Ami immár több mint egy hónapja történt a Népszabadsággal, az felháborító és elkeserítő. Az erkölcsi megítélésen túl azonban van a lap körüli vitának két figyelemre méltó következménye is. Az egyik az, hogy a legújabb kori magyar sajtó történetében ennyire még nem került az érdeklődés középpontjába a vidéki napilapok sorsa is. A másik pedig az, amit azért nem sűrítek egyetlen mondatba, mert akkor nem volna kibontható e bejegyzés maradék huszonkét sorában a médiapolitikai tanulság.

Tegnap este megszólalt az ATV stúdiójában az MSZP elnöke. Molnár Gyula ólmos fáradtságot tükröző arcáról lerítt, hogy most már nemcsak sejti, hanem tudja is, hogy mire vállalkozott a nyáron. Ehhez képest bölcsen fogalmazta meg, hogy újra kellene gombolni a kabátot, és a 2014-ben lejáratott összefogás helyett együttműködésre ösztökélte a szétaprózódott baloldal pártjait. A két kifejezés közti különbséget abban vélte fölfedezni, hogy ezúttal öt, tíz vagy tizenkét egyszerű pontban kéne felvázolni a közös nevezőt. Vajon miben értenek egyet az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika gyötrő kérdéseiről szólván - és a médiaügyekben is?

Aki olvasta a baloldali pártok 2014-es választási programjait, az tanúsíthatja, hogy vagy kidolgoztak egy suta fejezetet a médiáról, vagy futólag említették. S mert pártprogramokat alig olvas valaki, a nyilvánosságot „elfelejtették” értesíteni arról, hogy győzelem után mit terveznek a fórumaival. 2016. október 8-án a Népszabadság „felfüggesztése” érzékenyen érintette az ellenzéki politikusokat. Olyan műhely szűnt meg, amely bírálta a tehetetlenségüket, de azt is lehetővé tette, hogy csorbítatlanul fejtsék ki az álláspontjukat. Molnár Gyula fontossági sorrendjéből derült ki, hogy a szerkesztőség elhallgattatása az egészségügyi, oktatási és szociális témakör szintjére emelte a nyilvánosság ügyét is.

Néhány évet késett ugyan e felismerés, erről azonban aligha tehet az MSZP nemrégiben megválasztott elnöke. Mégis tűnődésre késztet, hogy miközben rádöbbent a nyilvánosság jelentőségére, a baloldali médiamozgások a legnagyobb titokban zajlanak. A Népszabadság híján például az amúgy csekély források esetleg a Népszava kiadóhivatalához vándorolnak, és az ellenzéki sajtóhálózat átalakítása is a nyilvánosság kizárásával megy végbe. Talán nem kéne minden üzleti tranzakciót az orrunkra kötni, a média jelentőségének felismerése azonban aligha fér össze számunkra ismeretlen és láthatatlan tulajdonosok felbukkanásával.