Sokáig az ügyes ügyvédet láttam benne, aki jogi konstrukcióval bástyázta körül az Indexet, nehogy megszerezhesse a kormány. Azt azonban már nem tudta kibekkelni, hogy a szerkesztőséggel kényszerházasságban lévő társcég megszorongassa a szíve csücskét. Ha már a kormányzati médiaügyek egyik intézője 50 százalékig bevásárolta magát a zsarolásra alkalmas Indamedia Sales Kft-be. Itt tartunk most, amidőn az Index-alapítvány elnöke, Bodolai László bizalomvesztés címén kirúgta a főszerkesztőt, amire válaszul szinte az egész szerkesztőség fölállt.

Csakhogy a felmondó leveleket nem adhatták át, mert „Laci” pénteken, ígérete ellenére nem jelent meg a munkahelyén. Azt nyilatkozta, hogy majd hétfőn bemegy, és „áttekinti” a helyzetet. Méltányolom, hogy a tulajdonos megszemélyesítőjeként nem akar beleszólni a digitális újság szerkesztésébe. De az isten szerelmére, vészhelyzet van. Alig néhányan lézengenek a redakcióban, tegnap már látszott, hogy tartalék anyagokkal árasztják el a felületet. Mi lesz ma? S akik vasárnapi ügyeletesek, mit tesznek a holnap reggeli olvasmányok közé? Az alapítvány elnöke mire megy be, ha tiszteletét teszi a főszerkesztő és munkatársak nélküli szerkesztőségben?

Egy visszaemlékezésből megtudtam, hogy Bodolai László ugyanott töltötte a gyermek- és ifjúkorát, mint én. Ő a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, én az ötvenes-hatvanasokban. Ugyanazt a várost jártuk be keresztül-kasul biciklivel, ugyanabban a gimnáziumban érettségiztünk, és ha hazamegyünk Kecskemétre, akkor az ott élő rokonokat látogatjuk meg. Mindez persze legföljebb arra kötelez, hogy a nyilvánosan vitatkozók többségével ellentétben ne tekintsem Bodolai Lászlót bűnbaknak, vagy pláne az Orbán-kormány beépített ügynökének.

Előfordulhat olyan helyzet, hogy az Index vélt megmentése érdekében szembe került az szerkesztőségi kollektívával, és ama főszerkesztővel, aki a munkatársak vélt érdekeit képviselte. E mozzanatok előbb-utóbb kiderülnek, addig is tartózkodnék az ítélkezéstől. Ám azt nem hallgathatom el, hogy furcsállom Bodolai elnök úr indoklását. Ha a válság kellős közepén, csütörtök délutántól hétfő reggelig nem jelenik meg az online termékeket előállító munkahelyén, ebből azért lehet arra következtetni, hogy nem érzi otthonosan magát a digitális sajtóban. Így már nem is annyira meglepő, hogy kibékíthetetlen ellentét alakult ki közte és ama harmincas nemzedék tagjai között, akik az anyatejjel szívták magukba az online kultúrát és életérzést.    

Tegnap ott hagytam abba, hogy a miniszterelnökünk interjút adott a Magyar Rádiónak, és mondott valamit, amit nem értettem pontosan. Amidőn a brüsszeli tárgyalópartnereit ekézte, mintha bumburnyákot hallottam volna. Ez azonban annyira nem illett egy mégiscsak bennünket képviselő politikus szájába, hogy néhány órával később megnéztem a Miniszterelnök.hu-n megjelenő szöveget is.

Kiderült, hogy nem bumburnyákot mondott, hanem libernyákot, és a furcsa, szokatlan kifejezés 24 óra alatt karriert futott be. Számtalan jegyzetet írtak róla, rádió- és tévéműsorokban emlegették, az e-nyelv.hu pedig szócikket nyitott. A rovat gondozója szerint a libernyák exkommunistát jelent. Teret engedett a másféle értelmezésnek is, ezért a nevünket és az e-mail címünket kérte, hátha kifejtjük az álláspontunkat. Ezzel próbálkozom most itt, a Médianaplóban.

