Vita bontakozott ki az egyik vélemény-buborékban. Kitűnő publicista működteti, aki kifejtette, hogy egy Vidnyánszky Attilával készített interjúban hol kellett volna az újságírónak rámenősebben kérdeznie.

Igaza volt, mindazonáltal azt állítottam egy rövid hozzászólásban, hogy az interjúalanyt egy fantom aligha képes megszorongatni. A Népszava tegnapi számában olvasható beszélgetésnek ugyanis nincs szerzője. Egy másik olvasó azonban figyelmeztetett, hogy igenis van, a linktől jobbra található a kulturális újságíró neve. Kiderült, hogy két malomban őröltünk. Ő a Népszava online kiadásában olvasta az interjút, én pedig az újságpapírra nyomtatott, hagyományos változatban. A kölcsönös félreértést tisztáztuk, a látszólag mellékes mozzanatban mégis van valami, ami továbbgondolásra késztet.

Gyökeresen megváltoztak a tájékozódási szokásaim. Ma már több újságot olvasok a világhálón, mint papíron, de azért előfizetek a Népszavára. A Népszabadság megszüntetése óta az egyetlen ellenzéki napilap, ráadásul nem tartozik egyetlen párthoz sem. Aminek érdekes következménye, hogy csupán tájékoztat az ellenzéki pártok közti feszültségekről; nem szívesen minősíti a torzsalkodásukat. A kiadásai és bevételei közti különbséget pedig a kormány és néhány állami cég egyenlíti ki. Egyszóval leginkább „őfelsége ellenzéke”. Ha hibázik, azt szóvá teszem ebben a rovatban, de nem föltétlenül azért fizetek elő rá, hogy felhánytorgassam a sebezhető pontjait.

Javára válik, hogy többé-kevésbé betölti a Népszabadság hajdani szerepkörét. A társadalom különböző rétegeiből összeszedi a mértékadó információkat és véleményeket. Ebbéli tevékenységében körülbelül húsz volt Népszabadság-munkatárs segíti. Elővettem néhány régi előfizetési blankettát. Fél évtized elteltével a negyedéves számláira 11 ezer forint helyett immár 16 ezret utalok át. De még mindig olcsóbb, mintha aluljáróban vásárolnám a patinás újságot. Így próbálom enyhíteni a függését Orbán Viktor bizalmi embereitől, és jó volna, ha mások is követnék a példámat. Elismerem azonban, hogy ezt nem mindenki engedheti meg magának, ezért a Népszava online kiadását olvassák. Ebből olykor félreértés adódik, amelyet némi jóakarattal át lehet hidalni.

Az viszont magyarázatra szorul, vajon ama bizonyos, újságoldalnyi terjedelmű interjúból a hagyományos változat szerkesztői miért hagyták ki a magyar színházi életet uraló rendezővel beszélgető újságíró nevét.  

Most, hogy meghalt, elővettem A közhely természetrajza című könyvét. 1973-ban jelent meg, lapjai elsárgultak, a gerince beszakadt. Hasonlóképpen olvasott párja lett a Közhelyszótár, talán legismertebb kötete, mely 1976-ban látott napvilágot. A wikipédiás szócikkében pedig az olvasható, hogy 1969 és 1973 között volt az Élet és Irodalom munkatársa.

Ez nem igaz. 1975 első napjaiban érkeztem az ÉS szerkesztőségébe, és ott találtam a Tájékozódás rovatban. Szemlátomást tetszett neki, hogy jó véleménnyel voltam a nemrégiben megjelent könyvéről, és már beszélt a folytatásról is. Még néhány évig dolgoztunk együtt, ő volt a külföldi tájékozódás, én pedig a belföldi. Kiegészítettük egymást, helyettesítettük is, barátság azonban nem szövődött köztünk. Bár egyszer meglátogattam budakeszi házában. Büszkén vezetett végig a szép, tiszta telken, a gondozott kerten, bevitt a fáskamrába is. Készült a télre; felvágta, és glédába rakta a tűzifát.

Mindent így tartott rendben, ez sokaknak nem tetszett, nekem annál inkább. Magatartásformája közel állt a „németes” pedantériámhoz. Közhelyszótára is azért ért meg több kiadást, mert gyűlölte az unalomig ismételt, gondolkodáspótló mondatokat. Egy korabeli karikatúrán az emberi fejben gramofon volt agytekervények helyett, és elcsépelt mondatok ömlöttek a száj felé. Amidőn újságírással kacérkodó diákokat tanítottam, az elkerülendő mondatok gyűjteményét kötelező irodalomként kapták meg, szívesen tanultak belőle.

