Most, hogy meghalt, elővettem A közhely természetrajza című könyvét. 1973-ban jelent meg, lapjai elsárgultak, a gerince beszakadt. Hasonlóképpen olvasott párja lett a Közhelyszótár, talán legismertebb kötete, mely 1976-ban látott napvilágot. A wikipédiás szócikkében pedig az olvasható, hogy 1969 és 1973 között volt az Élet és Irodalom munkatársa.

Ez nem igaz. 1975 első napjaiban érkeztem az ÉS szerkesztőségébe, és ott találtam a Tájékozódás rovatban. Szemlátomást tetszett neki, hogy jó véleménnyel voltam a nemrégiben megjelent könyvéről, és már beszélt a folytatásról is. Még néhány évig dolgoztunk együtt, ő volt a külföldi tájékozódás, én pedig a belföldi. Kiegészítettük egymást, helyettesítettük is, barátság azonban nem szövődött köztünk. Bár egyszer meglátogattam budakeszi házában. Büszkén vezetett végig a szép, tiszta telken, a gondozott kerten, bevitt a fáskamrába is. Készült a télre; felvágta, és glédába rakta a tűzifát.

Mindent így tartott rendben, ez sokaknak nem tetszett, nekem annál inkább. Magatartásformája közel állt a „németes” pedantériámhoz. Közhelyszótára is azért ért meg több kiadást, mert gyűlölte az unalomig ismételt, gondolkodáspótló mondatokat. Egy korabeli karikatúrán az emberi fejben gramofon volt agytekervények helyett, és elcsépelt mondatok ömlöttek a száj felé. Amidőn újságírással kacérkodó diákokat tanítottam, az elkerülendő mondatok gyűjteményét kötelező irodalomként kapták meg, szívesen tanultak belőle.

A Wikipédia azt is írja róla, hogy művészeti író, műfordító, szociológus volt. Ez igaz, valami azonban kimaradt a szócikkből, hogy író is volt. Több kisregény után 1980-ban megírta élete fő művét, az Otto című regényt egy XIX. század végi osztrák filozófusról. Weininger alakjában a konvertita zsidó értelmiségit ábrázolta, félig-meddig önmagát is, akinek keresztapja a katolizált Radnóti Miklós volt. Az irodalmi közvélemény nem fogadta be a furcsa és nagyon érdekes regényt. Csalódott szerzője szakított az irodalommal, és a következő negyven évben gyarapodott ugyan szakkönyvekkel az életműve, de a szépirodalommal már nem próbálkozott.

Elváltak útjaink, mert csaknem három évtizedig dolgoztam fővároson túli felsőoktatás intézményekben. Például azt se tudtam, hogy utolsó éveit súlyos betegséggel élte meg. A lelkifurdalást, hogy igazán kereshettem volna vele a kapcsolatot, egy tenyérbe simuló, kékes erezetű fehér kavics aligha enyhíti majd, ha elhelyezem a sírkövén.