Micsoda kérdés. Hát persze, hogy Felcsúton. Máskülönben miért építtetett volna stadiont a kert tövébe? Ráadásul még kisvasutat is biggyesztett hozzá..

Körülbelül így hangzana egy tájékozódásban korántsem jeleskedő civil álláspontja. Igen ám, csakhogy az érintett is megszólalt az ügyben. Pályakezdő politikus korában, 1989 decemberében interjút adott a Képes 7 című hetilapnak. Arra a kérdésre, hogy „Hol született, Székesfehérváron?” a válasza ez volt: „Nem. Alcsútdobozon. Aztán Felcsútra kerültem, ott nőttem fel.” Orbán Viktor még egyszer visszatért a témára: „Alcsútról, vagyis olyan átlagos dunántúli faluból származom.” (168 Óra, 1992. június 9.)

A lexikonok azonban másként tudják, Székesfehérvárt jelölik meg a szülőhelyeként. A két állítás között ellentmondás van, amely feloldható, ha abból indulunk ki, hogy a későbbi politikus várandós édesanyját Alcsútról vitték be a közeli megyeszékhely kórházába, és Székesfehérvárott hozta világra a fiúgyermekét. Ám ezt az ellentmondást a tájékoztatással foglalkozó szakembereknek kéne feloldaniuk, akik több százszor írják le a miniszterelnök nevét. Nem elég azt feltételezni, hogy az ország első emberének Felcsút csak a szülőfaluja lehet, ha stadionnal és kisvasúttal tisztelte meg.

Szerencsére akadtak olyan újságírók, akik Felcsútot csupán Orbán falujának, választott lakhelyének tartották. Például Bita Dániel, F. Tóth Benedek, Gomperz Tamás, Haszán Zoltán, Nagy N. Péter, Pető Péter, Rab László, Rónai Egon, Váncsa István és Veress Jenő. A nevüket azért írtam föl a fészbukos üzenőfalra, hogy szóba hozhassam az ellenpéldát is. A Népszava mai számában egy címes hír alatt ez olvasható: „Felcsút, Orbán Viktor szülőfaluja szintén egyedi döntéssel csaknem másfél milliárd forinthoz jutott a /turisztikai/ keretből.”

Lehetséges, hogy a patinás újság szerkesztői nem tudják, hol született a miniszterelnök, akit napjában tucatnyiszor emlegetnek? Azt hiszem, ennél rosszabb a helyzet. Az alábbi összeállításból kiderül, hogy hol tudják, hol nem tudják.

Felcsút egyetlen különlegessége, hogy ott született a miniszterelnök. (Farkasházy Tivadar újságíró, Népszava, 2014. október 10.)

Orbán faluja. (Haraszti Miklós volt SZDSZ-politikus Felcsútról, Népszava, 2016. december 23.)

A pénz Mészáros Lőrinc távozása után is aranyesőként hullik majd Orbán Viktor szülőfalujára. (Batka Zoltán újságíró Felcsútról, Népszava, 2018. április 25.)

Drukkerek járkáltak fel s alá a kétes népszerűségnek örvendő szülötteiről ismert község fő utcáján. (Hatos Szabolcs sportújságíró Felcsútról, Népszava, 2018. május 7.)

Felcsút Orbán Viktor faluja. (Nagy N. Péter újságíró, Népszava, 2019. március 9.)

A Borgen című dán tévésorozatban egy politikusnő sorsa tárul föl. De a főszereplő mellett kibontakozik a két legközelebbi munkatársé is. Az egyik a miniszterelnököt szolgálja, a másik ugyanőt, ám a bukás utáni visszakapaszkodásban. A harminc körüli kommunikátorok összeszűrik a levet, majd szétválnak, és felváltva nevelik a gyereküket. Két veszekedés közben pedig gyakorolják a szpindoktorság elgondolkoztató mesterségét.

