A legutóbbi napokban Orbán és Demeter sorosozott, Kubatov, Lendvai és Bauer orbánozott, Kósa pedig cselezett. Lefülelt mondatok.

Vétóboy. (Rab László újságíró Orbán Viktorról, VárosiKurít.hu, december 6.)

Orbán Viktor hetente lép ki a jogállami keretek közül. (Puzsér Róbert publicista, HírKlikk.hu, december 7.)

Szájernek is elhittem elsőre, hogy a liberális lelke nem bírja már a NER szolgálatát. (Dévényi István publicista, Azonnali.hu, december 7.)

Az ereszcsatornáról nem szoktak beszélni a hírekben. (Kövesdi Péter újságíró a Szájer-botrány előtti nyilvánosságról, Népszava, december 8.)

Szájer politikai halálával Orbán leghatékonyabb emberét lőtték ki. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, december 9.)

Az Európai Unió folyamatosan a diktatúrát tőkésíti fel. (Vásárhelyi Mária szociológus, Facebook.com, december 9.)

Egyes helyeken 70 százalék körüli a lélegeztetett betegek halálozási rátája. (Dr. Hegedűs Zsolt, a Magyar Orvosi Kamara etikai kollégiumának vezetője, Magyar Narancs, december 10.)

Magas rangú állami tisztségviselőként mondta, amit mindig is mondott. (Parászka Boróka publicista a gázkamrázó és sorosozó Demeter Szilárdról, Jelen.hu, december 10.)

Orbán Viktor világméretű politikussá nőtte ki magát, nemzetközi jelentősége csak a Puskás Öcsiéhez fogható. (Tölgyessy Péter alkotmányjogász, hvg.hu, december 10.)

Orbán Öcsi. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 10.)

Közutálatnak örvend. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, ATV, december 10.)

Azokkal értek egyet, akik szerint Orbán inkább győzött, mint vesztett. (Bauer Tamás DK-politikus, Facebook.com, december 10.)

Orbán megvédte Brüsszelben a magyaroknak járó bért. (Nyitrai Zsolt Fidesz-politikus Egerben, Heol.hu, december 11.)

Ha annak idején a trianoni békeszerződést Orbán Viktor tárgyalja, az antant országok felét Magyarországhoz csatoltatta volna. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, Facebook.com, december 11.)

Az Európai Unió beletörődik, hogy ő legyen a teljhatalmú mezőőr a magyar ugaron. (Kabai Domokos Lajos újságíró Orbán Viktorról, Bekiáltás.blog, december 11.)

A botrányba keveredett szereplők még mindig a Fidesz jobbik arcát képviselik. (Pápay György publicista, Magyar Hang, december 11.)

A magyar habitusba jobban belefér, hogy bátran megcsináljuk a cselt, kellően csibészek vagyunk, akarjuk a sikert, nem félünk. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Hajdú Online, december 11.)

Soros és csatlósai biztosan nem liberálisok, mert nem tűrik az ellenvéleményt, képtelenek a racionális vitára. Ebben tévedtem. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Kontra.hu, december 11.)

A hatalommániás vezetőket le lehet váltani, a mögöttük álló társadalmi rétegeket nem. (Berend T. Iván történész, Népszava, december 12.)

Magyarországon valószínűen kisebb a korrupció, mint tőlünk keletre, és valószínűen nagyobb, mint tőlünk nyugatra. (Ibolya Tibor fővárosi főügyész, Magyar Nemzet, december 12.)

A világ legkorruptabb embere. (Orbán Viktor miniszterelnök Soros Györgyről, Miniszterelnök.hu, december 13.)

Zavar digitális korunk egyik leleményes találmánya. A Szómagyarító.hu nemrégiben pályázatot hirdetett, és ilyesmiket olvastam róla: a podcast hangújság, nethang, digiműsor. A meghatározások kapiskálják a lényeget, egyelőre azonban tudomásul veszem inkább, hogy a pod rövidítés (Portable On Demand), és igény szerint hordozhatót jelent, a cast pedig Broadcast (rádiószerű adás). A podcast tehát olyan hanganyag, amelyet a világhálóra töltenek fel, és bármikor hozzáférhetünk.

