Fészbukos ismerőseim közül az egyik kedvencem Rapai Ágnes. Rövid családi történeteiből kirajzolódik a Kádár-korszak, ráadásul a szomszédos utca hangulatával. Ezúttal másról tűnődött, születendő lánynak keresett keresztnevet. S mert a vezetékneve Nyéki lesz, csupa magas magánhangzóval, azt kérte, hogy a keresztneve mély hangrendű legyen, és az i miatt mássalhangzóval kezdődjék. Vita robbant ki, amelyben kétszer annyi nő szólalt meg, mint férfi. 

Médiatanárként megszoktam, hogy a főiskolások és egyetemisták között több a lány, mint a fiú. Ezzel magyarázható, hogy az újságíró szemináriumon leginkább ők aktivizálták magukat, amidőn szóba kerültek a nevek. Sok volt köztük a Kiss, a Kovács, a Nagy, a Szabó, a Tóth, és gyakran kapcsolódott hozzájuk az Erzsébet, a Katalin, a Mária (a fiúknál pedig az István, a János, a József meg a Sándor). Záporoztak a kérdések. Szabad-e ilyenkor „művésznevet” fölvenni? (Igen, elég gyakori a szakmánkban.) Érdemes-é a férjünk nevét fölvenni? (Igen, ha nem Kovács, Kiss, Nagy, Szabó vagy  Tóth,  ám -né nélkül, bár a megyei lapoknál erre is volt már példa.) Mindig akadt egy pillanat, amikor a vita átfordult a magánéletbe. Ha gyerekünk születik, milyen keresztnevet adjunk neki?

De nemcsak a tanítványaim műveltek ki. Radnai Antalné magyartanár is a kecskeméti II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolából. Hatvan év múltán szégyenszemre elfelejtettem a keresztnevét, de megtanított a mély és magas hangrendű magánhangzókra. Mindössze két szót kellett bevésni az agyamba: az egyik a háború volt (a,á, o, ó, u, ú), a másik az építőmű (e, é, i, í, ö, ő, ü, ű).  Ha ama bizonyos Nyékiből indulunk ki, mely ugyebár csupa magas magánhangzóból áll, akkor nyugodtan adhatunk a gyereknek bármilyen mássalhangzóval kezdődő keresztnevet, amelyben mély magánhangzók vannak. Így egyenlítik ki egymást. De mert a Nyéki két szótagból tevődik össze, legalább három szótagú keresztnevet is választhatunk. Az sem baj persze, ha lesz benne egy magas hangrendű magánhangzó is, csak ne ezzel kezdődjön. Így lett például az egyik lányom Zsófia, a másik hivatalosan Zsuzsanna, nem hivatalosan pedig Zsuzsi.

Vajon ezeket az összefüggéseket lehet-é törvényszerűségeknek nevezni? Ezt majd a nyelvész olvasók eldöntik. Azt viszont számtalanszor megtapasztaltam, hogy a névadás lett az újságíró szemináriumok legparázslóbb vitája. Talán azért, mert a kommunikáció szakos diáklányok nemcsak tollforgatónak készültek, hanem anyának is.