Ami immár több mint egy hónapja történt a Népszabadsággal, az felháborító és elkeserítő. Az erkölcsi megítélésen túl azonban van a lap körüli vitának két figyelemre méltó következménye is. Az egyik az, hogy a legújabb kori magyar sajtó történetében ennyire még nem került az érdeklődés középpontjába a vidéki napilapok sorsa is. A másik pedig az, amit azért nem sűrítek egyetlen mondatba, mert akkor nem volna kibontható e bejegyzés maradék huszonkét sorában a médiapolitikai tanulság.

Tegnap este megszólalt az ATV stúdiójában az MSZP elnöke. Molnár Gyula ólmos fáradtságot tükröző arcáról lerítt, hogy most már nemcsak sejti, hanem tudja is, hogy mire vállalkozott a nyáron. Ehhez képest bölcsen fogalmazta meg, hogy újra kellene gombolni a kabátot, és a 2014-ben lejáratott összefogás helyett együttműködésre ösztökélte a szétaprózódott baloldal pártjait. A két kifejezés közti különbséget abban vélte fölfedezni, hogy ezúttal öt, tíz vagy tizenkét egyszerű pontban kéne felvázolni a közös nevezőt. Vajon miben értenek egyet az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika gyötrő kérdéseiről szólván - és a médiaügyekben is?

Aki olvasta a baloldali pártok 2014-es választási programjait, az tanúsíthatja, hogy vagy kidolgoztak egy suta fejezetet a médiáról, vagy futólag említették. S mert pártprogramokat alig olvas valaki, a nyilvánosságot „elfelejtették” értesíteni arról, hogy győzelem után mit terveznek a fórumaival. 2016. október 8-án a Népszabadság „felfüggesztése” érzékenyen érintette az ellenzéki politikusokat. Olyan műhely szűnt meg, amely bírálta a tehetetlenségüket, de azt is lehetővé tette, hogy csorbítatlanul fejtsék ki az álláspontjukat. Molnár Gyula fontossági sorrendjéből derült ki, hogy a szerkesztőség elhallgattatása az egészségügyi, oktatási és szociális témakör szintjére emelte a nyilvánosság ügyét is.

Néhány évet késett ugyan e felismerés, erről azonban aligha tehet az MSZP nemrégiben megválasztott elnöke. Mégis tűnődésre késztet, hogy miközben rádöbbent a nyilvánosság jelentőségére, a baloldali médiamozgások a legnagyobb titokban zajlanak. A Népszabadság híján például az amúgy csekély források esetleg a Népszava kiadóhivatalához vándorolnak, és az ellenzéki sajtóhálózat átalakítása is a nyilvánosság kizárásával megy végbe. Talán nem kéne minden üzleti tranzakciót az orrunkra kötni, a média jelentőségének felismerése azonban aligha fér össze számunkra ismeretlen és láthatatlan tulajdonosok felbukkanásával.

Amióta megválasztották az Amerikai Egyesült Államok új elnökét, azt firtatjuk, vajon ki ez az ember. Például honnan jött? A legérdekesebb értelmezésnek a Spiegel Online január 20-án megjelent írása hatott.

A szerkesztőség néhány perces videóval tarkította a riportot. Megmutatott a Rajna-pfalzi borvidéken egy Kallstadt nevű, 1200 lelkes falucskát, favázas házakkal, a főtérre vezető, kanyargós utcákkal és a kicsiny településhez képest elméretezett templommal, már-már székesegyházzal. A XIX. századi házaspárok még nem ismerték a fogamzásgátlást, és sok gyermeküket a rizlinget termő szőlőbirtok nem tartotta el. Trump elnök nagyapja tizenhat éves korában vándorolt ki Bajorországból, és az Egyesült Államokban borbélyként kezdte. Aligha sejtette, hogy az unokája szokatlan hajkölteménnyel lepi meg a világot.

Egy Gwenda Blair nevű életrajz-író szerint a Trump-családot német nyelvterületen még Drumpft-nak hívták. Lehetséges, bár ez a szó a Nagy Halász (Halász Előd germanista professzor kétkötetes szótára) szerint nem jelent semmit. A Drumb változat sem. De mi van, ha ama bizonyos nagypapa szerette volna, hogy a nevét úgy ejtsék ki Amerikában is, mint a hazájában? Vagyis Tramp-nak. Nem kell mást tenni hozzá, mint u-vá változtatni a magánhangzót. Talán így lett a Tramp-ból Trump.

