Mindenkinek van kedvenc kifejezése, de nem mindenkié idegesítő. Aki azonban gyakran szólal meg a nyilvánosság fórumain, annak jellemző szófordulata berzenkedést vált ki belőlünk. A kormány-szóvivő például marcona férfiú benyomását kelti, de nem lepődnék meg, ha egy fölmérés kiderítené, hogy Kovács Zoltán népszerűtlensége nem föltétlenül a külsejéből fakad. Abból inkább, hogy percenként ismételgeti a „még egyszer” kifejezést. Pedig csupán fölkészült az interjúra, nem akar kizökkenni a kormányzati kerékvágásból. Ezért ismétli, nyomatékosítja, újrázza, verklizi azt, amitől akkor sem térhet el, ha mást gondol róla. 

Ő már így marad, de vannak még olyanok, akik talán menthetőek. Ilyen például Szentpéteri Nagy Richárd alkotmányjogász, akit egyre gyakrabban hívnak meg a stúdiókba, hogy kifejtse a véleményét. Konzervativizmusából telik arra, hogy ellenzéki fórumokon megszemélyesítse a hiteles polgári álláspontot, nyitottságából pedig arra, hogy konzervatív fórumokon arra emlékeztesse a nézőket, hallgatókat: létezik még nemzeti liberalizmus (szabadelvűség). Szívesen hallgatnám okos eszmefuttatásait, ha nem szőné bele minden harmadik mondatába, hogy „természetesen”. Modorossága azzal magyarázható, hogy érti a körülötte zajló társadalmi-szellemi folyamatokat, és az örömteli fejleményt a nyilvánosság tudtára is akarja adni. Szerintem fölöslegesen, okfejtéseiben ezért zavar a gyakorta ismételt töltelékszó.

Tóth Tímea nem is olyan régen még az egyik legjobb átlövőnek számított a hazai kézilabdában. Visszavonulása után a felgyülemlett tapasztalatokat szakértőként kamatoztatja sportműsorokban. Szavajárása az úgymond. Ez a szó bizonytalanságról árulkodik. Aki használja, keresi a megfelelő kifejezést, és elégedetlen azzal, amit éppen talált. Csakhogy szorítja az idő, mert élő adásban fejti ki az álláspontját, be kell hát érnie azzal, amit az agya kiválasztott a szókincséből. Amit ugyanis kimond, csupán emlékeztet arra, amit valójában akart mondani, mindazonáltal bízik abban, hogy az utalás ennek ellenére érthető lesz a médiafogyasztók számára.

A kormány-szóvivőből egy van, és nem a műsorszerkesztők választják, hanem adódik. A választott szakértőkkel viszont lehetne még kezdeni valamit, ha sikerülne lenevelni őket a szavajárásukról. Kérdés persze, hogy a civil életükben kikristályosodott beidegződés megszüntethető-e. Természetesen az is kérdés, hogy érdemes-é energiát fordítani úgymond az áramvonalasításukra, a biztonság kedvéért még egyszer: a vadhajtások lenyesegetésére.