Egyre ritkábban nézem A nap híre című késő délutáni, kora esti műsort. Miközben az ATV stúdióvendégei azt hangsúlyozzák, hogy csak a hat ellenzéki párt közös fellépésével lehet majd legyőzni a Fideszt, sosem mulasztják el hozzáfűzni, hogy az ő pártjuk mit javasolt a kezdeményezéseiket következetesen elutasító kormányzóknak. Föl sem ötlik bennük, hogy egymástól független ötleteiket kevésbé lehetne leszavazni, ha összehangolnák. Ehhez persze nemcsak beszélni kéne az ellenzéki együttműködésről, hanem meg is valósítani. Tegnap mégis történt valami, ami a képernyő előtt marasztott.

Szóba került a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye, melyre az egyik vendég rendhagyó módon reagált. Lendvai Ildikó összekötötte az Index körüli vitával, és ezt mondta: „Ha nem akarunk mindenből kimaradni, akkor megfontolnám a parlamenti jelenlétet.” Félreérthetően fogalmazott, a műsorvezető Krug Emília kérdésére válaszolva azonban pontosított. Véleményét így foglalnám össze: ha már a volt indexes újságírók és a színinövendékek azt kérték, hogy az ellenzéki pártok ne telepedjenek a kormányzattal folytatott harcukra, akkor most végre itt az alkalom, hogy a tiltakozók komolyan vegyék őket. Ő eddig vitatkozott azokkal, akik szerint az ellenzéki pártoknak már rég ki kellett volna vonulni a Parlament épületéből, most mégis azt tanácsolja, hogy vállaljanak szolidaritást azokkal, akik még az egzisztenciájukat is feladnák.

Könnyű persze az MSZP volt elnökének, ő a 2014-es választás óta már nem országgyűlési képviselő. Bent ül viszont körülbelül hatvan ellenzéki politikus. Az alapbérük 1 millió 34 ezer forint. Ha egy bizottságban tagok, már 1342080, ha kettőben, akkor 1,5 millió. A frakcióvezető helyettesei 1,87 milliót tudhatnak a magukénak, a frakcióvezető pedig 2286800 forintot. Bruttóban, de azért a nettó is megfontolandó összeg. Ha azonosulnának az egzisztenciájukat feladni képes újságírókkal és színinövendékekkel, szakíthatnának ama felfogással is, miszerint jó pénzért érzik rosszul magukat, és ők alkotják őfelsége ellenzékét.

Vajon igaza volt-e a szocialista politikusnak, amidőn radikális lépésre ösztönözte az ellenzéki honatyákat és honanyákat? Ezt azért nem tudhatom, mert a kijelentése után következett a reklámszünet, és az intimbetétek meg a prosztata-nagyobbodást csökkentő bogyók ironikusan ellenpontozták a hazai politikát gyökeresen megváltoztató indítványt. A hirdetések után pedig a műsorvezető nem tért vissza a megfontolást érdemlő javaslatra.              

Nem valószínű. A volt ombudsman, az Országos Rádió- és Televízió Testület volt elnöke, az ellenzéki pártok volt köztársasági elnökjelöltje, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet jelenlegi elnöke ezt válaszolta: „Nem szeretnék miniszterelnök lenni. De nyilván gondolkodnék rajta, mert nem tehetnék mást.” (HírKlikk.hu, 20.09.12.) 

Nagyra becsülöm Majtényi László alkotmányjogászt, de nem tudnám elképzelni „mindenhez értő” miniszterelnökként. Annál inkább kevésbé gyakorlatias főhivatalnokként, például köztársasági elnökként vagy az Alkotmánybíróság elnökeként. Van ugyanis valami, ami megkülönbözteti a praktikusan gondolkodó politikusok legtöbbjétől: erkölcsi tőkére tett szert. 2009. október 29-én gyűjtötte össze, amikor lemondott a médiahatóság vezetéséről. Az történt, hogy az ORTT parlamenti pártokból delegált vezetősége nem hosszabbította meg a Sláger és a Danubius Rádió szerződését.

