A neves történetíró mellszobrát ott avatták föl, ahol van egy kiszögellés. Vagy inkább beszögellés, ha Újlipótváros főutcája felől nézzük a magas házak árnyékéban megbúvó zöld szigetecskét. Az ivókút előtt egy múlt századból itt felejtett, dohánybarnára festett faházikó, amelyben hajdan újságokat árultak. A múlt héten láttam, hogy a szobor már a helyén van, de ponyvával takarták be, és fekete szigszalaggal tekerték körbe.

Miközben tegnap délelőtt hallgattam a kerületi polgármestert, megelevenedett előttem egy kép. A magas, egyenes tartású, kifogástalan öltözékű, „három lábon járó” (sétapálcára támaszkodó) öregúr a Pozsonyi 32-ből elindul az egészségügyi sétára. Ha Újpest felé halad, óhatatlanul elmegy a terecske előtt, talán még kortyol is az ivókút hűs vizéből. A mellszobor - Lelkes Márk alkotása - jó, emlékeztet Nemeskürty Istvánra, akiről 1989-ben megjelent egy könyvem. Most pedig felötlött egy mozzanat, amelyet elfelejtettem beleírni. Az olvasó tekintheti akár kései felismerésnek is.    

Ahogy majd’ mindenki emlegette, Nemeskürty Tanár Úr a múlt század nyolcvanas éveiben már túl volt három legjelentősebb könyvén. A mohácsi vereséget, a világosi fegyverletételt és a doni katasztrófát járta körül. Trilógiája nagy visszhangot keltett, bár a nyolcvanas évek elején már ama történészek is megbékéltek vele, akik elől elírta a témájukat. Ekkor írt forgatókönyvet Bessenyei Ferencnek. Talán leghősibb alkatú színészünk már megjelenítette a Magyar Televízió képernyőjén Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt és Görgey Artúrt. 1981-ben a hozzájuk képest ismeretlen Alapy Gáspár szerepe várt rá.

A komáromi polgármesteré, aki ezt vallotta: „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom.” Esküjét komolyan is vette. 1944 tavaszán nyilvánosan tiltakozott a zsidók gettóba zárása, majd a bevagonírozása ellen. Benyújtotta a lemondását. Amidőn pedig ősszel a nyilasok átvették a hatalmat, letartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborban halt meg. Mindezt tudtam róla, arról azonban csak jóval később, a digitalizált Komárommegyei Hírlap olvasása közben szereztem tudomást, hogy 1934. november 21-én ravatalozták fel Nemeskürty Dezső vezérkari őrnagyot, és a temetésen Alapy Gáspár kormány-főtanácsos képviselte a hivatalos Magyarországot.

A béke szigete című tévéjáték írója tehát a család régi ismerősét örökítette meg. Kilenc és fél évesen ismerte meg, az apja sírjánál.      

1997 elején halt meg, és ahogy telik az idő, mintha egyre ritkábban beszélnének róla. Ezért örültem Szederkényi Júlia filmjének, amelyben azt a feladatot kaptam, hogy jellemezzem a benne rejlő publicistát. Az emlékműsort három középiskolai osztálytársam figyelmébe ajánlottam, akik a mérnökség alkotóbb részét művelték. Vajon miként vélekednek egy közíró alkotásairól?

Az éjszakai ismétlés megtekintését a Kaliforniában élő Tibornak javasoltam. Elvégre a Duna World-öt azért hozták létre, hogy ő is nézhessen magyar tévéműsorokat. Azt válaszolta, hogy nem jutott rá ideje, mert a kilencórányi időeltolódás miatt a sugárzás idején indul munkába. Azt már én fűzöm hozzá, hogy repülőgép-alkatrészeket tervez. Vagy nagyon szereti a munkáját, vagy hetvenen túl is jól jön neki a nyugdíj-kiegészítés.

Laci volt a legjobb matematikus az osztályban, ő a szellőztető berendezésekre szakosodott. Nyugdíjasként is fúr-farag a pestszentlőrinci ház udvarán felállított fáskamrában. Elaludt a film közepén, de számítógépe fölvette az adást, és utólag megnézte a másik felét is. Sokallotta a szállongó madarakat. Amiben van némi igazság, Bulcsu azonban hónapokig tanulmányozta a rózsadombi erkélyén megtelepedett rákoshegyi galamb életét. A sorsában ismert a magáéra. Ezt tudták az Élet és Irodalom akkori olvasói a Jelenségek című, nagy visszhangot kiváltó rovatából.