A spin ugyebár azt jelenti, hogy csúsztat, ferdit, fon, perdít, pörget, sodor, sző. A doktort nem részletezem. A kettő együtt a világhálón megihlette egy értelmezési verseny résztvevőit. Íme: hírbűvész, hírfényező, hírszobrász, informázó, médiakozmetikus, sajtómágus, sajtósebész, szószóró. Érzékelhető, hogy az alkalmazott (funkcionális) tevékenységben akadnak ellenszenves és rokonszenves mozzanatok. A tévésorozat magyar fordítója a hírkozmetikus kifejezést használta. Megkérdeztem Mariannát, a környék legcsinosabb kozmetikusát, vajon ő miként írná körül a mesterségét. Nem beszélt a bőrhibákról, az eldugult faggyúmirigyekről, a sárgálló mitesszerekről és az illatozó kenőcsökről. Azt válaszolta, hogy aki bejön hozzá, az szebben menjen ki.

Igen ám, csakhogy a kommunikációs szakembertől többet vár a politikus alkalmazó, mint azt, hogy szépítse a nyilvánosság fórumain. Azt is, hogy óvja a nyilvánosság képviselőitől, azoktól a fránya újságíróktól. De leginkább azt, hogy befolyásolja a nyilvánosságot. E zsánerben két szélsőséges típust ismerhettünk meg. Az egyik Havas Henrik volt, a hatnapos államtitkár, aki azért szakított a hírkozmetikussággal, mert az újságírást akarta képviselni a kormányban, holott a miniszterelnök (Horn Gyula) azt várta tőle, hogy a kormány érdekeit képviselje az újságírók körében. A másik hírkozmetikus, Habony Árpád a miniszterelnök (Orbán Viktor) érdekeit képviseli a nyilvánosságban, holott az is dolga volna, hogy figyelembe vegye az újságírók szempontjait. Vajon mi a hiteles, kiegyensúlyozott szpindoktorság titka?

Egyszer adódott alkalom arra, hogy tapasztalatokat szerezzek az érdemi válaszhoz. A Parlament zegzugos épületében több munkahelyiségen kellett keresztülmenni, és azt vettem észre, hogy minden asztalon számítógép rejlik a rá húzott köpeny alatt. Menet közben végigsimítottam a szürke műanyagot, és poros lett az ujjam. Mire eljutottam a potenciális alkalmazó szobájához, már eldöntöttem, hogy élek-e a lehetőséggel.    

Gőgicsél-e a Telex? Az előbbi mondat igei állítmányának van rosszindulatú jelentése is, e sorok írója azonban abból indul ki, amit tegnap este mondott az ATV stúdiójában a Telex.hu főszerkesztője. Munk Veronika szerint az exindexesek alig néhány napos vállalkozása „Csecsemő portál.” Médiatanárként több diplomamunkát is figyelemmel kísérhettem, amelyek kismama szerzői a csecsemőik kommunikációját figyelték meg, és foglalták meglepően érdekes rendszerbe.

Környezetemben sok a velem egyívású újságíró-szerkesztő, és több idős nemzedéktársamtól hallottam némi fanyalgást. Mondván, hogy a Telexben indexes vonások fedezhetőek föl. De az isten szerelmére, ha a harmincas újságírók közül a legtöbbnek az Index volt az első munkahelye, vajon másféle tapasztalatot vihettek volna magukkal a mostani munkahelyükre? Az Index-hagyományok és az új elképzelések arányát egyelőre inkább nem saccolnám meg. Az viszont már most is érzékelhető, hogy a tartalom hatásos színben tűnik fel. A fiatal alapítók a legősibb megoldáshoz folyamodtak: a színskála két végpontján álló fehéret és feketét illesztették össze.

Fehér alapon fekete betűk - a kontraszthatás folytán ennél olvashatóbb nincs is. A lehető legegyszerűbb és leghatásosabb rendszerbe kavart persze a digitálisan előállítható színek tömkelege, néhány száz árnyalat. Amiben rendet teremtett az operatőrök, jelmez- és díszlettervezők felkészítésére írt tankönyv. Kár, hogy ez elkerülte a rendszergazdák figyelmét, és a kavalkádból leginkább „művészi” megoldások születtek. Ennek következtében például a Mérce.hu-n legkevésbé a szerzők neve olvasható. Ez azért kínos, mert olyan portálról van szó, amely társadalomtudományilag felkészült nemzedék gondolatait adja közre. A félresikerült színvilág azonban megakadályoz bennünket abban, hogy a megjegyzésre érdemes szerzők nevét kisilabizáljuk.

