Ha én volnék az ellenzék, vajon mihez kezdenék október 3-án? A jogászaimmal például fogalmaztatnék egy keresetlevelet. Csatolnám hozzá a Szabad szemmel című tévéműsor kép- és hangfelvételét. Nem is annyira azért, mert Gulyás Gergely, a Fidesz alelnöke beismerte, hogy „A kampány hajrájában vannak túlzó leegyszerűsítések.” (ATV, 2016.09.30.)

Ezzel csupán ama kormánypárti politikusokat mentegette, akik a szociális segélyek megkurtításával ijesztgették a romákat, a szociális lakások elvételével rémisztgették a hátrányos helyzetű nem romákat, a szomszédba költöztetendő „migránsokkal” riogatták a falusi háztulajdonosokat. Interjúját azért csatolnám a keresetlevélhez, mert azt is kifejtette, hogy a párttársai árnyaltabban fejezték ki magukat, a tudósítók azonban kiélezték, sarkították a mondandójukat. Vagyis felelősségre vonta a nyilvánosság képviselőit. Az újságírók kétségkívül hajlanak a lényeg kiemelésére, ám a legtöbben vigyáznak arra, hogy pontosan idézzék az előadót, a szónokot.

Csakhogy meghonosodott nálunk ama ítélkezési gyakorlat, amely az objektív felelősség elvén nyugszik. Ha az előadó, a szónok úgy véli, hogy nem úgy mondta, ahogy a tudósító megfogalmazta, akkor bizony a szerkesztőségnek kell kártérítést (sérelmi díjat) fizetnie. A bírósági gyakorlat attól életszerűtlen, hogy egy rövid tudósításban képtelenség árnyaltan visszaadni a félórás előadást vagy az órányi kampányszereplést. Marad a hangulat érzékeltetése, a lényegi mondandó szó szerinti idézése. Ebben aligha marasztalhatóak el az újságírók. Abban már inkább, hogy terjedelem híján és a lapzárta szorításában a pontosan idézett textust kiemelik a kontextusból, ezt azonban elvétve szokták perelni a politikusok.

Holnap, október 3-án ellenzékként alkalmazkodnék tehát a bírósági gyakorlathoz, és íratnék egy keresetlevelet, amelyben számon kérném az újságírókon a kvótaellenes kampány hevében megfogalmazott blöfföt, csúsztatást, füllentést, hazugságot, humbugot, kacsát, koholmányt, torzítást. Ez kötelezné az ügyészséget arra, hogy előkeresse a kampányesemények vágatlan kép- és hangfelvételeit. Csodálkoznék, ha arra jutna, hogy épp a tudósító hamisította meg a kormánypárti politikus mondandóját. Azon persze már nem csodálkoznék, ha azt is hozzáfűzné, hogy a kampányoló politikus ijesztgette, rémisztgette, riogatta a helybéli választópolgárokat. Az eljárás végén kirajzolódna a patthelyzet, és bár elmaradna a botrány, a nyilvánosság gazdagabb lenne a valóság feltárásával.