Fészbukos ismerőseim közül az egyik kedvencem Rapai Ágnes. Rövid családi történeteiből kirajzolódik a Kádár-korszak, ráadásul a szomszédos utca hangulatával. Ezúttal másról tűnődött, születendő lánynak keresett keresztnevet. S mert a vezetékneve Nyéki lesz, csupa magas magánhangzóval, azt kérte, hogy a keresztneve mély hangrendű legyen, és az i miatt mássalhangzóval kezdődjék. Vita robbant ki, amelyben kétszer annyi nő szólalt meg, mint férfi. 

Médiatanárként megszoktam, hogy a főiskolások és egyetemisták között több a lány, mint a fiú. Ezzel magyarázható, hogy az újságíró szemináriumon leginkább ők aktivizálták magukat, amidőn szóba kerültek a nevek. Sok volt köztük a Kiss, a Kovács, a Nagy, a Szabó, a Tóth, és gyakran kapcsolódott hozzájuk az Erzsébet, a Katalin, a Mária (a fiúknál pedig az István, a János, a József meg a Sándor). Záporoztak a kérdések. Szabad-e ilyenkor „művésznevet” fölvenni? (Igen, elég gyakori a szakmánkban.) Érdemes-é a férjünk nevét fölvenni? (Igen, ha nem Kovács, Kiss, Nagy, Szabó vagy  Tóth,  ám -né nélkül, bár a megyei lapoknál erre is volt már példa.) Mindig akadt egy pillanat, amikor a vita átfordult a magánéletbe. Ha gyerekünk születik, milyen keresztnevet adjunk neki?

De nemcsak a tanítványaim műveltek ki. Radnai Antalné magyartanár is a kecskeméti II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolából. Hatvan év múltán szégyenszemre elfelejtettem a keresztnevét, de megtanított a mély és magas hangrendű magánhangzókra. Mindössze két szót kellett bevésni az agyamba: az egyik a háború volt (a,á, o, ó, u, ú), a másik az építőmű (e, é, i, í, ö, ő, ü, ű).  Ha ama bizonyos Nyékiből indulunk ki, mely ugyebár csupa magas magánhangzóból áll, akkor nyugodtan adhatunk a gyereknek bármilyen mássalhangzóval kezdődő keresztnevet, amelyben mély magánhangzók vannak. Így egyenlítik ki egymást. De mert a Nyéki két szótagból tevődik össze, legalább három szótagú keresztnevet is választhatunk. Az sem baj persze, ha lesz benne egy magas hangrendű magánhangzó is, csak ne ezzel kezdődjön. Így lett például az egyik lányom Zsófia, a másik hivatalosan Zsuzsanna, nem hivatalosan pedig Zsuzsi.

Vajon ezeket az összefüggéseket lehet-é törvényszerűségeknek nevezni? Ezt majd a nyelvész olvasók eldöntik. Azt viszont számtalanszor megtapasztaltam, hogy a névadás lett az újságíró szemináriumok legparázslóbb vitája. Talán azért, mert a kommunikáció szakos diáklányok nemcsak tollforgatónak készültek, hanem anyának is. 

A legutóbbi napokban Gajdics Ottó és Gréczy Zsolt gyurcsányozott, Mesterházy Attila pártelnökösködött, Lendvai Ildikó jachtozott, Lengyel László civilezett, Péterfy Gergely pedig trollozott. Lefülelt mondatok.

Elképesztő tehetségét nemzeti ügyek szolgálatába meri állítani. (Rákai Philip médiamenedzser Vidnyánszky Attiláról, Origo.hu, augusztus 16.)

Ezt a kis hímport lefújták szép lassan a szárnyaimról. (Bánsági Ildikó Nemzetiben felmondott színésznő, hvg.hu, augusztus 17.)

Ez a történet nagyon vékony csík lesz a könyvben. (Dezső András riporter a Borkai-ügyről, Válaszonline.hu, augusztus 17.)

Gyurcsány Ferenc az utolsó, aki legyőzte Orbánt. (Gréczy Zsolt DK-politikus Facebook.com, augusztus 17.)

Én még Gyurcsányt se telepíteném ki, pedig a magyar társadalomban volna igény rá. (Gajdics Ottó újságíró, Hír TV, augusztus 18.)

A politika minden területen tért hódít a szakma felett. (Gémesi György gödöllői polgármester, ATV, augusztus 18.)

A Magyar Szocialista Párt 1994 és 2006 között maga volt a baloldal. (Újhelyi Zoltán műsorvezető, Magyar Rádió, augusztus 19.)

Ha lehetőséget kapok, akkor a Magyar Szocialista Párt erősebb lesz 2021-ben, mint ma. (Mesterházy Attila szocialista politikus, PestiHírlap.hu, augusztus 19.)

Fellépése zavart okozhat az ellenzéki térfélen. (Kardos Ernő újságíró Szanyi Tibor volt szocialista politikusról, HírKlikk.hu, augusztus 19.)