A trampeln ige esetlenül mozgó embert jelent, a der Trampel főnév otromba fickót, magyarul tramplit. A die Trappoline pedig ugródeszkát, ha úgy tetszik: trambulint, ami az új amerikai elnöknél a politikához vezető üzleti tevékenység volt. De leginkább a der Tramp-ra gondolnék, amely csavargót jelent. Trump elnök ősei akár derék iparosok is lehettek, akik valcoltak. Bejárták a környező országokat, hogy kitanulják a mesterséget. S mert tucatnévvel áldotta meg őket a sors, a Schmidt-tel, a Schneider-rel vagy a Müller-rel, hazatérésük után a helybéliek ragadványnévvel különböztették meg egymástól a kovácsokat, szabókat és molnárokat. Így lett a műhelyről műhelyre vándorló iparos-ős csavargó. Az utódairól már lekopott az eredeti név, megmaradt viszont a ragadvány.

A csípős nyelvű Kuncze Gábor talán nem is tudja, hogy az ATV stúdiójában nemcsak az új amerikai elnököt előlegezte meg, nem is csupán annak hajdan modellként dolgozó feleségét hozta szóba. Október 22-én elhangzott jóslatával az efféle nyelvészkedéseket is nyilvánosságra segítette, mondván, hogy „Melania Trump szebb First Lady lenne, mint Bill Clinton.” Bejött neki.         

Bejegyzésemet tegnap néhány kommentelő fenntartással fogadta. Azt firtatták az Index fórumán, hogy minek fölhajtást csinálni az osztrák médiahatóságnak csak azért, mert október 27-én a tévés digitalizáció magasabb szintjére lépett. Az ehhez szükséges szerkentyűhöz pedig előírta a regisztrációt. Sajnálatos ugyan, hogy csupán az kaphatja meg, akinek van lakcíme Ausztriában, a diszkrimináció azonban könnyen kicselezhető: az eddig antennával tévéző nyugatmagyarok nézzék világhálón az osztrák közszolgálati csatornákat.

Föl sem ötlött a kommentelőkben, hogy a számítógép és az okostelefon használata korántsem magától értetődő. S mert hiányolták jegyzetemből az adatokat, most élek a lehetőséggel. Ugyanazon a napon, amikor a szomszédos ország médiahatósága létrehozta a digitális vasfüggönyt, a 168 Óra című hetilapban megjelent egy interjú. Nyugalomba vonuló pályatársam, Pallagi Ferenc idézett egy fölmérést, miszerint mintegy tízmillió honfitársunkból „nagyjából hárommilliós tömeg esik kívül a digitális világon”, sőt azt is hozzáfűzte, hogy „kétmillió ember soha életében nem telefonált”.

Zalaegerszegen kezdtem az újságírást, és a szombathelyi főiskolán tanítottam fél évtizedig. Az átlagosnál jobban ismerem a zalai és vasi közeget, a jellegzetesen aprófalvas településszerkezetet. Beszélgettem középkorú közmunkásokkal, özvegyi nyugdíjból vagy szociális segélyből tengődő öregekkel. Talán nem annyira elesettek, mint kelet-magyarországi sorstársaik, mindazonáltal nehezükre esne hetvenezer forintból „összedobni” egy számítógépet, ahogy az egyik budapesti hozzászóló javasolta. Arról nem is szólva, hogy a hatvan fölöttiek mindössze 3,9 százaléka szörföl a világhálón. Minden száz korosabb médiafogyasztóból négyen.

2013 nyarán e rovatban többször is foglalkoztam a digitális átállással. A hazai médiahatóság szerint három esztendeje 122 ezer háztartás, körülbelül félmillió halmozottan hátrányos helyzetű honfitársunk maradt ki a tévés digitalizációból. Nyugat-Magyarországon kétségkívül kevesebben jártak pórul, mint Kelet-Magyarországon, bár épp ebbe a sávba tartozott Zala és Vas megye határ menti része is. Akik tehát magától értetődőnek tartják, hogy lehetne osztrák tévét nézni-hallgatni a világhálón is, nagyvárosi szűklátókörűségben szenvednek. Emlékeztetnek XVI. Lajos feleségére, Marie Antoinette-hez. A Habsburg-házból érkezett francia királyné annyira megsajnálta az éhezőket, hogy állítólag ezt tanácsolta nekik: „Ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot.”    

