2005 őszén szíven ütött a liberális napilap haláltusája. A múlt század hetvenes éveiben nála kezdtem fővárosi pályafutásomat, a kétezres évek elején pedig Szále László, a publicisztikai rovat vezetője munkát ajánlott: szellemes mondatokat gyűjtöttem az elmúlt hét sajtójából. Ebből lett a Lefülelt mondatok című kötetem. A Magyar Hírlap pontosan fizetett, mígnem kifogyott a pénzből, az új gazda, Széles Gábor pedig nem vállalta a régi redakció adósságait. A Népszabadság körüli botrány ürügyén újra fölmerültek az adás-vétel körülményei.

Széles úr szerint Szombathy Pál főszerkesztő jelentkezett nála. A hajdani lapvezető azonban tiltakozott a Heti Válasz legutóbbi számában, mondván, hogy őt kereste meg a milliárdos üzletember. Állítás áll szemben állítással, vitájuk nem dönthető el. A hetilap-interjúban akad viszont egy érdekesebb mozzanat. Szombathy kolléga elmesélte, hogy együtt érez ugyan a Népszabadság hoppon maradt munkatársaival, mindazonáltal emlékeztetne rá, hogy az ő Magyar Hírlapjától azért szabadult meg a svájci tulajdonos, mert közös portfólióba került a kormánypárti sajtó zászlóshajójával, és „a két, egymást gyengítő napilap” közül „a Népszabi volt a nagyobb. Őket kívánták erősíteni, az átcsoportosított előfizetőkkel és hirdetési bevételekkel.” Tizenegy évvel később vette zokon, hogy bezzeg a Népszabadság akkori munkatársai nem siettek együtt érezni vele és a többi hírlapossal.  

Meg kéne hallgatni a másik felet is, a médiapolitikai tanulságért azonban nem kell menni a szomszédba. Mert 2005-ben kik is gyakorolták a hatalmat? Bizony a szocialisták és a szabaddemokraták, márpedig az SZDSZ értékvilágához közel állt a Szombathy-féle szerkesztőség vonalvezetése. Lehetséges, hogy a liberális politikusok kormányzati helyzetben adtak túl a Magyar Hírlapon? Épp akkor, amikor koalíciós partnerük a Szabad Sajtó Alapítványon keresztül csaknem 28 százaléknyi arányban birtokolta a Népszabadságot? Elgondolkoztató látlelet ez a szociálliberális koalíción belüli erőviszonyokról, a két kormánypárt eltérő médiafelfogásáról.

Aligha véletlen, hogy az idő tájt kezdődött egy mára kiteljesedett folyamat, amelynek eredményeként gyökeresen átalakult a médiapiac. Úgy foglalható össze, hogy a 2002 után ellenzékbe szorult Fidesznek sikerült létrehoznia egy hatékony médiabirodalmat, a hatalmat gyakorló MSZP és SZDSZ pedig fokozatosan veszítette el befolyását a nyilvánosságban. Fordítva szokott lenni.          

Annyira szeretném, ha a digitális ismerőseim közül Breuer Lídia ezúttal nem szidna le. Bár olykor lájkol is, de ha Gyurcsányról vagy a Demokratikus Koalícióról tűnődöm, jön a ledorongolás. Pedig ha egyszer elgondolkozna az ellentmondásokon... A legutóbbit vázolnám föl.

Az ellenzék nem jobbikos részét azért nevezik demokratikusnak, mert baloldalinak már nem hívható. Vannak benne liberálisok, Fodor Gábor-féle maroknyiak; Bokros-féle konzervatív szabadelvűek, többnyire volt MDF-esek, szintén maroknyian; schiffertelenített LMP-sek, akik zöldnek, környezetvédőnek tartják magukat. Az MSZP-vel, a DK-val, az Együt-tel és a PM-mel alkotják a demokratikus ellenzéket, amely széttöredezett ugyan, de ha mégis összeállna, talán legyőzné Orbánékat. Ha csak a baloldali pártok lépnének csatasorba, 2018-ban aligha lesznek képesek leváltani a kormányt. Nincs hozzá elég szavazójuk.