Ma a civilek azok, akik megszervezhetik az ellenállást, rajtuk kívül mindenki megfutott. (Lengyel László politológus, 168 Óra, augusztus 19.)

Az online felület zászlóshajóját gyakorlatilag hullámsírba küldték. (Horváth Zoltán újságíró az Indexről, ATV, augusztus 19.)

A véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlatát nemzeti kézbe kellene helyezni. (Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi Hatóság elnöke, Mandiner.hu, augusztus 19.)

Nálam azonnal tarkólövés jár a trolloknak. (Péterfy Gergely író, ATV, augusztus 20.)

Mi éheztünk annak idején, most kiéheztetés van. (Fodor Tamás rendező a színházak helyzetéről, Magyar Narancs, augusztus 20.)

Ő a század legnagyobb politikusa. (Koncz Gábor színész Orbán Viktorról, Mandiner.hu, augusztus 21.)

A magyar labdarúgás legfertőzöttebb helyszíne Felcsút. (Vincze Attila sportújságíró, Népszava, augusztus 21.)

Úgy megyünk neki minden ellenfelünknek, mint hikomatos pingvin a hóbuckának. (Fabók István, a kéki megyei másodosztályú focicsapat edzője, Szabolcs Online, augusztus 21.)

A humor jobboldali műfaj. (Pozsonyi Ádám publicista, Demokrata.hu, augusztus 21.)

A Fidesz címerállata a jacht. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, augusztus 22.)

Egymást már Orbánnál is jobban gyűlölik. (Apáti Bence publicista az ellenzéki pártokról, Magyar Nemzet, augusztus 22.)

Az ellenzéki összefogás recseg-ropog. (Zárug Péter Farkas politológus, Magyar Rádió, augusztus 23.)

Sokak szerint fölösleges a miniszterelnök szavait nyakra-főre idézgetni. Mondandójában sok az üresjárat, különösen akkor, ha gyors egymásutánban kell megnyilvánulnia. Ez történt a legutóbbi napokban is. Beszélt az új trianoni emlékműnél, másnap reggel pedig interjút adott a Magyar Rádiónak. S bár ismételte önmagát, a második megnyilvánulásban akadt egy őszintének ható kijelentése: „Tíz százalék fölötti diák egyszerűen eltűnt a rendszerből.” Nincs okom kétségbe vonni a digitális távoktatásban szerzett tapasztalatait.

Ő az ország legtájékozottabb embere, akinek felelőssége abban is rejlik, hogy a második vírushullám közeledtével a gyerekeket visszaengedi-e az iskolába. Mind az 1,2 milliót. Aligha véletlen, hogy a kormányhoz közel álló Magyar Nemzet tegnapi számában figyelemre méltó cikk jelent meg. Bényei Adrienn írt a digitális fejlesztésre szakosodott nyári táborokról. Szervezésükre az Ökumenikus Segélyszervezet kapott állami támogatást, és szociális igazgatója, Rácsok Balázs így jellemezte a táborlakókat: „Többségüknek semmilyen eszköze nincs otthon, néhányan még számítógéppel sem találkoztak.”

Az oktatási kormányzat tragikai vétsége nem az volt, hogy elfelejtette fejleszteni a számítástechnikai kultúrát. Elvégre 292 ezer számítógépet telepített az iskolákba. Nem számított azonban arra, hogy a koronavírus korlátozza majd a tekintélyes eszközállományhoz való hozzáférés lehetőségét. Erről felötlik egy emlék médiatanári múltamból. A nyíregyházi főiskola könyvtárában 225 számítógépet helyeztek el. A hallgatók kitanulták a számítástechnikai kultúrát, íráskészségükből pedig érdekes, ügyes cikkekre telt. Egy diákportál szerkesztőjeként jól érezhettem magam, amíg júniusban letették az utolsó vizsgájukat. Hazautaztak az északkelet-magyarországi kisvárosokba, falvakba, és őszig nem is hallottam róluk. Otthonukból hiányzott a számítógép.

Az ő gyerekeiknek már nincs ilyen gondjuk. De mihez kezdjünk az Orbán Viktor említette tíz százalékkal? A járvány első hullámát otthon vészelték át, és ha 120 ezren estek ki a rendszerből, akkor a családtagjaikkal együtt megkapjuk a digitális analfabéták számát. Fél- és egymillió közé saccolom őket. Róluk mondta a miniszterelnök, ha ragaszkodik a digitális távoktatáshoz, akkor még nagyobb szakadék keletkezik a társadalom digitális és nem digitális része között. Ezért vállalja a kockázatot, hogy egy hét múlva a gyerekeket visszaengedi az iskolába.