Az ellentmondásos jelenségnek van papírra nyomtatott változata is. Többen kérték számon rajtam, miért nem írok a nemrégiben alapított Jelen című hetilapról. Hát csak azért nem, mert a szakmában közismert munkatársai vannak, akiket nagyra becsülök, de a csiricsáré színvilág nem teszi lehetővé, hogy a keresztnevüket elolvassuk. Az alapítók olyan dizájnert fogtak ki, aki pechünkre a pasztellszínekből az egymáshoz közel állókat hozta össze. A Mércével és a Jelennel ellentétben a Telex csecsemő még ugyan, de fiatal szülei egyszerű, ízléses ruhácskába öltöztették. Jól mutat.         

Fürjes Balázs nem tartozik a betonfejű mamelukok közé. A Budapest fejlesztéséért felelős államtitkár átlagosnál értelmesebb kormánypárti politikus, hajlamos egyéni színekkel élénkíteni a központi vonalvezetést. A múlt héten interjút adott két rivális szerkesztőségnek. Ezzel ugyan felrúgott egy íratlan szabályt, lehetőséget teremtett azonban az Index és a Telex összehasonlítására.

Szeptember 28-án jelent meg a telexes beszélgetés az Indexből kivált újságírók portálján, ma reggel látott napvilágot a másik Fürjes-interjú az új munkatársakkal dolgozó régi Index digitális felületén. Az a különbség a két beszélgetés között, hogy amit a telexes újságíró firtatott, azt az Index kormánypárti sajtóból érkezett munkatársa lágyabban, megértőbben hozott szóba. Nem kerülte a húzós kérdéseket, de beérte a válaszokkal, nem feszegette a közben fölmerült ellentmondásokat. Az exindexes Telex.hu az érdesebb, az Index,hu az engedékenyebb kérdezési kultúrát képviselte. Mindkettőnek van hagyománya a közelmúlt hazai újságírásában.

Amikor még a megyei sajtó külföldi cégek kezében volt, üzleti okból a tulajdonosok nem akarták beleártani magukat a magyar belpolitikába. Távolságtartásuk abban is megnyilvánult, hogy ha közéleti személyiség érkezett a megyébe, a főszerkesztő olyan újságírót kért föl a kérdezésre, akinek a világnézete közel állt a vendégéhez. Ha például Fejér megye szülöttje, Orbán Viktor látogatott haza, akkor vagy a volt középiskolai osztálytársa, vagy pedig egy Felcsútról ismerős újságírónő kérdezte. Szakmailag mindketten felkészültek, de nem okoztak fejtörést a fővárosból érkező politikusnak.

A megyei lapoknál úgynevezett ökumenikus szerkesztőség alakult ki. A kisebb példányszámú újságoktól egy szociálliberális és egy konzervatív értékrendű újságíró kérdezett, a nagyobbaktól egy szoci, egy liberális, egy fideszes meg egy jobbikos. A megye egyetlen napilapja nem engedhette meg magának, hogy lemondjon az olvasók másik részéről. Ezzel gyökeresen ellentétes volt az országos napilapok gyakorlata. Összegyűjtötték a hasonló szemléletű újságírókat, ahogy a szakirodalomban mondják: politikailag tömbösödtek, és ezzel óhatatlanul lemondtak azokról az olvasókról, akik más nézetrendszerhez vonzódtak.

Az (új) Index mintha az ökumenikus szerkesztési gyakorlatra váltott volna. Arra a modellre, melyet a külföldi üzletemberektől visszavásárolt megyei sajtó kormány közeli tulajdonosai megszüntettek. Szerzeményeiket politikailag tömbösítették.            