Brüsszelben 27 uniós állam- és kormányfő vitatkozott 92 órán át. Férfiak és nők, jól és előnytelenül öltözöttek, testesek és slankok. Cambridgei, göttingeni, heidelbergi, leideni, leuveni, oxfordi csúcsegyetemre jártak, akad köztük az Ecole Supérieure-n végzett is. Se bumburnyáknak (balfácánnak, bugyutának, dinkának, fajankónak, gügyének, gyagyásnak, lükének, pupáknak, süsünek, tökfejnek, zizinek) nem nevezném őket, se libernyáknak (kommunista légkörben nevelkedett neoliberálisnak, aki csak látszólag szakított a marxizmussal).

A mindenkori magyar miniszterelnöknek, a hazai nyilvánosság első számú kedvezményezettjének nagy a felelőssége abban, hogy milyen szavakat használ, hitelesít, szabadjára enged. Orbán Viktor nem tagadja, hogy nincs híján „a kurucos beszéd iránti szimpátiának” (Duna TV, 2013.03.04.) Nyelvérzékéből telt is a cokira, a kokira, a liberális imperializmusra, a magyarok ezeréves szálláshelyére, a nix ugribugrira, a sallerre és a Vona Gáborhoz biggyesztett szemöldökcsipeszre. Gondosan kiválasztott szavai gyökeret vertek, vezérfonalul szolgáltak a Fidesz- és KDNP-politikusok megnyilvánulásaiban, a kormánypárti publicisták okfejtéseiben. Alighanem ez a sors vár erre a fránya libernyákra is.

Értem, hogy immár illiberális miniszterelnökünk a nyugat-európai és amerikai közéletben meghonosodott politikai korrektségen kívül keresi a jelenlegi hitvallása számára megfelelő kifejezéseket. Azt azonban furcsállom, hogy a Liberális Internacionálé hajdani alelnökeként libernyákozik. Olyan ez, mintha a kommunista párt egykori tagja elkezdene komcsizni. Bárki mondhatja, ő nem. 

Tíz mondat Orbán Viktortól

Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller. (Zalai Hírlap, 2011.07.05.)

Az elutasító pávatáncot úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. (YouTube.com, 2012.05.31.)

/A földbérletekről/ A külföldieknek coki. (tv2, 2012.10.14.)

A konszolidáció nem is magyar szó. (Echo TV, 2015.05.01.)

A Nyitott társadalom gondolatrendőrsége a politikai korrektség. (Hír TV, 2017.02.10.)

/A Jobbik miniszterelnök-jelöltjéről/ A kormányzáshoz komolyabb eszközökre van szükség, mint egy szemöldökcsipeszre. (Echo TV, 2017.09.18.)

Nix ugribugri. (M1, 2019.02.10.)

A liberálisok azon a köldökzsinóron lógnak, amelybe Soros György pumpálja az életnedveket. (Magyar Rádió, 2020.05.01.)

Az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. (M1, 2020. 06.06.)

Néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azért még elviszem a hátamon. (Miniszterelnök.hu, 2020.07.24.)

A cím nem tiszteletlenségből fakad. Orbán Viktor az én miniszterelnököm is, elvégre megválasztották. Jogkövető állampolgárként elfogadom a többség akaratát, szakmámból következik azonban, hogy újságíróként figyelemmel kísérem a megnyilvánulásait. Ez a legkevesebb, amit megtehetek igazi gazdáimért, az olvasókért.

A cseresznye pedig úgy örökült át a címbe, hogy mielőtt a kormányfő megszólalt volna a Magyar Rádió ma reggeli adásában, fél nyolc után három perccel elhangzott egy reklám. A Lidl-üzletlánc harangozta be lédús akcióját, a frissen szedett cseresznye kilójáért alig több mint ezer forintot kért. Ha megírtam ezt a bejegyzést, kimegyek a Lehel-téri piacra, vajon a kofák mennyit kérnek érte, bizonyára többet. Annak kétségkívül van reklámértéke, hogy a miniszterelnök pénteki interjúja előtt érzékelhető érdeklődést milyen hirdetéssel használja ki a rádió. Egyébként a közszolgálati, mely más országokban függetleníti magát a hirdetésektől.