Két olyan cég kapta a hullámhosszukat, amelyek azóta sem cáfolt módon kötődtek a két legnagyobb párthoz, az ellenzéki Fideszhez és a kormányon lévő MSZP-hez. Majtényi László nyilvánosan tiltakozott, és távozott a hivatalából. Akkoriban azon tűnődtem e rovatban, vajon mi lett volna, ha a digitális átállásról elfogadott törvény egyszerre kötelezi a hazai tévéket és rádiókat arra, hogy az analóg műsortovábbításról térjenek át a digitálisra. Az Európai Unió ugyanis csupán arra kötelezte a tagországokat, hogy a tévék esetében 2011. december 31-ig szervezzék meg a digitális átállást, a rádióknál azonban kitolta a határidőt 2014-re.

Ha egyszerre kötelezte volna mindkét médiumot a korszerűbb tartalomszolgáltatásra, nálunk aligha robban ki botrány a rádiófrekvenciák körül. A sokszorosára növelhető digitális frekvenciatartományban megmaradhatott volna a Danubius és a Sláger, és új frekvenciát kaphattak volna a két nagy párthoz külön-külön köthető rádiók is. Igazán kár, hogy a mutyizós akció értelme gyökeresen más volt. A hirdetési bevételekből csak így lehetett kiegészíteni a választási összecsapásra készülődő Fidesz és MSZP szűkösnek vélt állami kampányfinanszírozását.

A reklámtorta 10 százaléka a rádióké volt, az idő tájt 50 milliárd forintra rúgott. A Sláger és a Danubius hirdetési bevétele 10-10 milliárd forint körül lehetett, elvégre a hoppon maradt rádiók amerikai tulajdonosai az elmaradt hirdetési bevételek miatt az Egyesült Államokban 10-10 milliárd forintra perelték az elnökétől megfosztott magyar médiahatóságot.

A legutóbbi napokban Orbán pénzezett, Gyurcsány jobbikozott, Lendvai fideszezett, Csintalan vidnyánszkyzott, Vidnyánszky pedig vádaskodott. Lefülelt mondatok. 

Ami olyan, mint a diktatúra, az többnyire az is. (Sándor Erzsi író, Facebook.com, szeptember 6.)

Az emberek már bárkire szívesen szavaznak, aki nem a Fidesz. (Kovács Gergő kutyapárti politikus, 444.hu, szeptember 7.)

Ebbe a történelmileg kötelező koalícióba a Jobbik érkezett a legmesszebbről. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus az ellenzéki együttműködésről, ATV, szeptember 7.)

Az egész szakmában a legkevésbé szeretett, legkevésbé elfogadott figura. (Závada Pál író Vidnyánszky Attiláról, Klubrádió, szeptember 7.)

Ha bárki azért utálja Vidnyánszkyt, ahol született, azt én letiltom. (Csintalan Sándor volt politikus, Facebook.com, szeptember 8.)

Kazincbarcika messzebb van, mint Párizs. (Grecsó Krisztián író, ATV, szeptember 8.)

A múlt még soha nem volt ennyire bizonytalan. (Bródy János dalszerző, 168 Óra, szeptember 9.)

A moralitás és normalitás utolsó embere a baloldalon Mesterházy Attila. (Budai Gyula Fidesz-politikus, Facebook.com, szeptember 9.)

A Fidesz nyíltan beleszól az MSZP belső közösségének az ügyeibe. (Tüttő Kata szocialista politikus, HírKlikk.hu, szeptember 9.)

A robbanás előtti pillanatban vagyunk, de ez sokáig elhúzódhat. (Péterfy Bori énekesnő, Magyar Narancs, szeptember 10.)

Gyurcsány Ferenc meglehetősen nagy profizmussal szalámizza le sorban az ellenzéki pártokat. (Deák Dániel politológus Miskolcon, Borsod Online, szeptember 10.)