A legutóbbi napokban Szijjártó Péter stadionozott, Pokorni Zoltán járványozott, Fürjes Balázs karácsonyozott, Balázs Péter orbánozott, Lendvai Ildikó színiegyetemezett, Donáth Anna jogállamozott, Puzsér Róbert pedig bajnaizott. Lefülelt mondatok.

A stadionszékek 17 százalékán ül néző. (Muszbek Mihály sport-közgazdász, 24.hu, szeptember 27.)

A hatalom igyekszik mindent a saját képére alakítani, miközben a sokszínűség védelmezőjének állítja be magát. (Kovalik Balázs rendező, hvg.hu, szeptember 28.)

Egy üveg jó pezsgőben szívesen fogadok, hogy Karácsony miniszterelnök-jelölt lesz. (Fürjes Balázs Budapest fejlesztéséért felelős államtitkár, Telex.hu, szeptember 28.)

Orbán Viktor egyre szűkebb gondolati körben mozog. (Balázs Péter volt külügyminiszter, ATV, szeptember 29.)

Magas beosztásban lévő pszichopaták egy ezredest állítottak a Színház- és Filmművészeti Egyetem kancellárjának a helyére. (Lévai Júlia újságíró, Facebook.com, szeptember 29.)

Fegyvernem: színházművészet. (Rab László újságíró, Facebook.com, szeptember 30.)

A művészet halála nem a gyűlölet, hanem az unalom. (Lackfi János író, Klubrádió, szeptember 30.)

Jelentés a fióknak. (Donáth Anna Momentum-politikus az uniós tagállamok jogállami helyzetéről készített elemzésről, ATV, szeptember 30.)

Fekete-Győr Andrást is támadják - mondta Fekete-Győr András. Rossz jel. Legutóbb Torgyán József beszélt így Torgyán Józsefről. (Révbíró Tamás műfordító, Facebook.com, szeptember 30.)

Ez az állandó negatívkodás. (Szijjártó Péter külügyminiszter Muszbek Mihályról és a többi „bukott sport-közgazdászról”, Debrecen TV, szeptember 30.)

Támogatóink az évek során 700 millió forintot költöttek el a két médiumra. (Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija a Klubrádióról és a 168 Óráról, hvg.hu, szeptember 30.)

Magyarország lefagyott ország. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, szeptember 30.)

Az egyetem köztársaság az államon belül. (Fleck Zoltán jogszociológus, Magyar Narancs, október 1.)

Gépesített lövészkancellár. (Tamás Gáspár Miklós filozófus a Színház- és Filmművészeti Egyetem újdonsült adminisztratív vezetőjéről, Szarka Gábor ezredesről, 444.hu, október 1.)

Hirtelen minden van - kivéve az autonómiát. (Rangos Katalin újságíró a Színház- és Filmművészeti Egyetem kétszeresére növelt költségvetéséről, ATV, október 1.)

Ilyen tendenciában gyorsvonatként rohanunk a vesztünkbe. (Jakab Ferenc pécsi virológus a koronavírus-járvány második hullámáról, portfolio.hu, október 1.)

Járványveszélyben hatalom nincs, csak kötelesség. (Pokorni Zoltán Fidesz-politikus, Magyar Nemzet Online, október 2.)

Túl kell lépni rajta, s nem megtérni hozzá. (Puzsér Róbert publicista Bajnai Gordonról, Magyar Hang, október 2.)

Néhány új társam a gombfocicsapatomban is szerepelt. (Lisztes Krisztián volt válogatott labdarúgó a Fradiba kerülésről, Magyar Nemzet, október 3.)

 A kormány szintet lépett. Már nemigen hívhatja vissza derék katonáit. (Lendvai Ildikó szocialista politikus a Színház- és Filmművészeti Egyetem bevételéről, Népszava, október 3.)

A nagyság nem méret kérdése. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, október 4.)