A Wikipédia azt is írja róla, hogy művészeti író, műfordító, szociológus volt. Ez igaz, valami azonban kimaradt a szócikkből, hogy író is volt. Több kisregény után 1980-ban megírta élete fő művét, az Otto című regényt egy XIX. század végi osztrák filozófusról. Weininger alakjában a konvertita zsidó értelmiségit ábrázolta, félig-meddig önmagát is, akinek keresztapja a katolizált Radnóti Miklós volt. Az irodalmi közvélemény nem fogadta be a furcsa és nagyon érdekes regényt. Csalódott szerzője szakított az irodalommal, és a következő negyven évben gyarapodott ugyan szakkönyvekkel az életműve, de a szépirodalommal már nem próbálkozott.

Elváltak útjaink, mert csaknem három évtizedig dolgoztam fővároson túli felsőoktatás intézményekben. Például azt se tudtam, hogy utolsó éveit súlyos betegséggel élte meg. A lelkifurdalást, hogy igazán kereshettem volna vele a kapcsolatot, egy tenyérbe simuló, kékes erezetű fehér kavics aligha enyhíti majd, ha elhelyezem a sírkövén.                    

A jelek arra utalnak, hogy az Indextől távozott nyolcvanvalahány újságíró betartja ígéretét. Készül a Telex.hu. Az új cég arca Munk Veronika, az Index volt főszerkesztő-helyettese, aki a nyilvánosság fórumain magyarázza, mire számíthatunk. Két megjegyzésén tűnődtem el. Az egyik így hangzott: „Akkor tudunk pártatlanok lenni, ha mindenkivel szemben egyformán vagyunk kritikusak.” A másik pedig ez: „Nagy szerkesztőséggel indulunk, ami lehetővé teszi, hogy minden fontos hírről beszámolhassunk.” (ATV, 20.09.07.) Alighanem távozásuk két okát fogalmazta meg.

Az Index üzemeltetői soknak tartották a százfőnyi gárdát, kevesebb újságíróval is beérték volna. Az érintettek nem akarták leselejtezni önmagukat, inkább a távozást és együtt maradást választották. Mindazonáltal a Telexet már kevesebben csinálják. (Néhányan más szerkesztőségben helyezkedtek el, mások megcsömörlöttek az újságírástól.) Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy annyian építik az új hírgyárat, amennyiből három hírturnusra telik. Az online ugyanis azt jelenti, hogy az újságnak nincs lapzártája. A világ digitális falunyira szűkült, és ha például éjszaka van nálunk, az Egyesült Államokban épp zajlanak az események.

Az már persze szakmai kérdés, vajon minden turnusban szükség van-e 15-20 újságíróra. Félő, hogy 45-60 szakember nélkül nem lehet hírgyárat működtetni. Nélkülük nem lehet utánajárni egy eltitkolt információnak. (Egy angolszász meghatározás szerint hír az, amit el akarnak titkolni.) Nem lehet az állami hírügynökség eltorzított híreit pontosítani. Nem lehet olyan címet adni nekik, hogy minél többen kattintsanak rájuk. Nem lehet alternatív hírforrással kecsegtetni a digitális bennszülötteket, van belőlük néhány százezer. Ha ezt az újjászervezett Index vezetői nem veszik tudomásul, akkor meg vannak számlálva a (hó)napjaik.

Bár a Telex vezetői tisztában vannak ezzel, mégse ígérhetem, hogy az Index helyett az ő portáljukat részesítem előnyben. Abban különbözöm a régi Index elkötelezett olvasóitól, hogy minden héten ki kell választani 21 ütős gondolatot a Lefülelt mondatok című rovatba. Ez csak akkor lehetséges, ha a betűtengerből kihalászom őket. Ehhez sokat kell olvasni. Ha ránézek a monitor legfelső sorára, ezt a menüt látom: Facebook, YouTube, Index, Origo, Mandiner, Hvg, 24, 444, Pesti Srácok, Délmagyarország, Kisalföld, Borsod Online, Szabolcs Online, Hajdú Online, ATV, Azonnali, HírKlikk, Mérce. A szélen maradt még hely, ide fér majd a Telex.        

