A legutóbbi napokban Orbán vírusozott, Gyurcsány jobbikozott, Karácsony várakozott, Hiller emeszpézett, Tóth Bertalan építkezett, Vidnyánszky pedig akadályozott. Lefülelt mondatok.

Kutyából nem lesz szalámi. (Váradi Gábor roma országgyűlési képviselőjelölt a Jobbikról, 24.hu, szeptember 14.)

Az ellenzék legfőbb jellemzője a formátlanság. (Józing Antal szombathelyi újságíró, Nyugat.hu, szeptember 14.)

A Fidesznek nem elég, hogy megszerezhet bármit. Ami nem az övé, azt szétzúzza. (Polyák Gábor médiajogász, Átlátszó.hu, szeptember 14.)

Próbáltam minél többet megmenteni a régi Indexből. (Sztankóczy András, az új Index vezető szerkesztője, Spirit FM, szeptember 14.)

Kéne adni pénzt a Telexnek, a 444-nek, az Átlátszónak, a Mércének, az ÉS-nek, a Klubrádiónak, s ki tudja még kinek. Ja, nekem is, hogy legyen miből adakozni. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, szeptember 14.)

A tanulás kifejezés teret nyert az oktatással szemben. (Lakner Zoltán szociológus, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vendégoktatója, ATV, szeptember 14.)

Az igen szerencsétlen „kultúrharc” fogalma az én felfogásomban nem kultúrák közötti háború, hanem küzdelem a kultúráért. (Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, Mandiner.hu, szeptember 15.)

Az autonómia harcosai támadják a Színművészeti Egyetem autonómiáját. (Kovalik Balázs operarendező, Klubrádió, szeptember 16.)

Ha azt fogom érezni, hogy már csak az én személyem a közös gondolkodás akadálya, gond nélkül félre fogok állni. (Vidnyánszky Attila rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet működtető kuratórium elnöke, Demokrata.hu, szeptember 16.)

Egy folyamatosan jelentéktelenedő, belül sem egységes párt készül tisztújító kongresszusra. (Sebes György újságíró az MSZP-ről, 168 Óra, szeptember 16.)

A falvak világában szinte alig vagyunk jelen. (Hiller István szocialista politikus, Origo.hu, szeptember 17.)

Szombattól kezdve a Magyar Szocialista Párt az építkezésen dolgozik. (Tóth Bertalan szocialista politikus, HírKlikk.hu, szeptember 17.)

A Jobbikot nagyon sokáig fogják kísérteni az elfogadhatatlan mondatai. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Spirit FM, szeptember 17.)

Mi most egy ideje megyünk a diákok után. Tanulunk tőlük. (Egyedi Ildikó filmrendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója, Magyar Narancs, szeptember 17.)

Szeretek mindenbe belepofázni. (Hosszú Katinka olimpiai bajnok úszó a róla szóló dokumentumfilm forgatásáról, 24.hu, szeptember 18.)

Valahogy kibírjuk, de kétségkívül nem lesz jó hangulatú őszünk. (Orbán Viktor miniszterelnök a koronavírus-járványról, Magyar Rádió, szeptember 18.)

Csalnak ugyan minden számmal, de az emberek megbetegednek. (Lengyel László politológus az állami kommunikációról és a vírusról, Népszava, szeptember 19.)

Kunhalmi Ágnes felért a haldokló párt csúcsára. (Vésey Kovács László újságíró az MSZP újdonsült társelnökéről, PestiSrácok.hu, szeptember 19.)

Az ország arra vár, hogy az ellenzék rendezze sorait. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, Facebook.com, szeptember 19.)

40-50 évesen mindig nyerni akartam, ma már nem szeretnék veszíteni. (Csapó Gábor olimpiai bajnok vízilabdázó, Nemzeti Sport, szeptember 19.)

Ez a csapat a párt kifutó szériája. (Zárug Farkas Péter politológus az MSZP új elnökségéről, Magyar Nemzet Online, szeptember 20.)

Tegnap zajlott le az MSZP online kongresszusa. Most vasárnap van, nem jelennek meg újságok. Vajon a digitális sajtó hogyan használta ki a folyamatos üzemmódból adódó előnyét a lapzártával küszködő napilapokkal szemben? Megítélés kérdése, mennyire jelentős a szocialisták digitális térben szervezett „összejövetele”. De annyira talán mégis érdekes, hogy foglalkozzanak vele a hétvégi online kiadások.