A mintegy 25 perces interjú azért volt figyelemre méltó, mert tegnap az Európai Parlament nehezményezte a uniós állam- és kormányfők összejövetelén elfogadott kompromisszumot. Minden résztvevő azzal térhetett haza, hogy a kiszenvedett döntésben van olyan részlet, amely az ő győzelmének fogható fel, és az ősi kommunikációs trükk nem tetszett a legtöbb uniós képviselőnek. Ebben a kiélezett helyzetben sokan lehettünk kíváncsiak Orbán Viktor véleményére, és e sorok írója talált is kilenc mondatot, amely érdemes a megörökítésre. Lett volna tizedik is, de nem értettem pontosan, vajon a miniszterelnökünk minek nevezte a döntéshozó társait. Mintha bumburnyákot hallottam volna, ez azonban annyira nem illik egy mégiscsak bennünket képviselő politikus szájába, hogy ma délután megnézem a Miniszterelnök.hu-n megjelenő szöveget. Ha félreértettem, utólag elnézést kérek.  

Az ötnapos tárgyalástól kimerült miniszterelnökünk ma reggel nem a csúcsformáját hozta. Amit hozott, az a szokásos: migránsok, Soros, a baloldalra nem lehet számítani, nemzeti konzultáció. Mintha az országot uradalomnak tekintené, csaknem fél órán át gazdaszemmel nézte a jószágot. Az efféle szemlélet létjogosultságát nem vonom kétségbe, mert családi okból ismerem a hatékonyságát. Őseim a XX. században így jutottak egyről a kettőre. De a XXI. században tudomásul kéne venni, hogy akad másféle, talán eredményesebb, értékteremtőbb, demokratikusabb vezetési stílus is.

Orbán Viktor közelítésmódján persze már aligha lehet változtatni. Vagy megtanulunk együtt élni vele, vagy legközelebb mást választunk helyette.

 Kilenc mondat a 2020. július 24-i interjúból

Tessék nekünk is úgy kinézni, ahogy ők kinéznek!

Az egyesült nemzetközi brigádok támadását visszavertük.

Nem háborút nyertünk, hanem csak egy nagyon fontos csatát.

Öt nap alatt kerestünk Magyarországnak több mint ezermilliárd forintot. Ez órabérnek sem rossz.

Azért dolgozom, hogy legalább annyit keressünk rajtuk, mint amennyit ők keresnek rajtunk.

A közgazdászok persze a fejükhöz kapnak, de itt az országhoz kell érteni.

/A nemzeti konzultációról/ Ha baj van, akkor egyetértési pontokat kell létrehozni.

Bármennyire szomorú, de ha baj van, akkor a baloldalra nem lehet számítani.

/Az iskolaőrökről/ Az iskola nem egy klub, hanem a gyermekek oktatására fenntartott intézmény.         

Tegnapi fejlemény, hogy a szerkesztőséget működtető alapítvány elnöke kirúgta a főszerkesztőt. A nyilvánosság fórumai szinte azonnal reagáltak. Például a Népszava.hu 14.38-kor adta közre M. László Ferenc írását, amelynek egyik mondata így jelent meg: „Több mint 40 olyan, az Index.hu stábjában dolgozó újságíró és szerkesztő van, aki úgy tervezi, hogy beadja a felmondását.” Ma reggel a Népszava papír alapú számában napvilágot látott ugyanez az írás, benne azonban ez olvasható: „A hangulat meglehetősen gyászos, több tucat újságíró már a távozását fontolgatja.”