A harmadik osztálytársam Kecskeméten él, és mezőgazdasági gépeket tervezett. Ő nem aludt el. Szerinte azért sikerült a film, mert bemutatott egy embert, aki nem barátkozott a hatalommal, ezért nem is számíthatott hivatalos elismerésre. Az a benyomásom, hogy Menyus ragadta meg a lényeget. Az írótársak többször fölterjesztették Bulcsút a Kossuth-díjra, Aczél György, a korabeli kultúrpolitika irányítója azonban mindig kihúzta. Ezt ellensúlyozták az írók, amidőn Bulcsu halála után megszavazták neki az alternatív és posztumusz Kossuth-díjat.

Másfél évtizedig szerkeszthettem a cikkeit. Engem nem beszélt rá az emlékfilm, hogy olvassam az írásait. Amidőn kisebb lakásba költöztem, és a házi könyvtár nagyobbik részét fölajánlottam egy művészeti szakközépiskolának, Bertha Bulcsu dedikált köteteit megtartottam. Ha föllapozom őket, hallom a hangját. A „vazsi” tájszólását, a rövidre fogott i-jeit meg u-jait. A filmről írott bejegyzésemet néhány napja csaknem háromezren olvasták. Úgy látszik, ők sem felejtették el a rendszerváltás előtti sajtó egyik legjelentősebb publicistáját.                    

A legutóbbi napokban Orbán Viktor gyurcsányozott és sorosozott, Jakab Péter és Váncsa István orbánozott, Bajnai Gordon visszatért, Vona Gábor nem tért vissza, de ügyezett, Dzsudzsák Balázs szurkolózott, Esztergályos Cecília pedig rónaizott. Lefülelt mondatok.

A többszörösen bukott baloldal vezére Gyurcsány Ferenc, ifjúsági szervezete a Momentum, dollármilliárdos szponzora pedig Soros György. (Orbán Viktor miniszterelnök összefoglalója, Magyar Nemzet, szeptember 21.)

Miniszterelnök úr, képzelje magát tábornoknak, csak ne lopja el a lőszert! (Jakab Péter Jobbik-politikus a parlamentben, atv.hu, szeptember 21.)

A kultúrharc fontos része, hogy ki állíthat föl tabukat. (L. Simon László Fidesz-politikus, M5, szeptember 22.)

Nagyon vágyom egy igazi, nemzeti baloldali pártra. (Gajdics Ottó újságíró, Azonnali.hu, szeptember 22.)

Az ellenzéki koalíciót nem az elvek tartják össze, hanem a kormány gyűlölete. (Gerő András történész, Origo.hu, szeptember 22.)

Egy ország sincs biztonságban, amíg minden ország nincs biztonságban. (Dr. Jakab Zsuzsanna orvos, az Egészségügyi Világszervezet főigazgató-helyettese a koronavírus-járványról, Klubrádió, szeptember 22.)

A rosszindulatú szurkolók sajnos a pénzzel kötik össze a pályafutásom. (Dzsudzsák Balázs válogatott labdarúgó, Hajdú Online, szeptember 22.)

Dzsudzsák Balázs nem futotta be azt a karriert, amelyre hivatva volt. (Thury Gábor újságíró, Nemzeti Sport Online, szeptember 23.)

Öt párt akarja leváltani a kormányt, ebből három a halálán van. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, szeptember 23.)

Sajnos az ellenzék képtelen arra, hogy minden választókörzetbe küldjön valakit. (Tóth Zoltán választási szakértő, Népszava, szeptember 23.)

Csak annyira vagyunk erősek, mint a leggyengébb. (Dr. Cseh Katalin orvos, a Momentum Európa-parlamenti képviselője a világjárványról, ATV, szeptember 24.)

Mindannyiunkat úgy darálnak be, mint most őket. (Száger Zsuzsa rendező a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóiról, Magyar Narancs, szeptember 24.)

Ideológiai megfontolásból bevonult egy éhes horda. (Schilling Árpád rendező a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, 24.hu, szeptember 25.)

Több mint tíz éve már, hogy mindenestül lenyúlt egy európai országot. (Váncsa István publicista Orbán Viktorról, Élet és Irodalom, szeptember 25.)

