Vajnai Attila szelet vetett, ám a Népszava főszerkesztője megakadályozta abban, hogy vihart arasson. Jobb híján az Európai Baloldal nevű párt honlapjában, A Mi Időnkben vette zokon, hogy a patinás újság nem közölte a cikkét. Lényegi mondandója az e bejegyzés utáni dokumentáció végén olvasható. Két mozzanatot emelnék ki belőle.

Nem elég, hogy a Népszava egyik vezető munkatársa gyalázta a szocialista megoldásokat, ráadásul még piacpárti is. Ama cikket Nagy B. György írta, és azt a címet adta neki, hogy Az államkapitalizmus emberei. Megemlítette Szijjártó Pétert, és elmarasztalta a Fideszt a szociális érzéketlenségéért. A szocialista megoldásokat nem bántotta, csupán pellengérre állította az államszocializmust is. Az a benyomásom, hogy Vajnai Attila félreértette Nagy B. György okfejtését, vagy félre akarta érteni.

A Népszava főszerkesztője, Nagy B. György pedig rosszul tette, hogy kitért a vita elől. Megindíthatott volna egy gondolkodási folyamatot arról: mi van, mi legyen ama újsággal, amelyet a gondjaira bíztak? A dokumentációból kiderül, hogy a legutóbbi három évtizedben milyen vélemények fogalmazódtak meg a Népszaváról. Vajon a csaknem másfél száz éves múltjából, benne leginkább a szocdem hagyományból mit érdemes megőrizni? Két ilyen mozzanatot találtam.

Több mint száz évvel ezelőtt August Bebel és Engels levelezett egymással. A német szocdemek épp bejutottak a parlamentbe, és növelték volna befolyásukat a nyilvánosságban. Vezetőjük, Bebel úgy vélte, hogy a párt pénzéből megvásárolja az értékrendjéhez közel álló újságokat. Angliában élő barátja nem beszélte le erről, csupán vázolta a lehetőségeket. Ha Bebel úgy érzi, hogy szűk szektapártot irányít, csináljon pártsajtót a tőle független szerkesztőségekből. De ha a német szociáldemokraták nyitnának, akkor jobban járnak, ha nem fogják járszalagra a velük rokonszenvező értelmiségieket.

Ami pedig a piacpártiságot illeti, a német szociáldemokraták a múlt század ötvenes éveiben bent ültek ugyan a parlamentben, de a Bundestag nem fogadta el őket kormányképes erőként. Willy Brandték megalkották a Bad Godesberg-i programot, amelynek lényege az államkapitalizmus elfogadása, ezzel együtt azonban a megszelídítése is - épp a szociálpolitika révén. Ha e két mozzanat magyarországi és XXI. századi tanulságait kibonthatták volna a Vajnai Attila kezdeményezte és Nagy B. György szorgalmazta vita hozzászólói, akkor a Népszava létjogosultságáról is többet tudhattunk volna meg.          

Tíz mondat a Népszaváról

A Népszava ne a kormány és ne az ellenzék, hanem az olvasó, az igazság pártján álljon! (Deák András főszerkesztő, Népszava, 1991. január 15.)

Sokkal tisztább lenne a képlet, ha a pártoknak lennének lapjaik, mint ahogy a Népszava is a Szociáldemokrata Párté volt. (Nemeskürty István történetíró, Népszava, 1993. július 24.)

Amikor Gyurcsány Ferencet szembesítettem azzal, hogy a Népszavának valamilyen módon mégiscsak illene támogatást kapnia, azt mondta, nem adok nektek lopott pénzt. (Andrassew Iván újságíró, Balpart.hu, 2012. szeptember 3.)

A Népszava pártlap, akárhogy is színezzük. (Szanyi Tibor szocialista politikus, Index.hu, 2014. április 18.)

A tény, hogy Simicska finanszírozta a lapot, az abszurditás végkifejlete. (Vásárhelyi Mária szociológus, Index.hu, 2014. július 10.)

A Népszava nem fog leleplezni repkedő bulibárókat, férjjellegüket elvesztő bankelnököket. Nincs rá erő, ember, pénz, tudás. (Dési János újságíró, a Népszava volt főszerkesztő-helyettese, B1, 2016. október 15.)

Semmi kifogásunk az ellen, hogy mondjuk hirdetéseket helyezzünk el a Népszavában, ha mondjuk a Népszava új tulajdonosa ezt kéri. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, ATV, 2016. november 8.)

Puch addig tartja életben a Népszavát, míg Orbán Viktornak tetszik. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. január 10.)

