Zord ijász a kulturált és korrekt kommentelők egyike. Más ugyan az értékrendszerünk, ettől azonban még továbbgondolásra serkentenek az érvei. Most arra vállalkozott, hogy áttekinti a blogok helyzetét. Értékelése tegnap este nyolc körül jelent meg az Index blogketrecében, ma reggel hétkor én voltam a 297. olvasója. Ennyien vették maguknak a fáradságot, hogy átrágják magukat a terjedelmes íráson. Nekem megérte.

A Blog.hu nevű digitális gyűjtőhelyet a „hazai bloggerközösség zászlóshajójának” nevezte. Azt is tőle tudom, hogy 2005 és ’16 között 9658 blog jelent meg rajta, napi nézettségük - ez 2014-es adat - 452146 volt. A Blog.hu évek óta ott van az első tíz között, és mintegy 150 blogot futtat, „ennyien foglalnak helyet a törzsasztalnál”. Van egy szűkebb kör is, nagyjából harmincan rendszeresen jelennek meg az Index fejléce alatt. Zord íjász úgy véli, hogy az Index nyári válsága talán megtizedelte az olvasókat, de az változatlan, hogy a blogelit hangját az Index 90 százalékban erősíti föl. Ha tehát a Blog.hu kitesz az Index címoldalára egy jegyzetet, annak olvasottsága a sokszorosára nő.

A szerző nem véletlenül adta okfejtésének a Rugalmas elszakadás címet. Arra utal, hogy a második világháborúban a német hadsereg vereségeit már nem lehetett eltitkolni a nyilvánosság elől, és azt találták ki a propagandisták, hogy a Wehrmacht visszavonulás helyett rugalmasan szakadt el az ellenségtől. Az a benyomásom, hogy Zord íjász afféle vert seregnek tekinti a „bloggerközösséget” is, amelyet azonban sosem éreztem közösségnek. Ez persze lehetne közöttünk vitatéma is. Annyit már most is elismerek, hogy a Blog.hu csakugyan összeterelte a digitális sajtó véleményformálóit, akik külön-külön kétségkívül kevesebb olvasót értek volna el, mint az Index fejléce alatt.Ezzel magyarázható, hogy az olvasók nem a Blog.hu kiválasztottjaiként tartják őket számon, hanem mint az Index szerzőit.

Ennek ellenére a legolvasottabb bloggerek csupán álközösséget „alkotnak”. Például a törzsasztalnál ülők egyikeként csak egy másik jegyzetírót ismerek. A Blog.hu szerkesztőivel sosem találkoztam, telefonon se beszéltem. Az Index régi szerkesztőségéből senkit sem ismerek, az újból is csak egyet, akivel évek óta nem beszéltem. S bár nekünk, úgynevezett bloggereknek közösek az érdekeink, sohasem képviseltük azokat a véleményünkből hirdetési bevételt csiholó Blog.hu-val szemben. Ha már vesztesek vagyunk, ennyire rugalmasan nem kéne elszakadni a gazdasági valóságtól.           

Egyik filmkritikusunk nekrológot írt, és kettős névvel látta el a 89 éves korában meghalt színészt. Lonsdale apja ugyanis angol volt, az anyja azonban francia, ezért hol Michaelnek, hol Michelnek írjuk a keresztnevét. Nyilvánvaló tehetsége mellett azért futott be karriert, mert anyanyelvi szinten beszélte mindkét világnyelvet. Mi leginkább A Sakál napja című kultuszfilmből ismerjük, amelyben egy párizsi nyomozót jelenített meg.