A tegnapi műsorok sztárja három magyar katona volt. Egy kormánypárti kampány készítői első világháborús fényképet választottak ki arra, hogy érzékeltessék látomásukat a Kárpát-medencéről. A csatajelenetet két műsorvezető is a Nemzeti Sportból vette át. Az egyik Szénási Sándor volt a Klubrádióban, a másik Rónai Egon az ATV-ben. Mindkettőt a legjobbak között tartom számon, ezúttal azonban ügyesebben is választhattak volna kiinduló pontot.

A sportújságot az online kiadással együtt mintegy 150 ezren olvassák, és a többnyire focidrukker törzsközönséget aligha zavarta, hogy a szuronyos puskával hadonászó bakák képén óhatatlanul az Orbán-kormány militarizálódását véltük fölfedezni. A stúdiók kormánypárti vendégei el is magyarázták, hogy a Nemzeti Sportban látott hirdetés mondandóját sikerült eltorzítani. A látszólag magányos fotó egy sorozat szerves része, és a többivel együtt a keresztény Magyarország ezer évét idézi föl azzal a következtetéssel, hogy soha ilyen jó kapcsolat nem volt a Kárpát-medence államai között, és ha együtt maradnak, akkor Közép-Európa akár az uniós fejlődés motorja is lehet. A kormánypárti értelmezők kevésbé söpörhették volna le a berzenkedők érveit, ha a műsorvezetők a másfél millió olvasót elérő KESMA-napilapokra hivatkoznak.

Tegnap, az említett műsorok sugárzása előtt már tűnődtem az augusztus 20-a óta közölt kampányról, amelynek fényképei kétségkívül azt láttatták, hogy a Kárpát-medencében élők akár közösködhetnének is. Csakhogy van egy reklámtechnikai fogás, a lövedékelmélet, amely úgy foglalható össze, hogy a megrendelők kiemelnek egy mozzanatot, és annyiszor ismétlik meg, hogy a lövedékek befúródjanak a médiafogyasztók tudatalattijába. Ez történt a kESMA-lapok online kiadásában is. Ha a múlt héten kerestünk valamit a képgalérián, minden tizes fotósorozatban felbukkant a puskás-szuronyos csatajelenet.

A tegnapi bejegyzésben még csak kapiskáltam, ami a pontatlan alapú rádió- és tévéviták után rajzolódott ki előttem: a kormányzati kommunikáció kétarcúsága. Nem érheti szó a ház elejét, elvégre a kampány csakugyan utal a Kárpát-medencei népek együvé tartozására. Ez a vállalt üzenete. A kiemelt, sokszor megismételt és önálló életre kelt csatajelenet azonban a másodlagos, hivatalosan nem vállalt, sugalmazott üzenet. Azt jelzi, hogy országunk vezetői a német és orosz birodalom közé szorult szlovákok, ruszinok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, talán még az osztrákok egyesítését is magyar vezetéssel képzelik el.                 

A fészbukos vélemény-buborékokat bejárta egy fénykép. Acélsisakos katonák szuronyos puskával a kezükben rohamoznak, a szöveg pedig ez: „Igazság, erő, felemelkedés - Együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét!” A hozzászólók a militarizálódás jeleit vélték fölfedezni a fotón, amely egyébként első világháborús csatajelenetet ábrázol. A magyar bakák kezében Mannlicher van, az M95-ös ismétlőfegyver. Az összefüggések azonban árnyaltabbak.

A fénykép-sorozat augusztus 20-án indult Vajk (I. István királyunk) megkeresztelésével. Folytatódott a tatárjárással, Nándorfehérvár ostromával, az 1526-os mohácsi csatával. Aztán kihagyott az érdeklődésem, majd következett 1849, a mannlicheres első világháború, a trianoni békeszerződés aláírása, 1956 és a rendszerváltás. A sorozatot tarkítja még egy videófilm is, színészek jelenítik meg a magyar nép sorsát máig meghatározó eseményeket. Az audiovizuális vállalkozás azt sejteti, hogy nehéz dolgunk volt megmaradni a Kárpát-medencében, de mindent és mindenkit túléltünk.