Miközben önök egyfolytában sajtószabadságról papolnak, az ország legnagyobb példányszámú baloldali napilapját egy nagyvállalkozó, ahogy önök mondják: oligarcha tulajdonolja és tartja el. (Orbán Viktor miniszterelnök az országgyűlésben, Mérce.hu, 2019. november 18.)

A lap, amely történelme során számos kiváló baloldali történelmi személyiségnek adott fórumot, most olyan mértékben tolódik ettől a haladó hagyománytól, hogy a Fideszt bíráló cikkében sem tudja mellőzni a szocialista megoldások gyalázását. Ráadásul abszurd módon piacpárti. (Vajnai Attila volt munkáspárti politikus, A Mi Időnk.hu, 2020. augusztus 31.)

A sajtó tele van Vidnyánszky Attilával. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet is elfoglaló rendezőről azt írta valaki, hogy nem volt senki, aki ennyi hatalmi pozíciót halmozott volna fel a szakmájában. Volt. Csillag Ádám dokumentumfilm-rendező tegnap, éjfél előtt néhány perccel tett föl egy cikket a közösségi üzenőfalára. Fábián Titusz írta, és 2016. május 3-án jelent meg a Magyar Nemzetben. Kiss Ferencről írajzolt figyelemre méltó portrét.

Felsorolta a két világháború közti „színészkirály” pozícióit. 1937-ben nevezték ki a Színművészeti Akadémia igazgatójává. 1939-ben lett a Színészkamara elnöke, és legalábbis nevét adta a színházi élet zsidótlanításához. 1940-ben lett a filmügyek biztosa. 1944. október 15., a Szálasi-puccs után ért karrierje csúcsára, kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává. Néhány hét múlva pedig a színészügyek kormánybiztosa is lett. A szovjet csapatok elől Nyugatra sodródott, és a cikkíró szerint „Kiss Ferencet Németországban fogták el az amerikaiak. Az angol megszállási övezetbe menekült, kiadták. Egy magyar származású hadnagy, George Gerbner hozta haza.”

2000-ben ismertem meg a világhírű amerikai médiakutatót, aki Gerbner Györgyként született Budapesten. Elmesélte, hogy érettségi után, az első zsidótörvény évében menekítették a szülei Amerikába, ahol a hadsereg titkosszolgálatában hasznosította magyar, német és spanyol nyelvtudását. Egyike volt ama hét gondosan kiválasztott és alaposan felkészített magyar-zsidó fiatalembernek, akik 1945 elején összeszedték a háborús bűnösöket. Az idézetet itt némileg pontosítanám. Gerbner hadnagy különítménye csak az amerikai zónában kutakodhatott, ez egyébként 170 ezer négyzetkilométernyi volt Németország déli részében és Ausztria nyugati tartományaiban.

A korabeli pesti újságoknak ő maga számolt be arról, hogy három volt miniszterelnök (Imrédy Béla, Sztójay Döme és Szálasi Ferenc) elfogásában vett részt. 1945. október 4-től karácsonyig a mátyásföldi repülőtéren hetente egyszer leszállt egy amerikai repülőgép, és alkalmanként tizennyolc „országrontó brigantit” hozott a salzburgi gyűjtőtáborból. Köztük volt Kiss Ferenc is, akit bírósági tárgyalásán „a magyar színművészet Szálasijának” neveztek. Nyolc évet kapott, amit le is ült. 1956 után visszaengedték a szakmájába, vidéki társulatok fogadták be, és filmekben nyúlfarknyi szerepeket is kapott. 1978-ban halt meg, 85 éves korában. Pályafutásának vannak ma is megszívlelendő tanulságai.    

A kormánypárti sajtóból napestig idézhetném az alpári, bárdolatlan, otromba, útszéli szövegeket. De az, hogy „polgárjogot nyertek”, kevésbé foglalkoztat. Annál inkább érdekel az ellenzéki oldalon terjedő, és kiábrándultságból, tehetetlenségből eredő szövegezés. Íme, kettő plusz egy példa a búcsúzó hónapból.

Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, a pillanatnyilag legerősebb ellenzéki párt vezetője ezt írta az üzenőfalára: „Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek.” (Facebook.com, 2020.08.01.) Fekete-Győr András, a Momentum elnöke ezt találta mondani egy interjúban: „Senki sem fog lámpavason lógni.” (Népszava, 2020.08.25.) A két megnyilvánulás között hangzott el a szintén közéleti személyiség, Péterfy Gergely író szájából: „Nálam azonnal tarkólövés jár a trolloknak.” (ATV, 20.08.20.)