Az Egyesült Államokban állítólag a netezők 30-40 százaléka él a lehetőségével. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy most, a koronavírus járvány idején, amidőn az amerikaiak bezárkóztak a digitális kütyűik közé, a podcast hallgatottsága fölmegy 50 százaléknyira is. Hozzánk csupán néhány hónapja köszöntött be, és a karantén nyilván használt neki. Mégis az a benyomásom, hogy egyelőre a pályakezdő és a lusta újságírók mentsvára. A személyes érintkezések híján fölhívnak valakit, fölveszik a beszélgetést, és vágatlanul, szerkesztetlenül adják közre. Tisztelet a kivételnek, aki még a régi iskolához tartozik.

A fiatal újságírók legföljebb hallottak valami harangozni Vitray Tamásról a Magyar Televízióból. A veterán műsorvezető egyik legjellemzőbb megnyilvánulása ez: „Van, aki úgy készít interjút, hogy a kérdésekre emlékezzenek, és van, aki azt ambicionálja, hogy a partnerre.” Ennek jegyében mentünk el a majdani interjúalanyhoz, hogy beszélgessünk vele. Megfigyeltük a szófordulatait, a viselkedését, majd visszamentünk hozzá, és magnóra vettük a beszélgetést. Megszerkesztettük az interjút, és újra fölkerestük. Ha bejött a kommunikációs munkatársa, megkértük, hogy négyszemközt maradhassunk a főnökkel. Mellé ültünk, és sorról sorra végigmentünk a szövegen. Aztán minden oldalt aláírattunk vele, hogy utólag, az interjú kedvezőtlen fogadtatása nyomán se mondhassa a bíróság előtt: nem is azt mondta, ami megjelent.

Attól tartok, hogy a digitális újságíróknak kapóra jött a podcast. Mindazt megspórolhatják időben és szellemi erőfeszítésben, amitől érdekes és fontos lesz az interjú. Maradt a kérdésnek álcázott állítás. Vagy az, hogy a nyilvánosság képviselője hosszadalmas okfejtésbe keveredik, és elvárja, hogy reagáljon rá valamit a jobb sorsra érdemes interjúalany. Letisztul majd persze ez a fránya podcast, mostanában azonban inkább a gyerekbetegségeit tapasztalhatjuk. Várom a vakcinát, amely védetté tesz a lusta, felületes újságírással szemben. 

A Népszava mai számában furcsa hír jelent meg. A szerkesztőség idézte Kubatov Gábor fészbukos bejegyzését: „Ha annak idején a trianoni békeszerződést Orbán Viktor tárgyalja, az Antant-országok felét Magyarországhoz csatoltatta volna.” A Fidesz pártigazgatója dicsérte a Fidesz elnökét, országunk miniszterelnökét, aki az Európai Unió székhelyén tárgyalt, hívei szerint sikeresen, politikai ellenfelei szerint sikertelenül.  

A Facebook üzenőfalán kétségkívül ez a szöveg látott napvilágot, de nem így. Betűhíven idézem: „Ha annak idején a Trianoni békeszerződést Orbán Viktor tárgyalja az Antant-országok felét Magyarországhoz csatoltatta volna.” Vagyis a ’trianoni’ jelzőt Kubatov úr nagy T-vel írta, a ’tárgyalja’ után pedig elfelejtette kitenni a vesszőt. Az ’Antant’-tal két baj is van. Ezt szintén kis a-val kellett volna írni, ráadásul a főnökét magasztaló pártmunkás félreértette az antant kifejezést. Értem persze a szerkesztőség dilemmáját, mert hetente küszködöm idézetekkel, amelyeken azonban méltányosságból se szoktam változtatni.

Íme, egy 54 éves közéleti személyiség, aki szakközépiskolában érettségizett, ahol aligha idegesítették a nyelvtannal. Mezőgazdasági egyetem levelező tagozatán gépjármű kárszakértői oklevelet szerzett. 46 éves korában pedig diplomára tett szert a Budapesti Kommunikációs Főiskolán. Szegről-végről kolléga, elég kínos ez nekem. Rossz a helyesírása, és nem érti azt, amit a nyilvánosság elé tárt. Az antant ugyanis Nagy-Britannia és Franciaország 1904-es szövetségét jelenti, amellyel tíz évvel később a lövészárokban találta szembe magát az Osztrák-Magyar Monarchia.