A kormány lélegeztetőgépen tartja az egészségügyet. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, ATV, szeptember 25.)

Még van idő visszahívni a harci kutyákat. (Apáti Bence publicista a harcias ellenzékről, Magyar Nemzet, szeptember 26.)

A demokrácia őrkutyáinak zömét a sintérek befogták. (Tamás Ervin újságíró a hazai nyilvánosságról, Népszava, szeptember 26.)

A kutyák utazási bérlete drágább, mint a diákoké. (Mihalik Enikő manöken, Klubrádió, szeptember 26.)

Tegnap azért nem tudtam magát nézni, mert magamat néztem. (Esztergályos Cecília színésznő Rónai Egon műsorvezetőnek, ATV, szeptember 26.)

A nagy kutyáknak gazdájuk van, a tacskóknak személyzetük. (Asperján György író, Facebook.com, szeptember 27.)

Ne igyatok a propaganda dögkútjából! (Bajnai Gordon volt miniszterelnök, Facebook.com, szeptember 27.)

Tamás Ervint négy és fél évtizede ismerem, még szegedi tudósító korából. Aztán átkerült Pécsre, és amit lapjában, a Népszabadságban nem közölhetett, azt nekünk küldte, az ÉS szerkesztőségébe. 12 év múltán került vissza a fővárosba, és korosodván több lett az állítása, mint a kérdése. Így lett riporterből publicista, a legjobbak egyike. Tegnap megjelent írásában a sajtó helyzetét tekintette át. Üdv a Klubban című cikkéből két mozzanatot emelnék ki, egyiket az egyetértés, másikat a továbbgondolás szándékával.

Mondandóját a saját szavaival foglalom össze: „A demokrácia őrkutyáinak zömét a sintérek befogták.” (Népszava, 20.09.26.) Az őrkutya kifejezés nem azt jelenti, hogy az újságírók fenyegetik a demokráciát, hanem hogy vigyázzák. Kár, hogy a szerző kettős birtokviszonyt használ, mert úgy olvasmányosabb, egyértelműbb lett volna a szöveg, hogy a demokrácia őrkutyáit befogták a sintérek. Elfogadom azonban, hogy a valóság többet ér, mint a jobb hangzás. Elvégre a kormányzatnak még nem sikerült minden újságírót „befognia”.

Tamás Ervin tudósítói tapasztalataiból telik a Budapesten túli nyilvánosságra is. Kifejti, hogy „a hatalom kegyeltjei” fölvásárolták a megyei sajtót, majd „ingyen” átadták egy kormány közeli alapítványnak. Nem tudom, hogy a kijelentés megfelel-e a valóságnak, annyit azonban tudok, hogy Andy Vajna a halála előtti utolsó interjúban mesélte el, miként adta tovább szegedi és győri napilapját, valamint budapesti bulvár újságját: „Én a Mediaworkstől kaptam egy ajánlatot a Lapcomra. Mivel én ezt üzleti vállalkozásnak tekintem, a felkínált összeget néztem, ami megfelelő volt ahhoz, hogy eladjam.” (Index.hu, 2018.12.10.)

Gazdasági újságírók 6 milliárd forintra becsülték a Lapcom piaci értékét, és ha Vajna elégedett volt a felkínált összeggel, akkor aligha kapott kevesebbet érte. Az alapítványhoz került sajtótermékek értékét pedig összesen 30 milliárd forintra taksálták. Vajon elképzelhető-e, hogy a többi laphálózat-tulajdonos önként, hazafiúi buzgalomból, ingyen ajánlotta föl a lapjait? Hozzám hasonlóan Tamás Ervin is benne van a korban, mi már aligha ülünk be a cégbíróságra, hogy előkaparjuk azokat a fránya üzleti titkokat. De hátha akad egy fiatal sajtótörténész vagy gazdasági újságíró, aki feltárja a részleteket.

Mi, öregek addig is egyezzünk meg abban, hogy fenntartással fogadjuk az ellenzéki nyilvánosságban szívósan terjengő, egyelőre azonban ellenőrizetlen állításokat.

Tegnap este a konyhában szöszmötöltem, amidőn meghallottam Simon András ismerős hangját. Minden szavát értettem, holott hatméternyire álltam a tévétől. Szóval megkezdődött az Egyenes beszéd. Vajon kivel beszélget? A nappaliból folyamatosan női hang hallatszott, az interjúalany hangsúlyok nélkül beszélt, és az átlagosnál gyorsabban. Mintha leckét mondana föl. Valószínűleg kormánypárti politikus ült be az ATV stúdiójába.