E rovat bejegyzései nem lehetnek hosszabbak harminc sornál. Ez kétezer-ötszáz karakter. Ha öttel túllépem, nem árt kihúzni belőle az egyik jelzőt, hogy 2499 legyen. A Népszavának is van egy rovata, amelyben apróságokat közöl: olvasóleveleket, glosszát, lapszemlét, múltba tekintést, sőt blogot is. Szintén van terjedelmi korlátja, ezért még nem ejtett kétségbe, ha a Médianapló idézett bejegyzéséből a szerkesztő kipontozott néhány száz karaktert. Tegnap azonban már a lényeget húzta ki.

Ez kiderül ama idézetből, amelyet ezennel visszacsempésznék: „A vidéki napilapok abban különböznek az országos terjesztésűektől, hogy politikailag nem tömbösödtek. Tíz évvel ezelőtt a 190 ezres Népszabadság, a Magyar Nemzet (78), a Népszava (35) és a Magyar Hírlap (29) 332 ezer példányt értékesített naponta. Mostanában összesen 72 ezer fogy el belőlük; 260 ezret veszítettek tehát, a példányszámuk több mint háromnegyed részét.” E néhány sor híján az országos újságok visszaesése össze sem hasonlítható a megyeiekével, amely ’csak’ negyvenszázaléknyi. A kipontozás alkalmat teremt arra, hogy ezúttal már kibontsam azt is, amit az idézett bejegyzésben tapintatból mellőztem.

Az országos napilapoknál három szám olvasható: az első 2005-ból származik, a második 2010-ből, a harmadik 2016 második negyedévéből (a számokat kerekítem). Népszabadság: 190 ezer, 78 ezer, 37 ezer értékesített példány. Magyar Nemzet: 78, 50, 17 ezer. Magyar Hírlap: 35, 15, továbbá nincs ugyan idei adat, iparági hírek szerint azonban mintegy 8 ezer példány kel el naponta. Népszava: 29, 19, 10 ezer. E négy politikailag tömbösödött napilapnál így jött ki a 260 ezres csökkenés. A számok magukért beszélnek, bár a csuda tudja.

A négy országos napilap olvasói közül elég sokan maradtak hívek az újságjukhoz, csak éppen átpártoltak az online változathoz. Például a Népszabadság Online október 8-ig, a kiadás „felfüggesztéséig” napi átlagban 58 ezer olvasót könyvelhetett el, a Magyar Nemzet Online 42 ezret tudhat a magáénak. (A Magyar Hírlapról és a Népszaváról nem találtam digitális adatot, talán valamelyik hozzászóló kisegít.) A visszaesés katasztrofális, a bajt mégis inkább abban látom, hogy a digitális tartalomért nem szívesen fizetnek az olvasók. Egyik-másik szerkesztőség fizetőssé tette-teszi ugyan az online kiadást, de nem túl nagy sikerrel.

Ez eddig 2498 karakter. Ha a Népszava holnap esetleg megtisztel azzal, hogy közli ezt a bejegyzést is, vajon hányat pontoz ki belőle?

„A vasfüggöny emlegetése szerény történelmi tudásról tesz tanúbizonyságot.” Kovács Zoltán kormány-szóvivő utalt arra az ATV stúdiójában 2015. augusztus 21-én, hogy akiknek nem tetszik a magyar-szerb határon épülő kerítés, összekeverik a rendszerváltás előtt éktelenkedő, villanyárammal rázó, aknamezővel súlyosbított vasfüggönnyel.

