Alig jelent meg Ásott halom lesz-e Magyarország? című bejegyzésem Toroczkai László ásotthalmi polgármester és Jobbik-alelnök visszhangos küzdelméről a mecsetépítés, a burka-, burkini- és csadorviselés ellen, Éhes ló már hozzá is szólt. Ezt írta: „Az iszlám nem a szeretet és a tisztelet vallása, jelképeinek, templomainak, követőinek nincs helye sem Ásotthalmon, sem máshol.” E hangvétel azért jellegzetes, mert az iszlám helyettesíthető ezer év tapasztalatával.

A kommentelő írhatta volna azt is az iszlám helyett, hogy az albigensek (X. század), a husziták (XV.), a lutheránusok (XVI.). Említhette volna a Szent Bertalan éjszakáját is a XVI. század végéről. A kiegyezés utáni Magyarországot a cári birodalomban átélt pogromok után az Eötvös József-féle nemzetiségi törvény védelmébe húzódó kaftános, pajeszos zsidókkal. A török szultán által milliószámra kiirtott örményeket a XX. század elejéről és a nácik által kiirtott hatmillió zsidót a múlt század negyvenes éveiből. Aki ismeri a korabeli publicisztikákat, a mostani magyar kormány érvkészletére bukkanhat: az idegenek (jelenleg a muszlimok) képtelenek a beilleszkedésre, vallásukra nem jellemző a szeretet és a tisztelet, kultúrájuk és beidegződéseik elpusztítanának bennünket, ha nem állnánk az útjukat.

Most kéne bemutatni Szabó Magda drámáját, a Kiálts, város! ma időszerűbb, mint a megírása idején, 1971-ben volt. Két évvel később játszották a debreceni Csokonai Színházban. 1604-ben a várfal nélküli mezővárost egyaránt sarcolgatja az osztrák császár, a török szultán és az erdélyi fejedelem. A főbíró jövendőbeli vejét el is rabolják, a városnak azonban nincs pénze kiváltani a túszt. Ekkor jelentkezik Jorjosz Sztavriász, a dúsgazdag görög kereskedő (Gerbár Tibor megrendítő alakításában), aki adná a pénzt, ha házat vehetne és polgár lehetne Debrecenben. Csakhogy idegenként, ráadásul ortodox keresztény vallásúként nem telepedhet meg a „kálvinista Rómában”. A főbíró (Sárosdy Rezső) úgy szerez érvényt a törvénynek, hogy a lánya esküvő előtt lesz özvegy.

Elképzelem, hogy micsoda drámát rendezne belőle Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházban: a letelepedési kötvény végtelenül emberi tragédiáját Budán, a Cinege-utcában. Azt is elképzelem, hogy micsoda drámát rendezne belőle elődje a színigazgatói székben, Alföldi Róbert: Orlay-produkcióban, az Aleppóból elkergetett szír agysebész szívszorító kudarcát a pesti Nagykörúton. Köszönet a termékeny képzettársításért Éhes lónak.           

Első találkozásunkat felejteném, ha hagyná. Még huszonéves politikus volt, amikor egy civil szervezet meghívta a Pallas Páholyba. Elmagyarázta nekünk, hogy mi az oktatáspolitika. Ezt tapintatlanságnak véltem 29 felsőoktatásban eltöltött tanév után, bár ezzel kisinasnak számítottam a professzorok gyülekezetében. Azóta kiderült, hogy Kunhalmi Ágnes többször is megpróbált angolból levizsgázni, egyelőre azonban nem államvizsgázhat, ezért nincs meg a hőn áhított diplomája.

Tegnap a Klubrádióban és az ATV-ben egy Lázár János-beszéd ürügyén fejtegette, hogy miközben rohamosan nő a felekezeti iskolák száma, az állami közoktatás funkcionális analfabétákat bocsát ki, hiányos a diákok számítástechnikai műveltsége, és az idegen nyelvvel is hadilábon állnak. Ha a legutóbbit nem feszegette volna, akár el is felejteném az egyetemi adósságát. Vajon miért figyelmeztet rá folyton? Ráadásul azt is pedzegette, hogy a Fidesz-politikus téved, ha úgy képzeli, hogy „a legtöbb, amit a diáknak adni lehet, hogy jó keresztény és jó magyart nevelnek belőle”.