A nappaliban kiderült, hogy Varga Judit fejtette ki a kormány álláspontját a migrációs válság legújabb fordulójáról. S mert az igazságügyi miniszter a képernyő konyhához közelebbi részén foglalt helyet, nyilvánvaló lett, hogy a műsorvezető beszédtechnikája sokkal kifinomultabb. A kellemes külsejű hölgy tavaly óta miniszter, és az azóta eltelt 14 hónap se volt elegendő ahhoz, hogy megtanítsák (hang)súlyozni. Szavai egybeolvadnak, és félő, hogy ezen még az se segítene, ha lassítana a tempóján. Mintha túl akarna lenni az egészen.

Korosztályából a külügyminiszter Szijjártó Péter mondatai pattognak, mint a géppuska-sorozat, és néhány külföldi diplomatát el is találtak. A nemzedéknyivel korosabb politikusok közül Palkovics László innovációs miniszter szavait képtelenség utolérni, ő már nem is hadar, hanem „Úgy beszél, mint a szélkelep.” (Magyar közmondás.) A hetven körüli Kásler Miklós épp az ellentéte. Az emberi erőforrás miniszter lassú, komótos hanghordozását se könnyű elviselni. Az említett kormánytagok igazán példát vehetnének a főnökükről. Orbán Viktor az ifjúkori hadarástól eljutott az érthető és tartalmilag közérthető fogalmazásmódhoz. Gratulálok a logopédusának, akinek azért érdeklődéssel olvasnám az emlékiratát.

Varga Judit azonban nemcsak logopédusra szorulna, hanem kommunikációs szakértőre is. Íratlan szabály, hogy ha már egy kormányzati tényező szóba áll a nyilvánosság képviselőjével, akkor meg kell nyernie az újságíró rokonszenvét, máskülönben számíthat a pikírt kérdésekre. Nos, az igazságügyi miniszter rossznak minősítette Simon András egyik kérdését, aztán kifejtette: „Mi nem kezelni akarjuk a migrációt, hanem megállítani.” (ATV, 20.09.25.) Lehet, hogy most kaptam magyarázatot az iskolás leckefelmondásra? Néhány évvel ezelőtt ugyanis Lázár János, akkoriban miniszterelnökséget vezető miniszter így fogalmazott: „Mi nem megszervezni, hanem megállítani akarjuk a migrációt.” (Kormány.hu, 2017.07.06.) Úgy rémlik, hogy ugyanabból a brosúrából készültek.

A munkámhoz tartozik, hogy olvasom a kormánypárti sajtót is. Az a benyomásom, hogy művészi tökélyre fejlesztették benne a hatalmon lévők tevékenységét firtatók elmarasztalását. Olvastam például publicisztikát arról, hogy ellenzéki politikusok akasztással fenyegették a jelenlegi rendszer irányítóit és haszonélvezőit. Az okfejtés hamis, bizonyos értelemben mégis volt alapja.

A Momentum nevű párt elnöke interjút adott, és biztosította az Orbán-rendszer magas beosztású híveit, hogy az ellenzék 2022-es választási győzelme után ne számítsanak népítéletre. Ha vétkeztek, az igazságszolgáltatás szervei döntenek majd a sorsukról. Sorsdöntő mondata így hangzott: „Senki sem fog lámpavason lógni.” (Népszava, 20.08.25.) Aki a kormánypárti sajtót meggyőződésből olvassa, aligha nézett utána Fekete-Győr András kijelentésének. Gondolatban se becézem a fiatal politikust „Fegyőr”-nek, legföljebb tapasztalatlannak tartom. Hajlamos olyan szavakat használni - például a lámpavast -, amelyeket azonnal félreértenek az erre rendszeresített tollforgatók.