Lebel főfelügyelőt rendőrfőnöki parancs rángatta ki kedvenc foglalatosságából, a padlástérben tenyésztett postagalambok közül. Teljhatalmat kap, csak találja meg azt a fránya bérgyilkost, akit De Gaulle tábornok ellenfelei a köztársasági elnök megölésére választottak ki. Igen ám, de a brit bérgyilkos megtudta, hogy az elnök emberei a nyomában vannak. De vajon honnan tudta meg? A főnyomozót meghívták egy értekezletre, hogy számoljon be a fejleményekről. Az asztalnál tucatnyian ültek: belügyminiszter, rendőrfőnök, államtitkár, titkosszolgálati vezetők, még a köztársasági elnök biztonságpolitikai tanácsadója is. A legutóbbiról jelentette Lebel, hogy a titkot kikotyogta fiatal szeretőjének, aki az összeesküvés résztvevője. A belügyminiszter azt firtatta, vajon beosztottja honnan tudta, hogy a tanácsadót kell lehallgatnia. A főfelügyelő azt felelte, hogy nem tudta - a biztonság kedvéért minden asztal körül ülő főhivatalnokot lehallgattatott.

A kultuszfilmből való jelenet azért ötlött fel, mert nemrégiben az egyik Médianapló-bejegyzést dokumentációval egészítettem ki. Egy magyar politikus tíz legérdekesebb mondatát tartalmazta. Kollégám megdicsérte a választásaimat, és az iránt érdeklődött, honnan ismertem a politikusra jellemző mondatokat. Onnan, hogy idestova három évtizede gyűjtöm a közéleti személyiségek legjellemzőbb megnyilvánulásait. Az említett politikus például háromszáz eszmefuttatással szerepel a házi archívumban, nem volt nehéz kiválasztani a tíz alkalomhoz illőt.

Az archívum egyébként mintegy nyolcszáz politikus, tudós, művész, menedzser és újságíró mondásait tartalmazza. Nyilvánosan hozzáférhető gondolataik 2582 oldalt tesznek ki, s ha egy oldalon hét idézet fér el, ez körülbelül 18 ezer figyelemre méltó kijelentés. Eddig nem jutott eszembe, hogy érdemes volna megszámolni őket. A Lebel főfelügyelőt játszó angol-francia színész halála azonban alkalmat teremtett arra, hogy egyszer végre összegezzem a magyar elit mondattermését.             

A Népszava mai számában alapos beszámolót olvastam az országgyűlés tegnapi üléséről. Kósa András parlamenti tudósító ezt írta: „A Párbeszédből Kocsis-Cake Olivio is megkérdezte Orbánt, mikor lesz ingyenes tesztelés, és mivel ő volt a harmadik, aki nagyjából ugyanazt a kérdést tette fel, a kormánypárti képviselők elnevették magukat.” Nem ok nélkül nevették el magukat.

Először Kunhalmi Ágnes az MSZP nevében firtatta, miért nem ingyenes a koronavírus-teszt. Elvégre a magyar állampolgárok már adóztak, sőt az egészségügyi járulékot is befizették. Miért kell harmadszor is megsarcolni őket? A miniszterelnök lagymatagon indokolta a hatósági árat. Ekkor következett a DK egyik képviselője. Varju László érezte, hogy az összehangolás hiánya kínos helyzetbe hozta, ezért mielőtt felolvasta volna az írásban benyújtott kérdést, közölte, hogy „Ismétlés a tudás anyja.” Majd kifejtette, hogy… És most nem írom le még egyszer, amit a szocialista politikusnő mondott, mert szinte szó szerint ugyanaz a gondolatmenet hangzott el. Válasz helyett akkor már a miniszterelnök rájátszott az ügyetlen ismétlésre. Előkészítette a terepet, hogy mire a harmadik, szintén írásban benyújtott párbeszédes kérdés elhangzik, összehangolt nevetés fogadhassa a kormánypárti padsorokból.