Az Index.hu működtetői sokallották a három turnusban dolgozó hírújságírók számát, és felére csökkentették a munkatársi állományt. A szerkesztőség 3 és fél sort szentelt a pártrendezvénynek, plusz egysornyi képaláírást. A hvg.hu hétvégi erejéből 8 sornyi összefoglalásra telt. A 24.hu-n nem találtam nyomát a kongresszusnak, Ha mégis elbújt valahol, elnézést a figyelmetlenségért. Bár a rejtekhely azt sejtetné, hogy a szerkesztőség nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a párteseménynek. A 444.hu épp úgy 9 sornyit közölt, mint az atv.hu, alighanem szintén az MTI alapján. A Mérce.hu becsületére válik, hogy Pap Szilárd István korrekt módon tekintette át a fejleményeket.

A Népszava online tegnap délután az MTI-ből bővebben „táplálkozott”. Miközben ezeket a sorokat írom, az ügyeletes szerkesztő valószínűleg még nem fejezte be az értékelő cikkét. (Jóindulatú feltételezés.) Az MSZP-hez közel álló HírKlikk.hu szerkesztőségi cikkben foglalta össze a fejleményeket, az MTI értelmezését egy kicsit átírva. A NyugatiFény.hu a DK-hoz áll közel, és nem találtam benne semmit a kongresszusról. Vajon ahhoz tartja magát, hogy nem értelmezi a választási szövetséges belső ügyeit? Ettől még hírt adhatott volna róla. Három fővároson kívül szerkesztett portál közül a Debrecniner.hu épp úgy nem említette meg az MSZP rendezvényét, mint a SzabadPécs.hu. A szombathelyi Nyugat.hu pedig az atv.hu-ra hivatkozva közölt 9 sornyit.

A kormánypártokhoz közel álló portálok közül a PestiSrácok.hu Vésey Kovács László révén értelmezte az MSZP kongresszusát. A Magyar Nemzet Online kiadásában Kárpáti András számolt be róla, Bayer Zsolt pedig néhány órával a történtek után küldte melegebb éghajlatra az egyik frissiben megválasztott társelnököt. A Magyar Hírlap Online ügyeletese, Bán Károly visszafogottabb módon írt két cikket az ellenzéki párt tanácskozásáról.

Hétvégi benyomásom, hogy ameddig a digitális sajtó ilyen előzékenységet tanúsít a hagyományos iránt, nem érdemes vészharangot kongatni a holnap megjelenő napilapok fölött.    

A Fidesz egyik befolyásos háttér-embere arról lett nevezetes, hogy kimondta: a polgár szó, a polgári jelző Orbánék számára csupán politikai termék volt. Öt éve néhány egyetemi tanítványával portált alapított, a 888.hu-t. Főszerkesztői tapasztalatairól tagnap számolt be, sajtószakmai tárgyismeret híján azonban figyelemre méltó eszmefuttatása nélkülözi a média belső logikáját. Legérdekesebb gondolatmenetét bonyolultan fogalmazta meg, ezért a töredékszavakat kihagyom. Lényegi mondandója ez: „A liberális lapok…a print-logikához való visszatérést képviselik, mondván: szükségünk van előfizetőkre.”

Ha az Orbán-kormány 2010 óta nem torzította volna el a médiapiacot, akkor magától értetődő volna, hogy a konzervatív, liberális és baloldali lapok két forrásból táplálkoznak. Az állami és magáncégek hirdetéseiből, valamint az olvasók anyagi támogatásából. Az utóbbi intézményesített formáját nevezzük előfizetésnek, amely nem visszatérés a print-logikához, hanem kényszerhelyzet következménye. Ráadásul nemcsak liberális lapokra vonatkozik, hanem például a Magyar Hang című hetilapra is, amely az államosított Magyar Nemzet romjain jött létre, konzervatív értékrendű újságírók közreműködésével.

Menet közben ábrándultak ki a Fidesz hatalomgyakorlásából, ezért a kormány holdudvarában árulóként tartják őket számon, és egy fillérnyi hirdetést se kapnak. Ellentétben például a baloldali Népszavával, amely állami cégektől épp annyi hirdetésre tesz szert, amennyi sok az éhenhaláshoz és kevés a jóllakáshoz. A média kormánypárti része pedig szinte kizárólag állami hirdetésekből él, bevételeiben elenyésző szerepet játszik a médiafogyasztók anyagi támogatása. Ez alkalmi adottság tehát, nem érdemes belőle mélyen szántó következtetéseket levonni.