Mégis lehet némi igazuk a militarizálódást vélőknek. A 19 vidéki napilap online kiadásában szövegek tárulnak fel a képgaléria mögött, és a múlt héten minden tíz fotó között egyszer-egyszer a mannlicheres csatajelenet ismétlődött meg. Márpedig ha igaz, hogy az ismétlés a tudás anyja (Repetitio est mater studiorum.), akkor a reklámpszichológiában az ismétlés a tudatalatti anyja. Az úgynevezett mechanisztikus reklám szerint minél többször bukkan föl egy kép, annál inkább beég a tudatalattinkba. Tudomásul vesszük a miniszterelnök harcias szókincsét, a honvédségi tartalék felduzzasztását, az ország összes járásába telepített lőtereket, a katonai sportlétesítmények kiépítendő rendszerét, a hadsereg megemelt költségvetését az amerikai és német fegyvervásárlásra szánt ezermilliárdokkal.

Máskülönben a mintegy 300 ezer példányban megjelenő vidéki laphálózatot milliónál többen kísérik figyelemmel. Ha hozzájuk vesszük az online kiadás olvasóit is, másfél milliónyira becsülhető a reklámok nézettsége. S mert a mannlicheres katonákról készített fénykép korántsem elszigetelt jelenség, hanem átgondolt sorozat része, egy kérdés is fölvetődik. Vajon honnan volt az Alapjogokért Központnak több százmillió forintja a fényképsorozat és a videófilm megrendelésére? A közlésükre átutalt összeg pedig azért fért bele a civil szervezet bizonyára szűkös költségvetésébe, mert az igazgatója, Szánthó Miklós tetemes kedvezményt kapott a 19 napilapot működtető Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnökétől, Szánthó Miklóstól?        

A legutóbbi napokban Orbán Viktor vírusozott, Bod Péter Ákos jachtozott, Szanyi Tibor pontozott, a többiek pedig vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, vagy Vidnyánszky Attiláról fejtették ki az álláspontjukat. Lefülelt mondatok.

Ez nem koronavírus, hanem tesztelésjárvány. (Dr. Pócs Alfréd vírustagadó ortopéd sebész, Szilajcsikó.hu, augusztus 30.)

Olyan helyzet teremtődött, hogy az állam kénytelen volt valamilyen megoldást találni az egyetem újjászervezésére. (Kálomista Gábor színigazgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, Hír TV, augusztus 31.)

A baloldal egyre inkább a rendszer ellenzéke. (Vajnai Attila volt munkáspárti politikus, Facebook.com, augusztus 31.)

Akkor lesz kormányváltás, ha abbahagyjuk a tökölődést a pozíciókról. (Kanász-Nagy András, az LMP újdonsült társelnöke az ellenzéki pártokról, Azonnali.hu, szeptember 1.)

Dübörög, mint az úthenger. Nagy kár, hogy mi vagyunk az úttest. (Szele Tamás újságíró Orbán Viktorról, Forgókínpad.blog, szeptember 1.)

Annyian támadják a körúti biciklisávokat, hogy ideje meghosszabbítani őket Bicskéig. (Révbíró Tamás műfordító, Facebook.com, szeptember 1.)

Az újság kritikai élét alighanem sikerült elvenni, kérdés azonban, hogy mit tudnak a helyére építeni. (Rényi Pál Dániel újságíró az Indexről, 444.hu, szeptember 1.)

Már akkor is lehetett érezni, hogy ő egy küldetéses ember, de a politikai nézeteit még nem tette közzé. (Takács Katalin színésznő Vidnyánszky Attiláról, 168 Óra, szeptember 2.)

Éppen úgy beszél, mint egy olyan ember, aki zsidózik. (Sándor Erzsi író Vidnyánszky Attiláról, Facebook.com, szeptember 2.)

A nemzet része csak az lehet, aki Vidnyánszky valóságában él. (Kelemen Kristóf dramaturg, Mérce.hu, szeptember 3.)

Ennyire alacsonyról ilyen magasra nem lehet felköpni. (Mácsai Pál színigazgató a Színház- és Filmművészeti Egyetem elleni támadásokról, ATV, szeptember 3.) 

Ez egy kulturális ellenforradalom. (Horn Gábor tanár az úgynevezett kultúrharcról, Magyar Narancs, szeptember 3.)

Még mindenki külön szenved. (Schilling Árpád rendező az ellenzéki pártokról, Facebook.com, szeptember 3.)

Amiért Al Pacino Oscar-díjat kapott, azért én négy és fél évet. (Tasnádi Péter üzletember a keresztapaságról, Nyugat.hu, szeptember 3.)

