek állíthatott be. Hát igen, a politikusok már csak ilyenek. A közhelyszerű mondat kijelentés volna különösebb értékítélet nélkül, ha nem ötlene föl, hogy talán épp eme ilyenség miatt nem lettem politikus. Amióta eszemet tudom, elemzéssel foglalkozom (rádió, televízió, film, könyv), e rovat révén olykor még a politikába is belekotnyeleskedem, ha köze van a médiához. S bár nem tartom magam politikai elemzőnek, túl nagyot azért nem tévedhettem, mert az évtizedek óta művelt elemzést csupán más tárgyon gyakoroltam.

Márpedig az elemzés lényege a vizsgált folyamatban rejlő ellentmondás feltárása. Természetesen a politikusoktól se tagadnám meg, hogy képesek felismerni az ellentmondást. A különbség az, hogy kifejtését velünk, újságírókkal ellentétben nem a nyilvánosságnak szánják.                  

Ha én volnék az ellenzék, vajon mihez kezdenék október 3-án? A jogászaimmal például fogalmaztatnék egy keresetlevelet. Csatolnám hozzá a Szabad szemmel című tévéműsor kép- és hangfelvételét. Nem is annyira azért, mert Gulyás Gergely, a Fidesz alelnöke beismerte, hogy „A kampány hajrájában vannak túlzó leegyszerűsítések.” (ATV, 2016.09.30.)

Ezzel csupán ama kormánypárti politikusokat mentegette, akik a szociális segélyek megkurtításával ijesztgették a romákat, a szociális lakások elvételével rémisztgették a hátrányos helyzetű nem romákat, a szomszédba költöztetendő „migránsokkal” riogatták a falusi háztulajdonosokat. Interjúját azért csatolnám a keresetlevélhez, mert azt is kifejtette, hogy a párttársai árnyaltabban fejezték ki magukat, a tudósítók azonban kiélezték, sarkították a mondandójukat. Vagyis felelősségre vonta a nyilvánosság képviselőit. Az újságírók kétségkívül hajlanak a lényeg kiemelésére, ám a legtöbben vigyáznak arra, hogy pontosan idézzék az előadót, a szónokot.

Csakhogy meghonosodott nálunk ama ítélkezési gyakorlat, amely az objektív felelősség elvén nyugszik. Ha az előadó, a szónok úgy véli, hogy nem úgy mondta, ahogy a tudósító megfogalmazta, akkor bizony a szerkesztőségnek kell kártérítést (sérelmi díjat) fizetnie. A bírósági gyakorlat attól életszerűtlen, hogy egy rövid tudósításban képtelenség árnyaltan visszaadni a félórás előadást vagy az órányi kampányszereplést. Marad a hangulat érzékeltetése, a lényegi mondandó szó szerinti idézése. Ebben aligha marasztalhatóak el az újságírók. Abban már inkább, hogy terjedelem híján és a lapzárta szorításában a pontosan idézett textust kiemelik a kontextusból, ezt azonban elvétve szokták perelni a politikusok.

Holnap, október 3-án ellenzékként alkalmazkodnék tehát a bírósági gyakorlathoz, és íratnék egy keresetlevelet, amelyben számon kérném az újságírókon a kvótaellenes kampány hevében megfogalmazott blöfföt, csúsztatást, füllentést, hazugságot, humbugot, kacsát, koholmányt, torzítást. Ez kötelezné az ügyészséget arra, hogy előkeresse a kampányesemények vágatlan kép- és hangfelvételeit. Csodálkoznék, ha arra jutna, hogy épp a tudósító hamisította meg a kormánypárti politikus mondandóját. Azon persze már nem csodálkoznék, ha azt is hozzáfűzné, hogy a kampányoló politikus ijesztgette, rémisztgette, riogatta a helybéli választópolgárokat. Az eljárás végén kirajzolódna a patthelyzet, és bár elmaradna a botrány, a nyilvánosság gazdagabb lenne a valóság feltárásával.     

Tegnap este négyen ültek a stúdióban. A diszkréten öltöző, csinos, fiatal műsorvezető, két politikus a divatos fekete öltönyben, fehér ingben és sötét nyakkendőben, továbbá a „kakukktojás”. A civil aktivista, vagy ahogy ő mondta: a „passzivista” rövid ujjú pólóban tisztelte meg az országos nyilvánosságot. A politikusok szertartásosan köszöntötték a „kedves” nézőket, kivételesen a viccpárt vezetője is visszafogta magát. Nem „sziasztok”-kal üdvözölt minket, hanem csak magasba emelte a kezét, és csuklóból mozgatta (pá-pá).