Én ezt a rendszert szolgálom. (Bayer Zsolt publicista, Azonnali.hu, szeptember 10.)

A nemzet örökös színidirektora. (Váncsa István publicista Vidnyánszky Attiláról, Élet és Irodalom, szeptember 11.)

Összeálltak, hogy közösen, együtt gyűlölhessenek engem. (Vidnyánszky Attila rendező, az SZFE-kuratórium elnöke, Origo.hu, szeptember 11.)

Pénz sosincs elég. De ha az ember akarja, akkor lesz. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, szeptember 11.)

Rossz szokásom, hogy kitartok a leírt szavaim mellett. (Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, Múlt és Jövő.hu, szeptember 11.)

Az írott szó is emlék, nemcsak az, ami kőbe van vésve. (Gerő András történész, Mérce.hu, szeptember 11.)

Nem szeretnék miniszterelnök lenni. De nyilván gondolkodnék rajta, mert nem tehetnék mást.  (Majtényi László alkotmányjogász, volt köztársasági elnökjelölt, HírKlikk.hu, szeptember 12.)

A kormánypárt már nem bíró, hanem küzdőfél a páston. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, szeptember 12.)

Több Magyarország, kevesebb Fidesz. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, szeptember 13.)

Mind a baloldali, mind a jobboldali média hat és fél - nyolc millió embert ér el. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Magyar Rádió, szeptember 13.)

Addig aligha lehet pontot tenni a média-túlsúlyról zajló vita végére, amíg nincsenek pontos ismereteink a nyilvánosság eszközrendszeréről. Ma reggel például Mráz Ágoston Sámuel azt mondta ki a Magyar Rádióban, hogy „Mind a baloldali, mind a jobboldali média 6 és fél, 8 millió embert ér el.”

A politológus, szociológus, közvélemény-kutató a Nézőpont Intézet igazgatója. Van annyi esze, hogy ne beszéljen a levegőbe. Feltételezhető, hogy kijelentése felmérésen alapszik, ami nem volna meglepő a mindent mérő Fidesz esetében. Állítását nem vonom kétségbe, csupán gyanítom, hogy nehéz dolga lehetett. A médiapiacon 11177 termék található, közülük 6699 papíron jelenik meg, a portálok száma 3662, rádióból és tévéből pedig 816 hallható, látható. A hozzáférés szempontjából még akkor is nehéz felmérni őket, ha csak a közéleti médiumokat vizsgálnák. Elvégre belőlük is akad néhány száz. De mi nevezhető közéletinek? Ami pedig biztosan nem közéleti médium, az is formálja valamelyest a médiafogyasztók politikai látásmódját.

Ha az olvasó megnézi a bejegyzés utáni dokumentációt, szembesülhet a Fidesz-politikusok és a hozzájuk közel álló politológusok, publicisták véleményével. Kirajzolódik belőle, hogy idestova két évtizede küszködnek a fele-fele jelenséggel. Kiszorított helyzetből jutottak el odáig, hogy a 2002-es választási vereség után, ellenzéki pozícióból építették ki erős hadállásaikat a nyilvánosságban. Térhódításuk mértékét azért nem százalékosítanám, mert amit 2002 és 2010 között felépítettek, az Simicska Lajos 2015-ös lázadása után jócskán meggyengült. Ezzel magyarázható, hogy a lassú, fokozatos térfoglalás után áttértek az erőszakosra, a Blitzkriegre.

Kapóra jött nekik, hogy a külföldi, túlnyomórészt német médiabefektetők megunták a kelet-európai korrupciót, és kivonultak Bulgáriából, Romániából, Szerbiából meg tőlünk is. S mert újságjaik körülbelül kétmillió embert értek el a vidéki Magyarországon, a 19 megvásárolt napilap a 2018-as országgyűlési választás kampányában a kormánypártokat segítette. Sikerült is elérni a falvak világhálón kevésbé tájékozódó népét. A két és fél év előtti győzelem azonban pirrhuszinak bizonyult, mert a kormányzat által elhanyagolt online felületeken óhatatlanul megerősödött a hagyományos nyilvánosságban eljelentéktelenített ellenzék. Ez a helyzet indokolja Orbánék fegyelmező akcióit a digitális nyilvánosság fórumai ellen, és egyre inkább megalapozza az online térhódítás feltételeit is.     