Általában fordítva szokott lenni. A gyorsújságírást igénylő online szövegben még bizonytalan a fogalmazás, a másnapi, hagyományos változatban olvasható frissítés pedig a pontosítást tartalmazza. A furcsa módosítást csupán azért hoztam szóba, mert alighanem a lényeggel hozható összefüggésbe. Ezért aztán azt javaslom a felmondásukat fontolgató munkatársaknak, hogy maradjanak a szerkesztőségi íróasztalnál. Ha távoznak, azok malmára hajtják a vizet, akik épp ezt akarják. Ahhoz ugyanis, hogy a hírgyár működhessen, körülbelül annyi munkatársra van szükség, ahányan aláírták a főszerkesztő leváltása miatt tiltakozók levelét. (99-et számoltam össze.)

A válság hónapjában több száz hozzászóló jellemezte az Indexet. Gondolataikból két következtetést szűrtem le.  Az egyik az, hogy ez a portál a legutóbbi évtizedben emigrált magyarok szinte kizárólagos tájékozódási forrása. A másik pedig az, hogy aki még itthon maradt az igényes médiafogyasztók közül, az is leginkább az Indexből szedi össze az eligazodáshoz szükséges információkat. Ha felére csökkenne a hírújságírók száma, épp ama funkció kérdőjeleződne meg, amely nem egyszerűen elsővé teszi az Indexet a kormányzat tevékenységét firtató nyilvánosságban, hanem piacvezetővé a hazai médiában, beleértve a kormányzati sajtót is.

Vajon feloldható-e az ellentmondás, hogy a gyakorlatilag hírrovatok nélkül működő ellenzéki orgánumok többnyire az indexes híreket értelmezik anélkül, hogy fizetnének értük? Hisz’ épp azért nélkülözik a hírtermelő újságírókat, mert nincs pénzük utánajárni ama információknak, amelyekről az angolszász meghatározás terjedt el, miszerint hír az, amit el akarnak titkolni. Ha az indexes hírújságírók közül minden második felháborodásában, kiábrándultságában felmondana, akkor a kormányzatnak sikerülne végre megfosztani a tevékenységét fürkésző százezreket a piacvezető hírgyár minőségi termékeitől.  

Hosszú Katinka ismét gőzerővel edz. De nemcsak ez derült ki a terjedelmes interjúból, amely ma látott napvilágot az Index.hu digitális felületén. Az is, hogy miközben a háromszoros olimpiai bajnok legyőzte az egész világot, elvesztette önmagát. Meg kellett válnia edzőjétől, élettársától, ha úgy tetszik: megalkotójától, hogy ismét önmaga lehessen. Máskülönben a sebe olyan mély, hogy Shane Tusup nevét ki sem ejtette. Csak úgy emlegette, hogy „a másik fél”.

Ahhoz, hogy a legintimebb érzéseiről is beszámoljon a nyilvánosság képviselőjének, olyan beszélgetőpartnert kellett kifognia, akiről tudja, hogy nem legyőzni akarja, hanem megérteni. Régóta figyelem Ághassi Attila cikkeit, és egyre inkább a legjobb magyar sportújságírók egyikének tűnik fel. A jelenlegi mezőnyben a másik kettő közül az egyik Kálnoki-Kis Attila, aki a 24.hu digitális felületén beszélget élsportolókkal. Nagyra becsülöm ama interjúit, amelyeket azokkal készített, akik más ország színeiben lettek híresek, de sosem feledték a magyarságukat. A harmadik pedig Csillag Péter, a Nemzeti Sport munkatársa, aki nem a csillogást választotta. A külvárosi grundokat és a falusi pályákat járja, ahol a gyerekek ki akarnak törni a szegénységből, a felnőtt hobbifocisták pedig nem akarnak kitörni a kilátástalanságból.

Amikor tanítottam a szegedi egyetemen, sokat vártam Szöllősi Györgytől is. Ígéretesen indult a sportújságírói pályán, de csak főszerkesztő lett belőle. Sorsa azért késztet tűnődésre, mert a hazai sajtóban van egy figyelemre méltó jelenség: a sportújságíróból lett főszerkesztő. Kerestem az okot, amelyet végül egy öreg sportújságíró világított meg. Szerinte a kiadóhivataloknak nincs elég pénzük utaztatásra és szállodára, ezért tudomásul veszik, hogy munkatársuknak a sportegyesület szorít helyet a különbuszán vagy a különrepülőjén, és a szállodában is akad neki szoba. Márpedig aki tudósítóként megszokta, hogy nem nagyon pedzegetheti az ellenmondásokat, a feszültségeket, pláne a botrányokat, a pártközeli orgánum élén is könnyebben gyakorolja alkalmazkodó képességét, mint a szellemi függetlenségükre kényes újságírók.