A Médianapló 2002 és 2010 közti bejegyzéseiben számtalanszor kifejtettem, hogy a kormánypárti sajtó menedzserei nem készülnek a polgári demokráciában megszokott választási vetésforgóra. Arra, hogy lesznek még ellenzéki helyzetben, amidőn eldugulnak az állami pénzforrások, ezért sem ártana szorosabb kapcsolatba lépni az olvasókkal - épp az előfizetések révén. Eme okfejtést nem igazán vették figyelembe, meg is lett az eredménye. G. Fodor Gábor politológiai iskolázottságából telne arra, hogy kormánypárti lapmenedzserként felkészüljön az ellenzéki szerepkörre. Feltéve persze, ha nem abból indul ki, hogy a Fideszt örökös kormányzásra jelölte ki a Feljebbvaló.                   

A holnapi kongresszus úgy vonul be a Magyar Szocialista Párt történetébe, hogy online tartják meg. A küldöttek ülnek otthon, a számítógépük előtt, és billentyűket nyomkodva szavaznak. A szervezők így óvják őket a koronavírus-fertőzéstől. Ráadásul olyan körülményeket teremtettek, nehogy véletlenül az egyik párton belüli irányzat vezetője legyen az új elnök. Vajon miben különbözik Mesterházy Attila irányvonala Tóth Bertalanétól?

Legföljebb annyi érzékelhető, hogy a 2010 és 2014 közti pártelnök mostanában némi megértéssel fogadja az Orbán-kormány bizonyos döntéseit. Alighanem ezért kérdezte az ATV egyik műsorvezetője Tüttő Kata szocialista politikustól: „Mesterházy nem akarja a kormányváltást?” A válasz így hangzott: „Én úgy látom, hogy nem. (20.09.16.) Másnap egy másik atv-s műsorvezető megkérdezte Kunhalmi Ágnestől: „Mesterházy fideszes?” „Dehogy fideszes” - felelt a társelnöknek készülő szocialista politikus. (20.09.17.) Ha ők ennyire másként vélekednek, talán nem baj, ha e sorok írója sem érzékeli a két párton belüli irányvonal közti különbséget. 

De hamarosan kiderül, mi rejlik a személyi konfliktus mögött. A kongresszus szervezői előszedtek egy régi, eddig sosem használt szabályt, miszerint rendkívüli helyzetben lehet csapatra is szavazni. Az egyik tábornak sikerült csapatot bejelenteni, a másik azonban kifutott az időből. Holnap csupán egy csapatra lehet szavazni, a két társelnök-jelölt, Tóth Bertalan és Kunhalmi Ágnes körül tömörülő tizenötökre. A becslések szerint az MSZP-nek körülbelül ennyi képviselőt lesz esélye bejuttatni a 2022 közepén felálló országgyűlésbe. Ez őket fejenként és átlagosan nettó 50 millió forintnyi bevétellel kecsegtetné 2026-ig. De mi van akkor, ha a holnapi kongresszuson esetleg szóba kerül a volt pártelnök, Lendvai Ildikó minapi javaslata?

Egy tévévitában megpendítette, hogy aligha ártana, ha az MSZP jelenlegi képviselői szolidaritást vállalnának az Index volt munkatársaival és a sztrájkoló színinövendékekkel. Ha kivonulnának a Parlamentből, osztoznának az újságírókkal és a művészpalántákkal az egzisztenciális kockázatban is. S ami lépésükből következne, a pártjuk bojkottálná a majdani országgyűlési választást. A holnap megszvazandó elnökségnek tehát államilag biztosított egzisztencia nélkül kéne végeznie az MSZP életben tartásához szükséges munkát. Ilyen feltételek mellett Tóth Bertalan és Kunhalmi Ágnes csapatából vajon hányan vállalnák az elnökségi tagságot?            