Mi lesz itt néhány perc múlva, nem sokkal korábban ugyanis egy másik tévé stúdiójában már szétviccelte a műsort. Ott egy-egy politikussal képviseltette magát két parlamenti párt (sötét öltöny, világos ing, sötét nyakkendő), a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke pedig a szokásos pólóban mondta a magáét. A gyakorló műsorvezetők legtapasztaltabbika komolyságával, célratörő kérdéseivel tekintélyt vívott ki magának a politikusok körében, ezért most ugyancsak meglepte a két pártembert, mert komolyan vette a viccpárti vezetőt. Ebből lett a kalamajka.

Miközben az MSZP, illetve a Jobbik képviselői méltóságteljesen fejtették ki eltérő álláspontjukat a népszavazásról, a rendhagyó módon viselkedő „pártelnök” savköpő menyétekkel hozakodott elő. Elküldte őket Szíriába, hogy az Iszlám Államtól megvédjék az ártatlan civileket, ha már a nagyhatalmak elfeledkeztek róluk. S mert a műsorvezető vette a lapot, az egymással korántsem rokonszenvező politikusok dermedten néztek össze. Arcukra kiült a zavar. Tegnap este nem nézett össze a népszavazási részvételre buzdító liberális politikus és a választás bojkottját bejelentő pártelnök, de az ő arcukra is kiült a zavar.

A viccpárti passzivista szerint maradt még 4750 darab a savköpő menyétekből, és ők majd megvédik a magyar választópolgárokat, akik tartanak a polgármester fürkésző tekintetétől. Ezért holnap elmennek inkább a szavazókörbe, és a fülke magányában behúzzák azt a fránya ikszet mind a két karikába. A jólneveltség szabályaiba öltözött politikusok épp úgy ledermedtek, mint a másik tévéműsort boldogító sorstársaik. Azon tűnődöm, vajon lehet-e iróniával ellensúlyozni a tízmilliárdos kormányzati plakátkampányt. Lehet-e humorral, rendhagyó viselkedéssel és képzeletbeli lényekkel kínos helyzetbe hozni a méltóságteljesen tehetetlenkedő ellenzéki politikusokat? Kultúremberként bizonytalanul válaszolnék, de ha az arcukon tükröződő ledöbbenésre gondolok, elfog a röhögés.          

A búcsúzó hét legérdekesebb kérdését Rónai Egon tette föl. Az ATV műsorvezetője szeptember 27-én, reggel azokat a gyermekorvosokat hozta szóba, akik azért hiányoznak a hazai betegellátásból, mert Nagy Britanniában vállaltak munkát. Ezt firtatta: „A migráció egyúttal emigráció is?” Az orvosok, ugye, a jobb élet reményében mentek ki a szigetországba, ahol a sokszorosát keresik annak, amit itthon kereshettek. Ezért gazdasági bevándorlónak nevezhetőek, vagyis migránsnak. De ha beilleszkednek a szigetország társadalmába, és eladják az itthoni lakásukat, már aligha jönnek vissza. Vagyis emigránsok lesznek.

Egy újságíró komolyan vette önmagát és a szakmáját. El is határozta, hogy ha már az utóbbi hónapok leggyakrabban használt szavával kell dolgoznia, ő bizony végiggondolja, voltaképpen mit jelent. Ugyanezt a szellemi műveletet nem tapasztaltam potenciális beszélgetőpartnereinél, az ellenzéki politikusoknál. Ők elfogadták a kormányzat, személyesen Orbán Viktor kedvenc kifejezését, és a migránst gondolkodás nélkül, nyakra-főre, lépten-nyomon használják. Ha bárki úgy vélné, hogy a szavakért folytatott harc egy hideg polgárháború mellék-hadszíntere, az téved. A migránsból ugyanis kisejlik az összemosás szándéka.