Itt van a külügyminiszter luxusjachtozása, egy második Borkai-ügy, csupasz ülep nélkül. (Bod Péter Ákos volt gazdasági miniszter, Magyar Hang, szeptember 4.)

A vírus már belül van, de az utánpótlási vonalakat el kellett zárni. (Orbán Viktor miniszterelnök a határzárról, Magyar Rádió, szeptember 4.)

Akkor pont, pont, pont rezsim. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus az Orbán-rendszerről, ATV, szeptember 4.)

A fogatok fehérje egyre jobban látszik. (Lendvai Ildikó szocialista politikus a kormánypárti politikusokhoz, Népszava, szeptember 5.)

A szurkoló azt érti, amit lát. (Görgényi István világbajnok vízilabdázó, Nemzeti Sport, szeptember 5.)

Libernyák buborék a Vas utcában. (Apáti Bence publicista a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, Magyar Nemzet, szeptember 5.)

Értem a hevületét, hasonlóképpen álltam neki átrázni a kortárs irodalmi intézményrendszert, ha már lehetőséget kaptam rá. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Vidnyánszky Attiláról, Origo.hu, szeptember 6.)

A nagydarab rendező jelenleg a közélet leggyakrabban emlegetett szereplője. Ahogy elnézem, a szerepeihez öltözik. Az ellenzéki tévében polgári zakót visel. A kormánypártiban vagy nemeshez illő, zsinórdíszes gombolóval ellátott bocskait, vagy széles szájú, népfihez illő pásztoringet. E sokoldalú személyiségről írt esszét az Élet és Irodalom 2013-as évfolyamába Turi Gábor.

A szerző a dzsessz egyik legjobb szakértője Magyarországon, ám a kétezres évek első felében kulturális alpolgármester volt Debrecenben. Azt a feladatot kapta, hogy oldja meg a Csokonai Színház üszkösödő ügyét. Némi tájékozódás után kinézte a városnak Vidnyánszky Attilát, akinek már voltak figyelemre méltó rendezései a magyar fővárosban, de még nem vált otthonossá a színházi életünkben. Fölajánlotta neki a Csokonait, félúton Beregszász és Budapest között. Tehette, mert meggyőzte erről a hivatali főnökét, Kósa Lajost. Kesernyés megjegyzése a debreceni polgármesterről: „Időnként szeret jó ügyek mellé állni.”

A rendezőről az a benyomása, hogy „Ilyen kvalitású vezetője talán soha nem volt a Csokonai Színháznak.” (ÉS, 2013.02.08.) Ezt is hozzáfűzte azonban: „Kívánatosabbnak tartottam volna, ha Vidnyánszky elsődlegesen rendezői/színészvezetői teljesítményével, és nem a tábornoki egyenruha viselésével szilárdítja meg helyét a magyar kulturális életben.” A budapesti Nemzeti Színház frissiben megválasztott igazgatójáról pedig ezt írta: „Kivételes tehetségű, érzékeny, öntörvényű, de zárkózott, sérülékennyé és bizalmatlanná vált művészként látom magam előtt.” Ez nem egy 2020-as, „libernyák” vélemény a magyar színházi élet pillanatnyilag első emberéről, hanem egy konzervatív értelmiségi hét évvel ezelőtti és ma is hitelesnek ható álláspontja.

Az ellenzék soraiból sokan utasítják el Gyurcsány Ferenc minapi megnyilvánulását, miszerint Orbán bukása után Vidnyánszkyt földönfutóvá kell tenni. Az eljárás nem felel meg az én ízlésemnek sem. Szerencsére Kósa Lajos akaratlanul is felvázolta a megoldást. Midőn Vidnyánszky Attila elvált a Csokonai Színháztól, a debreceni polgármester így búcsúztatta: „Ha túlságosan meleg lenne a helyzet, várunk vissza. (Hajdú Online, 2013.06.05.) Ez a nagy hírre vergődött rendezőt azzal kecsegtetné, hogy megint félúton lehetne, igaz, hogy ezúttal már Budapest és Beregszász között. Bennünket pedig azzal, hogy végre lesz valaki, aki befejezi Turi Gábor hajdan kulturális ügyekért felelős alpolgármester félkész projektjét, a Latinovits Színházat.