Az egyik digitális múzsámat úgy hívják, hogy Rapai Ágnes. Élvezettel olvasom rövid történeteit egy furcsa családról, amely a szomszédos mellékutcában lelt otthonra. S ha más téma is eszébe jut, szintén elolvasom, mert kivívta magának a figyelmet. Most például ezt írta föl a közösségi üzenőfalára. „Kéne adni pénzt a Telexnek, a 444-nek, az Átlátszónak, a Mércének, az ÉS-nek, a Klubrádiónak, s ki tudja még kinek. Ja, nekem is, hogy legyen miből adakozni.” (Facebook.com, 20.09.14.) 

A kesernyés iróniából kiérezhető, hogy nekünk kellene eltartani az értékteremtő szerkesztőségeket, akik nem az államhatalom csúcsairól vonultunk nyugalomba. Nálam a ’ki tudja még kinek’ kategóriába tartozik a Debreciner (havi 1000 forint), a hvg.hu (360), a SzabadPécs, a már alig élő Zoom.hu, az ÚjÍrás.hu, az egyik tanítványom kulturális és a másik önkormányzati portálja is. Ennyi pénzem persze nincs, noha mindegyik szerkesztőségnek szívesen adnék. S mert igényt tartanak a támogatásunkra, óhatatlanul szembe kerülnek egymással, az átlagosnál igényesebb médiafogyasztók nélkül ugyanis aligha maradnának életben az államilag eltorzított médiapiacon.

Ha a mögöttünk hagyott évtizedben a kormányzatnak nem fűlött a foga az efféle redakciók támogatására, akkor nyilvánvaló, hogy a másik politikai oldalnak kellene csinálnia valamit. A közös, átgondolt szándéknak azonban nyoma sincs. A szétmorzsolódott ellenzék politikai szervezetei még odáig se jutottak el, hogy Köztársaságinak vagy Demokratikusnak nevezzék el a Sajtóalapot. (A Nemzeti ugyebár a kormánypártoké, a megalapításától azonban a végrehajtó hatalom úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől.) A sajtóalapok nemzetközileg kimunkált intézménye ugyanis fura képződmény.

Nem politikai, még csak nem is világnézeti alapon működik. A kezdeményezők abból indultak ki, hogy az értékteremtő orgánumok nem élnek meg a médiapiacon. Annak arányában támogatják őket anyagilag, hogy a bevételekre 30 vagy 50 százalékig saját maguk tegyenek szert, és ezt a részt pótolja ki az életben maradáshoz szükséges összegig a jelző nélküli Sajtóalap. A kulcs a kuratórium összetétele. Úgy vettem észre, hogy olyan közéleti személyiségeket kérnek föl a döntésre, akiknek van életművük, és a tekintélyükből telik arra, hogy függetlenítsék magukat a politikai erőközpontoktól.

Ahogy elnézem, nálunk ezt a feltételt nem viseli el a politikai elit. Beleértve a kormány- és az ellenzéki pártokat is.            

Az idei nyár eseménye az Index meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli botrány. Mi különbözteti meg egymástól a két fejleményt? Az, hogy az Index legtöbb munkatársa felállt, és elhagyta a munkahelyét, a színinövendékek viszont az egyetem falai között maradtak, és a hódítókat nem engedték be. Ami pedig összeköti a két közösséget, az, hogy a tagjai nem voltak jóhiszeműek. Abból indultak ki, hogy a hatalmon lévők be akarják kebelezni őket. De tételezzük föl, hogy az érkezők nem a hódítás, hanem a gazdaságosabb működtetés szándékával jöttek.

Erre az Index körül sertepertélők utaltak is, mondván, hogy túl sokan vannak a szerkesztőségben. Az impresszum tanúsága szerint százan, közülük a legtöbben hírekkel dolgoztak. A botrányt övező vitában akadtak szakemberek, akik azt fejtegették, hogy nem árt, ha egy online szerkesztőség folyamatos üzemmódban dolgozik. Abban már eltért a véleményük, hogy a három turnus mindegyikében 15 vagy 20 hír-újságírót érdemes-é foglalkoztatni. A kisebbik keret ugyebár 45 munkatársat jelent, a nagyobbik 60-at. Az új Indexben most a kisebbik keretnél tartanak, de szeretnék a nagyobbikra bővíteni. Az impresszumban 57 nevet találtam, közülük 38-nak van vagy lehet köze a hírekhez.