Henry Kissinger belépett a terembe, és így szólt a rá váró újságírókhoz: „Uraim! Kinek van kérdése a válaszaimra?” Azért hoztam a példát, mert a veterán amerikai politikus nemcsak külügyminiszter volt, hanem történész is. Márpedig néhány száz interjút készítő újságíróként azt tapasztaltam, hogy a tudósok örülnek, ha kérdésekkel billentik ki őket a megszokott, unalomig ismert gondolati kerékvágásból, a politikusok viszont ódzkodnak azoktól a fránya kérdésektől.

Talán azért, mert nem érzik magukat elég felkészültnek az adott témakörben. Vagy csak több titkolnivalójuk van, mint a tudósoknak? Mindenesetre Kissinger cinikus kijelentése arról árulkodik, hogy a politikusok nemcsak nálunk tartják szükséges rossznak az újságírókat. Hajlamosak zokon venni, ha kínos helyzetbe hozzák őket. Világnézeti szempontból azért nem különböztetném meg az ilyen vagy olyan párti politikusokat, mert mindegyikük képes arra, hogy lekezelje az újságírókat, kérdéseiket lepöckölje az asztalról.

Ezt érzékelteti a bejegyzés után olvasható összeállítás is, amelyet a mögöttünk hagyott három évtized terméséből szemelgettem. Van azonban valami, ami az átlagosnál is komorabb színben tünteti föl a legutóbbi évtizedben nyilatkozó politikusokat. Sikerült beszűkíteniük a nyilvánosságot, ismét beszélhetünk első (hivatalos) és második (a hatalom szempontjából elhanyagolható) nyilvánosságról. Ebben a felállásban a hatalom emberei elkényelmesedtek, a kormánypárti sajtóban dolgozó újságírók pedig elbátortalanodtak, elgyávultak. Talán már észre sem veszik, hogy mikrofonállvánnyá merevedtek.

A 2002-es választás kampányában Orbán Viktor számára létkérdés volt, hogy minél több szavazóra tegyen szert. Épp Szarvasra igyekezett avatni valamit, és kommunikációs munkatársa felhívta a Békés Megyei Hírlap főszerkesztőjét, kérvén, ugyan üljön már be a szolgálati gépkocsiba, és hajtson Tiszaugig. Ott átülhetne a miniszterelnök autójába, és Szarvasig készíthetne vele egy exkluzív interjút. Ma reggel pedig, a Magyar Rádió stúdiójában Katalin így fordult a miniszterelnökhöz: „Két dolgot szeretnék még szóba hozni, ha lehet.”

Az a benyomásom, hogy a legutóbbi évtizedben a hatalmon lévők azért minősítik a szokásosnál is gyakrabban az újságírói kérdéseket, mert megszokták az iménti idézetből kisejlő magatartásformát. S ha olykor átlépnek az elsőből a második nyilvánosságba, akkor meglepődnek, és rossznak minősítik azokat a fránya kérdéseket..

Tíz mondat a kérdéshez        

Szerintem rossz a kérdésed. (Czupi Gyula MDF-politikus, Kanizsa, 1989. október 27.)

Rossznak tartom a kérdést. (Csengey Dénes MDF-politikus, Népszabadság, 1990. június 25.)

Rosszindulatú a kérdése. (L. Simon László kulturális államtitkár, Népszava, 2012. július 17.)

Már a kérdésfeltevés is rossz. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Népszava, 2012. szeptember 19.)

Rossz a kérdés. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, FN24.hu, 2013. február 28.)

Rossz a közelítés. (Kovács Zoltán kormány-szóvivő, ATV, 2015. november 26.)

Rossz kérdésre csak rossz választ lehet adni. (Tóbiás József szocialista politikus, ATV, 2016. május 9.)

Nem akarom megbántani, de rossz a kérdés. (Harrach Péter KDNP-politikus, Index.hu, 2016. május 13.)

Rossz a kérdés. (Juhász Péter Együtt-politikus, Hír TV, 2017. május 17.)

Rossz a kérdése. (Varga Judit igazságügyi miniszter, ATV, 2020. szeptember 25.)