S hogy teljesebb legyen a kép, néhány órával később, A nap híre című ATV-műsorban a Párbeszéd kommunikációs igazgatója, Murányi András még meg is dicsérte a parlamenti ellenzéket, hogy napirenden tartotta az ingyenes tesztelést. Ama következtetésre jutott, hogy az ellenzéki pártok „beviszik sokszínűségüket a közösbe”. Az a benyomásom, hogy ezúttal sem vitték be. Elfelejtettek tudomást venni egymásról, és ez a parlamenti nyilvánosság előtt derült ki. De ha már a háromszoros megsarcolás lehetőséget teremtett arra, hogy fogást találjanak a kormányon, miért nem sikerült úgy kérdezni a miniszterelnököt, hogy ne külön-külön, egymástól függetlenül firtassák az ingyenes tesztelést?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy miközben az ellenzéki pártok hitet tesznek a közös fellépés mellett, egyetlen alkalmat se mulasztanak el, hogy a nyilvánosság fórumain külön bejáratú javaslatokkal bombázzák a kormányt. Ha nemcsak ígérnék, hanem meg is valósítanák a közös fellépést, akkor bizony erőt mutathatnának a kormánynak. És akkor nem lekicsinylő, a szervezetlenségnek meg az ügyetlenségnek kijáró kacaj fogadná őket, hanem gondterhelt tekintet.          

Nem jó ajánlólevél idegen szavakat csempészni a címbe, de mentségemre szóljon, hogy csak így kelthetem föl egy dokumentumfilm iránt az érdeklődést. Ismerősöm azzal hívott föl tegnap délután, hogy látta, és jónak találta, bár a természeti képeket sokallja. Nem értettem, hogy miről beszél, majd kiderült, hogy 55 perces portrét sugárzott a kulturális műsorokra szakosodott M5.

Másfél évvel ezelőtt kétségkívül volt egy forgatás, amikor Szederkényi Júlia rendezővel a kamera előtt másfél óráig beszélgettünk. Ebből néhány percnyit vágott be a végleges változatba. Elfelejtett azonban értesíteni a bemutatóról, ezért nem válaszolhattam érdemben a telefonálónak. Éjszaka, 1.35 és 2.30 között sikerült megnézni az ismétlést, és már tudom, hogy a hangos jellemzéseket összekötő természeti képek illettek a dunántúli táj bűvkörében élő íróhoz. Az emlékfilm érdekessége mégis inkább az, hogy Bertha Bulcsúról egymástól függetlenül ugyanazt mondtuk. A felesége, a lánya, az egyik íróbarátja, az életrajz-írója és én, aki a publicisztikájáról számoltam be.

A portré esztétikai értékéről a személyes érintettség okán nem tűnődnék. Annál inkább töprengek arról, vajon a 23 éve halott közíró mondandója mitől időszerű manapság. Alighanem attól, hogy a rendszerváltás előtt és után is ugyanazt mondta. A szocializmusban a kapitalizmus hiányzott neki, a kapitalizmusban pedig a szocializmus. Taktikai okból persze a kapitalizmust sosem írta le, beérte a piacgazdaság egyenértékű fogalmával. A rendszerváltás után viszont dacosan igényelte a szocializmus fájóan hiányzó szociálpolitikáját. S mert a véleménye kitűnő íráskészséggel párosult, sokan kedvelték a jegyzeteit, tárcáit. Mindkét korszakban akadtak azonban durvaságig elfogult rendszerhívők, akik utálták benne a kellemetlen valóságfeltárót.

De nemcsak azért tartózkodnék a dokumentumfilm megítélésétől, mert közreműködtem az elkészítésében. Az ismétlést immár a Duna World-ön láttam, néhány hete bejelentkezett ugyanis Kaliforniából a középiskolai osztálytársam, aki 1973-ban tűnt el a szemünk elől. Az időzóna-különbség miatt együtt néztük a filmet, ő nappal, én éjszaka. Most várom a véleményét. Ő kimaradt a legutóbbi 47 esztendő Magyarországából, és valószínű, hogy a nyolcvanas évek talán leghatásosabb meg a kilencvenesek egyik leghatásosabb publicistájáról nem is hallott. Ha meggyőztük arról, hogy Bertha Bulcsu jó író és érdekes ember volt, akkor megbocsátható a stábnak, hogy elfelejtett értesíteni a bemutatóról.           

A legutóbbi napokban Orbán vírusozott, Gyurcsány jobbikozott, Karácsony várakozott, Hiller emeszpézett, Tóth Bertalan építkezett, Vidnyánszky pedig akadályozott. Lefülelt mondatok.

