Tegnap a megyei lapok online kiadása terjedelmes összeállítással indult. A címe ez volt: „Folytatódik a baloldal valódi arcát megmutató kispesti történet (videó)”.

Nemrégiben felbukkant a Magyar Nemzet hasábjain egy alkalmi sofőr. Arccal és névvel vállalta, hogy ő fuvarozta a kispesti polgármester bizalmi köréhez tartozó férfiakat, ha némi bulizás után nem akartak volán mögé ülni. A kormánypárti napilap nem auditáltatja (hitelesítteti) a nyomdai példányok számát, ami arra utal, hogy kevesen olvassák. De most, hogy a sofőri élménybeszámoló átkerült a megyei sajtóba. a mintegy 300 ezer példány meg a digitális változat másfél milliós olvasottságát már érdemes komolyan venni. A kispesti sztori óhatatlanul beivódik a köztudatba.

Tavaly ilyenkor robbant ki a Borkai-botrány, s hogy a győri polgármester adriai jachtozását ellensúlyozhassa a kormánypárti sajtó, bedobta a kispesti polgármester ügyét. Amiről szintén készült egy videófelvétel, amely azonban nélkülözte a szexuális szálat. Nem is váltott ki felfokozott érdeklődést. Az MSZP-nek sikerült jegelnie a történetet. Kiállt az embere mellett, aki azóta a kerületi képviselőtestületben eltorlaszolta egy vizsgálóbizottság útját. Ha tavaly a szocialisták távol tartják magukat a polgármesterüktől, most aligha robban az ellenzék fejére az immár szexuális szállal is kiegészített sztori.

A 2010 óta ellenzékbe szorult MSZP-nek eddig egy korrupciós ügye járta be a nyilvánosság fórumait. Az elnökhelyettes Simon Gáboré, akit 2014 februárjában, a választási kampány közeledtével tartóztattak le. Mindmáig lezáratlan ügyéhez csatlakozik az úgynevezett Gajda-ügy. Mintha az Állami Számvevőszék és az ellenzéki frakciókat meg képviselőket büntetgető Kövér László „jóvoltából” rendszeresen megrövidített pártok hajlamosak volnának erőforrás-gyűjtésbe kezdeni. A választási kampányok ugyanis mértékadó becslések szerint a hivatalosan elkölthető pénz tízszeresét kóstálják.

Talán nem teljesen valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy a szocialista vezetők azért álltak ki a kispesti emberük mellett, mert esetleg akadnak olyan ellenzéki polgármesterek, akik a pártjuknak is segítenek az erőforrás-gyűjtésben. Nem növelné a közös fellépésre készülő ellenzék 2022-es esélyeit, ha kiderülne, hogy döntési helyzetbe került politikusai a korrupció sajátosan ellenzéki válfaját művelik. Úgy teremtik elő a választási kampány plusz költségeit, ha bizalmi embereiknek megengedik, hogy a saját zsebükre is dolgozzanak.  

Csaknem három évtizedig tanítottam újságírással kacérkodó fiatalokat, és nem vettem észre tehetségbeli különbséget a fővárosi meg a vidéki diákok között. Van némi fogalmam a szakmai utánpótlásról, ezzel magyarázható, hogy elismeréssel adózom a néhai Demján Sándor kezdeményezésének. A milliárdos üzletember öt kategóriába sorolta a lehetséges junior prímákat, és a szárnyukat próbálgató újságírók istápolását a KAVOSZ Zrt-re bízta.

A Széchenyi kártyával foglalatoskodó vállalkozásfejlesztési cég a jelek szerint vállalkozásnak tekinti a nyilvánosság fórumait is. A szerkesztőségeket felkérte, hogy a munkatársak közül harminc alattiakat javasoljanak. Nemrégiben hat kitüntetett vette át a díjat, vele együtt a fejenkénti nettó kétmillió forintot. Gratulálok Bánáti Annának a Forbes szerkesztőségéből, Haraszti Nikolettnek a Duna TV-ből, Oláh Dávidnak a Mandinerből, Pásztor Roxánának a portfolio.hu-ból és Török Rékának az ATV-ből. A hatodik bizonyos mértékig kakukkfiókának tekinthető.