Márpedig a néhány tucatnyi tagot számláló pártocskák mögött sok hajdan SZDSZ-re voksoló, egykor az MDF-re szavazó és a Fideszből kiábrándult állampolgár található. Mondjuk épp annyian, amennyi a mérleg nyelve. Ehhez képest Gyurcsány Ferenc kiutálta Fodor Gábort az ellenzék zártkörű asztaltársaságából. Nem kommunikált (beszélgetett, kapcsolatot teremtett) vele, hanem exkommunikálta (kiközösítette). A Magyar Liberális Párt egyetlen országgyűlési képviselőjéről egyszer talán kiderül, hogy Orbán Viktor kollégiumi szobatársaként, hajdani párttársaként a miniszterelnök füle lett volna az ellenzéki tárgyalásokon. Egyelőre mégse bontom ki a következtetést, mert Gyurcsány helyettese, Molnár Csaba a főnökére kísértetiesen hasonlító műveletet hajtotta végre a tévényilvánosság bevonásával.

Az LMP újdonsült társelnökét vádolta az Orbán-rendszer kiszolgálásával, a magyar zöldek pártja állítólag segített kiegészíteni az Alkotmánybíróságot. Hadházy Ákos szintén politizált a Fideszben, még az is elképzelhető, hogy most naivnak bizonyult, mert úgy véli, hogy az alkotmánybíráskodásra javasolt jogászok nem kötődnek az állampárthoz. Ennél többet azonban nem rónék föl neki. Miközben tehát a Demokratikus Koalíció szorgalmazza az ellenzéki pártok együttműködését, első és második számú politikusa módszeresen távolítja el az egyezkedés közeléből a Fideszből érkezett politikusokat. Az ellentmondás nyilvánvaló.

Az is persze, hogy az Együtt külön politizál, a PM az előválasztáshoz köti részvételét az összefogásban, az MSZP pedig hümmög. Működik az ellenzék, de nem demokratikusan és nem együtt.

Tegnap estére a Story 4 csatorna előkapart egy filmet a digitális turkálóból. Illett az arculatához, elvégre War Stories a címe. De nem Háborús történetek-ként forgalmazták, a magyar keresztségben Újságírók tűzvonalban lett. Tárgyszerűbb cím, a másfél órás tévéfilmet akár vetíthetném is a szemináriumon. Az ilyesmiből mindig parázs vita kerekedett az újságírással kacérkodó főiskolások, egyetemisták körében. Volt vagy tucatnyi VHS-kazettám újságírós témájú filmekből, a legutóbbi költözködéskor azonban kidobtam az elavult technikára emlékeztető, csukaszürke színű, műanyag dobozokat.

A 2003-ban forgatott háborús történet aligha került volna be a hajdani válogatottba. Mégis érdemes beszélni róla a főszereplő miatt, és azért, mert a legnyilvánosabb szakma erkölcsi kérdéseit vázolta fel. Jeff Goldblum a kigyúrt felsőtestű, ám érzékeny lelkületű értelmiségi hollywoodi megszemélyesítője. Számunkra érdekes mozzanat, hogy egy kicsit beszél magyarul, felvidéki zsidó kivándorlók sarja. Nem először játszik kommunikációs szakembert, aki ezúttal Üzbegisztánban, haditudósítóként tengeti az életét. Tálibok kilövik mellőle a fotóriporterét, akit egy pályakezdő lánnyal pótol az amerikai szerkesztőség. A film arról szól, hogy az ifjú fotós megérzi a hírértéket, helyi háborúkba belefásult mentora pedig az ő hatására talál vissza régi önmagához.

A taskenti szállodában cinikus haditudósítók iszogatnak, és a kopár dombok között kalasnyikovok dörögnek. E hangzavarban tűnődhetek azon, hogy mi is az újságíró dolga. Vajon az-e, amit a tapasztalt tudósító állít, hogy az igazság nem más, mint egy hitelesített történet, a jól kidolgozott sztori? De mi van akkor, ha a pályakezdő fotóriporter szakmailag elmarasztalható módon kap le gyanútlan verebet a menekülttáborban, mindazonáltal nagyítóval tankokat fedez föl mögötte, a domboldalon? És mi van akkor, ha kiderül, hogy „a tankok” nem is igaziak? Fából készítették őket, hogy félretájékoztassák az amerikai hadvezetést, amely a levegőből támogatja a tálibok ellen harcoló üzbég kormánycsapatokat.

