Gömbös Gyula, Magyarország újdonsült miniszterelnöke 1932. október elsején a sajtófőnökével kikocsikázott Nagytéténybe. Sétáltak a családi kúria kertjében, és a bágyadt őszi napsütésben meghányták-vetették a korabeli nyilvánosság helyzetét. A néhány órás kormányfő megkérdezte Antal Istvántól, miért érdekesebbek az ellenzéki lapok, mint a kormánypártiak. „Azért kegyelmes uram - válaszolta a miniszterelnökségi sajtófőnök-, mert a kormánypárti lapokat neked írják, az ellenzékieket pedig az olvasóknak.”

Másnap Gömbös visszavonta az apanázst a kormánypárti főszerkesztőktől, és a felszabadult pénzekből a következő négy évben új sajtóbirodalmat épített ki. Az anekdotává kerekített történetet azért mentettem át Antal István emlékiratából, mert egyre több jel utal arra, hogy az Orbán-kormány is éppen stafírozza a médiáját. Csupán azt nem lehet tudni, hogy ez még az apanázsos állapot vagy már a Simicska-féle G-nap (2015. február 6.) után körvonaladózó médiabirodalom. Mindenesetre a közszolgálati rádió és televízió körülbelül 80 milliárdot kapott az állami költségvetésből, a Rogán-féle „propagandaminisztérium” 50 milliárdos büdzséjéből is telt milliárdos reklámrendelésekre, a vidéki laphálózatok megvásárlása pedig akár két számjegyű milliárdokat is kóstált.

Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, mondjuk egy emlékiratból, hogy 2016-ban az immár harmadik Orbán-kormány legalább 100 milliárdot, azaz százszor ezer millió forintot költött a hazai nyilvánosság befolyásolására. Márpedig a bőség zavara elkényelmesítheti, ellustíthatja a hozzá hűséges, kötődő, ragaszkodó főszerkesztőket és kiadóhivatali ügyvezetőket. Nem fáj miattuk a fejem, csak hát a polgári demokrácia leginkább a választási vetésforgóról ismerszik meg. Arról, hogy a parlamenti pártok váltják egymást a hatalomban. Ha a kormánypárt(ok)hoz húzó szerkesztőségek nem készülnek föl arra, hogy helyt álljanak a piaci versenyben, akkor bizony ellenzéki helyzetben hamar felkopik az álluk.

Jó volna, ha ez nem következne be nálunk. Az értékrendemhez közeli párt(szövetség) ugyanis hiába venné át a kormányrudat, csupán akkor végezhetné áldásos tevékenységét a nép boldogulására, ha érezné a médiapiacon edződött újságírók fürkésző tekintetét. Ezért esne jól, ha a konzervatív-jobboldali szerkesztőségek kistafírozott menedzserei nem hoznák magukat olyan helyzetbe, mint a baloldali-liberális szerkesztőségek 2002 és 2010 között eltunyult vezetői.