Kutyából nem lesz szalámi. (Váradi Gábor roma országgyűlési képviselőjelölt a Jobbikról, 24.hu, szeptember 14.)

Az ellenzék legfőbb jellemzője a formátlanság. (Józing Antal szombathelyi újságíró, Nyugat.hu, szeptember 14.)

A Fidesznek nem elég, hogy megszerezhet bármit. Ami nem az övé, azt szétzúzza. (Polyák Gábor médiajogász, Átlátszó.hu, szeptember 14.)

Próbáltam minél többet megmenteni a régi Indexből. (Sztankóczy András, az új Index vezető szerkesztője, Spirit FM, szeptember 14.)

Kéne adni pénzt a Telexnek, a 444-nek, az Átlátszónak, a Mércének, az ÉS-nek, a Klubrádiónak, s ki tudja még kinek. Ja, nekem is, hogy legyen miből adakozni. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, szeptember 14.)

A tanulás kifejezés teret nyert az oktatással szemben. (Lakner Zoltán szociológus, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vendégoktatója, ATV, szeptember 14.)

Az igen szerencsétlen „kultúrharc” fogalma az én felfogásomban nem kultúrák közötti háború, hanem küzdelem a kultúráért. (Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, Mandiner.hu, szeptember 15.)

Az autonómia harcosai támadják a Színművészeti Egyetem autonómiáját. (Kovalik Balázs operarendező, Klubrádió, szeptember 16.)

Ha azt fogom érezni, hogy már csak az én személyem a közös gondolkodás akadálya, gond nélkül félre fogok állni. (Vidnyánszky Attila rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet működtető kuratórium elnöke, Demokrata.hu, szeptember 16.)

Egy folyamatosan jelentéktelenedő, belül sem egységes párt készül tisztújító kongresszusra. (Sebes György újságíró az MSZP-ről, 168 Óra, szeptember 16.)

A falvak világában szinte alig vagyunk jelen. (Hiller István szocialista politikus, Origo.hu, szeptember 17.)

Szombattól kezdve a Magyar Szocialista Párt az építkezésen dolgozik. (Tóth Bertalan szocialista politikus, HírKlikk.hu, szeptember 17.)

A Jobbikot nagyon sokáig fogják kísérteni az elfogadhatatlan mondatai. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Spirit FM, szeptember 17.)

Mi most egy ideje megyünk a diákok után. Tanulunk tőlük. (Egyedi Ildikó filmrendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója, Magyar Narancs, szeptember 17.)

Szeretek mindenbe belepofázni. (Hosszú Katinka olimpiai bajnok úszó a róla szóló dokumentumfilm forgatásáról, 24.hu, szeptember 18.)

Valahogy kibírjuk, de kétségkívül nem lesz jó hangulatú őszünk. (Orbán Viktor miniszterelnök a koronavírus-járványról, Magyar Rádió, szeptember 18.)

Csalnak ugyan minden számmal, de az emberek megbetegednek. (Lengyel László politológus az állami kommunikációról és a vírusról, Népszava, szeptember 19.)

Kunhalmi Ágnes felért a haldokló párt csúcsára. (Vésey Kovács László újságíró az MSZP újdonsült társelnökéről, PestiSrácok.hu, szeptember 19.)

Az ország arra vár, hogy az ellenzék rendezze sorait. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, Facebook.com, szeptember 19.)

40-50 évesen mindig nyerni akartam, ma már nem szeretnék veszíteni. (Csapó Gábor olimpiai bajnok vízilabdázó, Nemzeti Sport, szeptember 19.)

Ez a csapat a párt kifutó szériája. (Zárug Farkas Péter politológus az MSZP új elnökségéről, Magyar Nemzet Online, szeptember 20.)

Tegnap zajlott le az MSZP online kongresszusa. Most vasárnap van, nem jelennek meg újságok. Vajon a digitális sajtó hogyan használta ki a folyamatos üzemmódból adódó előnyét a lapzártával küszködő napilapokkal szemben? Megítélés kérdése, mennyire jelentős a szocialisták digitális térben szervezett „összejövetele”. De annyira talán mégis érdekes, hogy foglalkozzanak vele a hétvégi online kiadások.