A gondolatmenet Mezőtúron, a református gimnázium korszerűsített könyvtárában nem egészen így hangzott el. A miniszterelnökséget vezető politikus ezzel kezdte: „A kormány meggyőződése szerint a legtöbb…” A moindat többi része stimmel. Vagyis Lázár nem a magánvéleményét adta elő, hanem a kormány álláspontját. Jó volna tudni, hogy azonosult-e azzal, amit el kellett mondania, vagy csak fegyelmezett főhivatalnokként fogalmazott meg egy ellenzéki tiltakozásra alkalmas nézetet. Kunhalmi Ágnesnek érdemes lett volna egyéb szempontokat is figyelembe vennie.

Lázár János például 2012. január 4-án így nyilatkozott az FN24.hu nevű portálnak: „Nem hagyjuk, hogy elitista, bigott katolikus oktatás szerveződjön közpénzből.” A kijelentés gyanúra ad okot. Arra, hogy esetleg az országot vezetők református csoportja túlzásnak tartja a katolikus egyház terjeszkedését az iskolarendszerben. De ha másról van szó, akkor meg azon lett volna érdemes eltűnődni, amit Lázár 2011. július 18-án így fogalmazott meg a Népszabadság hasábjain: „Jó lenne, ha a KDNP szembenézne azzal, hogy ez nem egy koalíciós kormány.”

A két ellentmondás megfejtése, elemzése, értelmezése révén az ellenzéki politikus bizonyíthatta volna rátermettségét a nyilvánosság fórumain. Elmulasztotta a kínálkozó lehetőséget. Talán majd legközelebb, ha túl lesz az államvizsgán, és végre kezébe veheti azt a fránya diplomát.   

A Népszava immár az egyedüli baloldali napilap. 2016. október 8. előtt írhatott bármit, amíg megjelent a Népszabadság, megnézhettük, és szükség esetén helyre billenthettük az arányokat. Magára maradva megnőtt a szerkesztőség felelőssége, és nem írhat akármit.

A mai számban a Mérték médiaelemző műhely és a Medián közvélemény-kutató cég közös felmérését értelmezte a média fogyasztásáról. Arról, hogy a nézők, hallgatók, olvasók miként vélekednek a politikai táborok nyilvánosságra tett hatásáról. Az első oldalon színes táblázat mutatja a számokat, a táblázat elején böngészhető például a kormánypárti médiafogyasztók százalékokban kifejezett véleménye. Úgy foglalja össze a szerkesztőség, hogy „még a Fidesz-szavazók szerint is hatalmas túlsúlyban van a kormánypárt a médiában”. Akik figyelemmel kísérik ezt a rovatot, tanúsíthatják, hogy sosem vitattam a nyilvánvaló túlsúlyt, mindazonáltal a hatalmas jelző túlzás.

A színes ábrából kiderül, hogy a kormánypárti médiafogyasztók 34 százaléka, tehát minden harmadik szerint kiegyensúlyozott a média (ami nem felel meg a valóságnak, árulkodik viszont a kérdezettek elfogultságáról vagy tájékozatlanságáról). Ötszázaléknyi pedig volt annyira korrekt, hogy bevallotta: nem tudja a választ. Maradt 69 százaléknyi, nagyjából kétharmadnyi kormánypárti megszólaltatott, közülük 53 százalék szerint a Fidesznek nagyobb a befolyása, nyolc százalék szerint a baloldal is hat a médiára. Ezekből a számokból túlsúlyra lehet következtetni, hatalmasra azonban nem.

Ha a kérdezettek további négy kategóriáját végignézzük, a baloldal médiában élvezett befolyására kapunk három, hét, kilenc, tíz százalékot. Az úgynevezett G-nap (a Simicska-féle gecizés) előtt a baloldalnak négy-, öt-, hat-, tízszázaléknyi befolyást tulajdonítottak a többnyire nem szakember értelmezők. Vagyis mintha másfél év múltán ezeket a számokat igazolná vissza a friss felmérés. Csakhogy sem akkor nem fogadtam el, se most nem fogadom el őket hitelesnek. Az idézett kérdezősködés érvényességét nem vonom ugyan kétségbe, de csupán arra hívja föl a figyelmet, hogy a médiafogyasztók milyen arányokat érzékelnek.