Kik bontsák szét az egyre-másra, újra meg újra használt gumifogalmat, ha nem a kormányzat politikai ellenfelei, akiknek létérdekük volna, hogy felvilágosítsák a választópolgárokat az immár másfél éves propagandakampány hamisságáról? Aki politikai okból kér menedékjogot, az menekültnek nevezhető, és a nemzetközi szerződések értelmében az Európai Unió dönt arról, hol lel menedékre. Aki pedig nem háborús övezetből vagy nem diktatúrából érkezik Európába, hanem hogy jobban élhessen, az gazdasági bevándorlónak nevezhető, és az Unió valamelyik tagországa határoz a sorsáról. A tudatosan terjesztett migráns szóban ez a két kategória mosódik össze. A magyar kormánynak sikerült a köztudatban összemosnia az Unió és Magyarország hatáskörét. Ezzel magyarázható, hogy azt is kikéri magának, ami nem tartozik a szuverenitásához.

Egyre eszköztelenebb ellenzékét azért nem vonnám felelősségre, mert hatévnyi kiéheztetés után az intézményrendszere összeomlott, az aktivistái pedig elveszítették a kedvüket. Azért marasztalom el, hogy abban is alulmaradt, amihez nem kell pénz, paripa, fegyver, csupán gondolkodás. Szellemi renyheségből az Orbán-rendszer nyelvi keretein belül maradt, nem is lepődnék meg, ha 2018 után emigránsnak kéne nevezni.        

Ha érdekes komment érkezik, meg-megnézem az álneves hozzászóló ímél-címét. Zsoltbácsiról például kiderült, hogy csakugyan Zsolt a keresztneve, és a vezetékneve valószínűleg e-vel kezdődik. Az odabiggyesztett 79-es szám pedig azt sejteti, hogy 1979-ben született. Egy évvel fiatalabb tehát a fiamnál, és külföldön él, mert elnézést kér, hogy magyar ékezetek nélküli számítógépen fogalmazza meg az álláspontját. Néhány nappal ezelőtti bejegyzésemet kommentelte.

Azt pedzegettem, hogy az újságírók közreműködhetnek-e a választási kampányban. Mondandómat utólag azért nem foglalom össze, mert amit írtam, azt nem vitatta a hozzászóló, csupán új szemponttal gazdagította a jelenséget. Mi van akkor - firtatta -, ha a kampányban közreműködő tollforgatókat nem újságírónak tekintjük, hanem írónak? Elvégre könyveket is írnak, és akadnak köztük irodalmi jellegűek. Én szintén írtam tizenöt könyvet, és van köztük irodalmi jellegű is, mégse tekintem magam írónak - ha kérdezték a foglalkozásomat, mindig újságírót mondtam. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a könyves szerzők esetében kiindulhatunk a kommentelő figyelemre méltó feltételezéséből.

Az általa felvázolt típusra van egy szakmabeli fogalom: a közíró. A kifejezést tudomásom szerint az erdélyi Balogh Edgár és a budapesti Bálint György használta először, még a múlt század harmincas éveiben. Voltaképpen önmagukat jellemezték, és általánosítva ama cikkírót jelenti, aki írószemmel látja a világot, de leginkább sajtó-műfajokban fejezi ki magát. A magyar nyelvű szerkesztőségekben mindig akadt ilyen (fő)munkatárs. Többnyire publicisztikával kereste a kenyerét, és legföljebb elvétve jutott ideje arra, hogy regényeket írjon. (A novellák talán még belefértek az idejébe.) Nekem is voltak efféle, nagy becsben tartott munkatársaim, az egyiket Bertha Bulcsúnak hívták.

Azért említem éppen őt, mert 1993. december 18-án interjúja jelent meg a Napló című veszprémi napilapban, és ezt fejtegette: „Ha a hatalomhoz túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy.” Akár újságírók vagyunk, akár közírók, akár írók, különböző mértékben ugyan, de olyan foglalkozást űzünk, amely érzékeny a politikára. Kapcsolatot kell tartanunk a politikusokkal, máskülönben nem juthatunk bizalmas információkhoz. De ha a kelleténél közelebb kerülünk hozzájuk, akkor a befolyási övezetükben találhatjuk magunkat. Az a benyomásom, hogy a választási kampány épp ebbe az övezetbe tartozik.