Csakhogy Kubatov úr nem a két nagyhatalom felét akarta Orbán Viktorral visszamenőlegesen hozzánk csatoltatni, hanem az úgynevezett kisantantét. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Csehszlovákia 1920-as szövetségét, amelyhez később csatlakozott a történelmi Magyarországból szintén lakmározó Románia is. Az eredeti kifejezés „Apró-antant” volt. Ezzel a címmel jelent meg cikk a Pesti Hírlap 1920. február 26-i számában. A névtelen szerző, alighanem az egyik szerkesztő írta a környező országokról: „A kicsinyek, az apróságok, az ágaskodó jelentéktelenségek ,,, szent szövetségre lépnek egymással.”

Az apró, a kicsiny antantból lett kisantant, amely egy magyar újságíró jóvoltából terjedt el a nemzetközi szakirodalomban. Kár, hogy erről országunk egyik legbefolyásosabb lakója, a Fidesz pártigazgatója és az FTC klubelnöke nem értesült.            

Olyan országban élünk, ahol majd’ minden róla szól. Hetente gyűjtöm a mögöttünk hagyott napok legjellemzőbb mondatait, és most, péntek reggel minden második a teljhatalmat gyakorló miniszterelnökünket jellemzi. Például az ellenzéki sajtóban nehezményezték Orbán Viktor egyik kijelentését.

Föltette ugyanis az Instagramjára ama néhány mondatot, amelyet egy folyosón vett föl a kommunikációs stábja. Mögötte egy ajtó, ő pedig arról a kompromisszumról beszélt, amelyet Merkel kancellár asszonnyal kötött. A magyar ügy nyerésre áll - így foglalnám össze a fejtegetését -, majd hozzáfűzte: „Már csak egyetlen dolgom van, hogy bemenjek a farkasverembe.” A kormány tevékenységét fürkésző sajtóban azt rótták föl neki, hogy a farkasverem kifejezés már foglalt. Hitler használta, vagy legalábbis vele kapcsolatban hozható szóba.

Elszólás vagy pontos helyzetelemzés? Vajon Orbán rögtönzött-é a farkasveremmel? Vagy gyakorta megmutatkozó katonai érdeklődéséből telik a második világháború egyik legérdekesebb epizódjára is? Arra, amit Farkasveremnek neveznek. A Wolfsschanze Hitler főhadiszállása volt a keleti frontnál. A turistaszövegek szerint Lengyelország északkeleti csücskében terült el, Gierloz falu mellett, ez azonban nem felel meg a történelmi valóságnak. Görlitz falu Kelet-Poroszországhoz tartozott, a Harmadik Birodalom szervetlen részéhez, és a főhadiszállás azért lett Farkasverem, mert a farkas német megfelelője, a Wolf Hitler álneve volt a múlt század húszas éveiben, amikor még csak álmodozott a hatalomról.

A 6-10 méternyi vastag falú, betonból épített bunkerben élte túl Hitler az 1944. július 20-i merényletet. A sztálingrádi vereség után több tábornoka összeesküdött ellene, és egyikük törzsfőnöke, von Stauffenberg ezredes hozta magával aktatáskában a bombát. Csakhogy a Führer közelében elhelyezett táskát a vezérkar egyik tisztje véletlenül arrébb tolta a lábával. A merénylőt még aznap este főbe lőtték, a tisztogatás során pedig hétezer embert fogtak el, és ötezret ki is végeztek. Ha Orbán Viktor farkasverem kifejezéséről nagy kezdőbetűvel egy 76 év előtti esemény ötlik fel, akkor az Unió-ellenes húrokat pengető miniszterelnökünkről óhatatlanul von Stauffenberg sikertelen merénylete jut az eszembe.

De hogy pontosan mi történt tegnap, a folyosó végén felnyíló ajtó mögött, a 27 kormányfő tanácskozásán, azt nem tudhatjuk persze. Mindazonáltal a felkínált történelmi párhuzam nem föltétlenül a győzelmet sejteti.              

Úgy látszik, nem tanultam meg, hogy tilos beharangozni a következő jegyzetet. Mindig közbejöhet valami. Most például az, hogy érdekesebb téma bukkant föl. Előtte azonban hadd zárjam a tegnapi gondolatmenetet.

Hargitai Miklós indexes cikkében arányeltolódást véltem fölfedezni. A legnépesebb újságíró szervezet elnöke az Orbán-kormány médiapolitikáját visszafogottabban ítélte meg, mint az Európai Unió megnyilvánulásait.. Csakhogy tegnap óta változott a helyzet. Merkel kancellár asszony kompromisszumot kötött Orbán miniszterelnök úrral. Az uniós pénzek csorbítatlan átutalásával megelőlegezi a Fidesz ’22-es választási győzelmét. Hargitai kolléga uniós bűnlajstroma tehát 24 órán belül felértékelődött.