Bevallom, hogy egy pillanatra meginogtam, amidőn kaján kormánypárti ismerősöm elküldte Fekete-Győr András közösségi üzenőfalon olvasható bejegyzését. Íme: „2022-ben az alábbi, a hivatásukra hosszú évek óta méltatlannak vált úriemberek lába nem éri majd a földet.” (Facebook.com, 20.09.23.) Szemem előbb kezdett lebegni a szerencsére csak filmekben látott kivégzési forma, a levegőben kalimpáló lábakkal. S bár magamban se vádoltam a Momentum elnökét azzal, hogy bárkinek a halálát kívánná, félreértelmezett lámpavasas kijelentés után legalábbis félreérthetőnek véltem a tegnapelőtti megnyilvánulását. Mindenesetre utánanéztem az alapját kölcsönző közmondásnak,

Dugonics András írónak 1820-ban, Szegeden könyve jelent meg Magyar példabeszédek és jeles mondások címmel. Ebben olvasható először nyomtatásban a „Nem éri lába a földet.” Azóta akadt néhány szakember, aki az efféle mondások értelmezésére adta a fejét. Például Margalits Ede, a Magyar szólások és közmondások kézikönyve szerkesztője, aki az idézett mondathoz ezt a széljegyzetet írta: „(Kirepítették.)” Elbocsátották, elmozdították, eltávolították, kidobták, kirakták, kipenderítették, kitették a szűrét. Egyik se kellemes, de mindegyik jobb, mint a népítélet. Félő persze, hogy a kormánypárti publicisták nem néznek utána a közmondás jelentésének. Nem kéne megadni nekik a félreértés lehetőségét.   

Zord ijász a kulturált és korrekt kommentelők egyike. Más ugyan az értékrendszerünk, ettől azonban még továbbgondolásra serkentenek az érvei. Most arra vállalkozott, hogy áttekinti a blogok helyzetét. Értékelése tegnap este nyolc körül jelent meg az Index blogketrecében, ma reggel hétkor én voltam a 297. olvasója. Ennyien vették maguknak a fáradságot, hogy átrágják magukat a terjedelmes íráson. Nekem megérte.

A Blog.hu nevű digitális gyűjtőhelyet a „hazai bloggerközösség zászlóshajójának” nevezte. Azt is tőle tudom, hogy 2005 és ’16 között 9658 blog jelent meg rajta, napi nézettségük - ez 2014-es adat - 452146 volt. A Blog.hu évek óta ott van az első tíz között, és mintegy 150 blogot futtat, „ennyien foglalnak helyet a törzsasztalnál”. Van egy szűkebb kör is, nagyjából harmincan rendszeresen jelennek meg az Index fejléce alatt. Zord íjász úgy véli, hogy az Index nyári válsága talán megtizedelte az olvasókat, de az változatlan, hogy a blogelit hangját az Index 90 százalékban erősíti föl. Ha tehát a Blog.hu kitesz az Index címoldalára egy jegyzetet, annak olvasottsága a sokszorosára nő.

A szerző nem véletlenül adta okfejtésének a Rugalmas elszakadás címet. Arra utal, hogy a második világháborúban a német hadsereg vereségeit már nem lehetett eltitkolni a nyilvánosság elől, és azt találták ki a propagandisták, hogy a Wehrmacht visszavonulás helyett rugalmasan szakadt el az ellenségtől. Az a benyomásom, hogy Zord íjász afféle vert seregnek tekinti a „bloggerközösséget” is, amelyet azonban sosem éreztem közösségnek. Ez persze lehetne közöttünk vitatéma is. Annyit már most is elismerek, hogy a Blog.hu csakugyan összeterelte a digitális sajtó véleményformálóit, akik külön-külön kétségkívül kevesebb olvasót értek volna el, mint az Index fejléce alatt.Ezzel magyarázható, hogy az olvasók nem a Blog.hu kiválasztottjaiként tartják őket számon, hanem mint az Index szerzőit.

Ennek ellenére a legolvasottabb bloggerek csupán álközösséget „alkotnak”. Például a törzsasztalnál ülők egyikeként csak egy másik jegyzetírót ismerek. A Blog.hu szerkesztőivel sosem találkoztam, telefonon se beszéltem. Az Index régi szerkesztőségéből senkit sem ismerek, az újból is csak egyet, akivel évek óta nem beszéltem. S bár nekünk, úgynevezett bloggereknek közösek az érdekeink, sohasem képviseltük azokat a véleményünkből hirdetési bevételt csiholó Blog.hu-val szemben. Ha már vesztesek vagyunk, ennyire rugalmasan nem kéne elszakadni a gazdasági valóságtól.           