Tíz mondat a túlsúlyról

Lehetőséget kell teremteni, hogy mindkét gondolatvilág egyenlő mértékben meg tudja mutatni magát a sajtó nyilvánossága előtt. (Orbán Viktor miniszterelnök, Napi Magyarország, 1998. szeptember 28.)

Nekünk a torz médiaviszonyokat a polgárok aktivitásával, önkéntességével, odaadásával kell ellensúlyozni. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Magyar Rádió, 2005. november 20.)

Szalai Panni az egész médiarendszert felrobbantotta, és néhányadmagával egy másikat csinált. (Kerényi Imre rendező, City TV, 2013. május 21.)

A szocialisták meggyengültek mára, de még mindig fele-fele arányban van jelen a médiapiacon a bal- és jobboldal. (Széles Gábor médiavállalkozó, Magyar Hírlap, 2016. november 5.)

27 évvel a rendszerváltás után talán eljutottunk arra a pontra, hogy nagyjából kiegyenlítettek a médiaviszonyok. (Jeszenszky Zsolt publicista, Heti Válasz, 2017. augusztus 24.)

A hazai médiaviszonyok mostanra persze jobbak lettek, de ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható. (Szájer József Fidesz-politikus, Magyar Hírlap, 2018. augusztus 18.)

Szerintem a jobb- és a baloldali média nagyjából partiban van egymással. (Andy Vajna filmipari kormánybiztos, Index.hu, 2018. december 10.)

Azért összességében a fifty-fifty lassan kijön. (Pauska Zsolt újságíró, a Mediaworks tartalomfejlesztési igazgatója, Magyar Nemzet, 2020. április 15.)

A nemzeti oldal médiája megkísérelt azonos súllyal esni a latba a piacon. (Gajdics Ottó újságíró, Magyar Nemzet Online, 2020. augusztus 1.)

Mind a baloldali, mind a jobboldali média 6 és fél, 8 millió embert ér el. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Magyar Rádió, 2020. szeptember 13.)

Nem érdemes, mégis néztem hirdetésekkel megszakított szappanoperákat. Kommunikáció szakos diákokat tanítottam, és ha kiderült volna, hogy nem ismerem a kedvenc sorozatukat, aligha kerülhettem volna a közelükbe. Amióta visszavonultam, felé se nézek a tévének, ha az 55 perces epizódokat négyszer szakítja meg reklámokkal.

S bár előnyére változott például az amerikai módi, azon nem változtattak az egyre ügyesebb forgatókönyvírók, hogy a hirdetés utáni első percben felvázolják a konfliktust, a maradék 14-ben pedig kibontják, hogy a csúcspont előtt jöhessen az a fránya reklám. Miközben pedig nézzük a hüvelyszárazságot enyhítő vagy a prosztata-nagyobbodást csökkentő bogyókkal kecsegtető reklámokat, esszük a kefét, vajon élve marad-e a hősünk. Aki persze élve marad, ha ugyanis már az első évadban kinyírják, hogyan lesz a szériából háromévadnyi közönségsiker.

Eddig egyetlen sorozattal kivételeztem. A kijelölt túlélőben ismeretlen tettesek fölrobbantják az amerikai szenátust, az egész kormányból csak a legjelentéktelenebb tárca minisztere marad életben. A film arról szól, hogy a gátlásos professzor miként válik államférfivé. Érdekelt a története, ezért elviseltem a negyedórás dramaturgiát, az összhatást megtörő reklámokat. Csakhogy a második évad derekán közlekedési baleset áldozata lesz az elnök felesége, és megszakadt a sugárzás. Bekopogtatott a koronavírus, leálltak a szinkron munkálatok. Most újra halljuk Csankó Zoltán lágy baritonját - ő szinkronizálja Kiefer Sutherlandot. Az egyik kereskedelmi csatorna viszont már naponta ismétli a sugárzott részeket, hogy közben elkészüljön a további epizódok szinkronja is. Úgy október elején végre megtudhatjuk, mi történt a feleség halála után.