Az Index.hu működtetői sokallották a három turnusban dolgozó hírújságírók számát, és felére csökkentették a munkatársi állományt. A szerkesztőség 3 és fél sort szentelt a pártrendezvénynek, plusz egysornyi képaláírást. A hvg.hu hétvégi erejéből 8 sornyi összefoglalásra telt. A 24.hu-n nem találtam nyomát a kongresszusnak, Ha mégis elbújt valahol, elnézést a figyelmetlenségért. Bár a rejtekhely azt sejtetné, hogy a szerkesztőség nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a párteseménynek. A 444.hu épp úgy 9 sornyit közölt, mint az atv.hu, alighanem szintén az MTI alapján. A Mérce.hu becsületére válik, hogy Pap Szilárd István korrekt módon tekintette át a fejleményeket.

A Népszava online tegnap délután az MTI-ből bővebben „táplálkozott”. Miközben ezeket a sorokat írom, az ügyeletes szerkesztő valószínűleg még nem fejezte be az értékelő cikkét. (Jóindulatú feltételezés.) Az MSZP-hez közel álló HírKlikk.hu szerkesztőségi cikkben foglalta össze a fejleményeket, az MTI értelmezését egy kicsit átírva. A NyugatiFény.hu a DK-hoz áll közel, és nem találtam benne semmit a kongresszusról. Vajon ahhoz tartja magát, hogy nem értelmezi a választási szövetséges belső ügyeit? Ettől még hírt adhatott volna róla. Három fővároson kívül szerkesztett portál közül a Debrecniner.hu épp úgy nem említette meg az MSZP rendezvényét, mint a SzabadPécs.hu. A szombathelyi Nyugat.hu pedig az atv.hu-ra hivatkozva közölt 9 sornyit.

A kormánypártokhoz közel álló portálok közül a PestiSrácok.hu Vésey Kovács László révén értelmezte az MSZP kongresszusát. A Magyar Nemzet Online kiadásában Kárpáti András számolt be róla, Bayer Zsolt pedig néhány órával a történtek után küldte melegebb éghajlatra az egyik frissiben megválasztott társelnököt. A Magyar Hírlap Online ügyeletese, Bán Károly visszafogottabb módon írt két cikket az ellenzéki párt tanácskozásáról.

Hétvégi benyomásom, hogy ameddig a digitális sajtó ilyen előzékenységet tanúsít a hagyományos iránt, nem érdemes vészharangot kongatni a holnap megjelenő napilapok fölött.    

A Fidesz egyik befolyásos háttér-embere arról lett nevezetes, hogy kimondta: a polgár szó, a polgári jelző Orbánék számára csupán politikai termék volt. Öt éve néhány egyetemi tanítványával portált alapított, a 888.hu-t. Főszerkesztői tapasztalatairól tagnap számolt be, sajtószakmai tárgyismeret híján azonban figyelemre méltó eszmefuttatása nélkülözi a média belső logikáját. Legérdekesebb gondolatmenetét bonyolultan fogalmazta meg, ezért a töredékszavakat kihagyom. Lényegi mondandója ez: „A liberális lapok…a print-logikához való visszatérést képviselik, mondván: szükségünk van előfizetőkre.”

Ha az Orbán-kormány 2010 óta nem torzította volna el a médiapiacot, akkor magától értetődő volna, hogy a konzervatív, liberális és baloldali lapok két forrásból táplálkoznak. Az állami és magáncégek hirdetéseiből, valamint az olvasók anyagi támogatásából. Az utóbbi intézményesített formáját nevezzük előfizetésnek, amely nem visszatérés a print-logikához, hanem kényszerhelyzet következménye. Ráadásul nemcsak liberális lapokra vonatkozik, hanem például a Magyar Hang című hetilapra is, amely az államosított Magyar Nemzet romjain jött létre, konzervatív értékrendű újságírók közreműködésével.