A régi indexeseket tömörítő Telex képviselője, Munk Veronika - aki a régi Index egyik főszerkesztő-helyettese volt - elmondta, hogy a 86 felmondott munkatárs közül nem mindenki helyezkedett el náluk. Vagyis csaknem három hónappal a botrány kirobbanása után többé-kevésbé közös nevezőre jutottak a gazdaságosabb működtetés kérdésében. Ezt akár az Index óbudai épületében is megtehették volna. Munk kollegina azonban azt is hangsúlyozta, hogy ő bizony nem tartotta fölöslegesnek a hatvanas kereten fölüli munkatársakat. Szerkesztés közben szüksége volt szabad vegyértékekre. Olyan újságírókra, akiket a nap bármelyik órájában meg lehet kérni arra, hogy ellenőrizzék a friss információ hitelességét, hírt írjanak belőle, és kattintásokkal kecsegtető címet adjanak neki.

De ha nem maradtak a szakmai vitánál, hanem kiszálltak az Index-projektből, akkor a gazdaságossági szemponton túlmenően lehetett még valami, ami távozásra késztette őket. Némi töprengés után rájöttem, nemcsak az a különbség az újságírók és a színinövendékek között, hogy a híresek mentek, a diákok pedig maradtak. Az is, hogy a Indexet működtető cég tulajdonosai között ott volt a hatalom embere. Őt már nem lehetett kizárni a szerkesztőség épületéből.

Tíz mondat az Indexről

Spéder és Simicska óta Fidesz közeli tulajdonban volt, bár ez nem látszott rajta. (Ungár Péter LMP-politikus, Klubrádió, 2020. augusztus 3.)

A nagy szerkesztőség lehetővé tette, hogy nálunk a hírszolgáltatás kvázi folyamatos legyen. (Dull Szabolcs, az Index volt főszerkesztője, Transindex.ro, 2020, augusztus 5.)

A Fidesz átszervezések örve alatt robbantja szét az ország legolvasottabb hírportálját. (Tóth Bertalan szocialista politikus, Népszava, 2020. augusztus 8.)

Érzésre harmad annyian csináljuk a lapot, mint egy hónappal ezelőtt. (Rovó Attila, az Index felmondási időt töltő belpolitikai rovatvezetője, 444.hu, 2020. augusztus 11.)

Gazdaságilag is annyira abszurd volt a konstrukció, hogy ennek mindenképpen robbannia kellett. (Mérő László pszichológus, 24.hu, 2020. augusztus 12.)

Gondolom, hogy kormánybarátabb irányba megy, mint eddig. (Bozóki András szociológus, volt kulturális miniszter, ATV, 2020. augusztus 25.)

Az újság kritikai élét alighanem sikerült elvenni, kérdés azonban, hogy mit tudnak a helyére építeni. (Rényi Pál Dániel újságíró, 444.hu, 2020. szeptember 1.)

Az Index a tökünkön lógott. (Bayer Zsolt publicista, Azonnali.hu, 2020. szeptember 10.)

Az Index nem volt a szabad működés szempontjából végstádiumban, csak rákerült a csúszós lejtőre, amelyen nincs megállás, és ezt jól érezték a munkatársai. (Majtényi László alkotmányjogász, HírKlikk.hu, 2020. szeptember 12.)

Próbáltam minél többet megmenteni a régi Indexből. (Sztankóczy András, az új Index vezető szerkesztője, Spirit FM, 2020. szeptember 14.) 

Egyre ritkábban nézem A nap híre című késő délutáni, kora esti műsort. Miközben az ATV stúdióvendégei azt hangsúlyozzák, hogy csak a hat ellenzéki párt közös fellépésével lehet majd legyőzni a Fideszt, sosem mulasztják el hozzáfűzni, hogy az ő pártjuk mit javasolt a kezdeményezéseiket következetesen elutasító kormányzóknak. Föl sem ötlik bennük, hogy egymástól független ötleteiket kevésbé lehetne leszavazni, ha összehangolnák. Ehhez persze nemcsak beszélni kéne az ellenzéki együttműködésről, hanem meg is valósítani. Tegnap mégis történt valami, ami a képernyő előtt marasztott.