Ezt nem vártam meg, tegnap este letöltöttem a folytatást. Négy részt néztem meg, 180 percet töltöttem ezzel, elvégre semmi sem szakította meg a történetet. Megspóroltam 40 percet, hisz’ ugyanez 220 perc lesz, ha majd hirdetések szabdalják szét. Ráadásul a színészek angolul beszélnek. Kiefer Sutherland például kis termetű, de olyan nyers és mély a hangja, mintha pincéből jönne föl. Ez talán kevésbé illik a gátlásos professzorhoz, benne rejlik azonban, amit a jelentéktelen miniszter sem tudott magáról: politikusként képes kíméletlen is lenni. Emiatt nyilván furdalja majd a lelkiismeret. De mire való a harmadik évad, ha nem arra, hogy a jellemfejlődést - vagy visszafejlődést - megmutathassa?                

Vita bontakozott ki az egyik vélemény-buborékban. Kitűnő publicista működteti, aki kifejtette, hogy egy Vidnyánszky Attilával készített interjúban hol kellett volna az újságírónak rámenősebben kérdeznie.

Igaza volt, mindazonáltal azt állítottam egy rövid hozzászólásban, hogy az interjúalanyt egy fantom aligha képes megszorongatni. A Népszava tegnapi számában olvasható beszélgetésnek ugyanis nincs szerzője. Egy másik olvasó azonban figyelmeztetett, hogy igenis van, a linktől jobbra található a kulturális újságíró neve. Kiderült, hogy két malomban őröltünk. Ő a Népszava online kiadásában olvasta az interjút, én pedig az újságpapírra nyomtatott, hagyományos változatban. A kölcsönös félreértést tisztáztuk, a látszólag mellékes mozzanatban mégis van valami, ami továbbgondolásra késztet.

Gyökeresen megváltoztak a tájékozódási szokásaim. Ma már több újságot olvasok a világhálón, mint papíron, de azért előfizetek a Népszavára. A Népszabadság megszüntetése óta az egyetlen ellenzéki napilap, ráadásul nem tartozik egyetlen párthoz sem. Aminek érdekes következménye, hogy csupán tájékoztat az ellenzéki pártok közti feszültségekről; nem szívesen minősíti a torzsalkodásukat. A kiadásai és bevételei közti különbséget pedig a kormány és néhány állami cég egyenlíti ki. Egyszóval leginkább „őfelsége ellenzéke”. Ha hibázik, azt szóvá teszem ebben a rovatban, de nem föltétlenül azért fizetek elő rá, hogy felhánytorgassam a sebezhető pontjait.

Javára válik, hogy többé-kevésbé betölti a Népszabadság hajdani szerepkörét. A társadalom különböző rétegeiből összeszedi a mértékadó információkat és véleményeket. Ebbéli tevékenységében körülbelül húsz volt Népszabadság-munkatárs segíti. Elővettem néhány régi előfizetési blankettát. Fél évtized elteltével a negyedéves számláira 11 ezer forint helyett immár 16 ezret utalok át. De még mindig olcsóbb, mintha aluljáróban vásárolnám a patinás újságot. Így próbálom enyhíteni a függését Orbán Viktor bizalmi embereitől, és jó volna, ha mások is követnék a példámat. Elismerem azonban, hogy ezt nem mindenki engedheti meg magának, ezért a Népszava online kiadását olvassák. Ebből olykor félreértés adódik, amelyet némi jóakarattal át lehet hidalni.

Az viszont magyarázatra szorul, vajon ama bizonyos, újságoldalnyi terjedelmű interjúból a hagyományos változat szerkesztői miért hagyták ki a magyar színházi életet uraló rendezővel beszélgető újságíró nevét.  