Ami pedig a frissebb témát illeti, tegnap délután belehallgattam a Klubrádió beszélgetős műsorába. Kálmán Olga, a Demokratikus Koalíció politikusa kifejtette: a Szájer-ügyről annyi jutott el a vidéki Magyarországra, hogy Fidesz uniós képviselője Brüsszelben házibulin vett részt, és megsértette a kijárási korlátozást. Levonta a következtetést: feladta brüsszeli állását, és kilépett a Fideszből is. Az újságíróból lett ellenzéki politikus kijelentése többé-kevésbé megfelel a valóságnak. A kormánypárti médiumok csakugyan félreértelmezték a brüsszeli szexorgiát és drogpartit.

Ennek ellenére a Medián közvélemény-kutató cég azt mutatta ki, hogy 600 telefonon megkérdezettből majd’ mindenki hallott a Szájer-botrányról. Közülük minden ötödik (20 százaléknyi) úgy vélte, hogy a történtek akár súlyos következménnyel is járhatnak 2022-ben. További 40 százalék pedig úgy gondolta, hogy a kollektív örömszerzésre hajlamos Fidesz-politikus miatt valamelyest romlanak Orbánék választási esélyei. Az a benyomásom, hogy Kálmán Olga nem vett észre valami fontosat.

Ha majd’ mindenki hallott a Szájer körüli purparléról, és a felfokozott érdeklődést nem elégítette ki a kormánypárti sajtó, akkor a kíváncsiskodók közül azok is erőt vettek magukon, akik egyébként nem szoktak több forrásból tájékozódni. A keresletet az ellenzéki médiumok kínálatából elégítették ki. Például Kálmán Olgáéból is, amelyet a közösségi üzenőfalán osztott meg 90 ezer kedvelőjével és 100 ezer követőjével. Képekben elevenítette föl a Habony, Borkai, Rogán, Szijjártó és Szájer nevéhez fűződő botrányokat. A 28 másodpernyi montázst 3900-an lájkolták, 440-en szóltak hozzá, és másfél ezren osztották meg. Ez is valami. Nemde?

Az új Index fölkérte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége vezetőjét, hogy jellemezze a nyilvánosság helyzetét. A szerkesztőség bejelentette, hogy a vita következő hozzászólója a katolikus újságírók vezetője lesz. E megjegyzéssel akaratlanul is érintette a hazai nyilvánosság egyik rákfenéjét: a szétforgácsoltságot, az újságíró-társadalom meghasonlottságát.

A MÚOSZ úgy a legnépesebb szervezet a maga mintegy háromezer tagjával, hogy az öregek már vagy kihaltak belőle, vagy nem fizetnek tagdíjat. Meghalt ugyanis Mák doktornő, akinek rendelőjébe jártak a nyugdíjas újságírók. Ő volt az egyetlen szál, amely összekötötte őket a MÚOSZ-szal. A fiatalok azért nem lépnek be a szervezetbe, mert olyan kedvezményeket harcolt ki a tagjainak, amelyekkel egy pályakezdő újságíró anyagi okból nem élhet. A fővárosra és környékére szűkült, elöregedett szervezet egy fillért sem kap az államtól. Tagdíjakból tengődik, amelyeket vagyontárgyak eladásából egészít ki.

Vesztenivaló híján megengedhetné magának, hogy a kormányzat nyilvánosságszűkítő törekvéseit egyértelműen ellenezze. Ehhez képest visszafogottan fogalmazgat. Néhány hete a MÚOSZ elnöke kifejtette: a diplomatikus hangnem oka, hogy az egész újságíró-társadalmat kell képviselni. Azokat az újságírókat is, akik a kormánypárti sajtóban dolgoznak, és a MÚOSZ-t nemtelen egyszerűséggel a KGB lányvállalatának becézik? Az elnök meghökkentő okfejtésében mégis rejlik egy mozzanat, amelyen érdemes eltűnődni.

Az a rögeszmém, hogy a nyilvánosság szűkítése nemcsak és talán nem is elsősorban a baloldali meg a liberális újságírókat érinti. Ők még úgy-ahogy elvannak állami hirdetésből, amely az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz pedig kevés. Náluk rosszabbul jártak az úgynevezett Simicska-árvák. Azok a konzervatív újságírók, akik a Fidesszel indultak, majd kiábrándultak Orbánék hatalomgyakorlásából. Őket a kormányzat árulónak tekinti, és nem áll érdekében, hogy az újságjaikat és a portáljaikat életben tartsa.