Az igazi arányokat akkor vehetjük majd alapul, ha egy elemző műhely összeáll egy közvéleményt kutató céggel, és nem a médiafogyasztók érzületét vizsgálják, hanem magát a médiát térképezik föl. Addig is maradnék a tényszerű megállapításnál, hogy a Fidesz médiára gyakorolt befolyása túlsúlynak nevezhető.       

Hagyomány, hogy az újságíró-szeminárium első óráján eljátszunk a nevekkel. Abból indulunk ki, hogy kis önkormányzati lapnál dolgozunk, kevés a munkatárs, több cikket is írtunk, és nem lehet mindet teljes névvel jegyezni. Elbíbelődünk hát a szignókkal.

A szegedi egyetem kommunikáció szakán, tőlem jobbra, az ablak közelében fölállt egy magas fiú, és Tóth Lászlóként mutatkozott be. Tucatnyi névtársa van a szakmában, ezért azt firtattam, vajon nincs-e kedve művésznevet keresni. Már ő is gondolt erre. Akkor hová való a családja? Torockóra - hangzott a válasz -, így lett Toroczkai László. Mindent megtanult a nyilvánosságról, majd politikára adta a fejét. Hatvannégy Vármegye, 2006 őszén az MTV-székház elfoglalása, évek óta a déli határszélen fekvő, 3400 lelkes Ásotthalom polgármestere.

A hét elején megszavaztatta az önkormányzati testülettel, hogy a faluban tilos mecsetet építeni, burkát, burkinit, csadort viselni. A pártja kényszeredetten hallgat, mert az alelnök „elfelejtett” egyeztetni a cukisodó (középre húzódó) Jobbikkal. A média rácuppant a témára, a Hír TV-ben például hat percet kapott a jó kiállású, kellemes orgánumú polgármester. Számítása bevált, megint szárnyára kapta a hír. Az a benyomásom, hogy gondosan kiszámított akciójában épp a lényeget nem vették észre az értelmezők.

Nemcsak a müezzint és a muszlim hívőket utasította ki a falujából, hanem „bármilyen egyéb hitbéli tevékenységre irányuló építmény építését” is, amely „kisebbítené településünk meglévő katolikus templomának jelentőségét”. Szakmailag kínosan érint, hogy az építmény építését tiltaná, annyi gyakorlás után akár választékosabban is fogalmazhatott volna. Emberileg még kínosabb, hogy a XXI. században élő, harmincas közéleti személyiség hitbéli türelmetlenséget áraszt, gerjeszt, gyullaszt, serkent, szít.

Kecskeméten nőttem föl. A városközpont felső csücskében a katolikus Nagytemplom, átellenben a zsinagóga zárja a láthatárt, egyik oldalon a református, másikon az evangélikus templom, az egyik épülettömbben pedig a görögkeleti imaház. A mintegy négyszáz méternyi sugarú körben öt hitbéli központ. A XIX-XX. század fordulója ezt hozta a vallási türelmet hirdető mezővárosnak. E világszemléleti nyitottságot vonja kétségbe az iszlám veszély ürügyén egy nyilvánosságot ügyesen kihasználó politikus. A múlt század kilencvenes éveiben tanítottam ugyan, tanítványnak mégse nevezném, mert csak a lényegi mondandómat nem értette meg.               

Ha nem azt olvasom a Wikipédiában, hogy az immár halott Castro 191 centi magas, ezt a bejegyzést aligha írom meg. Amikor beszélgettünk, legalább tíz centivel volt alacsonyabb nálam. Kubával ismerkedtem egy nemzetközi újságíró-csoport tagjaként, cukornád-ültetvényeken jártunk, Hemingway kedvenc kocsmájában dájkirit iszogattunk, tengerben fürödtünk. Olyasmivel foglalkoztunk, amiből nem lehet rendes cikket írni, amikor a kísérőnk hímzett pamutingeket osztott szét közöttünk. Nemzeti viselet, a trópusi kánikulában felszívja a verítéket.

