Henry Kissinger belépett a terembe, és így szólt a rá váró újságírókhoz: „Uraim! Kinek van kérdése a válaszaimra?” Azért hoztam a példát, mert a veterán amerikai politikus nemcsak külügyminiszter volt, hanem történész is. Márpedig néhány száz interjút készítő újságíróként azt tapasztaltam, hogy a tudósok örülnek, ha kérdésekkel billentik ki őket a megszokott, unalomig ismert gondolati kerékvágásból, a politikusok viszont ódzkodnak azoktól a fránya kérdésektől.
Talán azért, mert nem érzik magukat elég felkészültnek az adott témakörben. Vagy csak több titkolnivalójuk van, mint a tudósoknak? Mindenesetre Kissinger cinikus kijelentése arról árulkodik, hogy a politikusok nemcsak nálunk tartják szükséges rossznak az újságírókat. Hajlamosak zokon venni, ha kínos helyzetbe hozzák őket. Világnézeti szempontból azért nem különböztetném meg az ilyen vagy olyan párti politikusokat, mert mindegyikük képes arra, hogy lekezelje az újságírókat, kérdéseiket lepöckölje az asztalról.
Ezt érzékelteti a bejegyzés után olvasható összeállítás is, amelyet a mögöttünk hagyott három évtized terméséből szemelgettem. Van azonban valami, ami az átlagosnál is komorabb színben tünteti föl a legutóbbi évtizedben nyilatkozó politikusokat. Sikerült beszűkíteniük a nyilvánosságot, ismét beszélhetünk első (hivatalos) és második (a hatalom szempontjából elhanyagolható) nyilvánosságról. Ebben a felállásban a hatalom emberei elkényelmesedtek, a kormánypárti sajtóban dolgozó újságírók pedig elbátortalanodtak, elgyávultak. Talán már észre sem veszik, hogy mikrofonállvánnyá merevedtek.
A 2002-es választás kampányában Orbán Viktor számára létkérdés volt, hogy minél több szavazóra tegyen szert. Épp Szarvasra igyekezett avatni valamit, és kommunikációs munkatársa felhívta a Békés Megyei Hírlap főszerkesztőjét, kérvén, ugyan üljön már be a szolgálati gépkocsiba, és hajtson Tiszaugig. Ott átülhetne a miniszterelnök autójába, és Szarvasig készíthetne vele egy exkluzív interjút. Ma reggel pedig, a Magyar Rádió stúdiójában Katalin így fordult a miniszterelnökhöz: „Két dolgot szeretnék még szóba hozni, ha lehet.”
Az a benyomásom, hogy a legutóbbi évtizedben a hatalmon lévők azért minősítik a szokásosnál is gyakrabban az újságírói kérdéseket, mert megszokták az iménti idézetből kisejlő magatartásformát. S ha olykor átlépnek az elsőből a második nyilvánosságba, akkor meglepődnek, és rossznak minősítik azokat a fránya kérdéseket..
Tíz mondat a kérdéshez
Szerintem rossz a kérdésed. (Czupi Gyula MDF-politikus, Kanizsa, 1989. október 27.)
Rossznak tartom a kérdést. (Csengey Dénes MDF-politikus, Népszabadság, 1990. június 25.)
Rosszindulatú a kérdése. (L. Simon László kulturális államtitkár, Népszava, 2012. július 17.)
Már a kérdésfeltevés is rossz. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Népszava, 2012. szeptember 19.)
Rossz a kérdés. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, FN24.hu, 2013. február 28.)
Rossz a közelítés. (Kovács Zoltán kormány-szóvivő, ATV, 2015. november 26.)
Rossz kérdésre csak rossz választ lehet adni. (Tóbiás József szocialista politikus, ATV, 2016. május 9.)
Nem akarom megbántani, de rossz a kérdés. (Harrach Péter KDNP-politikus, Index.hu, 2016. május 13.)
Rossz a kérdés. (Juhász Péter Együtt-politikus, Hír TV, 2017. május 17.)
Rossz a kérdése. (Varga Judit igazságügyi miniszter, ATV, 2020. szeptember 25.)