Ungár Péter Miskolcon járt. Kedvenc témájáról beszélt, az öregellátásról, s ami ezzel egyet jelent: a kormány elégtelen szociálpolitikájáról. De hogy pontosan mit mondott, az nem derült ki a Borsod Online-ból. A képgalériában viszont három fényképen is látható az ellenzéki politikus. Pasztellszínekben pompázó öltözéke eltér az országgyűlési képviselők fantáziátlan viseletétől. A 29 éves honatya a parlament egyik legértelmesebb tagja, bár nem ezzel magyarázom feltűnését a nyilvánosság kormánypárti fórumain.

Azzal inkább, hogy a állami propagandagépezet működtetői pártját az úgynevezett szivárványkoalíció legsebezhetőbb pontjának tartják, és az LMP-sek elég gyakran szerepelnek a kormánypárti sajtóban. Különösen akkor, ha mint Ungár Péter, nem is rejtik véka alá, hogy saját nemükhöz vonzódnak. Neki talán azért lesz méltányosabb elbánásban része, mert az édesanyja, Schmidt Mária az állami emlékezetpolitika egyik legelszántabb képviselője. Mindebből „csak” az következik, hogy az LMP-s politikusok szerepeltetése zavart okozhat az ellenzéki együttműködésben. Ettől persze nem lesznek ellenszenvesebbek Ungár Péter őszintének ható megnyilatkozásai. Remélem, hogy fölméri a helyzetét, és ehhez mérten kezeli a nyilvánosságot.

A jelenséget azért hozom szóba, mert a kormánykritikus sajtóban is szaporodnak a továbbgondolásra serkentő értelmezések. Például Kardos Ernő cikket írt az MSZP-ből kivált Szanyi Tiborról, akinek „Fellépése zavart okozhat az ellenzéki térfélen.” (HírKlikk.hu, 20.08.18.) Ebben lehet igazság, az ISZOM (Igen - Szolidaritás Magyarországért Mozgalom), Szanyi "kapitány" új pártja bejelentkezett az ellenzéki összefogásba, és a baloldaliságot kéri számon a DK-tól Jobbikig terjedő szivárványkoalíción. Bizonyára lesznek ebből feszültségek, és a Magyar Rádióból meg a 168 Óra című hetilapból ismert újságíró, aki a legjobb kérdezők közé tartozik, indokoltan fogalmazott az idézett módon.

Van azonban valami, amiről csupán tűnődöm, mert bizonytalan vagyok a megítélésében. Azt is írta, hogy „Szanyi Tibor nem tagja, csak szekértolója a kormánypártnak.” Az a benyomásom, hogy ez már olyan értékítélet, amelyet még Schmidt Mária fiáról se feltételeznék. Az MSZP Táncsics-alapítványa az államilag megítélt 360 millióból ötmillió forintot utalt át a HírKlikk.hu számlájára. Vajon mi volna, ha szakmailag nagyra becsült újságíró kollégámról azt vélelmezném, hogy nem tagja, csak szekértolója a Magyar Szocialista Pártnak?                   

Valaha rádiókritikus voltam, írtam vagy kétezer jegyzetet. Érdeklődésemből annyi maradt mára, hogy a Magyar Rádió műsoraiból mellőzöm ugyan a híradásokat, de ha este tíz után néhány perccel befejeződik a Krónika, meg-meghallgatom a Rádiószínház esedékes előadását. Kitartottam a hangjáték mellett, mert a kormányzati propagandából szinte semmi sem nyilvánul meg benne. Még Szőcs Gézánál sem, holott a második Orbán-kormánynak ő volt a kultúráért felelős államtitkára. Két Szőcs Gézát ismerünk ugyanis. Az egyik a kultúrdiplomata, a másik meg az avantgard szerző.

Az utóbbi az Irodalmi Jelen című folyóirat főmunkatársa is, és az Aradon szerkesztett havilapban érdekes írásokkal véteti észre magát. Mindezt azért bocsátom előre, mert tegnap este a Klubrádióról kapcsoltam át a Magyar Rádióra, és abban a pillanatban a nevem hangzott el. A Rádiószínház sugározta Pertu című tárcámat. Mint kiderült, Papp Gábor Zsigmond dramatizálta Szőcs Géza Carbonaro éjszakái című könyvét, és ebben jelent meg az említett írásom. A kötetet 2012-ben adta ki az azóta botrányos körülmények között jobblétre szenderült Ulpius-ház. Szőcs Géza a posztmodern szerzők kedvenc eljárását alkalmazva vendégszövegeket szedett össze. Kiegészítette, értelmezte, összekapcsolta őket, és a montázstechnika segítségével új tudattartalmakat csiholt ki belőlük.

Ilyen volt a Pertu is, amely eredetileg az Irodalmi Jelen 2007. április 20-i számában látott napvilágot, és bizonyára olvasás közben került a főmunkatárs költő-író szemszögébe. Össze is hozta egy hasonló tábornok-történettel, amelyet a Londonban élő Sárközi Mátyás írt meg. A hangjáték-sorozat tegnapi részlete ezt a mozzanatot elevenítette föl, a budapesti Katona József Színházban dolgozó színészek közreműködésével. Jó előadás, jó dramatizálás, jó rendezés - ennél többet a személyes érintettség okán nem illik megjegyezni. Annyit mégis hozzáfűznék, hogy amidőn napvilágot látott a könyv, kaptam egy levelet.