Gazsó Orsolya „függetlennek” nevezi magát, ami szabadúszót jelent. Vajdasági lány, a szegedi egyetemen szerzett kommunikációs diplomát, szakdolgozatát a múzeumokról írta, és ma már budapesti szerkesztőségeknek dolgozik. Egyébként a többi díjazottnál se zárom ki a vidékről indulást, bár valamennyien fővárosi médiumok munkatársai. S mert a sajátos válogatást nem először vettem észre, aligha lepődnék meg, ha kiderülne, hogy több évre visszamenőleg egyetlen vidéki szerkesztőségben dolgozó tehetség sem akadt a díjazottak között.

Ezt azért furcsállom, mert egy korcsoporttal lejjebb, a főiskolások és egyetemisták körében a Junior Prima-jelenség ellenkezőjét tapasztaltam. Az amerikai újságírás megújítójáról, Joseph Pulitzerről a szülővárosa alapított ifjúsági díjat, és Makón a vidéki felsőoktatási intézmények hallgatói arattak. Akiket az ottani zsűri elismerésre méltatott, azok most még nem érték el a harmincat. Vagy az történt velük, hogy elfelejtettek írni, vagy pedig szakmailag fejlődtek ugyan, de a KAVOSZ Zrt nem kérte föl a szerkesztőségüket, hogy javasolja őket prímának.

Nem térnék ki a fővárosi zsűri összetételére, mert maga a jelenség úgy foglalható össze, hogy a bírálók személye változott ugyan, de a budapesti díjazottak kizárólagossága változatlan maradt. Mintha a Junior Prima sajtó-tagozatában sikerült volna valamit nagyon elszúrni, ennek okát azonban nem nekem kell megmagyarázni.         

Erre a kérdésre igyekezett válaszolni M. László Ferenc a Népszava mai számában. A patinás napilapnak hasznára válik, hogy van olyan munkatársa, aki a nyilvánosság összefüggéseivel foglalkozik. Azt firtatta, hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány miként szedett össze tavaly 1,44 milliárd (1440 millió) forintnyi veszteséget. Dicsérhetném a szakújságíró részletes áttekintését, de most inkább egy keretes anyagról tűnődnék. Az úgynevezett box a cikkek ama része, melyben a szerző témához tartozó, de kevésbé fontos összefüggést világít meg.

Ezt írta a KESMÁ-ról: „Ez az az alapítvány, amit 2018-ban hoztak létre, s amelynek az összes fideszes kötődésű médiavállalkozó - így Mészáros, a néhai Andy Vajna, Habony Árpád, Schmidt Mária, Tombor András - felajánlotta az addig felvásárolt vagy alapított orgánumát.” Ez közismert feltételezés. Arra való toposz, hogy elhiggyük: az említett milliárdosok hazafiúi buzgalomból cselekedtek. Bocsánatos vétek, ha ezt elhiszi egy jó tollú kulturális újságíró, aki ma már inkább a bridzsnek hódol. Vagy egy filozófus, aki remek publicisztikákat ír, de hivatásszerűen ő sem foglalkozik a médiával. Ám ha egy szakújságíró veszi készpénznek, az már elgondolkoztató. Van ugyanis egy olyan szál, amely okot ad a gyanakvásra.

Andy Vajna a halála előtti utolsó interjúban beszélt arról, miként ’ajánlotta fel’ sajtó-portfólióját a KESMA tulajdonát működtető cégnek. Íme: „Én a Mediaworkstől kaptam egy ajánlatot a Lapcomra. Mivel én ezt üzleti vállalkozásnak tekintem, a felkínált összeget néztem, ami megfelelő volt ahhoz, hogy eladjam.” (Index.hu, 2018.12.10.) Gazdasági újságírók 6,16 milliárd forintra becsülték a Lapcom piaci értékét. Ha Vajna elégedett volt a felajánlott összeggel, akkor aligha kaphatott ennél kevesebbet. Ettől persze Mészáros Lőrinc, Habony Árpád, Schmidt Mária és Tombor András még önként és ingyen is megválhatott a médiumaitól.

Nehéz ugyan éppen róluk elképzelni, hogy abban a helyzetben nem üzletemberként viselkedtek, de üsse kő, maradjunk csak Vajnánál. A KESMÁ-t 2018. szeptember 11-én 20 millió forintnyi alaptőkével hozta létre Liszkay Gábor ügyvéd, a miniszterelnök egyik bizalmi embere. Vajon ebből a pénzből néhány hét múlva hogyan fizetett Andy Vajnának 6000 millió forint körüli összeget? Ki hitelezte neki a különbözetet, és miből? Lehetséges, hogy itt az igazi válasz arra is, vajon egy évvel később a nonprofit alapítvány miként hozhatta össze azt a fránya veszteséget?     