Ha a textust a kontextusban vizsgáljuk, találunk mentő körülményeket. Fekete-Győr a választási győzelem után azért akar harcolni, hogy a számonkérés ne népítélet formájában menjen végbe, hanem az igazságszolgáltatás keretei között. Péterfy pedig a közösségi oldaláról tiltja ki azokat a kommentelőket, akikről rosszindulatot feltételez. Mindkettőjüket kérdezték, és ők rögtönözve válaszoltak. Nem számítottak arra, hogy az ütős mondatok szövegkörnyezetét az idézők figyelmen kívül hagyják, és aki a kormánypárti orgánumokból tájékozódik, csak a fenyegetést hallja ki a szavaikból.

Gyurcsány Ferencnek nincs ilyen mentsége. Ő nem rögtönzött, hanem tudatosan fogalmazott sarkosan. Vajon azért-e, mert mostanában kevesebbet foglalkoznak vele, és nagyot mondott, hogy megint szárnyára kapja a hír? Vagy azért, mert komolyan gondolja, hogy ha ismét hatalomra tesz szert, a színházi élet koronázatlan királyát kiüldözi az országból? Mindenesetre elhatárolódott tőle a Színház- és Filmművészeti Egyetem, amelynek érdekében megszólalt. Továbbá Máté Gábor rendező és a publicisták közül Föld S. Péter is, aki „nem túl szerencsés mondat”-nak nevezte a szerencsétlen megnyilvánulást.

Egy tanárnő pedig a Klubrádióban elpanaszolta Bolgárúrnak, hogy a volt miniszterelnök el akarja venni tőle azt, amit a férjével harmincévnyi szívós és becsületes munkával összekuporgatott. Hiába mondanám neki, hogy őt nem fenyegette Gyurcsány, ha a Facebook-bejegyzés helyett a kormánypárti sajtóból tájékozódott. A lényeg az, amit eldurvult közéletünkben érdemes volna megfontolni az ellenzéki oldalon: ha valami félreérthető, akkor félre is értik. 

Lendvai semjénezett, Ujhelyi orbánozott, Szanyi pimpósozott, Szijjártó szakszervezett, Havas szijjártózott, többen pedig vidnyánszkyztak. Lefülelt mondatok.

A politika mára közvélemény-kutatássá silányult. (Markó Béla erdélyi költő, az RMDSZ volt elnöke, 24.hu, augusztus 23.)

Az MSZP szívesen támogatná Karácsony Gergely miniszterelnökségét, de ha nem indul, lesz saját jelöltünk.(Tóth Bertalan szocialista politikus, Népszava, augusztus 24.)

Lassan fontosabb a teljesítménynél a hovatartozás. (Szinetár Miklós rendező, Válaszonline.hu, augusztus 24.)

Lehet, hogy rámegyünk. De Vidnyánszky is. (Cserhalmi György színész a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli helyzetről, Klubrádió, augusztus 24.)

Nincsenek olyan erős képek, mint Borkainál. (Havas Henrik újságíró Szijjártó Péter adriai jachtozásáról, Nemzeti TV, augusztus 24.)

Szakszervezetesdit eddig sem játszhattunk a külügyminisztériumban, ezután sem fogunk. (Szijjártó Péter miniszter, Blikk.hu, augusztus 25.)

A kultúrharc célja, hogy száz év múlva lesznek-e magyar olvasói a magyar irodalomnak. Ez a globalista ideológiákkal szembeni küzdelem. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Hajónapló.ma, augusztus 25.)

Senki sem fog lámpavason lógni. (Fekete-Győr András Momentum-politikus, Népszava, augusztus 25.)

Ezek belepimpósodtak az országgyűlésbe. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus az ellenzéki honatyákról, Heti TV, augusztus 26.)

A játékosok komoran összeütögetik könyöküket. (Buják Attila újságíró a járványos gólörömről, 168 Óra, augusztus 26.)

Minden gajra ment. (Gy. Németh Erzsébet DK-politikus, budapesti főpolgármester-helyettes, ATV, augusztus 27.)

Az LMP, amely a Lehet Más a Politika jegyében bújt elő a bölcsőből, mára a párt nevének jelentését is elfelejtette. (Bán Károly újságíró, Magyar Hírlap Online, augusztus 28.)