A kiadó hívott meg, hogy ekkor és ekkor átvehetem a honoráriumot. Tiszteletemet tettem a Nyugati pályaudvar melletti irodában, ahol egy kedves hölgy fogadott. Csomagot húzott elő a fiókjából, emlékszem a selyempapírra, amelyet élénk színű szalaggal kötöttek át. Azt persze túlzásnak tartottam, hogy a körülbelül húszdekányi pakkban papírpénz rejlik a öt gépelt oldalnyi tárcáért, ám a lépcsőházban kíváncsian bontottam ki a csomagot. A Carbonaro éjszakáiból egy dedikált példány volt benne.

Pertu

Az öregedés jele, hogy kezd több halott ismerősöm lenni, mint élő. Az elhunytak közé tartozik Balogh Edgár is. Temesvárott született 1906 őszén, tavaly ünnepelhette volna századik születésnapját, de néhány héttel a kilencvenedik előtt meghalt. E kilenc évtized alatt sok mindent csinált.

A prágai német egyetemen tanult, a csehszlovákiai magyar fiatalok okán került kapcsolatba Masaryk elnökkel, nem sokkal később ki is utasították Közép-Európa legdemokratikusabb országából. A szülőföldjére távozott, bekapcsolódott az erdélyi magyarság szellemi vérkeringésébe. De hogy ne foglalkozhasson túl sokat a szervezéssel, behívták katonának. A második bécsi döntés után sem járt jobban. Az egyik cikke miatt a magyar miniszterelnök személyesen jelentette be a parlamentben, hogy Balogh Edgár nevű tanító nincs állami alkalmazásban. Igazat mondott, Edgár bácsit a bejelentés előtti napon táviratilag rúgták ki a kalotaszentkirályi iskolából, kenyérkereső állásából.

A negyvenes évek második felében a Magyar Népi Szövetség kulturális ügyekkel foglalkozó alelnöke volt, életének ezt a szakaszát tartják legellentmondásosabbnak a kutatók. Az ötvenes évek első felében többször is lecsukják „magyar nacionalizmus” miatt, kiszabadulása után szerkesztette a Korunk című folyóiratot, és publicisztikai tanszéket vezetett a kolozsvári egyetemen. Fiatal újságíróként, a hetvenes évek elején ismertem meg, akkor már nyugdíjasként éldegélt Rákóczi úti lakásában, rengeteg könyv és szép képek között. Figyelmes vendéglátó volt, és bár ritkán hagyta szóhoz jutni a vendéget, szívesen hallgattam nagy ívű elképzeléseit a dunavölgyi népek testvériségéről, az erdélyi magyarság „önösszeszedéséről”. Élvezettel ittam Rebi néni kakaóval ízesített, törökösen elkészített kávéját.

Történetünk a nyolcvanas évek közepén játszódik, ekkor délelőttönként az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, délutánonként pedig gyakran forgattam. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Országos Széchényi Könyvtárnak volt egy Oral History nevű interjú-sorozata, ennek keretében beszélgettem irodalmárokkal, történészekkel, újságírókkal - elsősorban erdélyiekkel. A legérdekesebb részeket átvette a Magyar Televízió, negyven-ötvenperces portrékat szerkesztett belőlük. Néhány hónappal ezelőtt a Balogh Edgár-portrét sugározta is. A közművelődési osztály vezetője telefonon értesített az örömhírről, és szomorúan közölte, hogy szegény az eklézsia, és honorárium helyett elégedjek meg azzal, hogy elküldi kazettán a műsort. Azóta is küldi.

A múlt század nyolcvanas éveiben Edgár bácsit utolérte egy férfibetegség. Magyarország legjobb urológusa, Wabrosch professzor operálta. A beteg lábadozását arra használta föl a stábunk, hogy ki-kihoztuk a budai János-kórházból, és kamera jelenlétében beszélgettünk vele. Itt lép be a történetbe másik hősünk, Kéri Kálmán. Csaknem egyidős a huszadik századdal, 1901-es születésű. Miközben Ludovikát végez, és vezérkari tisztnek tanul, minden nap lóra ült, és megjáratta kancáját a Vérmezőn. Aztán katonai attasé lett a moszkvai követségen, majd egymás után három honvédelmi miniszter (Bartha, Nagybaconi, Csatay) szárnysegédje.