Olykor az a benyomásom, hogy a sportújságírás a magyar sajtó legfertőzöttebb része. Ezért felüdülés olyan cikkeket olvasni, amelyek azt sejtetik, hogy vannak még tollforgatók, akik többre becsülik a problémaérzékenységet és a beleérzést, mint a korrumpálódás már-már intézményesült formáit.           

Országunk első embere Brüsszelben kiállt az újságírók elé, és a zöldellő pázsiton megosztotta gondolatait a nemzetközi nyilvánosság képviselőivel. Kollégáját, a holland miniszterelnököt „dutch guy”-nak nevezte. Néhány órával később a fészbukos üzenőfalán magyarul is összefoglalta a mondandóját, és így fogalmazott az uniós kormányfők maratoni hosszúságú összejöveteléről: „Ha nem lesz megállapodás a költségvetés ügyében, az nem miattam, hanem a holland fickó miatt lesz.”

Egyetértek mindenkivel, aki úgy véli, hogy aki országunkat képviseli az Európai Unió sorsát befolyásoló tanácskozáson, az nem minősítheti ilyen lazán az egyik tárgyalópartnerét. Még akkor sem, ha a másik ország első embere az övétől gyökeresen ellentétes álláspontot hangoztat. Hozzáfűzném azonban - és ez már kizárólag az én véleményem -, hogy az idézett mondat a felelősség elhárítására is alkalmas. Ellenségképzésre amúgy is hajlamos miniszterelnökünk tehát újabb ellenséget talált a holland kormányfő személyében. De ezt az okfejtést nem gondolom tovább, mert történt valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Mielőtt Orbán Viktor magyarra fordította volna a guy-t, és lecövekelt volna a fickónál, az egyik közösségi oldalon már lezajlott egy figyelemre méltó vita. A nyugalmazott tévés, aki otthonosan mozog a külpolitikában, megpendítette, hogy a guy nemcsak fickót jelenthet. Bejelentéséhez néhányan hozzászóltak, és az angol kifejezést imigyen magyarították: arc, bikfic, cimbora, csávó, csóka, faszi, figura, fiú, fószer, hapsi, haver, ipse, krapek, muki, muksó, pacák, pasas, pasi, pofa, srác, ürge. Itt lép be az értelmezési folyamatba az a fránya, gyakran hiányolt szövegösszefüggés.

A hír-újságírást az különbözteti meg a vélemény-újságírástól, hogy a publicista (közíró, jegyzetíró) a maga sajátos módján értelmezheti a miniszterelnöki kijelentést. S bár világnézeti értéket ad hozzá, azt korántsem engedheti meg magának, hogy az idézett textus szembe forduljon a nem idézett kontextussal. Orbán Viktor kijelentéséről tényszerűen megállapítható, hogy a rögtönzött sajtótájékoztatón nem föltétlenül a jóindulatáról akarta biztosítani a holland kollégáját. Vagyis a finomabb, kulturáltabb, némi rokonszenvről és elismerésről árulkodó szinonimákat nyugodtan kihúzhatjuk a felsorolásból.

A vélemény-újságíró tehát eleresztheti ugyan a fantáziáját, az értelmezéssel mégis úgy kell gazdálkodnia, hogy belül maradjon a pontosság keretein.    

Szobatársam volt az egyetemi kollégiumban, a sors Miskolcra vetette, és középiskolai tanárként ment nyugdíjba. Azért hívott föl, mert elfelejtettem beleírni a tegnapi jegyzetbe, hogy a mályi polgármester milyen politikai csoportosuláshoz tartozik. Nem felejtettem el. Azért nem írtam meg, mert olyan felfogást képvisel, amely pártállástól függetlenül jellemző a hazai polgármesterekre. Igyekeznek befolyásolni a helyi nyilvánosságot. Egyébként a 4015 lakosú község elöljárója független, mint a 3200 polgármester közül mintegy két és félezer.