Nem világos, hogy az elektronikus vasfüggöny emlegetése miért tanúskodna szerény történelmi tudásról. Az viszont tény, hogy a Vasfüggöny fájlom harminc idézetéből hat a rendszerváltás utáni negyedszázadból való, az összes többi tavalyról és idénről. Van tehát egy retro fogalmunk, amelyet két folyamatra használtunk: kevésbé a Kádár-rendszer elszigetelődésére a Nyugattól, leginkább pedig az Orbán-rendszer elzárkózására az úgynevezett migránsoktól. Most ismerkedünk egy harmadikkal, a digitális határzárral. A Vas Népe című szombathelyi napilapban olvasom, hogy immár két hete nem lehet fogni az osztrák tévécsatornákat. Akik korábban vásároltak vagy eszkábáltak antennát, és addig forgatták, amíg megfelelő irányba nem állították, foghatták a sógorék közszolgálati adásait. Most gyökeresen megváltozott a helyzet, október 27-én Ausztria a földi digitális sugárzásról átállt a DVB-T2-re.

Nem tudom, vajon a határ innenső oldalán hány antennás nézőt érint a digitális határzár, van azonban egy közvetett adatom. A Kisalföld című győri napilap sokáig azért jelent meg százezernél több példányban, mert közölte az osztrák tévéprogramot. Ahogy kivettem a szombathelyi újság cikkéből, az intézkedésnek tulajdonképpen nem kéne túl nagy feneket keríteni. A magyar tévézők kicserélik a régi dekódert egy újjal, és a műveletet megúszható tízezer forintból. Ennyit megér. Csakhogy az osztrák médiahatóság trükköt csempészett az akcióba: a kódoláshoz regisztrálni kell, és ezt csupán azok tehetik meg, akiknek van lakcímük Ausztriában.

Nem valószínű, hogy a sógorék épp velünk akartak kibabrálni. Elvégre a digitális vasfüggöny nemcsak bennünket rekeszt ki a tévéik látványából, hanem a szlovén, olasz, svájci, német, cseh és szlovák antennásokat is. A felsoroltak közül csupán Svájc nem tagja az Európai Uniónak. A többiek - például a kerítéssel kísérletező Magyarország - ismerkednek ama gyakorlattal, hogy a XXI. században, a digitalizáció korában rájuk nézve milyen következménnyel jár, ha egy szuverenitásához foggal-körömmel ragaszkodó nemzetállam kiszigeteli magát az uniós közösségből.    

Néhány hozzászóló jelezte, hogy unja már a témakört. Azt ugyanis, hogy idestova egy hónapja hol az október 8-án „felfüggesztett” Népszabadság margóján helyezek el széljegyzeteket, hol a vele együtt emlegetett vidéki napilapok sorsáról tűnődöm. Dohogásukban lehet valami, mindazonáltal öröm az ürömben, a magyar sajtó vergődésében, hogy az úgynevezett glokális lapok talán még sosem kerültek ennyire az országos nyilvánosság homlokterébe.

Itt van például az a jelenség, amit a tegnapi bejegyzésben úgy foglaltam össze, hogy az iparági híresztelések szerint a kormányzat éppen környékezi ama két külföldi tulajdonban lévő újsághálózatot, amely még nincs a befolyási övezetében. Ha megszerezné az amerikai Lapcom győri és szegedi, illetve az osztrák Russmedia miskolci, nyíregyházi és debreceni napilapját, akkor ellenőrizhetné mind a tizenkilenc vidéki napilapot, rátenyerelhetne a papír alapú sajtó olvasottabb részére is. Tételezzük föl tehát, hogy sikerül egységesíteni, egybehangolni (gleichschaltolni) a tizennyolc megyei és az egyetlen városi újságot.

A művelet kétségkívül veszélyes volna a nyilvánosság szempontjából, páratlannak azonban korántsem nevezném. A történelmi félmúltban van előzménye. Akik már éltünk a Kádár-korszakban, emlékezhetünk a Hírlapkiadó Vállalatra. A sokáig Vágner Ferenc vezérigazgatta cég az MSZMP központi napilapján kívül magába foglalt tizenkilenc megyei napilapot is. (Akkor még volt Pest Megyei Hírlap, most nincs.) A vidéki újságok nyereségéből tartotta el a csúcsidejében 814 ezer példányban megjelenő Népszabadságot, amely azonban a rendszerváltás után itt nem részletezendő okokból leszakadt a megyei lapok hálózatáról. 2007 végéig nemcsak hogy eltartotta magát, hanem még kétmilliárd forintos tartalékot is felhalmozott. Ez a folyamat torzult el 2008-tól, az első veszteséges évtől kezdve.