1944 októberében az első magyar hadsereg vezérkari főnöke - ezredesi rangban. Amikor Horthy kormányzó ki akart ugrani a háborúból, őt bízták meg azzal, hogy felhasználva orosz nyelvtudását, lépjen érintkezésbe a negyedik ukrán front parancsnokságával. A kiugrás nem sikerült, a parlamenter azonban 1945 után is katona maradt, amíg Rákosiék le nem tartóztatják. Raboskodott a recski internálótáborban, majd segédmunkásként tengette életét. Szabadulása után pincemesterségig vitte, a pesti Ferenciek téren, a Kárpátia étterem alagsorában volt az irodája. Munkája hivatalnoki, állása bizalmi - politikailag megbízhatatlansága ellenére ő kapta ama feladatot, hogy irányítsa az egyik legdivatosabb vendéglő borforgalmát.

A hetvenes évek elején vonult nyugalomba, és nyomorúságos kegydíját nyelvtanításból egészítette ki. A rendszerváltás hónapjaiban, közel a kilencvenhez tért vissza a közéletbe. Legidősebb tagja lett az országgyűlésnek. 1994-ben vezérezredesként, tisztelettől övezve halt meg. Történetünk idején azzal keresett egy kis mellékest, hogy tévéstáboknak adta ki a Budapest Körszálló mögötti lakását (magasföldszint, kertre néző ablak). Az egykor hatalmas lakás leválasztott részében húzódott meg. Kopottas, de választékos ízlésről árulkodó, dohánybarna, neobarokk bútorok, márkás tájképek a falon, Jókai- és Mikszáth-összes, Herczeg Ferenc-díszkiadás a könyvszekrényben. Ebben a légkörben remekül lehetett fölvenni a történelmi témájú beszélgetéseket.

Különben is, a csöndes mellékutcában lévő színhely csak egy ugrásnyira van a János-kórháztól, délutánonként onnan sétáltunk át a lábadozó Edgár bácsival. A forgatás lassan haladt, kímélni kellett a nemrégiben operáltat. Sok a szünet, ilyenkor a házigazda felesége kávét főzött (majdnem olyan selymeset, mint Rebi néni Kolozsvárott). A csésze finom rajzolatú meisseni, a kiskanál ezüst, nyele csavart, mintha csomót kötöttek volna rá. A lakás hangulatához illő, vaskos ezüsttálcát Kéri Kálmán hordta körbe. Miközben kínálta, kellő visszafogottsággal professzorurazta és persze önözte a neves vendéget. A két öreg nem elegyedett párbeszédbe, elvégre az egyik főszereplő, a másik pedig epizodista. A hierarchia egyértelmű.

Edgár bácsi épp arról számolt be, hogy 1926-ban, még Csehszlovákiában miként változtatta a nevét Kesslerről Baloghra, amikor kanálcsörgés zavarta meg a felvételt. A házigazda ejtette le.  A megismételt mondatok után szünet, Kéri Kálmán odalépett a vendéghez, és megkérdezte tőle, nem rokona-e ama Kessler nevű tisztjelöltnek, aki az évfolyamtársa, sőt szívbéli barátja volt a Ludovikán. Edgár bácsi igennel válaszolt. Ekkor a házigazda kilépett rezonőri szerepköréből, és felajánlotta a vendégnek, hogy térjenek át a tegezésre. A két öreg meglapogatta egymás vállát, majd félrevonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mi megilletődve figyeltük őket.

A másnapi felvétel közben Edgár bácsi elmesélte, miként hívták be a román hadseregbe, hogyan jutott el Olténiába, és a laktanyában milyen jól érezte magát „az nép körében”, az egy évtizeddel fiatalabb bakák között. Elemében érezte magát, kitűnően érvényesítette epikai adottságát és a katedrán szerzett előadókészségét. Nem akartuk túlságosan terhelni, ezért a rendező szünetet rendelt el. A főszereplő fölhevülve lépett testvére hajdani évfolyamtársához, és így szólította meg: ”Kálmán bátyám, mit szólsz hozzá?” Kéri Kálmán szolgálaton kívüli ezredes, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés majdani korelnöke halkan, udvariasan, de határozottan felelte: „Pardon. Közlegény nem tegezhet vezérkari tisztet!”           

Emelkedett hangvételű jegyzettel készültem Szent István, a kenyér és az alkotmány napjára. Egy biztonságpolitikai szakíró azonban figyelemre méltó cikket írt a tatai bázisra érkezett Leopard-tankokról. Egyelőre csupán lízingeljük őket, hogy harckocsizóink fölkészüljenek a német termékcsaládhoz tartozó, de sokkal korszerűbb és már nemcsak kölcsönzött, hanem meg is vásárolt leopárdok kezelésére. Iszonyú pénzt fizetünk értük, nem is merem megemlíteni, hogy mennyit. A gazdasági válság idején akár másra is költhetnénk.