A diktátor fogadott bennünket a kormánynegyedben. A tömeg fölé magasodó szónokról készített fényképek alapján sokkal magasabbnak gondoltam. Előre-hátra hajolgatva, élénken gesztikulálva számolt be a cukornád-aratásról. Mögötte kétméteres izomember ugyanabban az ritmusban hajlongott, készen arra, hogy ha valamelyik tintanyaló kést rántana, akkor a példaképére vethesse magát, és a testével foghassa föl a szúrásainkat. Majd áttereltek egy másik helyiségbe, ahol épp a svédasztalnál falatoztunk, amikor azt vettem észre, hogy a velem szemben álló tolmács arcából kifut a vér. Ekkor érintette meg valaki a vállam.

Fidel Castro állt mögöttem, és tegezve firtatta, miért nem kérdeztem a másik teremben. Néhány másodpercnyi habozás után azt feleltem, hogy azért, mert nem érdekelt a cukornád-aratás. Elnevette magát, mondván, hogy akkor már ketten vagyunk. „De vajon mi érdekel?” A kosárlabda, válaszoltam talán azért, mert mielőtt Kubába utaztam volna, Gabi bácsi, az MTK ifi edzője azt mondta Zsófi lányomról (177 centi), hogy jó bedobónak ígérkezik. Ekkor mesélte el Castro, hogy a termete miatt csak irányítót játszhatott a középiskolai és az egyetemi csapatban, sőt most is osztja a labdát, ha két részre tagolja a testőreit. Közben érkeztek az adjutánsok, hogy kezdődik az Államtanács ülése, ő azonban lerázta őket, mert az amerikai profi kosárlabda rejtelmeibe avatott be.

Aznap este egy Kubában élő magyar újságírónál vendégeskedtem. Nem akarta elhinni, hogy Fidellel beszélgettem, én pedig nem tudtam mivel bizonyítani. Másnap jutott eszembe, hogy meggyőzhettem volna a búcsúzóul kapott dobozzal. Épp most számoltam meg, maradt még benne hét darab a speciálisan Castro-nak készített szivarokból. A többi tizenhetet elfüstöltük a barátaimmal, miközben azzal traktáltam őket, hogy idestova negyedszázada miként szembesültem a tegnap este elhunyt diktátorral.                  

Ma reggel Gőgös Zoltán tűnt föl a képernyőn. Ízesen, némi tájszólással beszélt. Olyan szavak is illettek a szájába, melyeket mellőznék, ez azonban megbocsátható, elvégre őszintén adja magát, a vidéki agrár-szakembert. Túláradó energiája nélkül az MSZP talán már nem is létezne. Ezúttal azt fejtette ki, hogy a pártja módosítaná a kenyérfélék áfáját. Differenciálna köztük.

A szocialisták 27 százalékról ötre csökkentenék a barna és a fehér kenyér általános forgalmi adóját, mindazonáltal a többi pékárut békén hagynák, mert aki ”1000 forintos fitnesz-kenyérre” vágyik, az könnyen kifizeti a 27 százaléknyi felárat is. Rögtön ágaskodtak bennem az ellenérvek, de mielőtt véleményt nyilvánítanék egy voltaképpen rokonszenves politikus étkezési (tunkolási) szokásairól, felötlött, hogy ki kéne menni a Lehel-téri piacra. Ahol csökkentett szénhidrát-tartalmú cipót szoktam vásárolni, ott 915 forintért találtam egy kilós, teljes kiőrlésű bucit. Gőgös úr aligha erre gondolt.

Arra sem, amiről sajnálkozva közölte az eladó, hogy leálltak a gyártásával, mert a cukorbetegek drágállták, pedig nekik sütötték. Annak idején 320 forintot fizettem a 40 dekás vekniért. Hosszas kutakodás után végre sikerült föllelni ama bizonyos „fitnesz-kenyeret”. Hivatalosan Pro-badynak hívják, 30 dekányi, és 380 forintba kerül. Mindössze 10,3 grammnyi szénhidrátot tartalmaz, ebből 2,1 gramm a kristálycukor. Kétféle kapható belőle, a kerek és a kocka. Az utóbbit választottam, talán mert a parlamentben sok kocka fejű képviselő ül. Soványan érkeztek az ország házába, és a negyedik év végén arcuk betölti a képernyőt.