Tegnap a megyei lapok online kiadása terjedelmes összeállítással indult. A címe ez volt: „Folytatódik a baloldal valódi arcát megmutató kispesti történet (videó)”.

Nemrégiben felbukkant a Magyar Nemzet hasábjain egy alkalmi sofőr. Arccal és névvel vállalta, hogy ő fuvarozta a kispesti polgármester bizalmi köréhez tartozó férfiakat, ha némi bulizás után nem akartak volán mögé ülni. A kormánypárti napilap nem auditáltatja (hitelesítteti) a nyomdai példányok számát, ami arra utal, hogy kevesen olvassák. De most, hogy a sofőri élménybeszámoló átkerült a megyei sajtóba. a mintegy 300 ezer példány meg a digitális változat másfél milliós olvasottságát már érdemes komolyan venni. A kispesti sztori óhatatlanul beivódik a köztudatba.

Tavaly ilyenkor robbant ki a Borkai-botrány, s hogy a győri polgármester adriai jachtozását ellensúlyozhassa a kormánypárti sajtó, bedobta a kispesti polgármester ügyét. Amiről szintén készült egy videófelvétel, amely azonban nélkülözte a szexuális szálat. Nem is váltott ki felfokozott érdeklődést. Az MSZP-nek sikerült jegelnie a történetet. Kiállt az embere mellett, aki azóta a kerületi képviselőtestületben eltorlaszolta egy vizsgálóbizottság útját. Ha tavaly a szocialisták távol tartják magukat a polgármesterüktől, most aligha robban az ellenzék fejére az immár szexuális szállal is kiegészített sztori.

A 2010 óta ellenzékbe szorult MSZP-nek eddig egy korrupciós ügye járta be a nyilvánosság fórumait. Az elnökhelyettes Simon Gáboré, akit 2014 februárjában, a választási kampány közeledtével tartóztattak le. Mindmáig lezáratlan ügyéhez csatlakozik az úgynevezett Gajda-ügy. Mintha az Állami Számvevőszék és az ellenzéki frakciókat meg képviselőket büntetgető Kövér László „jóvoltából” rendszeresen megrövidített pártok hajlamosak volnának erőforrás-gyűjtésbe kezdeni. A választási kampányok ugyanis mértékadó becslések szerint a hivatalosan elkölthető pénz tízszeresét kóstálják.

Talán nem teljesen valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy a szocialista vezetők azért álltak ki a kispesti emberük mellett, mert esetleg akadnak olyan ellenzéki polgármesterek, akik a pártjuknak is segítenek az erőforrás-gyűjtésben. Nem növelné a közös fellépésre készülő ellenzék 2022-es esélyeit, ha kiderülne, hogy döntési helyzetbe került politikusai a korrupció sajátosan ellenzéki válfaját művelik. Úgy teremtik elő a választási kampány plusz költségeit, ha bizalmi embereiknek megengedik, hogy a saját zsebükre is dolgozzanak.  

Csaknem három évtizedig tanítottam újságírással kacérkodó fiatalokat, és nem vettem észre tehetségbeli különbséget a fővárosi meg a vidéki diákok között. Van némi fogalmam a szakmai utánpótlásról, ezzel magyarázható, hogy elismeréssel adózom a néhai Demján Sándor kezdeményezésének. A milliárdos üzletember öt kategóriába sorolta a lehetséges junior prímákat, és a szárnyukat próbálgató újságírók istápolását a KAVOSZ Zrt-re bízta.

A Széchenyi kártyával foglalatoskodó vállalkozásfejlesztési cég a jelek szerint vállalkozásnak tekinti a nyilvánosság fórumait is. A szerkesztőségeket felkérte, hogy a munkatársak közül harminc alattiakat javasoljanak. Nemrégiben hat kitüntetett vette át a díjat, vele együtt a fejenkénti nettó kétmillió forintot. Gratulálok Bánáti Annának a Forbes szerkesztőségéből, Haraszti Nikolettnek a Duna TV-ből, Oláh Dávidnak a Mandinerből, Pásztor Roxánának a portfolio.hu-ból és Török Rékának az ATV-ből. A hatodik bizonyos mértékig kakukkfiókának tekinthető.