Lám, itt a sztori. De hol az igazság? Különösen akkor, ha a „tankok” elleni légitámadás elpusztítja a tábort is - menekültestül. Volna miről vitatkozni az újságíró szemináriumon egy esztétikailag középszerű tévéfilm ürügyén, és nem is kéne bajlódni azzal a fránya VHS-kazettával. A háborús történet letölthető a világhálóról, az érzékeny lelkületű haditudósító kigyúrt felsőteste pedig igazán jól mutat.              

Mindenkinek van kedvenc kifejezése, de nem mindenkié idegesítő. Aki azonban gyakran szólal meg a nyilvánosság fórumain, annak jellemző szófordulata berzenkedést vált ki belőlünk. A kormány-szóvivő például marcona férfiú benyomását kelti, de nem lepődnék meg, ha egy fölmérés kiderítené, hogy Kovács Zoltán népszerűtlensége nem föltétlenül a külsejéből fakad. Abból inkább, hogy percenként ismételgeti a „még egyszer” kifejezést. Pedig csupán fölkészült az interjúra, nem akar kizökkenni a kormányzati kerékvágásból. Ezért ismétli, nyomatékosítja, újrázza, verklizi azt, amitől akkor sem térhet el, ha mást gondol róla. 

Ő már így marad, de vannak még olyanok, akik talán menthetőek. Ilyen például Szentpéteri Nagy Richárd alkotmányjogász, akit egyre gyakrabban hívnak meg a stúdiókba, hogy kifejtse a véleményét. Konzervativizmusából telik arra, hogy ellenzéki fórumokon megszemélyesítse a hiteles polgári álláspontot, nyitottságából pedig arra, hogy konzervatív fórumokon arra emlékeztesse a nézőket, hallgatókat: létezik még nemzeti liberalizmus (szabadelvűség). Szívesen hallgatnám okos eszmefuttatásait, ha nem szőné bele minden harmadik mondatába, hogy „természetesen”. Modorossága azzal magyarázható, hogy érti a körülötte zajló társadalmi-szellemi folyamatokat, és az örömteli fejleményt a nyilvánosság tudtára is akarja adni. Szerintem fölöslegesen, okfejtéseiben ezért zavar a gyakorta ismételt töltelékszó.

Tóth Tímea nem is olyan régen még az egyik legjobb átlövőnek számított a hazai kézilabdában. Visszavonulása után a felgyülemlett tapasztalatokat szakértőként kamatoztatja sportműsorokban. Szavajárása az úgymond. Ez a szó bizonytalanságról árulkodik. Aki használja, keresi a megfelelő kifejezést, és elégedetlen azzal, amit éppen talált. Csakhogy szorítja az idő, mert élő adásban fejti ki az álláspontját, be kell hát érnie azzal, amit az agya kiválasztott a szókincséből. Amit ugyanis kimond, csupán emlékeztet arra, amit valójában akart mondani, mindazonáltal bízik abban, hogy az utalás ennek ellenére érthető lesz a médiafogyasztók számára.

A kormány-szóvivőből egy van, és nem a műsorszerkesztők választják, hanem adódik. A választott szakértőkkel viszont lehetne még kezdeni valamit, ha sikerülne lenevelni őket a szavajárásukról. Kérdés persze, hogy a civil életükben kikristályosodott beidegződés megszüntethető-e. Természetesen az is kérdés, hogy érdemes-é energiát fordítani úgymond az áramvonalasításukra, a biztonság kedvéért még egyszer: a vadhajtások lenyesegetésére.   

Kollégám vidéki városban szerkeszt újságot. Mint írja, egyetértene a tegnapi bejegyzéssel, ha a tovább gondolt idézet közepét nem pontoztam volna ki. Azt kérdi: mi baj volt a kimaradt résszel? Semmi. Csakhogy e rovatba mindig harminc sort írok, ezért csupán egyetlen témát érdemes kibontani. Ha foglalkoztat a második téma is, másnap újabb harminc sort szentelek neki.