Menet közben ábrándultak ki a Fidesz hatalomgyakorlásából, ezért a kormány holdudvarában árulóként tartják őket számon, és egy fillérnyi hirdetést se kapnak. Ellentétben például a baloldali Népszavával, amely állami cégektől épp annyi hirdetésre tesz szert, amennyi sok az éhenhaláshoz és kevés a jóllakáshoz. A média kormánypárti része pedig szinte kizárólag állami hirdetésekből él, bevételeiben elenyésző szerepet játszik a médiafogyasztók anyagi támogatása. Ez alkalmi adottság tehát, nem érdemes belőle mélyen szántó következtetéseket levonni.

A Médianapló 2002 és 2010 közti bejegyzéseiben számtalanszor kifejtettem, hogy a kormánypárti sajtó menedzserei nem készülnek a polgári demokráciában megszokott választási vetésforgóra. Arra, hogy lesznek még ellenzéki helyzetben, amidőn eldugulnak az állami pénzforrások, ezért sem ártana szorosabb kapcsolatba lépni az olvasókkal - épp az előfizetések révén. Eme okfejtést nem igazán vették figyelembe, meg is lett az eredménye. G. Fodor Gábor politológiai iskolázottságából telne arra, hogy kormánypárti lapmenedzserként felkészüljön az ellenzéki szerepkörre. Feltéve persze, ha nem abból indul ki, hogy a Fideszt örökös kormányzásra jelölte ki a Feljebbvaló.                   

A holnapi kongresszus úgy vonul be a Magyar Szocialista Párt történetébe, hogy online tartják meg. A küldöttek ülnek otthon, a számítógépük előtt, és billentyűket nyomkodva szavaznak. A szervezők így óvják őket a koronavírus-fertőzéstől. Ráadásul olyan körülményeket teremtettek, nehogy véletlenül az egyik párton belüli irányzat vezetője legyen az új elnök. Vajon miben különbözik Mesterházy Attila irányvonala Tóth Bertalanétól?

Legföljebb annyi érzékelhető, hogy a 2010 és 2014 közti pártelnök mostanában némi megértéssel fogadja az Orbán-kormány bizonyos döntéseit. Alighanem ezért kérdezte az ATV egyik műsorvezetője Tüttő Kata szocialista politikustól: „Mesterházy nem akarja a kormányváltást?” A válasz így hangzott: „Én úgy látom, hogy nem. (20.09.16.) Másnap egy másik atv-s műsorvezető megkérdezte Kunhalmi Ágnestől: „Mesterházy fideszes?” „Dehogy fideszes” - felelt a társelnöknek készülő szocialista politikus. (20.09.17.) Ha ők ennyire másként vélekednek, talán nem baj, ha e sorok írója sem érzékeli a két párton belüli irányvonal közti különbséget. 

De hamarosan kiderül, mi rejlik a személyi konfliktus mögött. A kongresszus szervezői előszedtek egy régi, eddig sosem használt szabályt, miszerint rendkívüli helyzetben lehet csapatra is szavazni. Az egyik tábornak sikerült csapatot bejelenteni, a másik azonban kifutott az időből. Holnap csupán egy csapatra lehet szavazni, a két társelnök-jelölt, Tóth Bertalan és Kunhalmi Ágnes körül tömörülő tizenötökre. A becslések szerint az MSZP-nek körülbelül ennyi képviselőt lesz esélye bejuttatni a 2022 közepén felálló országgyűlésbe. Ez őket fejenként és átlagosan nettó 50 millió forintnyi bevétellel kecsegtetné 2026-ig. De mi van akkor, ha a holnapi kongresszuson esetleg szóba kerül a volt pártelnök, Lendvai Ildikó minapi javaslata?

Egy tévévitában megpendítette, hogy aligha ártana, ha az MSZP jelenlegi képviselői szolidaritást vállalnának az Index volt munkatársaival és a sztrájkoló színinövendékekkel. Ha kivonulnának a Parlamentből, osztoznának az újságírókkal és a művészpalántákkal az egzisztenciális kockázatban is. S ami lépésükből következne, a pártjuk bojkottálná a majdani országgyűlési választást. A holnap megszvazandó elnökségnek tehát államilag biztosított egzisztencia nélkül kéne végeznie az MSZP életben tartásához szükséges munkát. Ilyen feltételek mellett Tóth Bertalan és Kunhalmi Ágnes csapatából vajon hányan vállalnák az elnökségi tagságot?            