A tankokról beugrott egy tavalyi megjegyzés. Épp vita zajlott a Budapestre telepített orosz pénzintézetről, a Nemzetközi Beruházási Bankról, amelyet sokan Putyin uniós hídfőállásának véltek. Róla mondta Mesterházy Attila szocialista politikus, akit akkoriban választottak a NATO-parlament elnökévé: „Külön öröm, hogy nem tankokkal jöttek, hanem bankokkal.” (ATV, 2019.11.04.) E sorok írója még látott 1956 végén szovjet harckocsikat, amint végigcsörtettek az országon. Nem lepett meg, hogy a rendszerváltás után a nyilvánosság fórumain gyakran került elő a tankos hasonlat. Az ősváltozat alighanem Torgyán József nevéhez fűződik.

A kisgazda politikus szerint „Elmentek a tankok, de itt maradtak a bankok.” E kijelentést a Délmagyarország című szegedi napilap 1994. január 18-i számában olvastam, valószínű azonban, hogy korábban is megkínálta vele a nyilvánosságot. Egy-egy eszmefuttatással ugyanis végighaknizta az országot, és mert szónoklatairól beszámoltak a megyei napilapok, a tankos-bankos mondat akár több újságban is föllelhető. Ezt majd kikurkássza egy fiatal történész, ha kedve szottyan hozzá. Addig is beérem Pongrátz Gergely, az emigrációból hazatért 1956-os fölkelő kiábrándultságról árulkodó mondatával: „Nem akartuk, hogy a tankokat a bankok váltsák fel.” (Pest Megyei Hírlap, 1994.08.30.) Aligha véletlen, hogy szülőfalujában, Kiskunmajsán 56-os emlékmúzeumot rendezett be, és a marispusztai tanya udvarán egy T 55-ös szovjet harckocsi ijesztgeti a gyanútlan látogatókat.

A tankos hasonlatot szájára vette Szűrös Mátyás is. Az MSZMP-politikus nagykövetként Moszkvában szerzett tapasztalatait imigyen bontotta ki: „Kimentek a tankok, és bejöttek a bankok.” (Zalai Hírlap, 2003.10.24.) S hogy teljesebb legyen a kép, A Mi Hazánk Mozgalom zászlótépésben gyakran jeleskedő politikusa, Novák Előd is cifrázta a metaforát: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok. (Napló, 2011.10.25.) Szavai nagy képzelőerőről tanúskodnak.

Ez a kérdés gyakran fogalmazódik meg a nyilvánosság fórumain. Sokféle válasz adható rá, leginkább az igen vagy a nem. Tűnődésre késztet az a cikk, amely tegnap jelent meg a 24.hu digitális felületén. Kovács-Angel Marianna vette számba a pártalapítványok anyagi körülményeit és támogatáspolitikáját.

Aligha árt néhány számot felidézni belőle. A Fidesz alapítványa az idén 1470 millió forinttal gazdálkodhat, a Jobbiké 700-zal, az MSZP-é 360-nal, az LMP-é 212-vel, a DK-é 195-tel, a Momentumé 74-gyel, a Párbeszédé 27-tel, a Kétfarkú Kutyáé pedig 41 millióval. A legutóbbit előbbre kellett volna tenni, mégis vele fejeztem be a felsorolást. Az alapítványát ugyanis Savköpő Menyétről nevezte el, és a maga összegéből külön keretet létesített a Rózsa Sándor Közpénz Tékozló Alap kiadásaira. Feltűnt három, engem közelebbről érdeklő adat is.

A Jobbik jelentős összeget szánt a „nemzeti politika iránt elkötelezett sajtóra”. Feltételezhető, hogy ez a Nemzeti TV meg a Zsúrpubi támogatását jelenti, de talán Vona Gábor vlogjáét is. Bár a hajdani pártelnöknek a hirdetések tanúsága szerint vannak támogatói a kereskedelmi cégek között is, hátha egyszer visszatér a nagypolitikába. A Táncsics-alapítvány 5 millió forintot adott a HírKlikknek, amely a szocialisták véleményformáló szócsövének tekinthető. A DK alapítványa pedig 2,4 millió forintot utalt át Závecz Tibor közvélemény-kutató cégének. Az említett szociológus tekintélyt vívott ki a szakmájában, és nem engedheti meg magának a részrehajlást. Semmi kivetnivalót nem találok abban, ha egy párt kutatást rendel meg tőle, és piacon kialkudott összeget fizet érte. De minek még külön támogatást is fölvenni általánosságban megfogalmazott elemzésre?

Igyekszem persze jóhiszemű lenni. Talán azért, mert 2006 nyarán, a csillebérci úttörőtáborba továbbképzésre hívtunk vagy negyven diák-újságírót a felsőoktatási intézményekből, és a tanfolyamot kétmillió forinttal támogatta a Táncsics-alapítvány. Azt tapasztaltam, hogy Baja Ferenc kuratóriumi elnök nem kért ellenszolgáltatást, amit akkor azzal magyaráztam, hogy a múlt század nyolcvanas éveit Nyíregyházán töltötte, és később is rokonszenvezett a helybéli főiskola hallgatóival, akik a táborozók felét alkották. Miért nem tételezhetnők fel ellenszolgáltatás nélküli rokonszenvet a jelenlegi pártalapítványokról is? Vagy a támogatott cégek szellemi függetlensége egyre kevésbé képzelhető el?                