Íme, a teljes idézet Parászka Boróka Torzóink című esszéjéből, amelyben a magyar kormány óriásplakátjait csipkelődő szövegekkel átragasztó erdélyi fiatalokról tűnődött: „Nem az történt, hogy valamelyik magyarországi ellenzéki párt komolyan vette volna, hogy van itt egy megszerezhető szavazóbázis, és ezért (akárcsak a vidéki Magyarországon) akár valódi kampánymunkát is lehet itt végezni. Nem született igazi, Erdélynek szánt program, üzenet, tartalom.” (Mozgó Világ, 2016/november) A marosvásárhelyi szerző nem véletlenül hozta össze Erdélyt és a vidéket. Mindkettő Budapesten túl van, és osztoznak ama sorsban, hogy a baloldali ellenzék pártjai ügyet sem vetnek rájuk. Ezt szó szerint tessék érteni!

Az ellenzéki politikusok talán már megértették, hogy a fővárosra összpontosítva sosem győzik le a „vidékről felkapaszkodott fiúkat”. Odáig azonban még nem jutottak el, hogy ezt a következtetést hasznosítsák is. Olyan témákkal próbálják megszólítani a választópolgárokat, amelyeket az országos médiumokban jól lehet kommunikálni (gyakran ezt is ügyetlenül csinálják). Amihez viszont helyben kéne csatlakozni, azt nem veszik figyelembe, vagy későn ismerik föl a jelentőségét. Itt van például a kaposvári ügy.

A somogyi megyeszékhely lakosságát hónapokig tartotta lázban, hogy az OTP-s Csányi Sándor fantáziát látott a használt autógumik összegyűjtésében és energiává alakításában. A polgármester szívesen szedte volna be az iparűzési adót, a tervezett gyár környékén lakók azonban tiltakoztak. A rákgyanús égéstermék elleni akció élére állt a kaposvári újság. A milliárdos és a polgármester végül is visszakozott, a baloldal pártjai pedig mellőzték a témát, vagy fél szívvel álltak mellé, mint a magát zöldnek nevező LMP.

Erre mondta az MSZP nemrégiben megválasztott elnöke, hogy a helyi ügyekből kéne kiindulni, a felismerést azonban nem követték tettek. Pedig nyáron és kora ősszel az ellenzék találhatott volna még megyei napilapokat, amelyek bizonyára jó néven vették volna, ha lakosságpárti akciójukhoz csatlakoznak az egyelőre szűklátókörűségben szenvedő baloldali pártok.      

A Mozgó Világ novemberi számából Parászka Boróka cikkét vettem előre. A marosvásárhelyi újságírót régóta írónak vélem, írószemmel látja ugyanis a világot. A Hónapló című rovatban közölt jegyzetei kötetté formálva szellemi újdonsággal kecsegtetik majd az érdeklődőket. Kirajzolódik belőlük, hogy a határ túlsó oldaláról miként lát bennünket egy éles szemű értelmiségi. Nem lesz a könyvben sok örömünk, de legalább eltűnődünk a szerző észrevételein. Ezúttal a menekültkvótáról kezdeményezett népszavazást övező kampányról fejtette ki az álláspontját.

A kormányzati óriásplakátok ellepték egész Erdélyt, szorgos kezek azonban rájuk ragasztottak néhány száz házilag készített, vicces ellenplakátot, valószínűleg a Magyar Kétfarkú Kutya Párt kínálatából. Amit nappal magyar párti aktivisták fölragasztottak, azt éjszaka magyar fiatalok átragasztották, hogy aztán magyar párti aktivisták nappal levakarják. A cikkíró következtetése: „Nem az történt, hogy valamelyik magyarországi ellenzéki párt komolyan vette volna, hogy van itt egy megszerezhető szavazóbázis, és ezért (…) akár valódi kampánymunkát is lehet itt végezni. Nem született igazi, Erdélynek szánt program, üzenet, tartalom.”

Az okfejtés emlékezetem mélyéről hívott elő egy mozzanatot. 1998-ban Hornék váratlanul elveszítették az országgyűlési választást, majd ellenzékben hálózatépítésbe fogtak, ami négy év múlva győzelembe torkollott. A szellemi építkezés egyik állomásának hatott ama tanfolyam, amelyet Fonyódon, egy Balaton-parti üdülőben szerveztek erdélyi fiatalok számára. Más civil szakértőkkel együtt engem is meghívtak, hogy tartsak előadást. De ha már ott voltam, beálltam negyediknek széket cipelni a legtágasabb terembe. A mozgalmár Baja Ferenccel, a szakszervezetis Nagy Sándorral és a külpolitikus Tabajdi Csabával együtt cipekedtem.