Holnap azt értelmezem, hogy a MÚOSZ elnöke, Hargitai Miklós miként látja a hazai nyilvánosságot. Annyit azért előrebocsátok, hogy az Index-cikk szerzője felemás helyzetben leledzik. Egyik munkahelyét, az elöregedett, kiürült újságíró szervezetet egy fillérre se méltatja az állam, másik munkahelye azonban, a Népszava az életben maradáshoz szükséges bevételek több mint a felét állami keretből kapja. Vajon melyik énje kerekedik felül?         

Tegnap reggel 5 óra 7 perckor sajtótörténeti érdekességű lábjegyzet jelent meg. Székely Sarolta, az mfor.hu (Menedzsment Fórum) munkatársa kiszámolta a Magyar Közlönyből, hogy a kormány március 20-tól december 7-ig miként csoportosította át a költségvetést.

A sport pénzét 140,2 milliárddal egészítette ki, az „egyházi célú központi költségvetési hozzájárulások” 104,2 milliárdra rúgtak, az egészségügy pedig 50,7 milliárd forintot kapott. A számadatokat lebontotta az újságíró, eszerint a kormány naponta 541 milliót költött a sportra, 398-at egyházakra és 196 milliót egészségügyre. Az elemzés méltányos. A szerző nem felejtette el, hogy Orbánék más forrásból mintegy 300 milliárdért vásároltak lélegeztetőgépeket. (Az már én fűzöm hozzá, hogy Szijjártó miniszter portyázói 17407 készüléket vettek - aranyáron.)

A gazdasági portált utolérte a digitális sajtó rákfenéje. Végigbogarászott egy hivatalos orgánumot, amit a kormány tevékenységét fürkésző sajtó anélkül vett át, hogy átutalta volna az információ ellenértékét. Bizonyára nem lett volna miből, mégis elgondolkoztató, hogy oly korban élünk, amidőn a rokonszakma képviselői élősködnek. Ráadásul az árnyalt elemzést ama ellentmondásra szűkítették, ami a 140 és az 50 között feszül. Holott lehetőségük lett volna, hogy válaszoljanak a cikkírónak, aki szerint „Joggal merül fel a kérdés, vajon teljesen indokolt-e minden egyes tétel és költség.”

Naponta böngészem a 19 vidéki napilap online kiadását, és érdekes jelenséget vettem észre. A cikkeket fénykép-galéria harangozza be, a hozzám legközelebb álló két újság közül a debreceni Hajdú Online a 7909. fotónál tart, a szegedi Délmagyarország a 7368.-nál, és legalább minden harmadik sportjelenetet ábrázol. Kézilabda, kosárlabda, röplabda, vízilabda, a megyeszékhely adottságaitól függően. Labdarúgás minden mennyiségben, az adottságoktól függetlenül. A sportolók kicsattannak az erőtől, egymásnak feszülnek, dobnak, lendülnek, rúgnak,  ugranak. Gladiátorok az arénában, akik járvány idején sem lehetnek betegek.

Ha hozzájuk vesszük az állami tévék dús sportmenüjét, akkor kiderül, hogy ébren kell tartaniuk az otthon ragadt milliók érdeklődését, el kell terelni a figyelmüket az egzisztenciális gondokról. Kirajzolódik előttünk a panem et circenses (kenyeret és cirkuszi játékokat) több mint kétezer éves jelensége. Az a benyomásom, hogy a hatalomban lévők ma is látványossággal kecsegtetik a járványtól rettegőket - ha már nem adnak nekik pénzt a kenyérre.         

A na pongyola kifejezés. Mindazonáltal sejtet valami lényegest abból, ami kimondhatatlan vagy körülményesen fogalmazható meg. Íme, három példa.

Horn Gyulát miniszterelnöksége idején szembesítették az 1956-os múltjával, amikor pufajkában teljesített félkatonai szolgálatot nem éppen dicsérendő körülmények között. A kínos kérdésre ezt válaszolta a Parlamentben: „Na és?” 2015 végén labdarúgó válogatottunk bejutott az Európa-bajnokság mezőnyébe, ekkor fényképezték le Orbán Viktort a Fradi-stadionban, piros-fehér-zöld zászlóval a nyakában, keze pedig tapsra lendül. A miniszterelnök közösségi oldalán ennyit fűzött a történtekhez: „Na, ugye.” (Megérte ugyebár százmilliárdokat költeni a magyar focira, az akadémiákra és a stadionokra.) A harmadik nanázó konferanszié volt.