Egyik filmkritikusunk nekrológot írt, és kettős névvel látta el a 89 éves korában meghalt színészt. Lonsdale apja ugyanis angol volt, az anyja azonban francia, ezért hol Michaelnek, hol Michelnek írjuk a keresztnevét. Nyilvánvaló tehetsége mellett azért futott be karriert, mert anyanyelvi szinten beszélte mindkét világnyelvet. Mi leginkább A Sakál napja című kultuszfilmből ismerjük, amelyben egy párizsi nyomozót jelenített meg.

Lebel főfelügyelőt rendőrfőnöki parancs rángatta ki kedvenc foglalatosságából, a padlástérben tenyésztett postagalambok közül. Teljhatalmat kap, csak találja meg azt a fránya bérgyilkost, akit De Gaulle tábornok ellenfelei a köztársasági elnök megölésére választottak ki. Igen ám, de a brit bérgyilkos megtudta, hogy az elnök emberei a nyomában vannak. De vajon honnan tudta meg? A főnyomozót meghívták egy értekezletre, hogy számoljon be a fejleményekről. Az asztalnál tucatnyian ültek: belügyminiszter, rendőrfőnök, államtitkár, titkosszolgálati vezetők, még a köztársasági elnök biztonságpolitikai tanácsadója is. A legutóbbiról jelentette Lebel, hogy a titkot kikotyogta fiatal szeretőjének, aki az összeesküvés résztvevője. A belügyminiszter azt firtatta, vajon beosztottja honnan tudta, hogy a tanácsadót kell lehallgatnia. A főfelügyelő azt felelte, hogy nem tudta - a biztonság kedvéért minden asztal körül ülő főhivatalnokot lehallgattatott.

A kultuszfilmből való jelenet azért ötlött fel, mert nemrégiben az egyik Médianapló-bejegyzést dokumentációval egészítettem ki. Egy magyar politikus tíz legérdekesebb mondatát tartalmazta. Kollégám megdicsérte a választásaimat, és az iránt érdeklődött, honnan ismertem a politikusra jellemző mondatokat. Onnan, hogy idestova három évtizede gyűjtöm a közéleti személyiségek legjellemzőbb megnyilvánulásait. Az említett politikus például háromszáz eszmefuttatással szerepel a házi archívumban, nem volt nehéz kiválasztani a tíz alkalomhoz illőt.

Az archívum egyébként mintegy nyolcszáz politikus, tudós, művész, menedzser és újságíró mondásait tartalmazza. Nyilvánosan hozzáférhető gondolataik 2582 oldalt tesznek ki, s ha egy oldalon hét idézet fér el, ez körülbelül 18 ezer figyelemre méltó kijelentés. Eddig nem jutott eszembe, hogy érdemes volna megszámolni őket. A Lebel főfelügyelőt játszó angol-francia színész halála azonban alkalmat teremtett arra, hogy egyszer végre összegezzem a magyar elit mondattermését.             

A Népszava mai számában alapos beszámolót olvastam az országgyűlés tegnapi üléséről. Kósa András parlamenti tudósító ezt írta: „A Párbeszédből Kocsis-Cake Olivio is megkérdezte Orbánt, mikor lesz ingyenes tesztelés, és mivel ő volt a harmadik, aki nagyjából ugyanazt a kérdést tette fel, a kormánypárti képviselők elnevették magukat.” Nem ok nélkül nevették el magukat.

Először Kunhalmi Ágnes az MSZP nevében firtatta, miért nem ingyenes a koronavírus-teszt. Elvégre a magyar állampolgárok már adóztak, sőt az egészségügyi járulékot is befizették. Miért kell harmadszor is megsarcolni őket? A miniszterelnök lagymatagon indokolta a hatósági árat. Ekkor következett a DK egyik képviselője. Varju László érezte, hogy az összehangolás hiánya kínos helyzetbe hozta, ezért mielőtt felolvasta volna az írásban benyújtott kérdést, közölte, hogy „Ismétlés a tudás anyja.” Majd kifejtette, hogy… És most nem írom le még egyszer, amit a szocialista politikusnő mondott, mert szinte szó szerint ugyanaz a gondolatmenet hangzott el. Válasz helyett akkor már a miniszterelnök rájátszott az ügyetlen ismétlésre. Előkészítette a terepet, hogy mire a harmadik, szintén írásban benyújtott párbeszédes kérdés elhangzik, összehangolt nevetés fogadhassa a kormánypárti padsorokból.