Csak annyi látszik a szavazónak, hogy vagy marad Orbán, vagy jön az ellenzéki káosz. (Vágó Gábor LMP-politikus, Azonnali.hu, augusztus 28.)

/Ki helyettesítené Orbánt, ha karanténba kerülne?/ Mindent bezárna vasárnap, éjszakánként ontaná a törvényjavaslatokat, és csak az isten tudja, kit-mit vadászna le helikopterről. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Semjén Zsoltról, Facebook.com, augusztus 28.)

Kókler nevű miniszter. (Kéri László politológus Kásler professzorról, ATV, augusztus 28.)

Nagyszerű, hogy végre mindenki napjában többször kezet mos. (Mundruczó Kornál filmrendező, Magyar Hang, augusztus 28.)

Most sem kötelező, legfeljebb jövedelmező a hatalmi emlékezetpolitika szolgálata. (Szvák Gyula történész, Népszava, augusztus 29.)

Ő az egyetlen tehetséges ember az orbáni kultúrharcosok között. (Ascher Tamás rendező Vidnyánszky Attiláról, Facebook.com, augusztus 29.)

Ahogy az Index kinyírását és a belarusz válságot, úgy a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyét is gyurcsányozásba csomagolja a kormány. (Urfi Péter újságíró, 444.hu, augusztus 30.)

Orbánék jól működő, profi megmondó hálózatot építettek ki a nyilvánosság befolyásolására. (Ujhelyi István szocialista politikus, HírKlikk.hu, augusztus 30.)

„Davaj, davaj” - jött a lelátóról a fekete mezes társaság biztatása. Kiderült, a tucatnyi fiatal és középkorú férfi a Paks2 projektjén dolgozik. (Bodnár Zalán sportújságíró a Paks-Mezőkövesd focimérkőzésről, Nemzeti Sport, augusztus 30.)

Ismerős hangra ébredtem. Tegnap este belealudtam a rádiókabaré végébe, és ma reggel, fél hét körül a barátom orgánuma ébresztett föl. A napra pontosan nyolcvan éve aláírt bécsi szerződésről beszélt, amely Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak. Az interjúalanyt idestova fél évszázada ismerem. Bodo Barna a bukaresti Ifjúmunkás dél-erdélyi tudósítója volt, és a hetvenes évek elején vele barangoltam végig Romániát.

Aztán 1989 őszén megjelent a Nemeskürty-monográfiám, amelyben egy életmű ürügyén a legutóbbi fél évezred történelmi vitáit tekintettem át. Dedikáltam Barnának egy példányt, de mert a könyv tiltólistán volt a határ túlsó oldalán, egy évre eltiltották a külföldre utazástól. Szerencsére közbejött a forradalom, amely elsodorta a szilenciumot, őt pedig Tőkés László temesvári környezetéből az RMDSZ alelnöki székébe emelte. Szerencsére nem maradt hivatásos politikus, hanem a szórvány témakör talán legjobb magyar szakértőjévé képezte ki magát. Ebbéli minőségében szólaltatták meg a Magyar Rádióban arról, ami alapvetően befolyásolta a sorsomat.

A szórványkutató politológus arról is beszélt, hogy Dél-Erdélyből körülbelül 200 ezren szöktek át a magyar fennhatóság alá. Azt már én fűzöm hozzá, hogy köztük volt a majdani apám is. Épp be akarták sorozni a román hadseregbe, de ha már harcolni kellett, a magyar vezényszavakat választotta. A szovjet hadifogságból nem térhetett vissza a szülőfalujába, mert katonaszökevénynek számított. A határ innenső oldalán telepedett le, megnősült, majd egy fia született, aki most eltűnődik a bécsi döntés két másik következményéről is. Apám ugyanis az unokatestvéreivel szökött át a zöldhatáron.

Tamás Bandi bácsi még Békésben elbúcsúzott tőlük. Szülőfalujától húsz kilométernyire lett belőle agronómus, és évtizedekkel később, templomépítés közben a rosszul felépített fal dőlt rá. Erdődy Feri bácsi szintén agronómus lett, ám egy Balaton környéki téeszben. A kilencvenes évek közepén halt meg, amikor már apám is betegeskedett. Ezért kért meg arra, hogy helyette menjek el a temetésre, és a háznál megtartandó halotti toron számoljak be a három fiú tanulságos sorsáról. Akiket egyébként úgy ismertem meg, hogy a hatvanas évektől amíg bírták egészséggel, halottak napján találkoztak a partiumi Erdőhegy református temetőjében.