Köztük van néhány tanítványom is. Vajon a törvény miért tiltja el őket attól, hogy kiterítsék a lapjukat, és hivatalosan is hassanak a helyi nyilvánosságra, ha már papírjuk van arról, hogy értenek hozzá? A törvény szerint ugyanis nem lehet az önkormányzati (hon)lap főszerkesztője, rovatvezetője, felelős kiadója a polgármester. Ettől persze még épp úgy kinevezheti kollégáját az iskola tantestületből főszerkesztőnek, rovatszerkesztőnek, ügyvezetőnek, ahogy például a felesége barátnőjét, varrónőjét is. Ott lebeg azonban a feje fölött Damoklész kardja, és bármikor lesújthat. Egy kezemen megszámolható, hányszor sújtott le, noha ettől még tény, hogy a törvény eme része rossz.

A mai magyar faluban nincs több tucatnyi embernél, aki alkalmas az újságba írásra, a lapszerkesztésre, a helyi nyilvánosság menedzselésére. S ha a polgármestert kizárják az önkormányzati médium irányításából, akkor a mályi polgármester módjára találja meg a manipulatív lehetőséget, hogy hasson a helybéli nyilvánosságra. Az önkormányzati törvény összeférhetetlenségi passzusa nemcsak azért ellentmondásos, mert a kistelepülések polgármestereit fondorlatra, mesterkedésre kényszeríti. Azért is, mert a márciusban elfogadott Lex Dézsi révén lehetővé teszi, hogy a háromezernél nagyobb lélekszámú településeken a főállású polgármester egészségügyi jogviszonyú állást tölthet be.

E módosítást a parlament kormánypárti többsége a Borkai Zsolt utódjának megválasztott szívsebész kedvéért foglalta törvénybe. De ha Dézsi Csaba András győri polgármester a műtőben gyakorolhatja hivatását, akkor például Miskolc szintén újdonsült, bár ellenzéki polgármestere miért nem tarthatja meg igazgatói állását az egyik gimnáziumban? A kommunikáció szakon végzett és falusi polgármesterként dolgozó tanítványaim pedig miért nem szerkeszthetik az önkormányzati (hon)lapot, ha már felkészítettük őket erre?            

A legutóbbi napokban Kocsis Máté brüsszelezett, Schmidt Mária nyugatozott, Thürmer Gyula vírusozott, Fodor Gábor kétharmadozott, Lendvai Ildikó bálintgazdázott, Rudolf Péter pedig zsenizett. Lefülelt mondatok. 

Orbánnak esze ágában sincs kiléptetni az országot a húsosfazékból. (Raskó György agrárvállalkozó, volt államtitkár az Európai Unióról, HírKlikk.hu, július 13.)

Nem lehetne befejezni ezt a rezsicsökkentést, és végre csökkenteni a rezsit? (Marnitz István újságíró, Népszava, július 13.)

Nem azért nyert a Fidesz egymás után háromszor kétharmaddal, mert diktatúra van, hanem mert nekik szavaztak bizalmat az emberek. (Fodor Gábor liberális politikus, Magyar Nemzet Online, július 13.)

Egy-két kivételtől eltekintve lényegében a Fidesz hozta létre önmaga ellenzékét. (Fábián András újságíró, Újnépszabadság.com, július 14.)

A moszkoviták brüsszeliták lettek. (Kocsis Máté Fidesz-politikus, ATV, július 14.)

Nem vagyunk hajlandóak önként felcsatolni a nyakörvet. (Kövér László Fidesz-politikus az Európai Unióról, YouTube.com, július 14.)

Budai várkapitány. (Kabai Domokos Lajos újságíró Orbán Viktorról, Bekiáltás.blog, július 15.)