A jelek arra utalnak, hogy az egyelőre csak közvetve állami vezérlésű Mediaworks már a közeljövőben eljuthat a Hírlapkiadó Vállalat gyakorlatáig. Ha például a kormánypárti sajtóból átvezényelt munkatársakkal újraindítaná a Népszabadságot, a vidéki napilapok nyereségéből eltarthatna egy prémiumlapot. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a történelmi párhuzam föl sem ötlött a kormányzati médiastratégák tudatában. De attól, hogy esetleg nincs dézsavü-érzésük, még levonhatunk egy következtetést. A nyilvánosság totális ellenőrzésére törekvő politikai erők hajlamosak arra, hogy néhány évtizednyi eltéréssel ugyanazt találják ki.

Nem számítottam élénk visszhangra, mert tegnapi bejegyzésem a Budapesten kívüli sajtóról szólt. Csak ma reggel lépett túl a közösségi oldal keretein. A digitális ismeretségi körből szívesebben vitatkozom valóságos nevek viselőivel, mint tekintélyes külső fórumokon álneves kommentelőkkel, köztük szitkozódó trollokkal is. Ráadásul olyan kollégák szóltak hozzá tegnap - például Furucz Zoltán, Mikulás Anna, Marik Sándor és Tóth Ilona -, akiknek tisztelem az újságírói tevékenységét. Jól ismerik a megyei és a városi lapok világát. Bár vannak köztünk viták, elvégre eltérő élettapasztalatok szembesülnek egymással, az okfejtésekből termékeny következtetések adódnak.

Feltűnt, hogy a huszonkilenc hozzászólással tarkított eszmecserében a sajtó helyi jelzője keveredett a megyeivel. Az utóbbit azzal a megszorítással vélem helyinek, ami nem válik a megyei napilap előnyére. Miközben a megyeszékhelyen dolgozó újságírók okkal kifogásolják, hogy a pesti kollégák nem látnak túl a főváros határain, ritkán veszik észre, vagy ha észreveszik is, nem verik nagydobra, hogy a maguk szűkebb keretei között hasonlóképpen viselkednek. Amennyire Budapest az ország vízfeje, a megyeszékhely is hasonló szerepet tölt be a régióban. A külföldi tulajdonosok a papírra nyomtatott újság nyereségéből megvalósították az online változatot. Hurrá. Csakhogy amennyi újságírót a digitális részlegbe fölvettek, annyit le is építettek a hagyományos részlegből. Közben pedig fel-felszámolták a tudósítói hálózatot, amely nélkül a napilap épp úgy megyeszékhely-központú lett, mint ahogy a joggal bírált országos napilap főváros-centrikus.

A megyei napilapok kétségkívül közös nevezőre hozhatóak a tegnap tárgyalt értelemben: a fővárosiakkal ellentétben nem tömbösödtek politikailag, ezért kevésbé csökkent az olvasottságuk. Abban viszont különböznek egymástól, hogy vannak köztük olyanok, amelyek az egész megyéből begyűjtik az információkat meg az emberi sorsokat, és vannak, amelyek nem gyűjtik be. Vannak jól és rosszul szerkesztettek, érdekesek és unalmasak, bátrak és beszariak, hírgyártó szakmunkásokat és közvélemény-formáló egyéniségeket foglalkoztatóak. Ezt a sokszínű, változatos mezőnyt igyekszik most a kormányzat gleichschaltolni. A múlt század negyvenes éveiben elmagyarosodott szó karriert csinált a sajtóban. Azt jelenti, hogy egybehangolni, egységesíteni. Eredetileg semleges a jelentése, történelmileg azonban Goebbels nevéhez fűződik. Nem kéne erőltetni.             

Éjfél óta hatvannégy komment jelent meg, és több mint kétezren tiszteltek meg az olvasással. Kezdetben nekem tulajdonították a hozzászólók, hogy Orbán szétverte a sajtószabadságot, lassanként azonban megértették, hogy ilyesmit nem írtam. A „szétverni” igét csupán idéztem Tamás Gáspár Miklós továbbgondolásra ingerlő publicisztikájából. Az egyik kommentelő szerint azonban „balra húzó lapokat” említettem a sajtószabadság szigeteiként. Ez a feltételezés már alkalmasabb a tartalmi vitára.