A nap egyik híre volt tegnap, hogy az MSZP toborozni kezdte a számlálóbiztosokat a 2022-es választásra. Figyelemre méltó hír, az ellenzék ilyen korán még soha nem készült az országgyűlési voksolásra. Beszélgetett is róla néhány percig az ATV stúdiójában Molnár Gyula szocialista politikus, Dávid Ferenc, a DK gazdasági tanácsadója és Nemes Balázs, a Momentum szóvivője. Egyetértettek abban, hogy a közös fellépésre készülő pártok keresztet vethetnek a következő országgyűlési választásra, ha nem küldenek minden szavazókörbe legalább egy számlálóbiztost.

Bár Molnár Gyula szerint nem könnyű „11 ezer öt- vagy hatszáz” kört megtölteni ellenőrökkel. Úgy emlékezett, hogy 2018-ban a „Jobbiknak volt 7 és félezer” számlálóbiztosa, „nekünk 6 ezer és valamennyi, a DK-nak három-négyezer”. Majd a Momentum szóvivőjére mutatott: „Ti akkor még…” De közbeszólt a műsorvezető Krug Emília, és már sosem tudjuk meg, mit akart mondani az MSZP volt elnöke a fiatal politikusnak, aki egyébként bevitte a vitába ’18-ban szerzett baranyai tapasztalatait.

Nem várható el a politikusoktól, hogy egy rögtönzött eszmecserében hiteles adatokkal kecsegtessenek bennünket. Utólag azonban érdemes néhány összefüggést tisztázni. A Nemzeti Választási Bizottság adatai szerint 2018-ban 10277 szavazókör volt országszerte, és minden párt(szövetség) két-két számlálóbiztossal képviseltethette magát. Elvileg minden párt 20554 delegátussal ellenőrizhette volna a voksolást. Eme lehetőséggel csupán a Fidesz-KDNP szövetség élt, amely sajtótudósítások szerint 20 ezer aktivistával vágott neki a kampánynak. A szavazókörökbe 15748 számlálóbiztosa jutott el, a körök 76,8 százalékába. Minden négy közül háromba.

Az ellenzéki pártok közül az MSZP-Párbeszéd szövetség erejéből 5642 delegátusra telt, a DK-nak 2198-ra, az LMP-nek 463-ra, az Együttnek 221-re, a Momentumnak 39-re, a Munkáspárnak 17-re és a Kutyapártnak 16-ra. Összesen 8596-tal képviseltették magukat, ez úgy 60 százaléka volt a politikai ellenfél szervezettségének. Az ellenzéki küldöttek a szavazókörök 41,9 százalékába jutottak el - ha eljutottak. Molnár Gyula tegnap utalt arra, hogy akadtak budapesti és más városi körök, ahol a szervezetlenség következtében négy-öt ellenzéki delegátus is üldögélt, a a kistelepülésiekben viszont egy sem. Ezzel magyarázta, hogy amelyik szavazókörben nem volt ellenzéki számlálóbiztos, ott a két kormánypárt az átlagosnál 10 százalékkal több voksot „szerzett”.         

A neves történetíró mellszobrát ott avatták föl, ahol van egy kiszögellés. Vagy inkább beszögellés, ha Újlipótváros főutcája felől nézzük a magas házak árnyékéban megbúvó zöld szigetecskét. Az ivókút előtt egy múlt századból itt felejtett, dohánybarnára festett faházikó, amelyben hajdan újságokat árultak. A múlt héten láttam, hogy a szobor már a helyén van, de ponyvával takarták be, és fekete szigszalaggal tekerték körbe.

Miközben tegnap délelőtt hallgattam a kerületi polgármestert, megelevenedett előttem egy kép. A magas, egyenes tartású, kifogástalan öltözékű, „három lábon járó” (sétapálcára támaszkodó) öregúr a Pozsonyi 32-ből elindul az egészségügyi sétára. Ha Újpest felé halad, óhatatlanul elmegy a terecske előtt, talán még kortyol is az ivókút hűs vizéből. A mellszobor - Lelkes Márk alkotása - jó, emlékeztet Nemeskürty Istvánra, akiről 1989-ben megjelent egy könyvem. Most pedig felötlött egy mozzanat, amelyet elfelejtettem beleírni. Az olvasó tekintheti akár kései felismerésnek is.    