Gazsó Orsolya „függetlennek” nevezi magát, ami szabadúszót jelent. Vajdasági lány, a szegedi egyetemen szerzett kommunikációs diplomát, szakdolgozatát a múzeumokról írta, és ma már budapesti szerkesztőségeknek dolgozik. Egyébként a többi díjazottnál se zárom ki a vidékről indulást, bár valamennyien fővárosi médiumok munkatársai. S mert a sajátos válogatást nem először vettem észre, aligha lepődnék meg, ha kiderülne, hogy több évre visszamenőleg egyetlen vidéki szerkesztőségben dolgozó tehetség sem akadt a díjazottak között.

Ezt azért furcsállom, mert egy korcsoporttal lejjebb, a főiskolások és egyetemisták körében a Junior Prima-jelenség ellenkezőjét tapasztaltam. Az amerikai újságírás megújítójáról, Joseph Pulitzerről a szülővárosa alapított ifjúsági díjat, és Makón a vidéki felsőoktatási intézmények hallgatói arattak. Akiket az ottani zsűri elismerésre méltatott, azok most még nem érték el a harmincat. Vagy az történt velük, hogy elfelejtettek írni, vagy pedig szakmailag fejlődtek ugyan, de a KAVOSZ Zrt nem kérte föl a szerkesztőségüket, hogy javasolja őket prímának.

Nem térnék ki a fővárosi zsűri összetételére, mert maga a jelenség úgy foglalható össze, hogy a bírálók személye változott ugyan, de a budapesti díjazottak kizárólagossága változatlan maradt. Mintha a Junior Prima sajtó-tagozatában sikerült volna valamit nagyon elszúrni, ennek okát azonban nem nekem kell megmagyarázni.         

Erre a kérdésre igyekezett válaszolni M. László Ferenc a Népszava mai számában. A patinás napilapnak hasznára válik, hogy van olyan munkatársa, aki a nyilvánosság összefüggéseivel foglalkozik. Azt firtatta, hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány miként szedett össze tavaly 1,44 milliárd (1440 millió) forintnyi veszteséget. Dicsérhetném a szakújságíró részletes áttekintését, de most inkább egy keretes anyagról tűnődnék. Az úgynevezett box a cikkek ama része, melyben a szerző témához tartozó, de kevésbé fontos összefüggést világít meg.

Ezt írta a KESMÁ-ról: „Ez az az alapítvány, amit 2018-ban hoztak létre, s amelynek az összes fideszes kötődésű médiavállalkozó - így Mészáros, a néhai Andy Vajna, Habony Árpád, Schmidt Mária, Tombor András - felajánlotta az addig felvásárolt vagy alapított orgánumát.” Ez közismert feltételezés. Arra való toposz, hogy elhiggyük: az említett milliárdosok hazafiúi buzgalomból cselekedtek. Bocsánatos vétek, ha ezt elhiszi egy jó tollú kulturális újságíró, aki ma már inkább a bridzsnek hódol. Vagy egy filozófus, aki remek publicisztikákat ír, de hivatásszerűen ő sem foglalkozik a médiával. Ám ha egy szakújságíró veszi készpénznek, az már elgondolkoztató. Van ugyanis egy olyan szál, amely okot ad a gyanakvásra.

Andy Vajna a halála előtti utolsó interjúban beszélt arról, miként ’ajánlotta fel’ sajtó-portfólióját a KESMA tulajdonát működtető cégnek. Íme: „Én a Mediaworkstől kaptam egy ajánlatot a Lapcomra. Mivel én ezt üzleti vállalkozásnak tekintem, a felkínált összeget néztem, ami megfelelő volt ahhoz, hogy eladjam.” (Index.hu, 2018.12.10.) Gazdasági újságírók 6,16 milliárd forintra becsülték a Lapcom piaci értékét. Ha Vajna elégedett volt a felajánlott összeggel, akkor aligha kaphatott ennél kevesebbet. Ettől persze Mészáros Lőrinc, Habony Árpád, Schmidt Mária és Tombor András még önként és ingyen is megválhatott a médiumaitól.