Kétségkívül említettem öt megyei napilapot, amelyeket még nem sikerült a kormány befolyási övezetébe vonni. A győri Kisalföldet, a szegedi Délmagyarországot, a miskolci Észak-Magyarországot, a nyíregyházi Kelet-Magyarországot és a debreceni Hajdú-Bihari Naplót. Hírek keringenek arról, hogy az amerikai, illetve az osztrák tulajdonost kormány közeli vállalkozók környékezik, bár a szerkesztőségek egyelőre tartják a frontot. Például mindegyikben jelent meg cikk a Népszabadság körüli botrányról, noha ettől még nem föltétlenül húznak balra. Az a benyomásom, hogy jobbra sem. A pártpolitikától tartják a távolságot. A rendszerváltás óta szinte mindegyik megyében akadt ellenlábasa a helyi társadalomba beágyazódott „néplap”-nak, mára viszont tizennyolc megyében mindössze egyetlen napilap van. (A tizenkilencedik egy városi újság, Pest megyében pedig nincs napilap.)

Márpedig ahol csupán egyetlen naponta megjelenő újság elégíti ki az olvasók igényeit, ott a szerkesztőség nem engedheti meg magának a részrehajlást. Ha megengedné, mellőznék a másik politikai oldal hívei. A vidéki napilapok abban különböznek az országos terjesztésűektől, hogy politikailag nem tömbösödtek. A következményeket érzékelteti egy adatsor. Tíz évvel ezelőtt a 190 ezres Népszabadság, a Magyar Nemzet (78), a Népszava (35) és a Magyar Hírlap (29) 332 ezer példányt értékesített naponta. Napjainkban összesen 72 ezer fogy el belőlük; 260 ezret veszítettek tehát, a példányszámuk több mint háromnegyed részét. A tizenkilenc vidéki napilap 715 ezer példányban kelt el, most 425 ezerért fizetnek az olvasók. Összesen 290 ezret veszítettek, a példányszámuk negyven százalékát. Az országos terjesztésű politikai napilapokat jelenleg mintegy félmilliónyian olvassák, a megyei terjesztésű közéleti (családi) napilapokat másfél milliónyian.

Ha a kormánynak esetleg sikerül politikailag tömbösíteni a vidéki napilapokat, vajon nem éri-e utol őket az országos napilapok sorsa?      

Tamás Gáspár Miklóst 1974 óta ismerem. Akkor jelent meg a Szövegek és körülmények című kötet, a pályakezdő erdélyi társadalomkutatók izgalmas tanulmánygyűjteménye. A fiatal filozófus nem sokkal később a magyarországi szellemi élet tevékeny részese lett. Tíz évvel ezelőtt meg is hívtam a csillebérci médiatáborba, előadása meghökkentette és elragadtatta a tanítványaimat. Mindezt azért bocsátom előre, mert tegnapi cikkében a sajtószabadság helyzetével foglalkozott.

Legfontosabb mondatának ezt vélem: „A Népszabadság megszüntetése, a teljes helyi sajtó Orbán általi kisajátítása, számos médium tönkretétele, erőszakos fölvásárlása de facto szétverte a sajtószabadságot.” De facto, vagyis ténylegesen, gyakorlatilag, valójában. De jure (jogilag, alkotmányosan) tehát még a hvg.hu borúlátó szerzője szerint is létezik a sajtószabadság. S mert arra késztet, hogy tovább gondoljam az eszmefuttatását, két megjegyzést fűznék hozzá.

Felrója a végrehajtó hatalom fejének a helyi sajtó kisajátítását is. E sorok írója glokális sajtóként tanítja ugyan a megyei napilapokat - a jelző tömöríti a globálist és a lokálist, és azt a felfogást tükrözi, amit a német sajtóbefektetők úgy foglaltak össze, hogy „Gondolkozz globálisan, és cselekedj lokálisan! -, tudomásul vehető azonban, hogy a helyivel is helyettesíthető a kétségkívül bonyolultabb szakkifejezés. Annál is inkább, mert a cikkíró akarva-akaratlanul szembe fordul ama szemléletmóddal, ami jellemző azokra a véleményformálókra, akik elkeseredésükben azt fejtegetik, hogy a legutóbbi hat évben a kormányt bíráló sajtó négy-, öt-, hatszázaléknyira zsugorodott.