Részt vettek a választási kampányban, és a párt-közvélemény őket okolta a vereségért. Ahány név, annyi sors - Nagy Sándor például meghalt -, de abban a pillanatban fontosnak vélték, hogy az erdélyi fiatalok érezzék a törődésüket. Ez a szándék halt el 2004. december 5-én, amidőn a szocialista vezetők megijedtek attól, hogy a kettős állampolgársággal házaló Fidesz néhány százezer szavazóra tesz szert a határon túli magyarság körében. Nem vonom kétségbe, hogy a döntésükben volt politikai logika, ennél azonban erkölcsösebb, gyümölcsözőbb, bár vitathatatlanul strapásabb megoldás lett volna, ha gőzerővel folytatják azt, amit a fonyódi üdülőben elkezdtek.      

Egyikük 1954-ben született, másikuk egy évvel később. Az idő tájt, amidőn Rákosiék egészségügyi minisztere, Ratkó Anna megtiltotta az abortuszt. Rengeteg gyerek jött a világra. Mostanában szinte egyszerre mennek nyugdíjba, több százezren valószínűleg romlásba is döntik a hazai nyugdíj-rendszert. Ők ketten azonban egyelőre szellemi életet élnek egy stúdióban. Tegnap este hallottam őket.

A Lánchíd Rádió műsorvezetője, Csintalan Sándor vidéki kisvárosból került a fővárosba. Kezdetben szakszervezeti funkcionárius volt, majd Horn Gyula bizalmi embere lett, egy időben ő vezette az MSZP apparátusát. A parlamenti frakcióban ismerkedett meg Donáth László lelkésszel, aki ugyan nem lépett be a szocialista pártba, de családi hagyományai folytán kötődött a baloldali értékrendhez. Mára mindketten eltávolodtak az MSZP-től, bár az értékrendjüket megtartották. A lelkész-vendég így mutatta be magukat a hallgatóknak: „Mindketten mediális emberek vagyunk.”

A mediáció, ugye, közvetítést jelent, a médium eredetileg közbülsőt, ismeretelméleti értelemben pedig közvetítőt és közvetlen meghatározót egy (szemléletformáló) folyamatban. Az evangélikus lelkész meg is fogalmazta, hogy miért tartja magát és rádiós vendéglátóját mediális embernek. Ő a szószéken, Csintalan a stúdióban nyilvánít véleményt. Sőt, talán különböző véleményeket. Aki ugyanis a hetedik évtizedét tapossa, aligha úszta meg kacskaringók nélkül. Feszegethetném például Csintalan Sándor átmeneti Fidesz-barátságát, és bizonyára Donáth Lászlón is találnék fogást. De vajon megérdemelnék-e?

Van egy kommentelő, aki rácuppant a Médianaplóra. Az a benyomásom, hogy értelmes, iskolázott fickó, jelenleg a Ha a libbantság fájna, az egész baloldal üvöltene  címmel ontja a fullánkos megjegyzéseket. Megnéztem a közvetítő (mediális) portál rendszerében, hogy ki lehet. Csupán annyi tudható róla, hogy becsmérelt, gyalázkodott, mocskolódott, ócsárolt, pocskondiázott már Poroltó Ernőként, röfként, KDNP a selejt gyűjtőhelye, Mit keres ez a szar a címlapon? és Hóhér az utolsó barátod mondattal. A felsorolás korántsem teljes, mert több álneve van, mint Ságvári Endrének volt az illegalitásban. XXI. századi orvlövész az úgynevezett fikakultúrából, aki arra szánja az idejét, hogy megsebezze azokat, akik mindig és mindenhol teljes névvel, arccal, hanggal vállalják az álláspontjukat.

Akkor már inkább becsülöm a két Ratkó-fiút, akik a szószéket és a stúdiót választották, hogy minden tévedésüket nyilvánosan követhessék el.           

A frissiben megválasztott amerikai elnököt sokan jellemezték a magyar nyelvű sajtóban. A gunyoros értelmezések közül tárgyszerűségével kilóg Gál J. Zoltáné: „Ahogy egykoron Roosevelt a rádió, Kennedy a tévé, Obama az internet, úgy Trump a közösségi média világának működését fordította a saját hasznára.” (Vasárnapi Hírek, 2016. november 12.)