Ma már azon szocializálódunk, hogy az az izgalmas, ha a szexet képernyőn nézhetjük. (Halász Sári szexuális tanácsadó, Mérce.hu, július 15.)

A kocsmanyelvet anyanyelvi szinten beszélő kultúrvezér. (Herskovits Eszter újságíró Demeter Szilárdról, 168 Óra, július 15.)

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum és még millió egyéb dolog főigazgatója. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Klubrádió, július 16.)

A szabadság dalnoka találkozott - konzultált, majd fotózkodott - az önkényuralom helytartójával. (Debreczeni József publicista Bródy Jánosról és Demeter Szilárdról, Magyar Narancs, július 16.)

Szabadon vannak nagyon ostoba neonácik és antifák. Verjék össze egymást, ebben a küzdelemben minden golyó jó helyre megy. (Békés Márton, a Terror Háza Múzeum tudományos igazgatója, Azonnali.hu, július 16.)

A kerületében voltak, akik fúrták a díszpolgárságát. Nem számít. Egy egész ország dísze és polgára volt. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Bálint gazdáról, Facebook.com, július 16.)

A zsenik nem avulnak. (Rudolf Péter színigazgató, Jelen, július 16.)

Be lehet iratkozni történész szakra, és elvégezni azt, mielőtt kultúrharchoz lát az ember. (Szilvay Gergely publicista, Mandiner.hu, július 17.)

A bírói függetlenség legerősebb garanciája, hogy a politika nem tudjon kinevezni bírákat. (Fleck Zoltán jogszociológus, HírKlikk.hu, július 17.)

Aki még kijár magyar meccsekre, nem haszonélvezője, hanem elszenvedője Orbán Viktor fociőrületének. (Fekő Ádám újságíró, Azonnali.hu, július 17.)

Az ellenzék romhalmaz. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, július 17.)

Víruspolitika van ellenzéki változatban is. Jó hangosan csinálják, hogy úgy tűnjön, mintha ők lennének a kormány. (Thürmer Gyula munkáspárti politikus, Balszemmel.blog, július 18.)

Térségünk a másolás korszakát lezárta. (Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Magyar Nemzet Online, július 18.)

A kedvező alkalmak kemény munkának álcázzák magukat. (Kő András újságíró, Magyarhirlap.hu, július 18.)

Évente egyszer meg-megemlítem, hogy az egyik tanítványom kifogott a polgármesterén. A Miskolc közeli kisvárosban önkormányzati képviselő volt, és amit elmondott a testületi ülésen, azt szerette volna viszontlátni a helyi újságban. Ám a polgármester letiltotta a megjelenést. Ekkor rakta föl gondolatait a Facebook-üzenőfalára, és a bíráló szavakat mintegy háromezren olvasták el az 5661 lakosú településen. Nagyobb nyilvánosságot kapott, mintha hozzászólása az önkormányzati lapban jelent volna meg. 

Az esetet most már aligha érdemes ismételgetni, mert van egy hasonló ügy, amelyet Fekő Ádám bontott ki az Azonnali.hu digitális felületén. Mályiba invitálta az olvasókat, ugyancsak Miskolc mellé, ahol a polgármester egy 2016-os rendeletre hivatkozva igyekszik lehetetlenné tenni a 4016 helybéliből körülbelül 2500-at elérő Facebook-csoport működését. Úgy véli, hogy ha a község neve olvasható a csoportéban is, akkor neki kell engedélyt adni a használatra. Egyébként pedig azt kifogásolta, hogy a hozzászólók „olyan kérdéseket is feltesznek, amik nem relevánsak”. Az idegen szó ugyebár azt jelenti, hogy fontos, lényeges, meghatározó.