Az egyik digitális múzsámat úgy hívják, hogy Rapai Ágnes. Élvezettel olvasom rövid történeteit egy furcsa családról, amely a szomszédos mellékutcában lelt otthonra. S ha más téma is eszébe jut, szintén elolvasom, mert kivívta magának a figyelmet. Most például ezt írta föl a közösségi üzenőfalára. „Kéne adni pénzt a Telexnek, a 444-nek, az Átlátszónak, a Mércének, az ÉS-nek, a Klubrádiónak, s ki tudja még kinek. Ja, nekem is, hogy legyen miből adakozni.” (Facebook.com, 20.09.14.) 

A kesernyés iróniából kiérezhető, hogy nekünk kellene eltartani az értékteremtő szerkesztőségeket, akik nem az államhatalom csúcsairól vonultunk nyugalomba. Nálam a ’ki tudja még kinek’ kategóriába tartozik a Debreciner (havi 1000 forint), a hvg.hu (360), a SzabadPécs, a már alig élő Zoom.hu, az ÚjÍrás.hu, az egyik tanítványom kulturális és a másik önkormányzati portálja is. Ennyi pénzem persze nincs, noha mindegyik szerkesztőségnek szívesen adnék. S mert igényt tartanak a támogatásunkra, óhatatlanul szembe kerülnek egymással, az átlagosnál igényesebb médiafogyasztók nélkül ugyanis aligha maradnának életben az államilag eltorzított médiapiacon.

Ha a mögöttünk hagyott évtizedben a kormányzatnak nem fűlött a foga az efféle redakciók támogatására, akkor nyilvánvaló, hogy a másik politikai oldalnak kellene csinálnia valamit. A közös, átgondolt szándéknak azonban nyoma sincs. A szétmorzsolódott ellenzék politikai szervezetei még odáig se jutottak el, hogy Köztársaságinak vagy Demokratikusnak nevezzék el a Sajtóalapot. (A Nemzeti ugyebár a kormánypártoké, a megalapításától azonban a végrehajtó hatalom úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől.) A sajtóalapok nemzetközileg kimunkált intézménye ugyanis fura képződmény.

Nem politikai, még csak nem is világnézeti alapon működik. A kezdeményezők abból indultak ki, hogy az értékteremtő orgánumok nem élnek meg a médiapiacon. Annak arányában támogatják őket anyagilag, hogy a bevételekre 30 vagy 50 százalékig saját maguk tegyenek szert, és ezt a részt pótolja ki az életben maradáshoz szükséges összegig a jelző nélküli Sajtóalap. A kulcs a kuratórium összetétele. Úgy vettem észre, hogy olyan közéleti személyiségeket kérnek föl a döntésre, akiknek van életművük, és a tekintélyükből telik arra, hogy függetlenítsék magukat a politikai erőközpontoktól.

Ahogy elnézem, nálunk ezt a feltételt nem viseli el a politikai elit. Beleértve a kormány- és az ellenzéki pártokat is.            

Az idei nyár eseménye az Index meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli botrány. Mi különbözteti meg egymástól a két fejleményt? Az, hogy az Index legtöbb munkatársa felállt, és elhagyta a munkahelyét, a színinövendékek viszont az egyetem falai között maradtak, és a hódítókat nem engedték be. Ami pedig összeköti a két közösséget, az, hogy a tagjai nem voltak jóhiszeműek. Abból indultak ki, hogy a hatalmon lévők be akarják kebelezni őket. De tételezzük föl, hogy az érkezők nem a hódítás, hanem a gazdaságosabb működtetés szándékával jöttek.