Ahogy majd’ mindenki emlegette, Nemeskürty Tanár Úr a múlt század nyolcvanas éveiben már túl volt három legjelentősebb könyvén. A mohácsi vereséget, a világosi fegyverletételt és a doni katasztrófát járta körül. Trilógiája nagy visszhangot keltett, bár a nyolcvanas évek elején már ama történészek is megbékéltek vele, akik elől elírta a témájukat. Ekkor írt forgatókönyvet Bessenyei Ferencnek. Talán leghősibb alkatú színészünk már megjelenítette a Magyar Televízió képernyőjén Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt és Görgey Artúrt. 1981-ben a hozzájuk képest ismeretlen Alapy Gáspár szerepe várt rá.

A komáromi polgármesteré, aki ezt vallotta: „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom.” Esküjét komolyan is vette. 1944 tavaszán nyilvánosan tiltakozott a zsidók gettóba zárása, majd a bevagonírozása ellen. Benyújtotta a lemondását. Amidőn pedig ősszel a nyilasok átvették a hatalmat, letartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborban halt meg. Mindezt tudtam róla, arról azonban csak jóval később, a digitalizált Komárommegyei Hírlap olvasása közben szereztem tudomást, hogy 1934. november 21-én ravatalozták fel Nemeskürty Dezső vezérkari őrnagyot, és a temetésen Alapy Gáspár kormány-főtanácsos képviselte a hivatalos Magyarországot.

A béke szigete című tévéjáték írója tehát a család régi ismerősét örökítette meg. Kilenc és fél évesen ismerte meg, az apja sírjánál.      

1997 elején halt meg, és ahogy telik az idő, mintha egyre ritkábban beszélnének róla. Ezért örültem Szederkényi Júlia filmjének, amelyben azt a feladatot kaptam, hogy jellemezzem a benne rejlő publicistát. Az emlékműsort három középiskolai osztálytársam figyelmébe ajánlottam, akik a mérnökség alkotóbb részét művelték. Vajon miként vélekednek egy közíró alkotásairól?

Az éjszakai ismétlés megtekintését a Kaliforniában élő Tibornak javasoltam. Elvégre a Duna World-öt azért hozták létre, hogy ő is nézhessen magyar tévéműsorokat. Azt válaszolta, hogy nem jutott rá ideje, mert a kilencórányi időeltolódás miatt a sugárzás idején indul munkába. Azt már én fűzöm hozzá, hogy repülőgép-alkatrészeket tervez. Vagy nagyon szereti a munkáját, vagy hetvenen túl is jól jön neki a nyugdíj-kiegészítés.

Laci volt a legjobb matematikus az osztályban, ő a szellőztető berendezésekre szakosodott. Nyugdíjasként is fúr-farag a pestszentlőrinci ház udvarán felállított fáskamrában. Elaludt a film közepén, de számítógépe fölvette az adást, és utólag megnézte a másik felét is. Sokallotta a szállongó madarakat. Amiben van némi igazság, Bulcsu azonban hónapokig tanulmányozta a rózsadombi erkélyén megtelepedett rákoshegyi galamb életét. A sorsában ismert a magáéra. Ezt tudták az Élet és Irodalom akkori olvasói a Jelenségek című, nagy visszhangot kiváltó rovatából.

A harmadik osztálytársam Kecskeméten él, és mezőgazdasági gépeket tervezett. Ő nem aludt el. Szerinte azért sikerült a film, mert bemutatott egy embert, aki nem barátkozott a hatalommal, ezért nem is számíthatott hivatalos elismerésre. Az a benyomásom, hogy Menyus ragadta meg a lényeget. Az írótársak többször fölterjesztették Bulcsút a Kossuth-díjra, Aczél György, a korabeli kultúrpolitika irányítója azonban mindig kihúzta. Ezt ellensúlyozták az írók, amidőn Bulcsu halála után megszavazták neki az alternatív és posztumusz Kossuth-díjat.