Megkoszorúzták az ősök sírját, utána pedig beültek Baranyai Gyuri bácsi kocsmájába. Szájtátva hallgattam őket, és nem gondoltam, hogy egyszer még írok is róluk.  

A barátom felesége azt firtatta egy vacsorán, hogy mi bajom van a szocialistákkal. Olvassa a Médianaplót, és feltűnt neki, hogy „gyepálom” az MSZP-t. Azt feleltem, hogy a szocialistákkal nincs bajom, csak a pártjukkal. Utólag hozzáfűzöm, a kérdését nem árt magammal is tisztázni. Tűnődésemet megkönnyíti Bodor Pál mondása, miszerint „Szeretni egy közösséget kívülről is lehet - ostorozni csak belülről.” (Klubháló.hu, 2009.07.17.)

Sosem voltam belül a Magyar Szocialista Pártban, mégis szurkoltam neki - mint a hazai baloldal legnagyobb, a társadalomba leginkább beágyazott pártjának. Ahogy csökkent a befolyása, és csúszott lefelé a népszerűségi listán, akadt egy pillanat, amidőn az akkori elnöke őszinteségi rohamot kapott. A Politikatörténeti Intézetben, egy vitán, a fülem hallatára kimondta: „Meg kell értenie az MSZP-nek, hogy nem nagy párt.” (Népszava, 2014.06.20.) Ez volt az alap, amire építeni lehetett volna stratégiát és taktikát, koalíciós elképzelést és választási kampányt. Csakhogy Tóbiás József már nemcsak a pártelnökségről mondott le, hanem az országgyűlési képviselőségről is. Tőlünk 3700 kilométernyire, a Kanári-szigeteken tengeti az életét.

S miközben utódai a közvélemény-kutatások szerint a parlamenti küszöb alá csúsztatták a pártjukat, mintha összebeszéltek volna. Azt ismételgetik, hogy az ellenzéki összefogás hajtóereje, kezdeményezője, lendkereke, motorja az MSZP. Nem azt kívánom tőlük, hogy jelentsék be a nyilvánosság fórumain: a patinájukon kívül majd’ mindent elvesztettek. Még csak azzal se vádolom őket, hogy azért szorgalmazzák az ellenzéki pártok együttműködésért, mert külön indulva be sem jutnának az országgyűlésbe. Mindössze azt állítom, hogy volna mire szerénynek, realistának, visszafogottnak lenniük.  

Ami pedig a gyepálást illeti, a minapi vacsorán nem hárítottam el a feltételezést. Itthon megnéztem inkább a számítógép merevlemezén, vajon miket is írtam az MSZP-ről. Kiderült, hogy a Médianapló 2002-es indulása óta 400 gépelt oldalnyit. Volt köztük dicsérő és elmarasztaló, és ahogy telt az idő, kétségkívül megszaporodtak a bíráló megjegyzések. E rovatban ugyanis a nyilvánosság értelmezésére vállalkoztam, és az MSZP kommunikációját még a szocialista politikusok se nevezték a párt erényének. Azt viszont nem fogadom el, hogy mostanában a kelleténél gyakrabban emlegettem volna az MSZP-t. Az idén ez a 242. bejegyzésem, és csak 12-szer írtam róla. Ez normális egy kis párt esetében.       

Tíz mondat az MSZP-ről

Félmillió fölötti tagságra számítok. (Szűrös Mátyás, Népszabadság, 1989. október 9.)

Mi azzal számolunk Zalában, hogy a 16 ezres megyei MSZMP-tagság várhatóan 10 ezer MSZP-tagra csökken. (Szabó Balázs, Kelet-Magyarország, 1989. október 10.)

A Magyar Szocialista Párt az ellenzék minden híresztelése ellenére nem omlott össze, létszáma 15 ezer körül van. (Fábry Béla, Kelet-Magyarország, 1989. október 31.)

Szerveződik a Magyar Szocialista Párt, 51 ezres létszámával jelenleg a legnagyobb bejegyzett párt. (Katona Béla, Magyar Hírlap, 1989. december 4.)

A pártnak jelenleg 62 ezer tagja van. (Nyers Rezső, Népszabadság, 1990. március 20.)

Jelenleg 46 ezer tagunk van. (Kovács Jenő, Népszabadság, 1990. május 12.)

Ma a szocialista pártnak 35 ezer tagja van. (Szekeres Imre, Népszava, 1993. augusztus 21.)

A szocialista párt tagsága az utóbbi időben megfeleződött. (Szili Katalin, Magyar Rádió, 2010. október 10.)