A fejükre híznak, bár lehet, hogy ez érzéki csalódás, és abból származik, hogy tévénézőként csupán derékig látjuk őket. Bizonyára derék hazafiak és gondos családapák, mozgásszegény életformájukból és disznótoros életszemléletükből azonban csak arra telik, hogy „a nép kenyerére” javasoljanak áfacsökkentést. Nem azt várom tőlük, hogy egymillió cukorbeteg és négymillió elhízott ember érdekeit képviseljék. De akár úgy is fogalmazhatnának, hogy nem akarják túl sok bevételtől megfosztani az államkincstárt, ezért majd második lépésként kéne sort keríteni a szénhidrát-szegény kenyerek olcsósítására, ez volna ugyanis a nép föl nem ismert érdeke.

Kár, hogy miközben „fitnesz-kenyérről” beszélnek, azokra gondolnak, akik futkározva és úszkálva dőzsölnek. Ráadásul figyelnek arra is, hogy milyen veknit szeletelnek.                 

Tegnapi bejegyzésemről vita kerekedett a közösségi oldal üzenőfalán. A hozzászólók névvel vállalták a véleményüket, köszönet az érveikért. Ha korábban ismertem volna az álláspontjukat, árnyaltabban írtam volna meg, hogy párhuzam fedezhető fel a kormány közeli újságok gyakorlatában 2002 és 2010 között, illetve 2010 után. Azt pedzegettem ugyanis, hogy ha az államilag kistafírozott konzervatív-jobboldali lapok nem készülnek föl a médiapiacon való helytállásra, akkor pártjaik választási veresége után épp olyan pórul járhatnak, mint most az ellenzékbe szorult liberális-baloldali újságok.

Tamás Ervin, a Népszabadság nyugalmazott főszerkesztő-helyettese vitatta az összehasonlítást, mondván, hogy ők a szociálliberális koalíció országlása idején is bírálták a hatalmon lévőket. Olyannyira igaza van, hogy ha újságneveket említettem volna, inkább a Népszavát hoztam volna szóba - mint amelyik kevésbé élt a kormánybírálat lehetőségével. Az árnyalás azonban nem teszi fölöslegessé az összehasonlítást. Ha a jobboldali sajtóba beleértjük a Magyar Nemzetet is, akkor nyilvánvaló, hogy az úgynevezett G-nap (2015. február 6-a) óta a konzervatív napilap bírálattal illeti a kormány(pártok) tevékenységét is. Ehhez persze a tulajdonosának, Simicska Lajosnak össze kellett vesznie volt kollégiumi szobatársával, Orbán Viktorral.

Kedvenc filmem, A Sakál napja arról szól, hogy miként sikerült megakadályozni egy De Gaulle elleni merényletet. A francia titkosszolgálat megorrontotta, hogy francia katonatisztek egy Sakál álnevű brit bérgyilkost bíztak meg a köztársasági elnök likvidálásával. A merénylő azonosítása egy Lebel nevű nyomozóra várt, aki hetenként számolt be a fejleményekről a belügyminiszteri kabinet magas beosztású tagjainak. Észrevette, hogy valaki szivárogtat a bizalmi emberek közül, majd kisvártatva le is leplezte az egyik tábornokot, aki titkokat kotyogott ki a szeretőjének. A belügyminiszter megkérdezte a nyomozótól, vajon honnan tudta, hogy éppen a kiszivárogtató telefonját kell lehallgatni. „Nem tudtam - válaszolta Lebel főfelügyelő -, ezért a teremben ülők közül mindenkit lehallgattattam.”

Így vagyok a valóságfeltáró újságírással is. A szerkesztőség minden politikai csoportosulást figyel, és ha ad magára, nemcsak az értékrendszeréről távolabb álló döntéshozók üzelmeiről rántja le a leplet. Ehhez 2002 és 2010 között több pénze és bátorsága volt a Népszabadságnak, mint a Népszavának.        

