Németh Péter jó újságíró. 2002 és 2010 között nem volt az, amióta azonban az ellenzék keserű kenyerét eszi, figyelemre méltó cikkekkel vezekel azért, hogy elfelejtette fölkészíteni lapját, a Népszavát a médiapiacon való helytállásra. Mai publicisztikájában is tartalmasan vázolja az Orbán Viktor lemondatására irányuló törekvéseket, mindazonáltal megakadtam az egyik félmondatánál. A miniszterelnökre utalva írta: „Övé immár a média kilencvenöt százaléka.”

Évtizedek óta foglalkozom a sajtóval, tankönyvet írtam róla, van tehát némi kitekintésem arra, ami az országban és a határokon túl történik a médiában. Orbán Viktor százalékairól még nem leltem hiteles forrásra. Akadnak véleményformálók - szociológusok, filozófusok, alkotmányjogászok -, akik szerint az ellenzék mindössze négy-, öt-, hatszázaléknyira befolyásolja a hazai médiát. Csakhogy ők nem szakmabeliek, nekik nem kötelességük pontosan fogalmazni. De itt van ez a fránya kilencvenöt százalék egy mértékadó főszerkesztő tollából. Mi a csudát kezdjünk vele?

Értem persze, hogy Németh kolléga a Fidesz túlsúlyát akarta kifejezni. A számmal talán még nyomatékot is kölcsönzött volna a mondandójának. Ha jobban ismerné például a vidéki sajtót, bizonyára árnyaltabban fogalmazna. Vajon hová teszi a tizenkilenc megyei napilapot, amelyek közül nyolc jóindulatú semlegességet tanúsít ugyan a kormány iránt, ám a hírrovatot a Népszabadság Online kínálatára építi? Ráadásul a múlt pénteken további öt napilap csatlakozásáról érkezett hír. A mintegy hatszázezer olvasót információval ellátó tizenhárom vidéki újság sorsa még bizonytalan, de benne van a pakliban az is, hogy az egységesítendő hírrovatok szállítója változatlanul a NOL marad. Az is érdekelne, hogy a fővárosi véleményformálók miként ítélik meg az úgynevezett G-nap után kialakult helyzetet? Amidőn a Simicska-féle médiabirodalom orgánumai kiváltak az Orbánhoz lojális szerkesztőségek sorából, és idestova másfél éve sajátosan ellenzéki színvilágot képviselnek.

Ha vita alakulna ki köztünk az arányokról, ígérem, hogy nem hozakodom elő számmal, mert nem ismerek olyan fölmérést, amelyre hivatkozhatnék. Talán azért nem, mert nincs is ilyen. Egyelőre beérném a kormányzati túlsúly hangoztatásával, és várnám az érveket arról, vajon 2002 és 2010 között miért nem sikerült fölkészíteni a baloldali és liberális értékrendszerű szerkesztőségeket arra, hogy ellenzéki körülmények között is versenyképesek legyenek.