Nehéz ugyan éppen róluk elképzelni, hogy abban a helyzetben nem üzletemberként viselkedtek, de üsse kő, maradjunk csak Vajnánál. A KESMÁ-t 2018. szeptember 11-én 20 millió forintnyi alaptőkével hozta létre Liszkay Gábor ügyvéd, a miniszterelnök egyik bizalmi embere. Vajon ebből a pénzből néhány hét múlva hogyan fizetett Andy Vajnának 6000 millió forint körüli összeget? Ki hitelezte neki a különbözetet, és miből? Lehetséges, hogy itt az igazi válasz arra is, vajon egy évvel később a nonprofit alapítvány miként hozhatta össze azt a fránya veszteséget?     

A nap egyik híre volt tegnap, hogy az MSZP toborozni kezdte a számlálóbiztosokat a 2022-es választásra. Figyelemre méltó hír, az ellenzék ilyen korán még soha nem készült az országgyűlési voksolásra. Beszélgetett is róla néhány percig az ATV stúdiójában Molnár Gyula szocialista politikus, Dávid Ferenc, a DK gazdasági tanácsadója és Nemes Balázs, a Momentum szóvivője. Egyetértettek abban, hogy a közös fellépésre készülő pártok keresztet vethetnek a következő országgyűlési választásra, ha nem küldenek minden szavazókörbe legalább egy számlálóbiztost.

Bár Molnár Gyula szerint nem könnyű „11 ezer öt- vagy hatszáz” kört megtölteni ellenőrökkel. Úgy emlékezett, hogy 2018-ban a „Jobbiknak volt 7 és félezer” számlálóbiztosa, „nekünk 6 ezer és valamennyi, a DK-nak három-négyezer”. Majd a Momentum szóvivőjére mutatott: „Ti akkor még…” De közbeszólt a műsorvezető Krug Emília, és már sosem tudjuk meg, mit akart mondani az MSZP volt elnöke a fiatal politikusnak, aki egyébként bevitte a vitába ’18-ban szerzett baranyai tapasztalatait.

Nem várható el a politikusoktól, hogy egy rögtönzött eszmecserében hiteles adatokkal kecsegtessenek bennünket. Utólag azonban érdemes néhány összefüggést tisztázni. A Nemzeti Választási Bizottság adatai szerint 2018-ban 10277 szavazókör volt országszerte, és minden párt(szövetség) két-két számlálóbiztossal képviseltethette magát. Elvileg minden párt 20554 delegátussal ellenőrizhette volna a voksolást. Eme lehetőséggel csupán a Fidesz-KDNP szövetség élt, amely sajtótudósítások szerint 20 ezer aktivistával vágott neki a kampánynak. A szavazókörökbe 15748 számlálóbiztosa jutott el, a körök 76,8 százalékába. Minden négy közül háromba.

Az ellenzéki pártok közül az MSZP-Párbeszéd szövetség erejéből 5642 delegátusra telt, a DK-nak 2198-ra, az LMP-nek 463-ra, az Együttnek 221-re, a Momentumnak 39-re, a Munkáspárnak 17-re és a Kutyapártnak 16-ra. Összesen 8596-tal képviseltették magukat, ez úgy 60 százaléka volt a politikai ellenfél szervezettségének. Az ellenzéki küldöttek a szavazókörök 41,9 százalékába jutottak el - ha eljutottak. Molnár Gyula tegnap utalt arra, hogy akadtak budapesti és más városi körök, ahol a szervezetlenség következtében négy-öt ellenzéki delegátus is üldögélt, a a kistelepülésiekben viszont egy sem. Ezzel magyarázta, hogy amelyik szavazókörben nem volt ellenzéki számlálóbiztos, ott a két kormánypárt az átlagosnál 10 százalékkal több voksot „szerzett”.