Tölgyessy Péter megint kimondott valami fontosat. Az SZDSZ hajdani elnökét, a Fidesz volt országgyűlési képviselőjét sokan a legjobb politikai elemzőnek tartják. Számomra is felüdülés, amidőn évente kétszer megszólal az InfoRádióban. Az már kevésbé, hogy egyszer mélyen szántó esszét is ír, a húszoldalnyi elemzést azonban alig olvassák. Az alkotmányjogász szerző valamilyen rejtélyes okból a digitális sajtóban közli, amelybe nem illik a terjedelmes okfejtés. Szerencsére a felkészültségét most az Aréna című rádióműsorban csillogtatta.

Van egy különleges adottsága: teoretizáló hajlama ellenére is képes egyszerűen kifejezni a lényeget. A fáktól látja az erdőt. Sok kiemelésre érdemes mondata közül leginkább az ragadta meg a figyelmem, amelyikben kifejtette, hogy „A népszavazásnál kiderül a kampánycsapatok ereje.” Elemző készségben Szanyi Tibort nem emelném Tölgyessy Péter mellé, mindazonáltal a pártelnök-jelöltek nyári versengésében a szocialisták fenegyereke azt találta mondani, amit úgy foglalnék össze, hogy a Fidesznek országszerte 15 ezer hadra fogható embere van, a Jobbiknak tízezer, az MSZP-nek pedig három-négyezer.

Ehhez képest Orbánék 13122 aktivistát neveztek be a 10331 szavazókörbe, a Jobbik 170-et, az MSZP 3811-et. Még Vonáék esetében se vonnám kétségbe Szanyi kíméletlen számait, elvégre a Jobbik épp úgy nemmel szavazna a menekültek betelepítésére, nem áll tehát érdekében ellenőrizni a szavazólapokat, vajon csal-e a Fidesz, hogy érvényes legyen az a fránya népszavazás. Kérdés persze, hogy az arányok miként alakultak a vidéki Magyarországon. Erről még nincs átfogó képem, mindazonáltal egy pécsi újságíró, Zsigmond József megtette azt a szívességet, hogy utánanézett a baranyai részleteknek.

A dél-dunántúli megyében 311868 választópolgár 575 szavazókörben élhet október 2-án a voksolás lehetőségével. A Fidesz 429 aktivistával képviselteti magát a bizottságokban, a Jobbik eggyel (!), az MSZP pedig 89-cel. Az imént említett okból tudomásul venném Vonáék visszafogottságát, tűnődésre késztet viszont, hogy a Fidesz szervezeti ereje csaknem ötször múlja felül a szocialistákét. Ennél a valóságos arány föltehetően kedvezőbb az MSZP regionális beágyazottságára nézve, igazán kár, hogy ez nem ad okot a bizakodásra. Azt jelenti, hogy a baranyai szocialisták nem erőltetik meg magukat a kampányban - már beárazták a népszavazási vereséget.        

Tegnap este Will McAvoy eldöntött egy vitát. A 2012-es amerikai elnökválasztás napján az Esti híróra műsorvezetője mellett ült egy szakértő, aki mondott valamit. Talán nem figyeltem eléggé, mert most, utólag nem emlékszem, vajon adásban vagy adáson kívül szúrt-e oda a szakértőnek: „Melyik médiumra gondolt, amikor médiát mondott? Mert sok van.” Szerintem legalább négy.

Nemrégiben arról írtam bejegyzést, hogy egy szakmai tanácskozáson néhány helyi szerkesztőség vezetője ott is médiát mondott, ahol médiumot kellett volna. Hozzáfűztem, hogy nem zavar, ha amatőrök keverik a két kifejezést, az viszont kínos, ha újságírók teszik ugyanezt. Ezt követően szállt egymással vitába két kommentelő. Bircaman szerint „a médium és a média ugyanaz”. Majd amikor a nála műveltebb Je suis chauve rápirított, hogy a két szó nem helyettesíti egymást, elvégre a médium közvetítő közeget jelent, a média pedig a közvetítő eszközök gyűjtőneve, akkor pontosította az álláspontját, és egy folyamatot próbált láttatni: „A médium azért rossz szó, mert jövendőmondót is jelent, és már kezd kimenni a divatból. Azért használjuk helyette is a médiát, mert az nem jelent jövendőmondót.”

