Elég sokat írok a szállóigék eredetéről, formálódásáról, sorsáról. A bizalom jelének tekintem, ha az olvasók nem tartják fölöslegesnek e művelődéstörténeti megnyilvánulásokat. Egyik újságíró kollégámnak például tetszett a múlt heti válogatás élére állított mondat, mindazonáltal firtatta, miért nem raktam ki eléje és utána az idézőjelet. Hát csak azért, mert akitől idéztem, nem egészen így mondta.

Tamás Gáspár Miklós bővebben fejtette ki az álláspontját, írván: „A liberális (polgári) demokráciában keveslem a szabadságot, Orbán Viktor sokallja, Gyurcsány Ferenc meg nem érti.” (hvg.hu, 2020.08.14.) A szerző filozófus, és az a dolga, hogy árnyaltan fogalmazzon. Okfejtésébe indokoltan vette be a liberális demokráciát, amelyet azonosított a polgárival. De ha ragaszkodtam volna a fogalmazásmódjához, akkor a szállóigének épp a lényegét sértettem volna meg. Azt, hogy egyszerű, egyértelmű és közérthető legyen. Olyasmi történt, mintha a kávéházi asztaltársaság tagjai megbeszélnék a frissiben olvasott TGM-publicisztikát, és talán legfontosabb mondatát addig kalapálgatnák, amíg lekopna róla a tartalmilag kétségkívül nem mellékes fölösleg.  

Nem akartam persze megrövidíteni a filozófus-publicista figyelemre méltó kijelentését, ezért magában az összeállításban teljes egészében idéztem a mondatát.  S mert kiemeltem a válogatás élére is, imigyen domborítottam ki a lényegét: Keveslem a szabadságot, Orbán sokallja, Gyurcsány meg nem érti. Az idézőjelet pedig azért nem tettem ki, mert ha kitettem volna, akkor meghamisítottam volna a néhány sorral lejjebb hibátlanul idézett gondolatot. Nem az volt a célom, hogy megváltoztassam az értelmét, hanem hogy felhívjam rá a figyelmet. Aki pedig kíváncsi az eszmefuttatásra, az néhány sorral lejjebb úgyis megtalálja, két idézőjel közé zárva. E beharangozós módszerrel egyébként gyakran élnek a szerkesztőségek.

Most már csak az a kérdés, mi lesz a kiválasztott mondat utóélete. Elvégre az eredetit pontosságra törekvő bőbeszédűsége miatt nem helyezhetem el a rendszerváltás óta gyűjtött szállóigék között, ahol Tamás Gáspár Miklós 25 aforizmával képviselteti magát. A fölöslegtől megfosztott kijelentés azonban illik a válogatásba, kár volna kihagyni belőle. Ilyenkor a szerzőkkel fölveszem a kapcsolatot, és megkérdem tőlük: vállalják-e a némileg megszerkesztett mondatot. Volt már arra példa, hogy ragaszkodtak az eredetihez. Sajnáltam is kimaradását a gyűjteményből.