Bár még nem lebbent föl a fátyol a kulisszatitkokról, egyre többet tudunk meg az Index-válságról. Némi habozás után meg-megszólalnak a titoktartásra szerződésileg kötelezett, de már felmondási idejüket töltő munkatársak. Arról beszélnek, amit mi, kívülállók legföljebb sejthetünk. Mint például Dezső András oknyomozó riporter, aki tegnap fejtette ki álláspontját a Válaszonline.hu digitális felületén. Okfejtése hiányérzetet keltett bennem, az viszont elgondolkoztatott, amit az Index irányultságáról mondott.

Íme: „Az új szemlélet lapja volt, csakhogy a politikai elitben még mindig azok vannak a csúcson, akik a buheravilágban szocializálódtak.” Nem a hatalomban lévőkről beszélt tehát, hanem azokról a közéleti személyiségekről, akik a csúcson vannak. Közéjük sorolom az ellenzéki vezetőket is, akik a kormányváltást emlegetik - a rendszerváltást annál ritkábban hozzák szóba. Dezső András szerint a buherálós politikusok helyzetét könnyítik meg ama újságírók, akik a sorok közti sajtóban szocializálódtak. A rendszerváltás után csak odáig jutottak el, hogy rögzítették az egyik, majd a másik politikai oldal álláspontját. Ezzel a maguk részéről le is tudták az egészet.

Dezső mondandóját azzal egészítem ki, hogy az említett kollégák beszorultak a rádió- és tévéstúdiókba. Ha csupán az egyik oldal képviselőjével beszélgettek, akkor automatikusan szembesítették a másik oldal érveivel. Erre mondta a volt indexes riporter: e túlhaladott felfogással az a baj, hogy mindkét oldalnak érdekében állhatott hazudni. A magára valamit adó újságíró pedig nem érhette be az érvek szembesítésével, hanem utána is nézett az érvelés hitelességének. Azt már én fűzöm hozzá, hogy az ellenzéki pártok csúcson lévő (gyakran megszólaltatott) képviselői mostanában tiltakoznak ugyan az Index kormányzati kivéreztetése ellen, de azért megjegyzik, hogy a legolvasottabb portáltól az ő pártjuk is megkapta a magáét.

Lefordítom: inkább csak az fáj nekik, hogy eggyel kevesebb fórumon mondhatják el, miként gondolják azt a fránya kormányváltást. Az oknyomozó újságírók beérik csekélyebb jövedelemmel is, ezért kevesebb a vesztenivalójuk, vagyis „őfelsége ellenzékénél” radikálisabban gondolkoznak. A hatalmon lévők pedig fölismerték, hogy a kormányzat tevékenységét fürkésző riporterek veszélyesebbek, mint a magukat jó pénzért rosszul érző ellenzéki politikusok. Az a benyomásom, hogy ezzel is magyarázható az Index körüli válság.   

Elég sokat írok a szállóigék eredetéről, formálódásáról, sorsáról. A bizalom jelének tekintem, ha az olvasók nem tartják fölöslegesnek e művelődéstörténeti megnyilvánulásokat. Egyik újságíró kollégámnak például tetszett a múlt heti válogatás élére állított mondat, mindazonáltal firtatta, miért nem raktam ki eléje és utána az idézőjelet. Hát csak azért, mert akitől idéztem, nem egészen így mondta.

Tamás Gáspár Miklós bővebben fejtette ki az álláspontját, írván: „A liberális (polgári) demokráciában keveslem a szabadságot, Orbán Viktor sokallja, Gyurcsány Ferenc meg nem érti.” (hvg.hu, 2020.08.14.) A szerző filozófus, és az a dolga, hogy árnyaltan fogalmazzon. Okfejtésébe indokoltan vette be a liberális demokráciát, amelyet azonosított a polgárival. De ha ragaszkodtam volna a fogalmazásmódjához, akkor a szállóigének épp a lényegét sértettem volna meg. Azt, hogy egyszerű, egyértelmű és közérthető legyen. Olyasmi történt, mintha a kávéházi asztaltársaság tagjai megbeszélnék a frissiben olvasott TGM-publicisztikát, és talán legfontosabb mondatát addig kalapálgatnák, amíg lekopna róla a tartalmilag kétségkívül nem mellékes fölösleg.  

Nem akartam persze megrövidíteni a filozófus-publicista figyelemre méltó kijelentését, ezért magában az összeállításban teljes egészében idéztem a mondatát.  S mert kiemeltem a válogatás élére is, imigyen domborítottam ki a lényegét: Keveslem a szabadságot, Orbán sokallja, Gyurcsány meg nem érti. Az idézőjelet pedig azért nem tettem ki, mert ha kitettem volna, akkor meghamisítottam volna a néhány sorral lejjebb hibátlanul idézett gondolatot. Nem az volt a célom, hogy megváltoztassam az értelmét, hanem hogy felhívjam rá a figyelmet. Aki pedig kíváncsi az eszmefuttatásra, az néhány sorral lejjebb úgyis megtalálja, két idézőjel közé zárva. E beharangozós módszerrel egyébként gyakran élnek a szerkesztőségek.