Békeffy László a Nagymező utcai Pódium Kabaréban dolgozott, a mai Radnóti Színház helyén. 1938 végén Imrédy Béla miniszterelnök beterjesztette az első zsidótörvényt a Parlamentben, és néhány politikus igyekezett megakadályozni az elfogadtatását. A katolikus családban felnőtt kormányfő dédnagyanyjáról kiderítették, hogy zsidó volt. A botrány kirobbant. Békeffy elmondta a merőben más témájú szövegét, amelyben meg sem említette a miniszterelnököt, és eltűnt a függöny mögött. De az egyik lábát a nézőtéren felejtette, visszalépett a közönség elé, és csupán ennyit mondott: „Nahát.” Kitört a röhögés, mert mindenki értette.

A sors iróniája, hogy a konferanszié és a miniszterelnök is 1891-ben született. Békeffy a náci koncentrációs táborból nem tért haza, és Svájcban halt meg 70 éves korában. A miniszterelnököt az amerikai katonai titkosszolgálat magyar zsidókból összeállított csapata találta meg Észak-Ausztriában. A később világhírű médiatudóssá lett Georg Gerbner (György) hadnagy nyilatkozta a Fényszóró című budapesti magazin 1945. október 10-i számában, hogy a tiroli Kirchberg községben „Én fogtam el Imrédyt.”

Az amúgy egyébként kitűnő bank-szakember a vizsgálati fogságban kidolgozott egy tervet az infláció megfékezésére. Arra számított, hogy ezért a megrendelők kegyelmet adnak neki. Ebből annyi valósult meg, hogy 1945. november 23-án kötél általi halálra ítélte ugyan a bíróság, de 1946. február 28-án nem akasztották föl, hanem sortűzzel végezték ki. Itt akár be is fejezhettem volna e bejegyzést, de tartozom egy információval.  A nahátozás Szájer Józsefről jutott eszembe. Ha volna még kabaré Budapesten, akkor csak ennyi kéne mondani egy békeffynek, visszalépve a közönség irányába: „Ereszcsatorna.”           

A legutóbbi napokban Orbán és Szanyi szájerezett, Szijjártó finanszírozott, Demeter Szilárd visszakozott, Gyurcsány pedig ellenkezett. Lefülelt mondatok.

Soros, az ateista liberárják krisztusa. (Megadja Gábor publicista, Kontra.hu, november 29.)

A politikai elit 90 százaléka vállalhatatlan, pedig Magyarországon születtek. Őket hova küldöd vissza? (Székely Csaba erdélyi író egy kommentelőnek, aki lerománozta Demeter Szilárdot, Facebook.com, november 29.)

A náci párhuzam akaratlanul is sérti az áldozatok emlékét. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Magyar Nemzet Online, november 29.)

Publicisztikájában vállalhatatlan és nem tolerálható náci párhuzamokat és hasonlatokat alkalmazott. (Berszán György újságíró Demeter Szilárdról, Magyar Nemzet Online, november 30.)

A lélegeztetőgépen lévő betegek 60 százaléka nem éli túl. (Merkely Béla orvosprofesszor, a Semmelweis Egyetem rektora, Borsod Online, november 30.)

Az erdélyi kopó a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legvédettebb és legtámogatottabb kutyája. Hivatalos állat. (Dérer Miklós újságíró, Újnépszabadság.com, december 1.)

Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Nemzet Online, december 2.)

Nem elég konzervatív családapának látszani, annak is kell lenni. (Pilhál Tamás újságíró, PestiSrácok,.hu, december 2.)

Ez olyan botrány, amely kezelendő - de nem kezelhető. (Magyar György ügyvéd a Szájer-ügyről, ATV, december 2.)

A rezsim egyik megalapozójának kirobbantásához a közéletből egy ereszcsatorna alkalmasabb volt, mint a teljes magyar ellenzék tíz éve. (Béndek Péter publicista, 1000leütés.blog, december 2.)

Most a homokozó nem a legjobb hasonlat. (Dezső András újságíró, Facebook.com, december 2.)