Szóba került a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye, melyre az egyik vendég rendhagyó módon reagált. Lendvai Ildikó összekötötte az Index körüli vitával, és ezt mondta: „Ha nem akarunk mindenből kimaradni, akkor megfontolnám a parlamenti jelenlétet.” Félreérthetően fogalmazott, a műsorvezető Krug Emília kérdésére válaszolva azonban pontosított. Véleményét így foglalnám össze: ha már a volt indexes újságírók és a színinövendékek azt kérték, hogy az ellenzéki pártok ne telepedjenek a kormányzattal folytatott harcukra, akkor most végre itt az alkalom, hogy a tiltakozók komolyan vegyék őket. Ő eddig vitatkozott azokkal, akik szerint az ellenzéki pártoknak már rég ki kellett volna vonulni a Parlament épületéből, most mégis azt tanácsolja, hogy vállaljanak szolidaritást azokkal, akik még az egzisztenciájukat is feladnák.

Könnyű persze az MSZP volt elnökének, ő a 2014-es választás óta már nem országgyűlési képviselő. Bent ül viszont körülbelül hatvan ellenzéki politikus. Az alapbérük 1 millió 34 ezer forint. Ha egy bizottságban tagok, már 1342080, ha kettőben, akkor 1,5 millió. A frakcióvezető helyettesei 1,87 milliót tudhatnak a magukénak, a frakcióvezető pedig 2286800 forintot. Bruttóban, de azért a nettó is megfontolandó összeg. Ha azonosulnának az egzisztenciájukat feladni képes újságírókkal és színinövendékekkel, szakíthatnának ama felfogással is, miszerint jó pénzért érzik rosszul magukat, és ők alkotják őfelsége ellenzékét.

Vajon igaza volt-e a szocialista politikusnak, amidőn radikális lépésre ösztönözte az ellenzéki honatyákat és honanyákat? Ezt azért nem tudhatom, mert a kijelentése után következett a reklámszünet, és az intimbetétek meg a prosztata-nagyobbodást csökkentő bogyók ironikusan ellenpontozták a hazai politikát gyökeresen megváltoztató indítványt. A hirdetések után pedig a műsorvezető nem tért vissza a megfontolást érdemlő javaslatra.              

Nem valószínű. A volt ombudsman, az Országos Rádió- és Televízió Testület volt elnöke, az ellenzéki pártok volt köztársasági elnökjelöltje, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet jelenlegi elnöke ezt válaszolta: „Nem szeretnék miniszterelnök lenni. De nyilván gondolkodnék rajta, mert nem tehetnék mást.” (HírKlikk.hu, 20.09.12.) 

Nagyra becsülöm Majtényi László alkotmányjogászt, de nem tudnám elképzelni „mindenhez értő” miniszterelnökként. Annál inkább kevésbé gyakorlatias főhivatalnokként, például köztársasági elnökként vagy az Alkotmánybíróság elnökeként. Van ugyanis valami, ami megkülönbözteti a praktikusan gondolkodó politikusok legtöbbjétől: erkölcsi tőkére tett szert. 2009. október 29-én gyűjtötte össze, amikor lemondott a médiahatóság vezetéséről. Az történt, hogy az ORTT parlamenti pártokból delegált vezetősége nem hosszabbította meg a Sláger és a Danubius Rádió szerződését.

Két olyan cég kapta a hullámhosszukat, amelyek azóta sem cáfolt módon kötődtek a két legnagyobb párthoz, az ellenzéki Fideszhez és a kormányon lévő MSZP-hez. Majtényi László nyilvánosan tiltakozott, és távozott a hivatalából. Akkoriban azon tűnődtem e rovatban, vajon mi lett volna, ha a digitális átállásról elfogadott törvény egyszerre kötelezi a hazai tévéket és rádiókat arra, hogy az analóg műsortovábbításról térjenek át a digitálisra. Az Európai Unió ugyanis csupán arra kötelezte a tagországokat, hogy a tévék esetében 2011. december 31-ig szervezzék meg a digitális átállást, a rádióknál azonban kitolta a határidőt 2014-re.

Ha egyszerre kötelezte volna mindkét médiumot a korszerűbb tartalomszolgáltatásra, nálunk aligha robban ki botrány a rádiófrekvenciák körül. A sokszorosára növelhető digitális frekvenciatartományban megmaradhatott volna a Danubius és a Sláger, és új frekvenciát kaphattak volna a két nagy párthoz külön-külön köthető rádiók is. Igazán kár, hogy a mutyizós akció értelme gyökeresen más volt. A hirdetési bevételekből csak így lehetett kiegészíteni a választási összecsapásra készülődő Fidesz és MSZP szűkösnek vélt állami kampányfinanszírozását.