Most, hogy meghalt, elővettem A közhely természetrajza című könyvét. 1973-ban jelent meg, lapjai elsárgultak, a gerince beszakadt. Hasonlóképpen olvasott párja lett a Közhelyszótár, talán legismertebb kötete, mely 1976-ban látott napvilágot. A wikipédiás szócikkében pedig az olvasható, hogy 1969 és 1973 között volt az Élet és Irodalom munkatársa.

Ez nem igaz. 1975 első napjaiban érkeztem az ÉS szerkesztőségébe, és ott találtam a Tájékozódás rovatban. Szemlátomást tetszett neki, hogy jó véleménnyel voltam a nemrégiben megjelent könyvéről, és már beszélt a folytatásról is. Még néhány évig dolgoztunk együtt, ő volt a külföldi tájékozódás, én pedig a belföldi. Kiegészítettük egymást, helyettesítettük is, barátság azonban nem szövődött köztünk. Bár egyszer meglátogattam budakeszi házában. Büszkén vezetett végig a szép, tiszta telken, a gondozott kerten, bevitt a fáskamrába is. Készült a télre; felvágta, és glédába rakta a tűzifát.

Mindent így tartott rendben, ez sokaknak nem tetszett, nekem annál inkább. Magatartásformája közel állt a „németes” pedantériámhoz. Közhelyszótára is azért ért meg több kiadást, mert gyűlölte az unalomig ismételt, gondolkodáspótló mondatokat. Egy korabeli karikatúrán az emberi fejben gramofon volt agytekervények helyett, és elcsépelt mondatok ömlöttek a száj felé. Amidőn újságírással kacérkodó diákokat tanítottam, az elkerülendő mondatok gyűjteményét kötelező irodalomként kapták meg, szívesen tanultak belőle.

A Wikipédia azt is írja róla, hogy művészeti író, műfordító, szociológus volt. Ez igaz, valami azonban kimaradt a szócikkből, hogy író is volt. Több kisregény után 1980-ban megírta élete fő művét, az Otto című regényt egy XIX. század végi osztrák filozófusról. Weininger alakjában a konvertita zsidó értelmiségit ábrázolta, félig-meddig önmagát is, akinek keresztapja a katolizált Radnóti Miklós volt. Az irodalmi közvélemény nem fogadta be a furcsa és nagyon érdekes regényt. Csalódott szerzője szakított az irodalommal, és a következő negyven évben gyarapodott ugyan szakkönyvekkel az életműve, de a szépirodalommal már nem próbálkozott.

Elváltak útjaink, mert csaknem három évtizedig dolgoztam fővároson túli felsőoktatás intézményekben. Például azt se tudtam, hogy utolsó éveit súlyos betegséggel élte meg. A lelkifurdalást, hogy igazán kereshettem volna vele a kapcsolatot, egy tenyérbe simuló, kékes erezetű fehér kavics aligha enyhíti majd, ha elhelyezem a sírkövén.                    

A jelek arra utalnak, hogy az Indextől távozott nyolcvanvalahány újságíró betartja ígéretét. Készül a Telex.hu. Az új cég arca Munk Veronika, az Index volt főszerkesztő-helyettese, aki a nyilvánosság fórumain magyarázza, mire számíthatunk. Két megjegyzésén tűnődtem el. Az egyik így hangzott: „Akkor tudunk pártatlanok lenni, ha mindenkivel szemben egyformán vagyunk kritikusak.” A másik pedig ez: „Nagy szerkesztőséggel indulunk, ami lehetővé teszi, hogy minden fontos hírről beszámolhassunk.” (ATV, 20.09.07.) Alighanem távozásuk két okát fogalmazta meg.