S hogy teljesebb legyen a kép, néhány órával később, A nap híre című ATV-műsorban a Párbeszéd kommunikációs igazgatója, Murányi András még meg is dicsérte a parlamenti ellenzéket, hogy napirenden tartotta az ingyenes tesztelést. Ama következtetésre jutott, hogy az ellenzéki pártok „beviszik sokszínűségüket a közösbe”. Az a benyomásom, hogy ezúttal sem vitték be. Elfelejtettek tudomást venni egymásról, és ez a parlamenti nyilvánosság előtt derült ki. De ha már a háromszoros megsarcolás lehetőséget teremtett arra, hogy fogást találjanak a kormányon, miért nem sikerült úgy kérdezni a miniszterelnököt, hogy ne külön-külön, egymástól függetlenül firtassák az ingyenes tesztelést?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy miközben az ellenzéki pártok hitet tesznek a közös fellépés mellett, egyetlen alkalmat se mulasztanak el, hogy a nyilvánosság fórumain külön bejáratú javaslatokkal bombázzák a kormányt. Ha nemcsak ígérnék, hanem meg is valósítanák a közös fellépést, akkor bizony erőt mutathatnának a kormánynak. És akkor nem lekicsinylő, a szervezetlenségnek meg az ügyetlenségnek kijáró kacaj fogadná őket, hanem gondterhelt tekintet.          

Nem jó ajánlólevél idegen szavakat csempészni a címbe, de mentségemre szóljon, hogy csak így kelthetem föl egy dokumentumfilm iránt az érdeklődést. Ismerősöm azzal hívott föl tegnap délután, hogy látta, és jónak találta, bár a természeti képeket sokallja. Nem értettem, hogy miről beszél, majd kiderült, hogy 55 perces portrét sugárzott a kulturális műsorokra szakosodott M5.

Másfél évvel ezelőtt kétségkívül volt egy forgatás, amikor Szederkényi Júlia rendezővel a kamera előtt másfél óráig beszélgettünk. Ebből néhány percnyit vágott be a végleges változatba. Elfelejtett azonban értesíteni a bemutatóról, ezért nem válaszolhattam érdemben a telefonálónak. Éjszaka, 1.35 és 2.30 között sikerült megnézni az ismétlést, és már tudom, hogy a hangos jellemzéseket összekötő természeti képek illettek a dunántúli táj bűvkörében élő íróhoz. Az emlékfilm érdekessége mégis inkább az, hogy Bertha Bulcsúról egymástól függetlenül ugyanazt mondtuk. A felesége, a lánya, az egyik íróbarátja, az életrajz-írója és én, aki a publicisztikájáról számoltam be.

A portré esztétikai értékéről a személyes érintettség okán nem tűnődnék. Annál inkább töprengek arról, vajon a 23 éve halott közíró mondandója mitől időszerű manapság. Alighanem attól, hogy a rendszerváltás előtt és után is ugyanazt mondta. A szocializmusban a kapitalizmus hiányzott neki, a kapitalizmusban pedig a szocializmus. Taktikai okból persze a kapitalizmust sosem írta le, beérte a piacgazdaság egyenértékű fogalmával. A rendszerváltás után viszont dacosan igényelte a szocializmus fájóan hiányzó szociálpolitikáját. S mert a véleménye kitűnő íráskészséggel párosult, sokan kedvelték a jegyzeteit, tárcáit. Mindkét korszakban akadtak azonban durvaságig elfogult rendszerhívők, akik utálták benne a kellemetlen valóságfeltárót.

De nemcsak azért tartózkodnék a dokumentumfilm megítélésétől, mert közreműködtem az elkészítésében. Az ismétlést immár a Duna World-ön láttam, néhány hete bejelentkezett ugyanis Kaliforniából a középiskolai osztálytársam, aki 1973-ban tűnt el a szemünk elől. Az időzóna-különbség miatt együtt néztük a filmet, ő nappal, én éjszaka. Most várom a véleményét. Ő kimaradt a legutóbbi 47 esztendő Magyarországából, és valószínű, hogy a nyolcvanas évek talán leghatásosabb meg a kilencvenesek egyik leghatásosabb publicistájáról nem is hallott. Ha meggyőztük arról, hogy Bertha Bulcsu jó író és érdekes ember volt, akkor megbocsátható a stábnak, hogy elfelejtett értesíteni a bemutatóról.