Gömbös Gyula, Magyarország újdonsült miniszterelnöke 1932. október elsején a sajtófőnökével kikocsikázott Nagytéténybe. Sétáltak a családi kúria kertjében, és a bágyadt őszi napsütésben meghányták-vetették a korabeli nyilvánosság helyzetét. A néhány órás kormányfő megkérdezte Antal Istvántól, miért érdekesebbek az ellenzéki lapok, mint a kormánypártiak. „Azért kegyelmes uram - válaszolta a miniszterelnökségi sajtófőnök-, mert a kormánypárti lapokat neked írják, az ellenzékieket pedig az olvasóknak.”

Másnap Gömbös visszavonta az apanázst a kormánypárti főszerkesztőktől, és a felszabadult pénzekből a következő négy évben új sajtóbirodalmat épített ki. Az anekdotává kerekített történetet azért mentettem át Antal István emlékiratából, mert egyre több jel utal arra, hogy az Orbán-kormány is éppen stafírozza a médiáját. Csupán azt nem lehet tudni, hogy ez még az apanázsos állapot vagy már a Simicska-féle G-nap (2015. február 6.) után körvonaladózó médiabirodalom. Mindenesetre a közszolgálati rádió és televízió körülbelül 80 milliárdot kapott az állami költségvetésből, a Rogán-féle „propagandaminisztérium” 50 milliárdos büdzséjéből is telt milliárdos reklámrendelésekre, a vidéki laphálózatok megvásárlása pedig akár két számjegyű milliárdokat is kóstált.

Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, mondjuk egy emlékiratból, hogy 2016-ban az immár harmadik Orbán-kormány legalább 100 milliárdot, azaz százszor ezer millió forintot költött a hazai nyilvánosság befolyásolására. Márpedig a bőség zavara elkényelmesítheti, ellustíthatja a hozzá hűséges, kötődő, ragaszkodó főszerkesztőket és kiadóhivatali ügyvezetőket. Nem fáj miattuk a fejem, csak hát a polgári demokrácia leginkább a választási vetésforgóról ismerszik meg. Arról, hogy a parlamenti pártok váltják egymást a hatalomban. Ha a kormánypárt(ok)hoz húzó szerkesztőségek nem készülnek föl arra, hogy helyt álljanak a piaci versenyben, akkor bizony ellenzéki helyzetben hamar felkopik az álluk.

Jó volna, ha ez nem következne be nálunk. Az értékrendemhez közeli párt(szövetség) ugyanis hiába venné át a kormányrudat, csupán akkor végezhetné áldásos tevékenységét a nép boldogulására, ha érezné a médiapiacon edződött újságírók fürkésző tekintetét. Ezért esne jól, ha a konzervatív-jobboldali szerkesztőségek kistafírozott menedzserei nem hoznák magukat olyan helyzetbe, mint a baloldali-liberális szerkesztőségek 2002 és 2010 között eltunyult vezetői.        

Az úgynevezett vidéki sajtónak utoljára 1990 tavaszán volt ekkora ázsiója, mint manapság. Több mint negyedszázada, az országgyűlési választás két fordulója között az MSZP ügyes trükkel szabadult meg azoktól a megyei napilapoktól, amelyek most a Népszabadságot megszüntető Mediaworks laphálózatát gazdagítják. S mert előtte meg utána is akadtak még egyéb üzletelések, amelyek néhány napra lázba hozták a politikusokat és az elemzőket, az 1,2 millió példányban megjelenő megyei napilapok sorsát hébe-hóba latolgatták az országos sajtóban.

Épp másfél hónapja zajlik a Népszabadság körüli vita, és a vele ismét összekapcsolódott vidéki újságok a tartósabb érdeklődés homlokterébe kerültek. Sok hibás adattal, felületes becslésekkel - az értékelést végző szakma idősebbik része mintha hadilábon állna a felkészültséggel. Attól tartok, hogy a legtöbb cikkíró arra sem volna képes, hogy hibátlanul mondja ki a megyei napilapok nevét, újságírói gyakorlatukból ugyanis hiányzik az olvasmányélmény. Fővárosi sajtókörökben nem szokás böngészni a vidéki lapokat, miután azonban a szerkesztők érzik, hogy egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, a szemlézésüket kiadják a pályakezdőknek.