Másfél évtizedig szerkeszthettem a cikkeit. Engem nem beszélt rá az emlékfilm, hogy olvassam az írásait. Amidőn kisebb lakásba költöztem, és a házi könyvtár nagyobbik részét fölajánlottam egy művészeti szakközépiskolának, Bertha Bulcsu dedikált köteteit megtartottam. Ha föllapozom őket, hallom a hangját. A „vazsi” tájszólását, a rövidre fogott i-jeit meg u-jait. A filmről írott bejegyzésemet néhány napja csaknem háromezren olvasták. Úgy látszik, ők sem felejtették el a rendszerváltás előtti sajtó egyik legjelentősebb publicistáját.                    

A legutóbbi napokban Orbán Viktor gyurcsányozott és sorosozott, Jakab Péter és Váncsa István orbánozott, Bajnai Gordon visszatért, Vona Gábor nem tért vissza, de ügyezett, Dzsudzsák Balázs szurkolózott, Esztergályos Cecília pedig rónaizott. Lefülelt mondatok.

A többszörösen bukott baloldal vezére Gyurcsány Ferenc, ifjúsági szervezete a Momentum, dollármilliárdos szponzora pedig Soros György. (Orbán Viktor miniszterelnök összefoglalója, Magyar Nemzet, szeptember 21.)

Miniszterelnök úr, képzelje magát tábornoknak, csak ne lopja el a lőszert! (Jakab Péter Jobbik-politikus a parlamentben, atv.hu, szeptember 21.)

A kultúrharc fontos része, hogy ki állíthat föl tabukat. (L. Simon László Fidesz-politikus, M5, szeptember 22.)

Nagyon vágyom egy igazi, nemzeti baloldali pártra. (Gajdics Ottó újságíró, Azonnali.hu, szeptember 22.)

Az ellenzéki koalíciót nem az elvek tartják össze, hanem a kormány gyűlölete. (Gerő András történész, Origo.hu, szeptember 22.)

Egy ország sincs biztonságban, amíg minden ország nincs biztonságban. (Dr. Jakab Zsuzsanna orvos, az Egészségügyi Világszervezet főigazgató-helyettese a koronavírus-járványról, Klubrádió, szeptember 22.)

A rosszindulatú szurkolók sajnos a pénzzel kötik össze a pályafutásom. (Dzsudzsák Balázs válogatott labdarúgó, Hajdú Online, szeptember 22.)

Dzsudzsák Balázs nem futotta be azt a karriert, amelyre hivatva volt. (Thury Gábor újságíró, Nemzeti Sport Online, szeptember 23.)

Öt párt akarja leváltani a kormányt, ebből három a halálán van. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, szeptember 23.)

Sajnos az ellenzék képtelen arra, hogy minden választókörzetbe küldjön valakit. (Tóth Zoltán választási szakértő, Népszava, szeptember 23.)

Csak annyira vagyunk erősek, mint a leggyengébb. (Dr. Cseh Katalin orvos, a Momentum Európa-parlamenti képviselője a világjárványról, ATV, szeptember 24.)

Mindannyiunkat úgy darálnak be, mint most őket. (Száger Zsuzsa rendező a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóiról, Magyar Narancs, szeptember 24.)

Ideológiai megfontolásból bevonult egy éhes horda. (Schilling Árpád rendező a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, 24.hu, szeptember 25.)

Több mint tíz éve már, hogy mindenestül lenyúlt egy európai országot. (Váncsa István publicista Orbán Viktorról, Élet és Irodalom, szeptember 25.)

A kormány lélegeztetőgépen tartja az egészségügyet. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, ATV, szeptember 25.)

Még van idő visszahívni a harci kutyákat. (Apáti Bence publicista a harcias ellenzékről, Magyar Nemzet, szeptember 26.)

A demokrácia őrkutyáinak zömét a sintérek befogták. (Tamás Ervin újságíró a hazai nyilvánosságról, Népszava, szeptember 26.)

A kutyák utazási bérlete drágább, mint a diákoké. (Mihalik Enikő manöken, Klubrádió, szeptember 26.)

Tegnap azért nem tudtam magát nézni, mert magamat néztem. (Esztergályos Cecília színésznő Rónai Egon műsorvezetőnek, ATV, szeptember 26.)

A nagy kutyáknak gazdájuk van, a tacskóknak személyzetük. (Asperján György író, Facebook.com, szeptember 27.)

Ne igyatok a propaganda dögkútjából! (Bajnai Gordon volt miniszterelnök, Facebook.com, szeptember 27.)