Oké, egy gondolatmenet erejéig komolyan veszem az okfejtést. A médium ugyanis nemcsak az idősebb hölgyet jelenti, aki besötétített szobában fogad bennünket, a térdével megmozgatja az asztalt, és síron túli hangon közli, hogy megjelent néhai szerettünk szelleme, majd az ő nevében társalog velünk. Azt a közeget is jelenti, amelyben kémiai és fizikai folyamatok játszódnak le. Sőt, ha bemegyünk a kedvenc éttermünkbe, és steak-et rendelünk, a pincér megkérdi tőlünk: „Most is médiumra kéri?” Lefordítom: változatlanul ragaszkodunk-e ahhoz, hogy közepesre süssék?

A kommentelő állításával ellentétben a kétségkívül több jelentésű médium karrierje épp fordítva alakult. Akik a rendszerváltás táján még nyakra-főre használták a média kifejezést, lassanként rászoktak a médiumra is. Több mint két és fél évtized múltán eljutottak oda, hogy a nyomtatott sajtó nevű médiumot, továbbá a rádió, a tévé és az internet elnevezésű szintén médiumot megkülönböztetik a gyűjtőnevüktől, vagyis a médiától. Erre utalt ironikusan Will McAvoy, a Híradósok című kitűnő HBO-sorozat központi figurája. Ha adásban sértette meg ama bizonyos szakértőt, tapintatosabban is tehette volna. Ha viszont a két bejelentkezés közti szünetben dorgálta, korholta, akkor a pontatlanul fogalmazó szakértő megérdemelte a fejmosást.    

A tegnapi bejegyzésnek lett folytatása. Emlékeztetném az olvasót, hogy arról tűnődtem, vajon az újságírók vállalhatnak-e közreműködést kampányeseményen. Elismerem, hogy nem válaszoltam egyértelműen nemmel vagy igennel, a példák megszemélyesítői azonban az újságírói szerepkörön belül maradtak. Beszélgettek (interjút készítettek) a rendezvény politikus vendégével, moderálták a vendégek vitáját. A Népszabadság mai száma viszont egy újságíró rendhagyó szerepvállalásáról számolt be.

A napilap pécsi tudósítója ezt írta az újságíró vendégről, Bayer Zsoltról: „Többen folyamatos tapsolással próbálták megakadályozni, hogy szóhoz jusson Bayer, akit Hoppál Péter kulturális államtitkár konferált fel.” Engem az összetett mondat második fele gondolkoztatott el, mert kiderült belőle, hogy a Zsolnay-negyedben megrendezett fórumon szerepcsere ment végbe. Nem az újságíró kérdezett, nem is ő moderálta a vitát, hanem őt kérdezték-moderálták, vagy csak „felkonferálták”, méghozzá egy pártpolitikus, ráadásul a kultúráért felelős államtitkár közreműködésével.

Az újságíró kilépett a szerepköréből, és főszerepet játszott egy olyan rendezvényen, ahol pártpolitikus alakította az őt helyzetbe hozó epizodistát. Ez csakugyan rendhagyó helyzet, egyedülállónak mégse tartanám. Nem először következett be a rendszerváltás utáni kampányok történetében. 2002-ben fölkértek, hogy írjak elemzést az országgyűlési választás kampányáról egy tanulmánykötetbe, két példára a megyei napilapok olvasása közben bukkantam.

Az ellenzékben lévő SZDSZ kommunikációs stábja azt találta ki, hogy a jó humorú, dörmögős hangú Kuncze Gábor show-val járja végig az országot. Ő lett a házigazda, és újságírók adták a műsort: a jászsági Alattyánban Juszt László, a hajdúsági, Balmazújvárosban Vágó István. Szerepet cserélt a politikus és az újságíró, amennyiben a politikus kérdezett, a képernyő-sztár pedig az ismertségét és az ebből fakadó népszerűségét kölcsönözte a kampányoló politikusnak, közvetve tehát a pártjának.

S mert mi vagyunk az utókor, tudhatjuk, hogy Kuncze Gábor a visszavonulása után egy ideig műsort vezetett a Klubrádióban, nem is csinálta rosszul. Vágó István pedig a visszavonulása után politikusságra adta a fejét, jelenleg a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja, bár ebbéli minőségében is a médiával foglalkozik. Mindezzel nem akarok többet állítani, mint azt, hogy van ugyan átmenet a politika és az újságírás között, de talán mégsem érdemes a kettőt összekeverni.