1997 elején halt meg, és ahogy telik az idő, mintha egyre ritkábban beszélnének róla. Ezért örültem Szederkényi Júlia filmjének, amelyben azt a feladatot kaptam, hogy jellemezzem a benne rejlő publicistát. Az emlékműsort három középiskolai osztálytársam figyelmébe ajánlottam, akik a mérnökség alkotóbb részét művelték. Vajon miként vélekednek egy közíró alkotásairól?

Az éjszakai ismétlés megtekintését a Kaliforniában élő Tibornak javasoltam. Elvégre a Duna World-öt azért hozták létre, hogy ő is nézhessen magyar tévéműsorokat. Azt válaszolta, hogy nem jutott rá ideje, mert a kilencórányi időeltolódás miatt a sugárzás idején indul munkába. Azt már én fűzöm hozzá, hogy repülőgép-alkatrészeket tervez. Vagy nagyon szereti a munkáját, vagy hetvenen túl is jól jön neki a nyugdíj-kiegészítés.

Laci volt a legjobb matematikus az osztályban, ő a szellőztető berendezésekre szakosodott. Nyugdíjasként is fúr-farag a pestszentlőrinci ház udvarán felállított fáskamrában. Elaludt a film közepén, de számítógépe fölvette az adást, és utólag megnézte a másik felét is. Sokallotta a szállongó madarakat. Amiben van némi igazság, Bulcsu azonban hónapokig tanulmányozta a rózsadombi erkélyén megtelepedett rákoshegyi galamb életét. A sorsában ismert a magáéra. Ezt tudták az Élet és Irodalom akkori olvasói a Jelenségek című, nagy visszhangot kiváltó rovatából.

A harmadik osztálytársam Kecskeméten él, és mezőgazdasági gépeket tervezett. Ő nem aludt el. Szerinte azért sikerült a film, mert bemutatott egy embert, aki nem barátkozott a hatalommal, ezért nem is számíthatott hivatalos elismerésre. Az a benyomásom, hogy Menyus ragadta meg a lényeget. Az írótársak többször fölterjesztették Bulcsút a Kossuth-díjra, Aczél György, a korabeli kultúrpolitika irányítója azonban mindig kihúzta. Ezt ellensúlyozták az írók, amidőn Bulcsu halála után megszavazták neki az alternatív és posztumusz Kossuth-díjat.

Másfél évtizedig szerkeszthettem a cikkeit. Engem nem beszélt rá az emlékfilm, hogy olvassam az írásait. Amidőn kisebb lakásba költöztem, és a házi könyvtár nagyobbik részét fölajánlottam egy művészeti szakközépiskolának, Bertha Bulcsu dedikált köteteit megtartottam. Ha föllapozom őket, hallom a hangját. A „vazsi” tájszólását, a rövidre fogott i-jeit meg u-jait. A filmről írott bejegyzésemet néhány napja csaknem háromezren olvasták. Úgy látszik, ők sem felejtették el a rendszerváltás előtti sajtó egyik legjelentősebb publicistáját.