Most már csak az a kérdés, mi lesz a kiválasztott mondat utóélete. Elvégre az eredetit pontosságra törekvő bőbeszédűsége miatt nem helyezhetem el a rendszerváltás óta gyűjtött szállóigék között, ahol Tamás Gáspár Miklós 25 aforizmával képviselteti magát. A fölöslegtől megfosztott kijelentés azonban illik a válogatásba, kár volna kihagyni belőle. Ilyenkor a szerzőkkel fölveszem a kapcsolatot, és megkérdem tőlük: vállalják-e a némileg megszerkesztett mondatot. Volt már arra példa, hogy ragaszkodtak az eredetihez. Sajnáltam is kimaradását a gyűjteményből.          

A legutóbbi napokban Kubatov Gábor nyerészkedett, Jakab Péter gyurcsányozott, Lendvai Ildikó szabadvárosozott, Márki-Zay Péter előválasztott, Vidnyánszky Attila klikkelt, Spiró György pedig nobeldíjazott. Lefülelt mondatok.

A politikus a közéletben bírálható. (Ardamica Zorán szlovákiai magyar író, Paraméter.sk, augusztus 9.)

Mit várunk Gyurcsánytól, Dobrevtől, Ujhelyitől vagy a momentumosok siserehadától? Ezek a mi libernyákaink. (Horváth K. József újságíró, 888.hu, augusztus 9.)

A kormánymédia az első miniszterelnöki libernyákozás után önfeledten lubickolni kezdett a kifejezésben. (Bordás Gábor újságíró, 24.hu, augusztus 10.)

Mennyire szeretném, ha újra egyesülnének az elszakított nemzetrészek, vagyis az Index és a 444. (Szily László újságíró, Cink.hu, augusztus 10.)

A szivárvány koalíciók tojáshéjon járnak. (Bősz Anett liberális politikus az ellenzéki többségű önkormányzatokról, ATV, augusztus 10.)

Kedves András és Ferenc! Ha befejeztétek a cicaharcot egymással, koncentráljunk a Fideszre. (Jakab Péter Jobbik-politikus a Momentum és a DK elnökéhez, Facebook.com, augusztus 10.)

Azt mondom az elemzőknek, hogy nem kell az ellenzéket temetni. (Vadai Ágnes DK-politikus, ATV, augusztus 11.)

A hatalmi villongások arra irányulnak, hogy kinek legyen a tárgyalóasztalnál erősebb legitimációja a választókerületi osztozkodáshoz. (Nótin Tamás újságíró az ellenzéki torzsalkodásról, Jövő TV, augusztus 11.)

A rezsim elzárja a politikai ellenállás intézményes csatornáit. (Béndek Péter publicista, Újnépszabadság.com, augusztus 11.)

Orbán nem közönséges szélkakas. Mindig arra fordul, amerre holnap fog fújni a szél. (Mérő László pszichológus, 24.hu, augusztus 12.)

A kisgömböc már bekapta a fél Balatont, és ledózerálta a jogállamot. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, augusztus 12.)

Ott van egy hangos klikk, egy bagázs. (Vidnyánszky Attila rendező a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, Magyar Rádió, augusztus 13.)

Kell végre-valahára az önkormányzatok közös fellépése, a Szabad Városok Szövetsége. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, augusztus 13.)

Az előválasztással az állellenzéki jelölteket ki lehet szűrni. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, ATV, augusztus 13.)

A Nobel-díj nem irodalmi díj, de néha jó írók is megkapják. (Spiró György író, Magyar Narancs, augusztus 13.)

A liberális (polgári) demokráciában keveslem a szabadságot, Orbán Viktor sokallja, Gyurcsány Ferenc meg nem érti. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, hvg.hu, augusztus 14.)

Gyurcsányra ugyanolyan magasról teszek, mint Orbánra, egyikük sem a nép javát akarja. (Herczeg Zoltán divattervező, Magyar Hang, augusztus 14.)

A közösségi médiában 90 százalék fölött van a balliberális tartalmak aránya. (Kovács István, a Megafon Központ igazgatója, Magyar Nemzet, augusztus 14.)

Ez az egyik jele lehet annak, hogy a kormánypártok komolyabban veszik a média közösségi befolyást. (Bene Márton kommunikációs szakember a megafonos trollképző tanfolyamokról, Népszava, augusztus 15.)

Közösségi média nélkül nem fogunk választást nyerni. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, Magyar Nemzet Online, augusztus 15.)

A szószékek legmodernebbike, az internet. (Sáhó Eszter újságíró, Szemlélek.blog, augusztus 16.)