Fényképük alapján JAK (feltételezésem szerint Janecskó Katát rejti a szignó) és Szémann Tamás a fiatalabb újságírók közé tartozik, ennek ellenére - vagy éppen ezért? - a vidéki sajtóról tegnap hibátlan elemzést adtak ki a kezükből. A médiaháború egyik legfontosabb terepe számokban című cikkük az Index digitális felületén látott napvilágot. Nemcsak a Budapesten túli sajtó amúgy csekély szakirodalmát tanulmányozták, hanem a hozzáférhető adatokat is pontosan közölték. Ahol pedig nem fértek adathoz - például ahhoz, hogy az országos napilapokból egy-egy megyében hány példányt értékesítenek -, az olvasókra tett hatást más módszerrel állapították meg.

Így jött ki az a következtetés, ami még engem is meglepett, holott már évtizedek óta foglalkozom a témakörrel. A Szombathelyről naponta mintegy 160 ezer emberhez eljutó Vas Népe 13-szor több olvasót ér el a saját megyéjében, mint a legnagyobb példányszámú országos napilap, a Blikk. Ráadásul a Nemzeti Sportnál 36-szor, a Magyar Nemzetnél pedig 87-szer több Vas megyei érdeklődőt. Ebből az adatsorból talán már a fővárosi olvasók is érzékelik, hogy másfél évvel az esedékes országgyűlési választás előtt az uralkodó politikai elit számára miért lett „hirtelen” kapós portéka a vidéki sajtó.    

2005 őszén szíven ütött a liberális napilap haláltusája. A múlt század hetvenes éveiben nála kezdtem fővárosi pályafutásomat, a kétezres évek elején pedig Szále László, a publicisztikai rovat vezetője munkát ajánlott: szellemes mondatokat gyűjtöttem az elmúlt hét sajtójából. Ebből lett a Lefülelt mondatok című kötetem. A Magyar Hírlap pontosan fizetett, mígnem kifogyott a pénzből, az új gazda, Széles Gábor pedig nem vállalta a régi redakció adósságait. A Népszabadság körüli botrány ürügyén újra fölmerültek az adás-vétel körülményei.

Széles úr szerint Szombathy Pál főszerkesztő jelentkezett nála. A hajdani lapvezető azonban tiltakozott a Heti Válasz legutóbbi számában, mondván, hogy őt kereste meg a milliárdos üzletember. Állítás áll szemben állítással, vitájuk nem dönthető el. A hetilap-interjúban akad viszont egy érdekesebb mozzanat. Szombathy kolléga elmesélte, hogy együtt érez ugyan a Népszabadság hoppon maradt munkatársaival, mindazonáltal emlékeztetne rá, hogy az ő Magyar Hírlapjától azért szabadult meg a svájci tulajdonos, mert közös portfólióba került a kormánypárti sajtó zászlóshajójával, és „a két, egymást gyengítő napilap” közül „a Népszabi volt a nagyobb. Őket kívánták erősíteni, az átcsoportosított előfizetőkkel és hirdetési bevételekkel.” Tizenegy évvel később vette zokon, hogy bezzeg a Népszabadság akkori munkatársai nem siettek együtt érezni vele és a többi hírlapossal.  

Meg kéne hallgatni a másik felet is, a médiapolitikai tanulságért azonban nem kell menni a szomszédba. Mert 2005-ben kik is gyakorolták a hatalmat? Bizony a szocialisták és a szabaddemokraták, márpedig az SZDSZ értékvilágához közel állt a Szombathy-féle szerkesztőség vonalvezetése. Lehetséges, hogy a liberális politikusok kormányzati helyzetben adtak túl a Magyar Hírlapon? Épp akkor, amikor koalíciós partnerük a Szabad Sajtó Alapítványon keresztül csaknem 28 százaléknyi arányban birtokolta a Népszabadságot? Elgondolkoztató látlelet ez a szociálliberális koalíción belüli erőviszonyokról, a két kormánypárt eltérő médiafelfogásáról.

Aligha véletlen, hogy az idő tájt kezdődött egy mára kiteljesedett folyamat, amelynek eredményeként gyökeresen átalakult a médiapiac. Úgy foglalható össze, hogy a 2002 után ellenzékbe szorult Fidesznek sikerült létrehoznia egy hatékony médiabirodalmat, a hatalmat gyakorló MSZP és SZDSZ pedig fokozatosan veszítette el befolyását a nyilvánosságban. Fordítva szokott lenni.