Úgy emlékszem, a szerző tanult a szegedi egyetem Kispestre kihelyezett tagozatán, ahol a kommunikációs technológiák történetéről tartottam előadásokat. S bár nem elemeztem az amerikai elnökök technikai nyitottságát, azt azért érintettem, hogy ama újdonságok, amelyeket nem föltétlenül az Egyesült Államokban találtak ki, az amerikai iparban váltak tömegcikké, elviselhető árú portékává. Nem csoda, ha a világhatalom vezetői éltek az éppen kínálkozó lehetőséggel. Trump-ra négy évvel ezelőtt, még üzletember korában figyeltem föl, amidőn megtámadott egy szépen éneklő és bravúrosan táncoló színésznőt: „Noha Bette Midler visszataszító nő, nem mondok róla ilyesmit, mert ragaszkodom hozzá, hogy politikailag mindig korrekt legyek.”

Az a benyomásom, hogy rusnya némbert akart írni, visszafogta azonban magát a közösségi médium több milliós nyilvánossága előtt. S ha valaki beírja a keresőbe, hogy Trump Midler Twitter, megtalálja az eredeti szöveget, amely 139 karakternyi. Aki írta, kínosan vigyázott arra, hogy ne legyen több 140-nél, mindazonáltal igyekezett kihasználni a szabályozott terjedelmet. Sokat kellett bíbelődnie a szavakkal, hogy a terjedelmi és ízlésbeli korlátok között maradjon. Talán meglepő, de a példa azt sejteti, hogy a benyögéseiről, kiszólásairól hírhedt Trump már üzletember korában is óvatos duhaj volt. Ez némi derűlátásra ad okot.

A jelenség értelmezői közül Molnár Gyula MSZP-elnök egy tévéműsorban azt firtatta, vajon „Ki lesz a magyarországi Trump?” (ATV, 2016. november 10.) Félő, hogy a politikai mezőnyből csupán ketten jöhetnek számításba: a velősen twitterező Deutsch Tamás és a tumblrozó fenegyerek, Szanyi Tibor. S ha igaz, hogy az amerikai szépségverseny-tulajdonos Donald J. Trump hatmillió dollárra, körülbelül kétmilliárd forintra perli a Miss Universe Hungary tulajdonosát, Vajna Tímeát, beugrik, hogy a két politikus karakteréhez hozzá kéne gyúrni az énekes kedvű Fásy Ádámét, a szépségversenyek meghonosítójáét is. És íme, akkor előttünk állna a kihívó, aki végre a győzelem esélyével vehetné föl a harcot Orbán Viktorral.           

Digitális ismerősöm a közösségi oldalról azt firtatta, vajon honnan szereztem egy információt. Azt írtam, hogy a szerkesztői és lapmenedzseri munkától búcsúzó Pallagi Ferenc szerint „nagyjából hárommilliós tömeg esik kívül a digitális világon”. Azt feleltem az ellentmondást megneszelő hangmérnöknek, hogy a forrás közismert újságíró, aki nem engedheti meg magának, hogy hamis számot adjon közre. Azóta is foglalkoztat a kérdés, bár nem gondoltam volna, hogy más forrásból érkezik rá a válasz.

Balatonfüreden, egy számítástechnikai tanácskozáson tartott előadást Deutsch Tamás, a Digitális Jólét Program irányítója. Arról nevezetes, hogy mielőtt az első Orbán-kormányban miniszterségre adta volna a fejét, addig nem állhatott föl a tárcája, amíg meg nem szerezte a diplomáját. Szakdolgozatát a nyugat-európai országok médiapolitikájából írta, valószínűleg érti tehát, amit mostanában a digitalizációról mond. A Napló című veszprémi napilap hasábjain például kifejtette, hogy „Magyarországon a 16-74 éves honfitársaink 21 százaléka még soha, egyetlen pillanatra sem volt internethasználó”. A számukat meg is saccolta, másfélmillió jött ki neki.