Nem vonom kétségbe, hogy a polgármesternek van köze a névhasználathoz. Mindazonáltal mulatságos, ha az információkhoz való hozzáférést úgy akarja megszűrni, hogy ő dönti el, mit kérdezhetnek tőle az emberek. A nyilvánosság fórumain ugyanis az a fontos, lényeges, meghatározó, aminek hírértéke van. Márpedig hírértéke annak van, amit el akarnak titkolni. A mályi elöljáró próbálkozása azért tünetértékű, mert ő már nem a tanácselnökből lett polgármesterek közé tartozik, akik nem értették a nyilvánosság működését. Ő érti, és vannak is eszközei a számára kínos információk kiszűrésére. Csakhogy a bírálói sem eszköztelenek.

Egy másik fiatal újságíró, Sarkadi Zsolt a 444.hu-n amerikai tanulmányt elemzett. Kiderült belőle, hogy a legutóbbi évtizedben 1800 helyi újság szűnt meg az Egyesült Államokban. Nehéz persze eldönteni, hogy ez sok-e vagy kevés a 330 milliós országban. A következtetés azonban elgondolkoztató: ahol megszűnt a helyi hatalmat ellenőrző sajtó, ott megdrágul az önkormányzat működtetése. Az olvasók fantáziájára bízom, hogy miért. De vajon megszűnőben van-e nálunk is a helyi sajtó? A hagyományos formái kétségkívül válságban vannak. A mellékelt példák mégis azt sejtetik, a világhálón felbukkanó közösségi oldalak alkalmasnak látszanak arra, hogy helyettesítsék őket.

Az akadémikusok közül sokan nem szavaztak Freund Tamásra. A Magyar Tudományos Akadémia némi többséggel mégis megválasztott elnöke most igyekszik maga mellé állítani őket is. Ezt a célt szolgálta interjúja a Magyar Narancs legutóbbi számában. Kiderült belőle, hogy nemcsak azért tekinti kevésbé hitelesnek a társadalomtudósok tevékenységét, mert kétségkívül egzaktabb (rengeteg kísérlettel dúsított) természettudományt művel. Azért is, mert két kifejezést valószínűleg félreért.

Szerinte „Egy társadalomtudós, ha nekimegy annak, ami Magyarországon történik, a gyengébb publikációjának, vagy inkább publicisztikájának is találhat olyan folyóiratot, amely ellenséges például az éppen uralkodó gazdaságpolitika iránt.” (2020. július 16.) Mintha bizonytalan volna a publikáció, illetve a publicisztika megítélésében. A publikáció valaminek a közhírré tételét, nyilvánosságra hozását jelenti, Másodsorban azonban van olyan jelentése is, hogy tudományos mű lát napvilágot. A publicisztika közéleti kérdések elvi alapú és irodalmi igényű értelmezése. Az utóbbi jelentőségére egy példa a szerkesztői gyakorlatomból.

Mezei András költő a múlt század nyolcvanas éveiben publicisztikát írt az ÉS-be Széles Lajos Naksol nevű találmányáról. A természettudományos élet néhány képviselője vitatta „a gyógyító borbély” sarlatán tevékenységét, felfogásukat legerőteljesebben Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese képviselte. Néhány napja láttam egy tévéreklámot, amely hirdette az Irixet, a Naksol továbbfejlesztett változatát. Elismerem, hogy nem lett belőle mindent gyógyító csodaszer, ennyiben igazuk volt a berzenkedőknek. De tapasztalatból tudom azt is, hogy ha az elektromos tűzhely forró platóján felejtettem az ujjamat, a kéznél lévő Irix mindig segített.      

Egy magára adó kormányzat azért nem lehetetleníti el az éppen uralkodó gazdaságpolitikáját bíráló társadalomtudományi értelmezéseket, mert mielőtt hatalomra került volna, ellenzékben esetleg ő is ezt a másféle gazdaságpolitikát hirdette. Vagy ha van is összefüggés ellenzéki és kormányzati gazdaságfilozófiája között, válság esetén jól jöhet neki a másféle gazdaságpolitika, ha ezzel fenntarthatja a hatalmát. Az akadémiai tudományok finanszírozása szempontjából tehát óvatosabban értelmezném a publikációt és a publicisztikát. Sosem lehet tudni, hogy elvi közelítésmódjával és irodalmi igényességével a publicisztika mikor segíti ki a tudományos publikációt.