A reklámtorta 10 százaléka a rádióké volt, az idő tájt 50 milliárd forintra rúgott. A Sláger és a Danubius hirdetési bevétele 10-10 milliárd forint körül lehetett, elvégre a hoppon maradt rádiók amerikai tulajdonosai az elmaradt hirdetési bevételek miatt az Egyesült Államokban 10-10 milliárd forintra perelték az elnökétől megfosztott magyar médiahatóságot.

A legutóbbi napokban Orbán pénzezett, Gyurcsány jobbikozott, Lendvai fideszezett, Csintalan vidnyánszkyzott, Vidnyánszky pedig vádaskodott. Lefülelt mondatok. 

Ami olyan, mint a diktatúra, az többnyire az is. (Sándor Erzsi író, Facebook.com, szeptember 6.)

Az emberek már bárkire szívesen szavaznak, aki nem a Fidesz. (Kovács Gergő kutyapárti politikus, 444.hu, szeptember 7.)

Ebbe a történelmileg kötelező koalícióba a Jobbik érkezett a legmesszebbről. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus az ellenzéki együttműködésről, ATV, szeptember 7.)

Az egész szakmában a legkevésbé szeretett, legkevésbé elfogadott figura. (Závada Pál író Vidnyánszky Attiláról, Klubrádió, szeptember 7.)

Ha bárki azért utálja Vidnyánszkyt, ahol született, azt én letiltom. (Csintalan Sándor volt politikus, Facebook.com, szeptember 8.)

Kazincbarcika messzebb van, mint Párizs. (Grecsó Krisztián író, ATV, szeptember 8.)

A múlt még soha nem volt ennyire bizonytalan. (Bródy János dalszerző, 168 Óra, szeptember 9.)

A moralitás és normalitás utolsó embere a baloldalon Mesterházy Attila. (Budai Gyula Fidesz-politikus, Facebook.com, szeptember 9.)

A Fidesz nyíltan beleszól az MSZP belső közösségének az ügyeibe. (Tüttő Kata szocialista politikus, HírKlikk.hu, szeptember 9.)

A robbanás előtti pillanatban vagyunk, de ez sokáig elhúzódhat. (Péterfy Bori énekesnő, Magyar Narancs, szeptember 10.)

Gyurcsány Ferenc meglehetősen nagy profizmussal szalámizza le sorban az ellenzéki pártokat. (Deák Dániel politológus Miskolcon, Borsod Online, szeptember 10.)

Én ezt a rendszert szolgálom. (Bayer Zsolt publicista, Azonnali.hu, szeptember 10.)

A nemzet örökös színidirektora. (Váncsa István publicista Vidnyánszky Attiláról, Élet és Irodalom, szeptember 11.)

Összeálltak, hogy közösen, együtt gyűlölhessenek engem. (Vidnyánszky Attila rendező, az SZFE-kuratórium elnöke, Origo.hu, szeptember 11.)

Pénz sosincs elég. De ha az ember akarja, akkor lesz. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, szeptember 11.)

Rossz szokásom, hogy kitartok a leírt szavaim mellett. (Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, Múlt és Jövő.hu, szeptember 11.)

Az írott szó is emlék, nemcsak az, ami kőbe van vésve. (Gerő András történész, Mérce.hu, szeptember 11.)

Nem szeretnék miniszterelnök lenni. De nyilván gondolkodnék rajta, mert nem tehetnék mást.  (Majtényi László alkotmányjogász, volt köztársasági elnökjelölt, HírKlikk.hu, szeptember 12.)

A kormánypárt már nem bíró, hanem küzdőfél a páston. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, szeptember 12.)

Több Magyarország, kevesebb Fidesz. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, szeptember 13.)

Mind a baloldali, mind a jobboldali média hat és fél - nyolc millió embert ér el. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Magyar Rádió, szeptember 13.)

Addig aligha lehet pontot tenni a média-túlsúlyról zajló vita végére, amíg nincsenek pontos ismereteink a nyilvánosság eszközrendszeréről. Ma reggel például Mráz Ágoston Sámuel azt mondta ki a Magyar Rádióban, hogy „Mind a baloldali, mind a jobboldali média 6 és fél, 8 millió embert ér el.”