Az Index üzemeltetői soknak tartották a százfőnyi gárdát, kevesebb újságíróval is beérték volna. Az érintettek nem akarták leselejtezni önmagukat, inkább a távozást és együtt maradást választották. Mindazonáltal a Telexet már kevesebben csinálják. (Néhányan más szerkesztőségben helyezkedtek el, mások megcsömörlöttek az újságírástól.) Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy annyian építik az új hírgyárat, amennyiből három hírturnusra telik. Az online ugyanis azt jelenti, hogy az újságnak nincs lapzártája. A világ digitális falunyira szűkült, és ha például éjszaka van nálunk, az Egyesült Államokban épp zajlanak az események.

Az már persze szakmai kérdés, vajon minden turnusban szükség van-e 15-20 újságíróra. Félő, hogy 45-60 szakember nélkül nem lehet hírgyárat működtetni. Nélkülük nem lehet utánajárni egy eltitkolt információnak. (Egy angolszász meghatározás szerint hír az, amit el akarnak titkolni.) Nem lehet az állami hírügynökség eltorzított híreit pontosítani. Nem lehet olyan címet adni nekik, hogy minél többen kattintsanak rájuk. Nem lehet alternatív hírforrással kecsegtetni a digitális bennszülötteket, van belőlük néhány százezer. Ha ezt az újjászervezett Index vezetői nem veszik tudomásul, akkor meg vannak számlálva a (hó)napjaik.

Bár a Telex vezetői tisztában vannak ezzel, mégse ígérhetem, hogy az Index helyett az ő portáljukat részesítem előnyben. Abban különbözöm a régi Index elkötelezett olvasóitól, hogy minden héten ki kell választani 21 ütős gondolatot a Lefülelt mondatok című rovatba. Ez csak akkor lehetséges, ha a betűtengerből kihalászom őket. Ehhez sokat kell olvasni. Ha ránézek a monitor legfelső sorára, ezt a menüt látom: Facebook, YouTube, Index, Origo, Mandiner, Hvg, 24, 444, Pesti Srácok, Délmagyarország, Kisalföld, Borsod Online, Szabolcs Online, Hajdú Online, ATV, Azonnali, HírKlikk, Mérce. A szélen maradt még hely, ide fér majd a Telex.        

A tegnapi műsorok sztárja három magyar katona volt. Egy kormánypárti kampány készítői első világháborús fényképet választottak ki arra, hogy érzékeltessék látomásukat a Kárpát-medencéről. A csatajelenetet két műsorvezető is a Nemzeti Sportból vette át. Az egyik Szénási Sándor volt a Klubrádióban, a másik Rónai Egon az ATV-ben. Mindkettőt a legjobbak között tartom számon, ezúttal azonban ügyesebben is választhattak volna kiinduló pontot.

A sportújságot az online kiadással együtt mintegy 150 ezren olvassák, és a többnyire focidrukker törzsközönséget aligha zavarta, hogy a szuronyos puskával hadonászó bakák képén óhatatlanul az Orbán-kormány militarizálódását véltük fölfedezni. A stúdiók kormánypárti vendégei el is magyarázták, hogy a Nemzeti Sportban látott hirdetés mondandóját sikerült eltorzítani. A látszólag magányos fotó egy sorozat szerves része, és a többivel együtt a keresztény Magyarország ezer évét idézi föl azzal a következtetéssel, hogy soha ilyen jó kapcsolat nem volt a Kárpát-medence államai között, és ha együtt maradnak, akkor Közép-Európa akár az uniós fejlődés motorja is lehet. A kormánypárti értelmezők kevésbé söpörhették volna le a berzenkedők érveit, ha a műsorvezetők a másfél millió olvasót elérő KESMA-napilapokra hivatkoznak.

Tegnap, az említett műsorok sugárzása előtt már tűnődtem az augusztus 20-a óta közölt kampányról, amelynek fényképei kétségkívül azt láttatták, hogy a Kárpát-medencében élők akár közösködhetnének is. Csakhogy van egy reklámtechnikai fogás, a lövedékelmélet, amely úgy foglalható össze, hogy a megrendelők kiemelnek egy mozzanatot, és annyiszor ismétlik meg, hogy a lövedékek befúródjanak a médiafogyasztók tudatalattijába. Ez történt a kESMA-lapok online kiadásában is. Ha a múlt héten kerestünk valamit a képgalérián, minden tizes fotósorozatban felbukkant a puskás-szuronyos csatajelenet.