Erre az Index körül sertepertélők utaltak is, mondván, hogy túl sokan vannak a szerkesztőségben. Az impresszum tanúsága szerint százan, közülük a legtöbben hírekkel dolgoztak. A botrányt övező vitában akadtak szakemberek, akik azt fejtegették, hogy nem árt, ha egy online szerkesztőség folyamatos üzemmódban dolgozik. Abban már eltért a véleményük, hogy a három turnus mindegyikében 15 vagy 20 hír-újságírót érdemes-é foglalkoztatni. A kisebbik keret ugyebár 45 munkatársat jelent, a nagyobbik 60-at. Az új Indexben most a kisebbik keretnél tartanak, de szeretnék a nagyobbikra bővíteni. Az impresszumban 57 nevet találtam, közülük 38-nak van vagy lehet köze a hírekhez.

A régi indexeseket tömörítő Telex képviselője, Munk Veronika - aki a régi Index egyik főszerkesztő-helyettese volt - elmondta, hogy a 86 felmondott munkatárs közül nem mindenki helyezkedett el náluk. Vagyis csaknem három hónappal a botrány kirobbanása után többé-kevésbé közös nevezőre jutottak a gazdaságosabb működtetés kérdésében. Ezt akár az Index óbudai épületében is megtehették volna. Munk kollegina azonban azt is hangsúlyozta, hogy ő bizony nem tartotta fölöslegesnek a hatvanas kereten fölüli munkatársakat. Szerkesztés közben szüksége volt szabad vegyértékekre. Olyan újságírókra, akiket a nap bármelyik órájában meg lehet kérni arra, hogy ellenőrizzék a friss információ hitelességét, hírt írjanak belőle, és kattintásokkal kecsegtető címet adjanak neki.

De ha nem maradtak a szakmai vitánál, hanem kiszálltak az Index-projektből, akkor a gazdaságossági szemponton túlmenően lehetett még valami, ami távozásra késztette őket. Némi töprengés után rájöttem, nemcsak az a különbség az újságírók és a színinövendékek között, hogy a híresek mentek, a diákok pedig maradtak. Az is, hogy a Indexet működtető cég tulajdonosai között ott volt a hatalom embere. Őt már nem lehetett kizárni a szerkesztőség épületéből.

Tíz mondat az Indexről

Spéder és Simicska óta Fidesz közeli tulajdonban volt, bár ez nem látszott rajta. (Ungár Péter LMP-politikus, Klubrádió, 2020. augusztus 3.)

A nagy szerkesztőség lehetővé tette, hogy nálunk a hírszolgáltatás kvázi folyamatos legyen. (Dull Szabolcs, az Index volt főszerkesztője, Transindex.ro, 2020, augusztus 5.)

A Fidesz átszervezések örve alatt robbantja szét az ország legolvasottabb hírportálját. (Tóth Bertalan szocialista politikus, Népszava, 2020. augusztus 8.)

Érzésre harmad annyian csináljuk a lapot, mint egy hónappal ezelőtt. (Rovó Attila, az Index felmondási időt töltő belpolitikai rovatvezetője, 444.hu, 2020. augusztus 11.)

Gazdaságilag is annyira abszurd volt a konstrukció, hogy ennek mindenképpen robbannia kellett. (Mérő László pszichológus, 24.hu, 2020. augusztus 12.)

Gondolom, hogy kormánybarátabb irányba megy, mint eddig. (Bozóki András szociológus, volt kulturális miniszter, ATV, 2020. augusztus 25.)

Az újság kritikai élét alighanem sikerült elvenni, kérdés azonban, hogy mit tudnak a helyére építeni. (Rényi Pál Dániel újságíró, 444.hu, 2020. szeptember 1.)

Az Index a tökünkön lógott. (Bayer Zsolt publicista, Azonnali.hu, 2020. szeptember 10.)

Az Index nem volt a szabad működés szempontjából végstádiumban, csak rákerült a csúszós lejtőre, amelyen nincs megállás, és ezt jól érezték a munkatársai. (Majtényi László alkotmányjogász, HírKlikk.hu, 2020. szeptember 12.)

Próbáltam minél többet megmenteni a régi Indexből. (Sztankóczy András, az új Index vezető szerkesztője, Spirit FM, 2020. szeptember 14.)