Az MSZP-nek nyilvánvalóan nincs 30 ezer tagja. (Gyurcsány Ferenc, Facebook.com, 2011. június 27.)

Az MSZP-nek fénykorában 40 ezer tagja volt, ma 1500. (Szanyi Tibor, Magyarnarancs.hu, 2020. március 7.)

Figyelemre méltó témával kecsegtetett egy tegnap esti beszélgetés. Az ATV stúdiójában megvitatták a nap híreit, és Gy. Németh Erzsébet ezt találta mondani: „Minden gajra ment.” A hatalom tobzódására utalt. Az ellenzéki politikus túlzott persze, elvégre a legutóbbi tíz évben nem ment minden tönkre, de a sarkos fogalmazás megengedhető egy vitaműsorban. Nem is tulajdonítanék neki különösebb jelentőséget, ha a közelmúltból nem zajlott volna le egy másik vita a nyilvánosság fórumain.

Tavaly ilyenkor, az önkormányzati választás kampányában egy másik Németh, a Szilárd keresztnevű kormánypárti politikus ezt jegyezte föl a közösségi üzenőfalára: „Az ellenzék ismét gallyra vágná Csepelt.” (Facebook.com, 2019.08.09.) Arra utalt, hogy szűkebb pátriájában bemutatkozott az ellenzék közös polgármester-jelöltje, és ki tudja, mire vetemedik, ha október 13-án kezébe kaparintja a helybéli képviselőtestületet. Nem kaparintotta, mindazonáltal Németh Szilárd vitapartnerei kifejtették, hogy az ág rokon értelmű szavának semmi köze a fához, ezért nem ly-nal kellett volna írni, hanem j-vel.

De miért is? Két tűnődésre késztető értelmezéssel szembesültem. Az egyik szerint a gaj a jiddis gajdesz szóból származik, amely enyészetet, halált, pusztulást, poklot jelent. Ezzel magyarázható, hogy nem föltétlenül a faipari tevékenységre utaló vágni ige illik hozzá, inkább a menni. Vagyis az, hogy a Fidesz szerint Csepel gajra (tönkre) megy, ha az ellenzék nyeri az önkormányzati választást. Ha azonban a jiddis jövevényszóból indulunk ki, akkor a gajdesz kifejezést a cári uralomban élő és klasszikus görög műveltségű rabbik találták ki. A Hadészt, az alvilág oroszul nehezen kiejthető istenét változtatták gajdesszé.

Igen ám, csakhogy Bárczi Géza szerint a gaj eredete homályba vész, ezért aligha köthető az askenázi zsidókhoz. Miközben az egyik legtekintélyesebb magyar nyelvész a szókezdő zárhangok zöngésítéséről értekezett, arra jutott, hogy a gaj a finnugor kaj zöngésített változata. Ebből fakad a kajla (csálé, ferde, görbe, lekonyuló, lelógó) és a kajtat (böngészik, fürkészik, keresgél, kutat, pásztázik, tallózik, utánajár). Márpedig ha így van, a kormánypárti politikusok furcsa választásra kényszerülnek. Vagy a fránya jiddis jövevényszót, vagy a halzsíros finnugor nyelvrokonságra utalót használhatják. Az a benyomásom, hogy egyik sem illik a komfortzónájukba.

Az viszont nyilvánvaló, hogy bármelyiket választják is, a vitára okot adó szót egyaránt j-vel kell írni.       

A Magyar Narancs mai számában legelőször Legát Tibor cikkét olvastam el. A nemrégiben bemutatott Puskás-musical tragikomikus előzményéről írt. 1983. május 21-én játszották a Miért bántják a magyar futballt, avagy te is totóztál haver? című színdarabot a Budapest Sportcsarnokban. Alaposan utánanézett a témának, ezért nem is vitatkoznék vele, inkább csak kiegészítem az okfejtését.

A hajdani színmű íróját, Végh Antalt okkal nevezhette „a magyar irodalom fenegyerekének”, azt pedig hozzáfűzném, amit Bodor Pál írt róla csaknem egy évtizeddel később: „Végh Antal reklámfőnöke a botrány.” (Extra Vasárnap, 1992.07.28.) Az történt ugyanis, hogy mi, akik akkor az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgoztunk, a premier előtti héten gyanútlanul közöltünk az írótól egy vitacikket, amelyben a neves rádióriporter, Szepesi György januári (!) megnyilvánulását vette zokon. A Hököm Színház májusi bemutatója után derült ki, hogy az ügyesen időzített cikkel csak az ÉS-olvasók érdeklődését akarta fölkelteni az előadás iránt. Az enyémet sikerült, mert 400 forintért vettem rá jegyet. (Egy gombóc fagyi egy forintba került.)