De ha az Orbán-kormány eddig is uralta a sajtó kilencvenvalahány százalékát, akkor most miért sajátított ki még tizenkét megyei és egy városi napilapot a maguk 230 ezer példányával és 1,1 millió olvasójával? Azért talán, hogy teljesebb legyen a befolyása, mely egyébként még nem tekinthető teljesnek? Ha rátenyerelt volna a teljes helyi (glokális) sajtóra, vajon miért akarja megszerezni a budapesti Borssal együtt a győri Kisalföldet és a szegedi Délmagyarországot is a maguk 150 ezer példányával és félmillió olvasójával? Nem szólva a miskolci Észak-Magyarországról, a nyíregyházi Kelet-Magyarországról és a debreceni Hajdú-Bihari Naplóról, amelyek még a sajtószabadság helyi (glokális) szigetei.

Alighanem Tamás Gáspár Miklós is érzi, hogy pontosabban kellett volna fogalmazni, mert figyelemre méltó okfejtését arra futtatja ki, hogy a sajtószabadság nálunk egyelőre csupán „halódik”.        

Tegnapi bejegyzésemet az egyik álneves kommentelő mentegetésnek vélte. Ismerősöm pedig, akinek becsületére válik, hogy a saját nevén mutatkozott be, a telefonban szerecsenmosdatást emlegetett. Vajon igazuk van?

A Népszabadság múltjában vannak vállalhatatlan cikkek. Volna tehát igazság a hozzászólók véleményében - ha nem a lap indulásáról írtam volna a hatvanadik születésnap előtt néhány órával. Ilyenkor aligha mentegetés vagy szerecsenmosdatás szóba hozni, hogy a 2016. október 8-án „felfüggesztésre került” újságot (Menczer Tamás külügyminisztériumi szóvivő örökbecsű megfogalmazása) 1956. november 2-án olyan újságírók jelentették meg Nagy Imre környezetéből, akik szembe fordultak a Rákosi-rendszerrel. Később másként alakult az újság irányvonala, a rendszerváltás után azonban a munkatársak visszatértek az alapítók örökségéhez.

Benyomásom természetesen vitatható, van viszont benne valami, ami tárgyszerűen is rögzíthető. Ha majd egyszer megírjuk a Népszabadság történetét, akkor külön fejezetet szentelhetünk annak, hogy a rendszerváltás után nagy súlyt helyezett az információk begyűjtésére és feldolgozására. Másik erénye a mértékadó személyiségek megszólaltatása, a vélemények ütköztetése. A jó mondat ugyanis nemcsak úgy terem. Érvelés kell hozzá, vitapartner, akinek a gondolata arra kényszerít bennünket, hogy kristálytisztán fogalmazzuk meg az álláspontunkat. A szellemi erőfeszítésből lesz az ütős mondat.

A második Orbán-kormány hivatalba lépése óta gyűjtöm a korra jellemző mondatokat, amelyek nemcsak a közérzetet jelzik, hanem egy médium minőségét is. Valamivel több mint hat év alatt mintegy tízezret jegyeztem föl, közülük 886 jelent meg a Népszabadságban. (Körülbelül kétezer lapszám kínálatáról van szó.) Az országos terjesztésű napilapok közül a három jobboldali együttvéve 716 mondattal vétette észre magát. A Magyar Nemzet 384-gyel, a Magyar Hírlap 303-mal, a jóval később indult Magyar Idők pedig 29-cel. De ha e számsor nem elég meggyőző, akad egy másik minőségjelző is. A rendszerváltás óta gyűjtöm a szállóigéket, amelyek azzal rínak ki a mondattengerből, hogy szellemességük révén a kor hangulatánál is többet adnak. A három és félezerből 332 származik a Népszabadság hasábjairól.

A ma hatvan esztendős lapnak tehát nem kell röstellnie, hogy a mondattermő képessége kiemeli a naponta megjelenő újságok mezőnyéből. Kiadását talán ezért is kellett néhány héttel a születésnapja előtt „felfüggeszteni”.