Az ellenzéki újságírás rákfenéje a felcsútozás. Akik meg-megszólják a miniszterelnököt, mert a kétezres lélekszámú települést elárasztja minden földi jóval, többnyire abból indulnak ki, hogy Orbán Viktor a szülőfaluját részesíti előnyben. Holott megnézhették volna a lexikonokat, amelyekből kiderül, hogy az ország első embere Székesfehérvárott látta meg a napvilágot. A kormánypárti sajtónak szintén rákfenéje Felcsút, csakhogy más okból.

Ma reggel feltűnt a világhálón, hogy a megyei napilapok online kiadásában Orbán kedvenc focicsapatát a címoldalra emelték ki. „Élre ugrott a Puskás Akadémia” - olvashattuk. S ha beljebb néztünk körül, értesülhettünk arról is, hogy a felcsúti focisták 100 százalékosak a nemzeti bajnokságban. Igaz, a koronavírus-járvány második hulláma megtizedelte a keretet, az edző azonban bátran nyúlt az akadémistákhoz. Azt már én fűzöm hozzá, hogy azokhoz a tizenévesekhez, akik eddig csak elvétve jutottak szóhoz. Most viszont a 17 esztendős kapus „óriási bravúrral” védett, a 18 éves szélső pedig „rendkívül rutinosan” játszott. Beértem volna a bravúrral is, amelyet fölösleges jelzővel fokozni, és a szélső zsenge korához is inkább a rendkívül nélküli rutin illett volna.

Mindazonáltal a sajtószakmai hibák eltörpülnek a központi (budapesti) szerkesztőség szolgalelkűsége mellett. Ami nyilvánvalóvá válik a figyelmesebb olvasó számára is, ha megnézi az NB I-es táblázatot. A felcsúti csapatnak épp a vírus miatt van egy elmaradt mérkőzése, és ha a karanténból visszatérnek a jól fizetett külföldi játékosok, akik esetleg veszítenek majd, akkor már nem lesz 100 százalékos. A viszont már nem szakmai, hanem politikai kérdés, hogy a szövegbe és a tördelésbe nem szabad belenyúlni. Amit Pestről küldenek a megyeszékhelyi szerkesztőségekbe, az szentírás 2016 karácsonya óta. Akkor jelent meg a miniszterelnök egész újságoldalnyi interjúja, melybe öt helyen beleírt egy vicces kedvű helybéli szerkesztő. Országos derültséget kiváltó félmondatokkal ellenpontozta Orbán Viktor magasztos szavait.

Ezek után már meg se lepődtem, hogy a Nemzeti Sport címoldalán Ha egy üzlet beindul… címmel kapott helyet az alkalmi csikócsapat tegnap esti eredménye. A főszerkesztő Szöllősi György a Puskás-kultusz szervezője is. Miért ne csapott volna le a kínálkozó lehetőségre? A kiemelés jobban illett egy sportújság élére, mint a 19 közéleti napilap digitális homlokzatára. 

Tamás Gáspár Miklós filozófus publicistaként van jelen a nyilvánosság fórumain. Július közepén tűnődtem róla, amidőn a Klubrádióban azt fejtegette, hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványhoz, az úgynevezett KESMÁ-hoz „600” szerkesztőség csatlakozott, és a tulajdonosok „ingyen” ajánlották föl a médiumaikat.

A számot sokallottam, mert amikor egy szakíró összeszámolta az alapítványhoz csatlakozott szerkesztőségeket, 476-ot talált. TGM vette a lapot, és immár „több mint 400 médiavállalkozásról” írt. (hvg.hu, 20.08.14.) Becsületére válik, hogy sértődés helyett csöndesen pontosított. Ráadásul figyelembe vette, hogy a KESMÁ-hoz tartozó 19 vidéki napilap a koronavírus-járványra hivatkozva megszüntette azokat a mellékleteket, amelyek családi újsággá tették. Más változások is történtek a KESMA háza táján, ezért aligha ártana, ha egy szakíró ismét összeszámolná a portfóliót, amely ma már kevesebb 476-nál, és több 400-nál. De ha esetleg megfogadja a javaslatomat, utánanézhetne a másik mozzanatnak is.