A premier után úgy döntöttünk, hogy nem ér kritikát a művészeti rovatban, megér viszont egy glosszát a Páratlan oldalon. A mintegy két gépelt oldalnyi és Népítélet című  jegyzetben azon csipkelődtem, hogy a közreműködők közül „a pocakos exfocisták rosszul színészkedtek, a pocakos színészek pedig rosszul fociztak”. Dühöngött is a mellettem ülő segédmunkás a Ganz-Mávagból, mert elhozta a családját, és ráfizette a gatyáját is, elvégre ő nem színjátékra érkezett a sportcsarnokba, hanem meccsre, amit nem kapott meg. Botrányba fulladt a délutáni premier, amely csak azért nem volt az utolsó előadás, mert este megismételték a megálmodói: Karinthy Márton és Harsányi Gábor. Aztán beismerték a bukást, és visszaadták a pénzt a több tízezer jegyigénylőnek.   

Ekkor keresett meg Végh Antal a szerkesztőségben, és bár a paradicsommal dobálózókat szerinte Szepesi bérelte föl, azt azért elismerte, hogy nem jó darabot adott ki a kezéből. Noha később barátok lettünk, nem vagyok elfogult rajongója. Miközben nagyra becsülöm az epikai adottságát, a szerkesztőkészségét gyengébbnek vélem, a műfajok közül pedig a drámaírással nem volt szerencséje. Szinte minden premierje botrányba torkollott, holott nem mindegyiket írta a fociról és a Szepesi György vezette Magyar Labdarúgó Szövetségről. Vajon ha élne, mit írna a Puskás-musicalról? 

Lehet-e újságíróból jó színigazgató? Erről szívesen olvasnék esszényi választ. Például Nikolényi Istvántól Szegeden vagy Bényei Józseftől Debrecenben már nem várható rá felelet. Gyarmati Béla azonban ma ünnepli a 85. születésnapját Miskolcon. A múlt század nyolcvanas éveitől több mint egy évtizedig volt színidirektor, utána pedig megalapította a színházi múzeumot. Az aranytollas újságírók elnökével, Szále Lászlóval azt terveztük, hogy meg is látogatjuk. S bár szándékunkat egyelőre elsodorta a koronavírus, talán még az idén sort keríthetünk rá.

Addig is megkockáztatok két állítást. Az egyik az, hogy nincs oly nagy különbség a szerkesztőség és a színház között. Mindkettő hierarchikus szervezet, és mindkettőben közösséget kell teremteni. A másik állítás az, hogy újságíró általában aligha alkalmas színigazgatónak, a kulturális újságíró annál inkább. Pláne, ha bedolgozta magát a helybéli színház életébe. Ezt egy kétszázezres városban, például Szegeden, Debrecenben vagy Miskolcon könnyebb megtenni, mint a csaknem kétmilliós fővárosban. Ennél többet azért nem tűnődnék erről, mert van Gyarmati Bélának egy továbbgondolásra serkentő szállóigéje, az Észak-Magyarország 1996. július 27-i számában látott napvilágot: „Az újságírók korán halnak, kivéve azokat, akik túlélik önmagukat.”

Van esélye a a túlélésre. Szegedről indulva Nyíregyházán keresztül érkezett Miskolcra, és szerethető egyénisége rányomta bélyegét a borsodi nagyváros szellemiségére. A második napilap, a Déli Hírlap hasábjain jegyzetek százait adta közre, ráadásul sajtófőnökséget is vállalt a dokumentumfilm-fesztiválokon, és nála barátságosabb, készségesebb vendéglátó nem is képzelhető el. Mindez akár el is homályosulhat persze a bennünket követő újságíró nemzedékek tudatában. Csakhogy Gyarmati Bélának legalább tucatnyi könyve jelent meg. Kirajzolódik belőlük az élete, a miskolci sajtóé és a miskolci színházé is.

Szűkebb pátriájában működött egy magánegyetem, amelyben az újságíróképzést ő személyesítette meg. Neki köszönhetem egyik legkedvesebb tanítványomat, Nagy Zsófiát. Szomszédok voltak egy miskolci panelházban, és a diák-újságíró szárnypróbálgatásaira Béla hívta fel a figyelmet. Zsófi nyíregyházi főiskolásként többször nyert ifjúsági Pulitzer-díjat, ami a pályakezdő tollforgatók legrangosabb kitüntetése. Most Debrecenből, immár háromgyerekes családanyaként köszöntötte hajdani fölfedezőjét. Csatlakozom hozzá.       