Tamás Ervint négy és fél évtizede ismerem, még szegedi tudósító korából. Aztán átkerült Pécsre, és amit lapjában, a Népszabadságban nem közölhetett, azt nekünk küldte, az ÉS szerkesztőségébe. 12 év múltán került vissza a fővárosba, és korosodván több lett az állítása, mint a kérdése. Így lett riporterből publicista, a legjobbak egyike. Tegnap megjelent írásában a sajtó helyzetét tekintette át. Üdv a Klubban című cikkéből két mozzanatot emelnék ki, egyiket az egyetértés, másikat a továbbgondolás szándékával.

Mondandóját a saját szavaival foglalom össze: „A demokrácia őrkutyáinak zömét a sintérek befogták.” (Népszava, 20.09.26.) Az őrkutya kifejezés nem azt jelenti, hogy az újságírók fenyegetik a demokráciát, hanem hogy vigyázzák. Kár, hogy a szerző kettős birtokviszonyt használ, mert úgy olvasmányosabb, egyértelműbb lett volna a szöveg, hogy a demokrácia őrkutyáit befogták a sintérek. Elfogadom azonban, hogy a valóság többet ér, mint a jobb hangzás. Elvégre a kormányzatnak még nem sikerült minden újságírót „befognia”.

Tamás Ervin tudósítói tapasztalataiból telik a Budapesten túli nyilvánosságra is. Kifejti, hogy „a hatalom kegyeltjei” fölvásárolták a megyei sajtót, majd „ingyen” átadták egy kormány közeli alapítványnak. Nem tudom, hogy a kijelentés megfelel-e a valóságnak, annyit azonban tudok, hogy Andy Vajna a halála előtti utolsó interjúban mesélte el, miként adta tovább szegedi és győri napilapját, valamint budapesti bulvár újságját: „Én a Mediaworkstől kaptam egy ajánlatot a Lapcomra. Mivel én ezt üzleti vállalkozásnak tekintem, a felkínált összeget néztem, ami megfelelő volt ahhoz, hogy eladjam.” (Index.hu, 2018.12.10.)

Gazdasági újságírók 6 milliárd forintra becsülték a Lapcom piaci értékét, és ha Vajna elégedett volt a felkínált összeggel, akkor aligha kapott kevesebbet érte. Az alapítványhoz került sajtótermékek értékét pedig összesen 30 milliárd forintra taksálták. Vajon elképzelhető-e, hogy a többi laphálózat-tulajdonos önként, hazafiúi buzgalomból, ingyen ajánlotta föl a lapjait? Hozzám hasonlóan Tamás Ervin is benne van a korban, mi már aligha ülünk be a cégbíróságra, hogy előkaparjuk azokat a fránya üzleti titkokat. De hátha akad egy fiatal sajtótörténész vagy gazdasági újságíró, aki feltárja a részleteket.

Mi, öregek addig is egyezzünk meg abban, hogy fenntartással fogadjuk az ellenzéki nyilvánosságban szívósan terjengő, egyelőre azonban ellenőrizetlen állításokat.

Tegnap este a konyhában szöszmötöltem, amidőn meghallottam Simon András ismerős hangját. Minden szavát értettem, holott hatméternyire álltam a tévétől. Szóval megkezdődött az Egyenes beszéd. Vajon kivel beszélget? A nappaliból folyamatosan női hang hallatszott, az interjúalany hangsúlyok nélkül beszélt, és az átlagosnál gyorsabban. Mintha leckét mondana föl. Valószínűleg kormánypárti politikus ült be az ATV stúdiójába.

A nappaliban kiderült, hogy Varga Judit fejtette ki a kormány álláspontját a migrációs válság legújabb fordulójáról. S mert az igazságügyi miniszter a képernyő konyhához közelebbi részén foglalt helyet, nyilvánvaló lett, hogy a műsorvezető beszédtechnikája sokkal kifinomultabb. A kellemes külsejű hölgy tavaly óta miniszter, és az azóta eltelt 14 hónap se volt elegendő ahhoz, hogy megtanítsák (hang)súlyozni. Szavai egybeolvadnak, és félő, hogy ezen még az se segítene, ha lassítana a tempóján. Mintha túl akarna lenni az egészen.

