Tamás Gáspár Miklóst 1974 óta ismerem. Akkor jelent meg a Szövegek és körülmények című kötet, a pályakezdő erdélyi társadalomkutatók izgalmas tanulmánygyűjteménye. A fiatal filozófus nem sokkal később a magyarországi szellemi élet tevékeny részese lett. Tíz évvel ezelőtt meg is hívtam a csillebérci médiatáborba, előadása meghökkentette és elragadtatta a tanítványaimat. Mindezt azért bocsátom előre, mert tegnapi cikkében a sajtószabadság helyzetével foglalkozott.
Legfontosabb mondatának ezt vélem: „A Népszabadság megszüntetése, a teljes helyi sajtó Orbán általi kisajátítása, számos médium tönkretétele, erőszakos fölvásárlása de facto szétverte a sajtószabadságot.” De facto, vagyis ténylegesen, gyakorlatilag, valójában. De jure (jogilag, alkotmányosan) tehát még a hvg.hu borúlátó szerzője szerint is létezik a sajtószabadság. S mert arra késztet, hogy tovább gondoljam az eszmefuttatását, két megjegyzést fűznék hozzá.
Felrója a végrehajtó hatalom fejének a helyi sajtó kisajátítását is. E sorok írója glokális sajtóként tanítja ugyan a megyei napilapokat - a jelző tömöríti a globálist és a lokálist, és azt a felfogást tükrözi, amit a német sajtóbefektetők úgy foglaltak össze, hogy „Gondolkozz globálisan, és cselekedj lokálisan! -, tudomásul vehető azonban, hogy a helyivel is helyettesíthető a kétségkívül bonyolultabb szakkifejezés. Annál is inkább, mert a cikkíró akarva-akaratlanul szembe fordul ama szemléletmóddal, ami jellemző azokra a véleményformálókra, akik elkeseredésükben azt fejtegetik, hogy a legutóbbi hat évben a kormányt bíráló sajtó négy-, öt-, hatszázaléknyira zsugorodott.
De ha az Orbán-kormány eddig is uralta a sajtó kilencvenvalahány százalékát, akkor most miért sajátított ki még tizenkét megyei és egy városi napilapot a maguk 230 ezer példányával és 1,1 millió olvasójával? Azért talán, hogy teljesebb legyen a befolyása, mely egyébként még nem tekinthető teljesnek? Ha rátenyerelt volna a teljes helyi (glokális) sajtóra, vajon miért akarja megszerezni a budapesti Borssal együtt a győri Kisalföldet és a szegedi Délmagyarországot is a maguk 150 ezer példányával és félmillió olvasójával? Nem szólva a miskolci Észak-Magyarországról, a nyíregyházi Kelet-Magyarországról és a debreceni Hajdú-Bihari Naplóról, amelyek még a sajtószabadság helyi (glokális) szigetei.
Alighanem Tamás Gáspár Miklós is érzi, hogy pontosabban kellett volna fogalmazni, mert figyelemre méltó okfejtését arra futtatja ki, hogy a sajtószabadság nálunk egyelőre csupán „halódik”.