Ez sem kevés, bár épp a fele a Pallagi-féle „tömegnek”. Az ellentmondás feloldható. Sokan úgy használnak számítógépet, hogy nem férnek hozzá a világhálóhoz. Nem igénylik, hogy információkat és véleményeket böngészhessenek a neten. Jobban érzik magukat, ha rágyújthatnak egy cigarettára, kezükbe vehetik a kávés csészét, és kortyolgatva lapozhatják az újságot. De akár számítógéppel, akár nélküle mellőzik az internetet, óhatatlanul kiszorulnak a virtuális vérkeringésből. Ezt talán nem élik meg tragédiaként, mindazonáltal olyan adottságot testesítenek meg, amit a médiapolitikával foglalkozóknak figyelembe kéne venniük.

A baloldali pártok előválasztáson törik a fejüket. Úgy képzelik, hogy versenyeztetnék a képviselőjelöltjeiket, és aki a legtöbb szavazatot kapja a világhálón, 2018-ban az lesz a kormánypárti jelölt ellenfele. Nagyjából egymillió szavazóra számítanak, vagyis eleve megritkítanák a hazai netezők táborát. A majdani eredményt kétszeresen is eltorzíthatja, hogy az internetezők négyötöde kihullik a szórásból, ehhez jönne még a világhálót nem használók másfélmilliós tömege is. Ebből bizony félrevezető közvélemény-kutatás lesz. Hacsak nem szánja meg az ellenzéket Deutsch Tamás miniszterelnöki megbízott, aki 2017-re ígéri, hogy a netezés állampolgári jog lesz a legeldugottabb településen is.         

A Heti Válasz interjút készített Hajós Andrással. A legfrissebb számban olvasható beszélgetésből három téma is kirajzolódott, amelyeket tovább gondolhattam volna e rovatban. A negyediket választottam, talán mert a neves tévészemélyiséget arról ismertük, hogy szívesen biciklizik a városban. Különböző műsorokban sokat beszélt, az újságírók egyébként is keresték, hogy szóra bírják, nem emlékszem azonban arra, hogy valaha is véleményt nyilvánított volna az autókról.

Most viszont azt olvastam, hogy az egyik szponzortól gépkocsit kapott. Egyelőre csupán évnyi használatra, de az elektromos (villanyárammal működtetett, környezetet kímélő) fajtából. A márkája BMW. Hűha, ez már státusszimbólum. Rögtön magyarítottam is az idegen eredetű szókapcsolatot, mert beugrott, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben Hernádi Miklós szociológus rangjelképre változtatta a kifejezést. Erről meg az ötlött fel, hogy felnőttségem első éveiben kihagytam a trabantos korszakot. Polski Fiattal kezdtem, amelyben alig fért el a lábam, Skodával folytattam, amelynek folyton felforrt a hűtővize. Végül a Volkswagennél állapodtam meg, majd’ minden fajtáját kipróbáltam. A népkocsi sosem hagyott cserben, mindazonáltal egy másik német márkát favorizáltam, a BMW-t.

A kör alakú, négy részre osztott emblémában a két kobaltkék színű cikkely hozott lázba, bár nyilvánvaló volt, hogy olyan foglalkozást űzök, amely nem teszi lehetővé a márkaváltást. Mégis sikerült. A fiam tízéves korában felelőtlenül megígérte, hogy ha betöltöm a hatvanat, kapok tőle egy BMW-t. És lőn. Bécsben vásárolt egy harminc centis modellt, fölnyitható a motorház és a csomagtartó, kinyitható az ajtót, ráadásul van rajta visszapillantó tükör is. Sokáig a könyvespolc tetején vonzotta a vendégek tekintetét, a fiam fia azonban lekönyörögte. Kinyitotta, becsukta, órákig játszott vele a szőnyegen, mígnem a visszapillantó tükröt letörte. Járulékos veszteség, különösen annak tükrében, amit a minap láttam.

Négyéves unokám ült a bőrfotelben, kezében az íróasztalról leemelt okostelefon. A képernyőn feltűnő ikonsorból kiválasztotta a YouTube-ot, és apró ujjbegyével megérintette. A monitor alsó harmadában található betűsorból bepötyögte a B-t, az M-et és a W-t, majd beírta, hogy X 100, és tanulmányozni kezdte az elektromos BMW különböző színárnyalatait. Pedig nem is olvasta Hajós András interjúját a hetilap legutóbbi számában.