A debreceni egyetem főbejáratát egy-egy hosszú kőpárkány övezi. Oda ültünk ki napozni, beszélgetni. E sorok írója még a Kossuth Lajos Tudományegyetemre járt, az első Orbán-kormány azonban névtelenítette a patinás intézményt, a harmadik pedig tegnap visszahelyezte a bejárathoz gróf Tisza István szobrát. A hajdani miniszterelnökről 1921-ben nevezték el az egyetemet, és a jelek azt sejtetik, hogy lesz még egyszer Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem.

Kósa Lajos, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője helyezte vissza jogaiba a szobrot, és közben aktuálpolitikai okfejtésre ragadtatta magát: „A Népszabadság épp olyan állampárti napilap volt, képviselve a kommunista ideológiát, a pártot, annak minden tettét, mint a Völkischer Beobachter.” A debreceni egyetem legjobb történésze, Ránki György professzor arra tanított, hogy kerüljük a felszínes összehasonlításokat, amelyekkel ezekben a napokban elég gyakran szembesültem. Vagy tucatnyi széljegyzetet írtam a Népszabadság körüli botrányról, és a kommentelők közül néhányan előhozakodtak Hitler és Goebbels újságjával. Érvelésük megegyezett a szoboravató politikuséval.

Két következtetés adódik. Az egyik az, hogy Kósa úr több álnéven kommenteli az Index fórumán megjelent blogokat, a másik pedig az, hogy a trollok akciója jutott el az ő szintjére. Az összehasonlítókat aligha győzöm meg arról, hogy árnyaltabban is fogalmazhattak volna. Holnap lesz például hatvan éve, hogy a Népszabadságot épp a Szabad Nép ellenében alapította néhány újságíró Nagy Imre környezetéből. A két újság párhuzamosan jelent meg, az egyik a régi vonalat képviselte, a másik meg az újat. Az alapító-főszerkesztőt, Haraszti Sándort hat évre ítélték, és amnesztiával szabadult 1960-ban.

A múlt század hetvenes éveiben meglátogattam szőregi otthonában Péter László professzort. A börtönviselt tudós nem publikálhatott a szegedi sajtóban, e sorok írója viszont szívesen közölte az irodalmi hetilapban. Úgy fogadott a bizalmába, hogy a kertben álló gazdasági épülethez kísért, létrán másztunk föl a padlásra, és a néprajzi különlenyomatok halmazából húzta elő a Népszabadság első számát. Ott olvastam el Kádár János cikkét, amelyben a Nagy Imre-kormány államminisztere „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte az október 23-a utáni héten történteket. Ma már tudom, hogy 1957-ben szakemberek járták végig a könyvtárakat, és az első évfolyamból pengével vágták ki Kádár figyelemre méltó véleményét.