Korosztályából a külügyminiszter Szijjártó Péter mondatai pattognak, mint a géppuska-sorozat, és néhány külföldi diplomatát el is találtak. A nemzedéknyivel korosabb politikusok közül Palkovics László innovációs miniszter szavait képtelenség utolérni, ő már nem is hadar, hanem „Úgy beszél, mint a szélkelep.” (Magyar közmondás.) A hetven körüli Kásler Miklós épp az ellentéte. Az emberi erőforrás miniszter lassú, komótos hanghordozását se könnyű elviselni. Az említett kormánytagok igazán példát vehetnének a főnökükről. Orbán Viktor az ifjúkori hadarástól eljutott az érthető és tartalmilag közérthető fogalmazásmódhoz. Gratulálok a logopédusának, akinek azért érdeklődéssel olvasnám az emlékiratát.

Varga Judit azonban nemcsak logopédusra szorulna, hanem kommunikációs szakértőre is. Íratlan szabály, hogy ha már egy kormányzati tényező szóba áll a nyilvánosság képviselőjével, akkor meg kell nyernie az újságíró rokonszenvét, máskülönben számíthat a pikírt kérdésekre. Nos, az igazságügyi miniszter rossznak minősítette Simon András egyik kérdését, aztán kifejtette: „Mi nem kezelni akarjuk a migrációt, hanem megállítani.” (ATV, 20.09.25.) Lehet, hogy most kaptam magyarázatot az iskolás leckefelmondásra? Néhány évvel ezelőtt ugyanis Lázár János, akkoriban miniszterelnökséget vezető miniszter így fogalmazott: „Mi nem megszervezni, hanem megállítani akarjuk a migrációt.” (Kormány.hu, 2017.07.06.) Úgy rémlik, hogy ugyanabból a brosúrából készültek.

A munkámhoz tartozik, hogy olvasom a kormánypárti sajtót is. Az a benyomásom, hogy művészi tökélyre fejlesztették benne a hatalmon lévők tevékenységét firtatók elmarasztalását. Olvastam például publicisztikát arról, hogy ellenzéki politikusok akasztással fenyegették a jelenlegi rendszer irányítóit és haszonélvezőit. Az okfejtés hamis, bizonyos értelemben mégis volt alapja.

A Momentum nevű párt elnöke interjút adott, és biztosította az Orbán-rendszer magas beosztású híveit, hogy az ellenzék 2022-es választási győzelme után ne számítsanak népítéletre. Ha vétkeztek, az igazságszolgáltatás szervei döntenek majd a sorsukról. Sorsdöntő mondata így hangzott: „Senki sem fog lámpavason lógni.” (Népszava, 20.08.25.) Aki a kormánypárti sajtót meggyőződésből olvassa, aligha nézett utána Fekete-Győr András kijelentésének. Gondolatban se becézem a fiatal politikust „Fegyőr”-nek, legföljebb tapasztalatlannak tartom. Hajlamos olyan szavakat használni - például a lámpavast -, amelyeket azonnal félreértenek az erre rendszeresített tollforgatók.

Bevallom, hogy egy pillanatra meginogtam, amidőn kaján kormánypárti ismerősöm elküldte Fekete-Győr András közösségi üzenőfalon olvasható bejegyzését. Íme: „2022-ben az alábbi, a hivatásukra hosszú évek óta méltatlannak vált úriemberek lába nem éri majd a földet.” (Facebook.com, 20.09.23.) Szemem előbb kezdett lebegni a szerencsére csak filmekben látott kivégzési forma, a levegőben kalimpáló lábakkal. S bár magamban se vádoltam a Momentum elnökét azzal, hogy bárkinek a halálát kívánná, félreértelmezett lámpavasas kijelentés után legalábbis félreérthetőnek véltem a tegnapelőtti megnyilvánulását. Mindenesetre utánanéztem az alapját kölcsönző közmondásnak,

Dugonics András írónak 1820-ban, Szegeden könyve jelent meg Magyar példabeszédek és jeles mondások címmel. Ebben olvasható először nyomtatásban a „Nem éri lába a földet.” Azóta akadt néhány szakember, aki az efféle mondások értelmezésére adta a fejét. Például Margalits Ede, a Magyar szólások és közmondások kézikönyve szerkesztője, aki az idézett mondathoz ezt a széljegyzetet írta: „(Kirepítették.)” Elbocsátották, elmozdították, eltávolították, kidobták, kirakták, kipenderítették, kitették a szűrét. Egyik se kellemes, de mindegyik jobb, mint a népítélet. Félő persze, hogy a kormánypárti publicisták nem néznek utána a közmondás jelentésének. Nem kéne megadni nekik a félreértés lehetőségét.