A közgazdász Bauer Tamás ezt írta közösségi üzenőfalára: „Igazán mulatságos, ahogy Schmidt Mária magánpénzből megvásárolja a nagy múltú Figyelőt, azt a fideszes szennysajtó részévé teszi, majd ingyen és bérmentve átadja a kijelölt alapítványnak.” (Facebook.com, 20.08.31.) Egy nappal később pedig Tamás Gáspár Miklós is „ingyen összekoncentrált KESMÁ-ról” értekezett. (hvg.hu, 20.09.01.) A két hetven körüli publicistától nem várható el, hogy beleássák magukat olyasmibe, ami nem tartozik a legszűkebb érdeklődési körükbe. De ha közírói munkásságuk egyik alaptétele, hogy az Orbán-kormánynak nem lehet hinni, ama bejelentést is gyanakvással kellett volna fogadniuk, miszerint magánemberek százai ellenszolgáltatás nélkül ajánlották föl médiumaikat az alapítványnak.

A két publicista korosztályi társaként már én se vállalkozom a 30 milliárd forint értékű KESMA-portfólió áttekintésére, de talán akad egy ambiciózus, fiatal újságíró, aki utánanéz a cégbírósági adatoknak. Kiindulási pontnak ajánlom a 2019 elején elhunyt Andy Vajna utolsó interjúját, amelyben elmondta, hogy akik hozzá hasonlóan „megszabadultak” a médiavállalkozásaiktól, nem föltétlenül hazafiúi buzgalmukban cselekedtek. Íme: „Én a Mediaworks-től kaptam egy ajánlatot a Lapcomra. Mivel én ezt üzleti vállalkozásnak tekintem, a felkínált összeget néztem, ami megfelelő volt ahhoz, hogy eladjam.” (Index.hu, 18.12.10.)

A kultúrharc legutóbbi áldozata a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Az a benyomásom, hogy a kormányzati kommunikáció három rétegből tevődik össze. Az alapszint a gyurcsányozás. A volt miniszterelnök megfenyegette Vidnyánszky Attilát, hogy a választási győzelem után földönfutóvá teszi.

Ha e megjegyzéssel nem tett volna szívességet a kormányzatnak, az állami boszorkánykonyhában akkor is összekapcsolják nevét a kultúrharc legújabb állomásával. A nagyközönségnek nehéz volna elmagyarázni az SZFE-botrány harmadik értelmezési rétegét, amit a miniszterelnök egy nemzetközi tanácskozáson úgy fogalmazott meg, hogy nálunk a kereszténydemokrata, konzervatív gondolkodás ütközik a liberálissal. Csakhogy ezek olyan fogalmak, amelyek semmit se mondanak a köznapi tudat szférájában élő embereknek. Az viszont közérthető, hogy a keresztény színigazgatót egy ellenzéki politikus fenyegette meg.

Igen ám, de a kormánypárti alapítvány elemzője túl finnyás ahhoz, hogy a személyi torzsalkodásra lefokozott leckét mondja föl. A miniszterelnöki eszmefuttatást pedig azért nem pedzegetheti, mert Orbán Viktor elvont fogalmakkal operált, és ez túl magas volna a tévénézőknek. Maradt a kormányzati értelmezés középső rétege: az andyzás. Tessék megfigyelni, hogy ha a színészképzés áthangolása (történelmi nevén: gleichschaltolása) kerül terítékre, a legkulturáltabb kormánypárti elemzők is Andy Vajnát emlegetik. Mondván, hogy amidőn az Amerikából hazatért producer átvette a magyar filmgyártást, ugyanolyan ellenkezés, fanyalgás, idegenkedés, ódzkodás fogadta, mint most Vidnyánszkyt. S lám, néhány év múlva mégis arattunk a nemzetközi fesztiválokon. Ha pedig a szakértő kritikusabb médiumban fejti ki az álláspontját, azt is hozzáfűzi, hogy a Saul fia erre a legfőbb bizonyíték.

Akiről az iménti gondolatmenet felötlött, azt a másik politikai oldalról érkezett szakértő mellé szokták beültetni a stúdióba. Az a dolga, hogy elmagyarázza, miért van igaza a kultúrharcos kormánynak. Tájékozott harmincas, társadalomtudományilag iskolázott, és nem tartozik a véres szájú megmondók közé. Ha olyan partnert fog ki, aki rámenősebb, tanácstalanság ül ki az arcára, és ilyenkor hajlamos el-eltérni a sablontól. Azért nem nevesítem, mert típust testesít meg. A propagandistába oltott értelmiségit, akit Szvák Gyula történész minapi aforizmája nyomán úgy jellemeznék, hogy most sem kötelező, legföljebb jövedelmező a hatalom szolgálata.