A politológus, szociológus, közvélemény-kutató a Nézőpont Intézet igazgatója. Van annyi esze, hogy ne beszéljen a levegőbe. Feltételezhető, hogy kijelentése felmérésen alapszik, ami nem volna meglepő a mindent mérő Fidesz esetében. Állítását nem vonom kétségbe, csupán gyanítom, hogy nehéz dolga lehetett. A médiapiacon 11177 termék található, közülük 6699 papíron jelenik meg, a portálok száma 3662, rádióból és tévéből pedig 816 hallható, látható. A hozzáférés szempontjából még akkor is nehéz felmérni őket, ha csak a közéleti médiumokat vizsgálnák. Elvégre belőlük is akad néhány száz. De mi nevezhető közéletinek? Ami pedig biztosan nem közéleti médium, az is formálja valamelyest a médiafogyasztók politikai látásmódját.

Ha az olvasó megnézi a bejegyzés utáni dokumentációt, szembesülhet a Fidesz-politikusok és a hozzájuk közel álló politológusok, publicisták véleményével. Kirajzolódik belőle, hogy idestova két évtizede küszködnek a fele-fele jelenséggel. Kiszorított helyzetből jutottak el odáig, hogy a 2002-es választási vereség után, ellenzéki pozícióból építették ki erős hadállásaikat a nyilvánosságban. Térhódításuk mértékét azért nem százalékosítanám, mert amit 2002 és 2010 között felépítettek, az Simicska Lajos 2015-ös lázadása után jócskán meggyengült. Ezzel magyarázható, hogy a lassú, fokozatos térfoglalás után áttértek az erőszakosra, a Blitzkriegre.

Kapóra jött nekik, hogy a külföldi, túlnyomórészt német médiabefektetők megunták a kelet-európai korrupciót, és kivonultak Bulgáriából, Romániából, Szerbiából meg tőlünk is. S mert újságjaik körülbelül kétmillió embert értek el a vidéki Magyarországon, a 19 megvásárolt napilap a 2018-as országgyűlési választás kampányában a kormánypártokat segítette. Sikerült is elérni a falvak világhálón kevésbé tájékozódó népét. A két és fél év előtti győzelem azonban pirrhuszinak bizonyult, mert a kormányzat által elhanyagolt online felületeken óhatatlanul megerősödött a hagyományos nyilvánosságban eljelentéktelenített ellenzék. Ez a helyzet indokolja Orbánék fegyelmező akcióit a digitális nyilvánosság fórumai ellen, és egyre inkább megalapozza az online térhódítás feltételeit is.     

Tíz mondat a túlsúlyról

Lehetőséget kell teremteni, hogy mindkét gondolatvilág egyenlő mértékben meg tudja mutatni magát a sajtó nyilvánossága előtt. (Orbán Viktor miniszterelnök, Napi Magyarország, 1998. szeptember 28.)

Nekünk a torz médiaviszonyokat a polgárok aktivitásával, önkéntességével, odaadásával kell ellensúlyozni. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Magyar Rádió, 2005. november 20.)

Szalai Panni az egész médiarendszert felrobbantotta, és néhányadmagával egy másikat csinált. (Kerényi Imre rendező, City TV, 2013. május 21.)

A szocialisták meggyengültek mára, de még mindig fele-fele arányban van jelen a médiapiacon a bal- és jobboldal. (Széles Gábor médiavállalkozó, Magyar Hírlap, 2016. november 5.)

27 évvel a rendszerváltás után talán eljutottunk arra a pontra, hogy nagyjából kiegyenlítettek a médiaviszonyok. (Jeszenszky Zsolt publicista, Heti Válasz, 2017. augusztus 24.)

A hazai médiaviszonyok mostanra persze jobbak lettek, de ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható. (Szájer József Fidesz-politikus, Magyar Hírlap, 2018. augusztus 18.)

Szerintem a jobb- és a baloldali média nagyjából partiban van egymással. (Andy Vajna filmipari kormánybiztos, Index.hu, 2018. december 10.)

Azért összességében a fifty-fifty lassan kijön. (Pauska Zsolt újságíró, a Mediaworks tartalomfejlesztési igazgatója, Magyar Nemzet, 2020. április 15.)

A nemzeti oldal médiája megkísérelt azonos súllyal esni a latba a piacon. (Gajdics Ottó újságíró, Magyar Nemzet Online, 2020. augusztus 1.)

Mind a baloldali, mind a jobboldali média 6 és fél, 8 millió embert ér el. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Magyar Rádió, 2020. szeptember 13.)