Megindult az elnökválasztási kampány a kongresszusra készülő MSZP-ben. Ez már nem vált ki olyan érdeklődést, mint hajdan, amikor még hatalmon voltak a szocialisták, sőt az erősebbik kormánypártot alkották. A politikai elemzők, a magamfajta tollforgatók és az ínyencek azonban figyelemmel kísérik a belső csatározásokat.

Mesterházy Attila például bejelentette, hogy ismét pályázik az elnökségre, és ha a kongresszus létrehozná a társelnöki rendszert, neki megfelelne Kunhalmi Ágnes személye. A megnevezett hölgy elhárította az ajánlatot, mondván, ő a jelenlegi elnökkel, Tóth Bertalannal képzeli az MSZP jövőjét. Tegnap este mindhármukat mégse ültethették az ATV stúdiójába, talán nem volt elég szék a közelben. Maradt a Tóth-Kunhalmi tandem, amelyből az utóbbi azt állította, hogy az országgyűlési választáson, idézem: „52,6” százalékot értek el az ellenzéki pártok. Ez az úgynevezett társadalmi többség szívós, sokakra ható elmélete.

Kunhalmi Ágnes először a hvg.hu 2018. május 1-i számában fejtegette, hogy az ellenzéki pártok többségben voltak ugyan április 8-án, de a széthúzás következtében nem bizonyultak ütőképesnek. A többség kifejezést hétszer használta, és azóta, amikor csak alkalma adódott rá, meg is ismételte. Az Országos Választási Iroda hivatalos jegyzőkönyve szerint a Fidesz-KDNP pártszövetség 2824206 szavazatot kapott a legutóbbi országgyűlési választáson, ezzel kéne összehasonlítani az ellenzéki pártokra esett voksokat. Az MSZP-Párbeszéd 682602, az LMP 404425, a DK 308068, a Momentum 175225, az Együtt pedig 37561 voksot könyvelhetett el. Összesen tehát 1607881 szavazatot.

Ha hozzájuk számítom a Jobbik 1092669 és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt 99410 voksát, akkor a gondolatban egyesített ellenzék 2799960 szavazatra tett szert. Méltányosságból hozzájuk adtam a Munkáspárt voksait is, 15640-et, így jött ki 2815600. A különbség 8606 a Fidesz-KDNP javára. Ebből később a Kúria levont 4360 érvénytelen szavazatot, vagyis 2018 tavaszán a kormánypártok 2819846 voksa állt szemben az amúgy széttagolt ellenzék 2815600 szavazatával. Vajon ebből a fifty-fiftyből hogy jött ki a sokat hangoztatott „társadalmi többség”?

Érteni vélem, hogy az MSZP vezetésére bejelentkezett női társelnök-jelölt idestova két és negyed éve a lelket próbálja tartani a lejtmenetben lévő párt híveiben. De hamis kiindulóponttal talán mégse kéne boldogítani ama választópolgárokat, akik immár a negyedik Orbán-kormány országlását élik meg.

Tíz mondat Kunhalmi Ágnestől

/”Vállalná az MSZP elnökségét?”/ Nézze, az, hogy ki lesz az MSZP elnöke, most nem releváns. (ATV, 2018. február 12.)

/A pártelnökségről/ Kifelé szóló kommunikációs szerep. (ATV, 2018. április 25.)

Adott a többség. (hvg.hu, 2018. május 1.)

A társadalmi többség egy picivel is, de megvolt. (Hír TV, 2018. május 8.)

Az MSZP belül erősebb, mint amilyennek kívülről látszik. (ATV, 2018. május 23.)

52,32 százalék a Fidesz ellen szavazott. (Hír TV, 2018. május 24.)

A tagságban nagyon nagy a támogatottságom, ami a párt elitjében hiányzik. (ATV, 2018. június 14.)

Azt, hogy vezetném a pártot, már korábban is nyilvánvalóvá tettem. (ATV, 2020. február 4.)

Ha megint egymással foglalkozunk, akkor el fogjuk ’22-őt veszíteni. (Klubrádió, 2020. március 3.)

Nem véletlenül indulok Tóth Bertalannal, egy csapatban készülünk a Fidesz legyőzésére. (Népszava, 2020. augusztus 19.)