A tegnapi bejegyzésben még csak kapiskáltam, ami a pontatlan alapú rádió- és tévéviták után rajzolódott ki előttem: a kormányzati kommunikáció kétarcúsága. Nem érheti szó a ház elejét, elvégre a kampány csakugyan utal a Kárpát-medencei népek együvé tartozására. Ez a vállalt üzenete. A kiemelt, sokszor megismételt és önálló életre kelt csatajelenet azonban a másodlagos, hivatalosan nem vállalt, sugalmazott üzenet. Azt jelzi, hogy országunk vezetői a német és orosz birodalom közé szorult szlovákok, ruszinok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, talán még az osztrákok egyesítését is magyar vezetéssel képzelik el.                 

A fészbukos vélemény-buborékokat bejárta egy fénykép. Acélsisakos katonák szuronyos puskával a kezükben rohamoznak, a szöveg pedig ez: „Igazság, erő, felemelkedés - Együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét!” A hozzászólók a militarizálódás jeleit vélték fölfedezni a fotón, amely egyébként első világháborús csatajelenetet ábrázol. A magyar bakák kezében Mannlicher van, az M95-ös ismétlőfegyver. Az összefüggések azonban árnyaltabbak.

A fénykép-sorozat augusztus 20-án indult Vajk (I. István királyunk) megkeresztelésével. Folytatódott a tatárjárással, Nándorfehérvár ostromával, az 1526-os mohácsi csatával. Aztán kihagyott az érdeklődésem, majd következett 1849, a mannlicheres első világháború, a trianoni békeszerződés aláírása, 1956 és a rendszerváltás. A sorozatot tarkítja még egy videófilm is, színészek jelenítik meg a magyar nép sorsát máig meghatározó eseményeket. Az audiovizuális vállalkozás azt sejteti, hogy nehéz dolgunk volt megmaradni a Kárpát-medencében, de mindent és mindenkit túléltünk.

Mégis lehet némi igazuk a militarizálódást vélőknek. A 19 vidéki napilap online kiadásában szövegek tárulnak fel a képgaléria mögött, és a múlt héten minden tíz fotó között egyszer-egyszer a mannlicheres csatajelenet ismétlődött meg. Márpedig ha igaz, hogy az ismétlés a tudás anyja (Repetitio est mater studiorum.), akkor a reklámpszichológiában az ismétlés a tudatalatti anyja. Az úgynevezett mechanisztikus reklám szerint minél többször bukkan föl egy kép, annál inkább beég a tudatalattinkba. Tudomásul vesszük a miniszterelnök harcias szókincsét, a honvédségi tartalék felduzzasztását, az ország összes járásába telepített lőtereket, a katonai sportlétesítmények kiépítendő rendszerét, a hadsereg megemelt költségvetését az amerikai és német fegyvervásárlásra szánt ezermilliárdokkal.

Máskülönben a mintegy 300 ezer példányban megjelenő vidéki laphálózatot milliónál többen kísérik figyelemmel. Ha hozzájuk vesszük az online kiadás olvasóit is, másfél milliónyira becsülhető a reklámok nézettsége. S mert a mannlicheres katonákról készített fénykép korántsem elszigetelt jelenség, hanem átgondolt sorozat része, egy kérdés is fölvetődik. Vajon honnan volt az Alapjogokért Központnak több százmillió forintja a fényképsorozat és a videófilm megrendelésére? A közlésükre átutalt összeg pedig azért fért bele a civil szervezet bizonyára szűkös költségvetésébe, mert az igazgatója, Szánthó Miklós tetemes kedvezményt kapott a 19 napilapot működtető Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnökétől, Szánthó Miklóstól?