Nekünk nem az a fontos, hogy olyanokkal fogjunk össze, akikről nem a legjobb a véleményünk. (Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke az ellenzéki együttműködésről, Magyar Narancs, december 3.)

A rendszer a maga összes szirmával kinyílt, és a magyar nép elé tárult. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Klubrádió, december 3.)

Nem lehet alkotmányosan eltitkolni olyasmit, amit az „elit” saját köreiben elfogad. (Hargitai Miklós újságíró, Népszava, december 3.)

/”Mi fér bele a Fidesz értékrendjébe?”/ Gázkamrázni lehet, melegnek lenni csak addig, amíg ki nem derül. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 4.)

Nem Szájer bukott meg, hanem ez a szellemiség. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, ATV, december 4.)

A Fidesz nem kommunista párt - de úgy viselkedik. (Reichert János publicista, Magyar Hang, december 4.)

A munkanélküliség helyett a munkanélküliséggel szembeni harc finanszírozása mellett döntött a kormány. (Szijjártó Péter külgazdasági miniszter Szentgotthárdon, Vaol.hu, december 4.)

Az orbáni kultúrharc emelte a nehéztüzérség élére. (Balassa Tamás újságíró Demeter Szilárdról, Népszava, december 5.)

Egy dolgunk maradt. Készülni. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, december 5.)

Az ellenzék kritikája elviselhető munkahelyi ártalom. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, a Nézőpont Intézet ügyvezetője, Magyar Rádió, december 6.)

Balassa Tamás a Népszava tegnapi számában érdekes mozzanatra hívta föl a figyelmet. November 28-án este már „élesítették” Demeter cikkét az Origo budapesti szerkesztőségében, amikor 1200 kilométernyire, egy brüsszeli ház ereszcsatornáján szakállas és hátizsákos öregúr ereszkedett alá. Másnap, szombaton kitört a botrány a cikk körül, amely vasárnapra elhalkult, mert közben kiderült, hogy a brüsszeli akrobata Szájer József volt. A fideszes nagyágyú elvette a show-t a fideszes kiságyútól.

Maradnék mégis a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójánál. Szegről-végről erdélyiként fáj, hogy gázkamrás publicisztikája miatt sokan az Erdélyből áttelepülteken verik el a port. Akadt értelmező, aki „import kápónak” nevezte. Arra utalt, hogy a náci koncentrációs táborokban élet-halál urai lettek azok a rabok, akik leginkább alkalmazkodtak a körülményekhez, és husánggal teremtettek maguknak tekintélyt a häftlingek között. Demeter Szilárd hajdani szobatársa a kolozsvári egyetemről pedig azt fejtegette, hogy „Senki nem vált annyira méltatlanná ahhoz az induláshoz.”

Egyik korai nyilatkozatában Demeter beszámolt az áttelepülés körülményeiről. Sokkolta, hogy akiket Erdélyből példaképének vélt az itteni szellemi élet nagyjai közül, szinte kivétel nélkül a másik oldalon találhatóak. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ha egy törekvő fiatalember karriert akar csinálni, inkább a hatalomban lévőkhöz keresi a kapcsolatot. Meg is találta, mert Orbánék felismerték a határon túli magyarságban rejlő lehetőségeket. Mindent megtettek-tesznek, hogy odaát erkölcsi és anyagi segítség ürügyén érvényesítsék a befolyásukat.

Ellentétben a másik oldallal, amelynek politikai vezetői „hagyományosan” nem ismerték föl a nemzeti kérdés jelentőségét. Sőt a 2004. december 5-i népszavazás elleni kampánnyal még azokat is maguk ellen hangolták, akik például Erdélyben hozzájuk vonzódtak volna. Ilyen körülmények között kinek van kedve ahhoz, hogy az amúgy is elemeire bomlott ellenzékhez csatlakozzon, és a romániai másodosztályú állampolgárságból igazoljon át a magyarországi másodosztályú állampolgárságba.

Ezt a folyamatot vette észre Markó Béla költő, az RMDSZ volt elnöke. Ugyancsak a Népszava tegnapi számában ezt az ellentmondást bontotta ki: „Az erdélyi magyarok közül néhányan egy-egy budapesti stallumért cserébe teli szájjal hirdetnek majd keresztes háborút mindenféle másság ellen, ,,,, és közben azt hangoztatják, hogy azért mentek el Erdélyből, mert nem bírták elviselni a többség intoleranciáját.”